Jocó felvetette, hogy abban az évben a Balatonhoz kéne osztálykirándulásra menni, most, hogy leszállt rólunk a másik osztály. Ő tud is egy jó helyet, Révfülöpön, nagyon kis király szállás, hangulatos, meg közel a víz, ők is minden évben oda járnak a szüleivel. Így hát nem volt mese, irány Révfülöp. Előre leadtuk, ki kivel akar aludni, így evidens volt, hogy én a srácokkal, azaz Szőkével, Karvallyal, és Colossal leszek egy faházban. Dobos és Jocó valahol máshol aludtak.

A vonaton a hatalmas hőségen kívül hatalmas tömeg is volt. Az egyik lánnyal, Csókkal ültünk együtt, aki megtanította, hogy kell Mexikót játszani. Egész úton dobókockáztunk. Nem volt hosszú egy kör, de valamiért mégsem tudtuk megunni. Colos és Karvaly kimentek a mosdóba. Egy idős pár lépett hozzánk.

– Elnézést, szabad ez a hely? – érdeklődött a bácsi.

– Nem – mondtam –, itt ülnek az osztálytársaink, csak kimentek a mosdóba.

– Hát akkor, mi addig leülünk, ha nem gond – jelentette ki, és már ott is volt velem szemben.

– Mi történt? – kérdezte nyekergő hangon a felesége.

– Nem tudom, a többiek kimentek focizni, vagy levegőzni egyet, üljél le nyugodtan.

Mind a hárman, ahányan ott maradtunk, csak egymást néztük. Ötletünk sem volt, mit lehet ezzel a helyzettel kezdeni. Karvalyék minden holmija ott volt a csomagtartón, meg az ülés alatt, erre valami idegen pár lehuppant a helyükre, mert ki mertek menni a mosdóba. Persze az se járta volna, ha idős emberekkel veszekszünk, meg nem hagyjuk őket leülni. Patt helyzet, megoldhatatlan, legyőztek minket. Colosék visszaértek, és megütközve nézték, hogyan változott a felállás.

– Ööö – nézett hol az egyikünkre, hol a másikunkra, hol a helyét bitorlókra Colos.

– Itt meg mi történt?

– Hogyan? – fordult oda az idős bácsi. – Ó, hát úgy láttuk, már nem igénylik ezt a helyet, gondoltuk, mi szívesen használnánk.

– Nem szóltatok, hogy visszajövünk? – Kérdése közben a lábfeje peremén támaszkodott, le-föl rugózott.

– Hogyne szóltunk volna, mondtuk, hogy csak mosdóba mentetek, de azt mondták, ők akkor addig ide leülnek.

Colos is tehetetlennek látszott. Várt, majd újra megszólalt.

– De, de, már itt vagyunk.

Bólintottam. – Azt én látom.

Colos az ülés alatt heverő táskája felé bökött. – És itt van minden cuccom.

A házaspár úgy tett, mintha nem is hallanák a beszélgetést. Kifele bámultak az ablakon.

– Én azt is tudom, de most mi a fenét tegyek, ha nem értik meg?

Úgy tűnt, erre Colos sem tudta a választ. Az idős úr, mintha maga is kezdte volna kényelmetlennek érezni a helyzetet, vagy talán attól félt, a végén még megvádoljuk lopással, a feleségéhez fordult.

– Gyere, menjünk innen! – majd felálltak, elsétáltak. Még annyit odabökött, hogy szörnyű, mi van itt. A hátralévő út alatt már nem mentünk sehova, végig Mexikóztuk az egész utat. Csak egyszer állt fel Colos, hogy visszakérje a kártyapakliját Narancstól. Épp akkor sétált végig az ülések között egy idős hölgy.

– Elnézést, szabad ez a hely? – érdeklődött. Colos úgy szaladt vissza, hogy többször felbukott a táskákon.

– Nem, nem – mondta –, itt vagyok!

Visszahuppant közénk, és az előzmények ismeretében hangos nevetésben törtünk ki. A hölgy visszafordult az ajtóból.

– Ha egy idős ember nem talál ülőhelyet, az nem vicces!

Ezzel a bölcsességgel hagyott minket magunkra, amitől mind elhallgattunk. Valahányan ott ültünk, mindenkinek volt egy ki nem mondott határozott véleménye. Nekem addigra egészen más, mint amivel elindultam otthonról.

Amint megérkeztünk, C úgy döntött, ideje lefektetni az alapszabályokat.

– Figyeljenek! Akit meglátok italozni, az mehet is haza, engem nem érdekel, nem akarok lerészegedett diákokat látni, világos? – De már nem sokan hallgattuk. Mindenki szétszéledt, négyen maradtunk mellette. Tehetetlenül nézett körbe.

– Világos – mondtam.

Felém fordult, lepillantott rám.

– Akkor jó – mondta, aztán kényszeredetten elmosolyodott, és elsétált ő is.

Elindultunk a faházunk felé, mert hogy azok vártak ránk, két csillagos faházak. Nekem az egésztől elment a kedvem, mikor megláttam a vityillókat, de mindjárt jobb lett, miután beléptünk. Sehol egy pókháló, egy vastag, ordító, megbarnult menstruációs folt, esetleg fojtogató tömény dohszag. Semmi. Kellemes, tágas faházakat találtunk. Lepakoltunk gyorsan, aztán jöhetett a haditerv.

– Úgy kéne – mondtam –, hogy mindenki hoz táskát, és viszünk egy-egy törölközőt. Akkor biztos vissza tudunk jönni úgy, hogy véletlenül se csörrenjenek meg a sörök a táskában C-bá előtt.

– Jó – bólogattak a srácok –, ez jó ötlet.

A terv működőképesnek bizonyult. A kempingbe visszaérve először lelassítottuk lépteinket. Az első kunyhó teraszán kint ültek a lányok. Hangosan szólt a zene, és üvegből itták a vodkát. Gondoltam, itt még tuti nem járt ofő. Mentünk tovább, egyre óvatosabban, mindenki mereven fogta a táskáját, szét ne essen az egység. A tőzeg talajon meg-megcsúszott a lábunk, én egyszer egészen elcsúsztam, a kezemet is le kellett tennem, amitől össze is koccant két üveg. Körbenéztem, de C nem volt látóhatáron belül.

– Jól vagy? – kérdezte Szőke.

– Persze – mondtam –, menjünk.

Óvatosan lépkedtünk, miközben igyekeztünk minél természetesebb hatást kelteni. Mintha csak egy-egy kiló kenyér lapulna a táskáinkban. N-ék faházához érkeztünk. C ott terpeszkedett N ágyán, kezében egy üveg Stella, valamin vigyorgott, miközben a telefonjával N-t fényképezgette. Szeplő egy másik ágyon ült, épp belekortyolt a sörébe. Megálltunk, néztük a jelenetet, de ők nem vettek észre minket.

– Hát srácok – mondtam –, azt hiszem, túlbiztosítottuk magunkat.

Lepakoltunk mindent a faházban, majd egy-egy sörrel elindultunk N-ék felé. C éppen kilépett tőlük, és elindult vissza, a saját faházába.

– Sziasztok! Zavarunk? – nyitottam be a lányokhoz.

– Dehogy! Gyertek! – invitált be minket Szeplő, aztán N-hez fordult. – Azért ez nagyon durva volt!

Én elhúztam a számat, majd döcögősen, ahogy a kényelmetlen témáknak szokás nekikezdeni, hozzátettem: – Igen, pont ezt akartam kérdezni, hogy azt jól láttuk, amit láttunk, mikor elsétáltunk erre az előbb?

Szőke értetlenül nézett ránk. – Mit?

N nem méltatta válaszra, a mi kérdésünkre reagált. – Basszus, igen, és annyira gáz!

Szőke ismét nekiugrott: – De mi?

Colos válaszolt neki: – Arról van szó, hogy C-bá folyamatosan fényképezgette N-t, ugye? Szőkének a szája is tátva maradt. – Igen?

N ki akarta végre önteni nekünk a lelkét, ezért ő folytatta: – Itt feküdt, és a telefonjával fényképezgetett, én meg kérdeztem, hogy maga mit csinál? Erre ő meg, hogy áh, semmit, sms-t ír.

Szeplő a combjára csapott. – SMS-t! – mondta –, hát a pofám leszakad!

Szőke még mindig meg volt döbbenve. – Én ezt nem is láttam! –, mondta.

– Ne mondd már, akkor is azt csinálta, mikor elsétáltunk a ház előtt – csattantam fel.

Szőke végül ennyit fűzött még hozzá: – Hát ez nagyon durva.

A dolog ennyiben maradt, egy nagyon durva pletyka szintjén. Pedig mind láttuk, évekig láttuk, hogy C mennyire rászállt N-re, hogy amikor csak tudott, hozzáért, ölelgette, fényképezgette, és így tovább. De nem csináltunk semmit. Mi se, N se. Azt hiszem, egyikünknek se volt ötlete igazából, hogy mit lehetne tenni.

Aznap elsörözgettünk még, és igyekeztem teljesen ráhangolódni a beszélgetésre, kizárni mindent. Fontos volt, mert ott motoszkált bennem egy érzés. Egy olyan, amit nem tudtam hova rakni. Persze, ha nagyon akarom, képes lettem volna nevén nevezni, de nem akartam. Semmi esetre sem akartam. Egy kérdés mégis újra, és újra elém ugrott, bárhova toltam arrébb, mégis mindig ott termett. Mi a fene olyan eszméletlenül elragadó N-ben, ami ennyire felkeltette C figyelmét? Mégis mi?

...És, bár sokszor kiderül, hogy Arany úgy érezte, nem ér fel Petőfihez, barátja lendületéhez, hazafiasságához, erősen lebecsülte magát, mivel kapaszkodjanak meg, Arany kései költészete lényegesen mélyebb, összetettebb, mint az agyon hangoztatott Petőfié. – vezette végig C színpadiasan előadását, én meg itt felkaptam a fejem. Meglepődtem, hogy ilyet szabad mondani. Ha a költészet szóba kerül, a legtöbben azonnal Petőfivel jönnek elő. Én ennek ellenére sosem éreztem azt, hogy az ő versei lennének az irodalom alfája és omegája. Volt egy olyan érzésem, hogy az egészből a nagy harci hangulat miatt lett olyan hatalmas show. C folytatta, ugyanúgy csinált mindent, mint azelőtt. Föltette afféle költői kérdéseit (ebben a kontextusban bitang egy kifejezés ez), és már haladt is volna tovább, hosszas választ adva önmagának, mikor oldalt egy magasba emelkedő kezet látott meg. Érdeklődve odakapta a fejét, aztán meglepődve nézte a jelentkezőt. Engem. Hogy min lepődhetett meg leginkább, azt nem tudhatom. Egyrészt, nem volt gyakori szokás a jelentkezés, de én akkor mégsem éreztem volna helyénvalónak csak úgy válaszolni a kérdésére. Mindenki nagyon jól tudta, puszta hatásvadász elemek. Másrészt, pont ebből kiindulva, valószínű, nem számított reakciókra. Harmadrészt az is lehet, hogy kíváncsi volt, éppen én mit fűznék hozzá a témához, hisz akkor már majdnem egy éve bejártam és intenzíven részt vettem a posztmodern különórákon.

– Tessék – szólított fel C. Nem volt ideges, hogy megkíséreltem közbekotyogni, sőt, épp ellenkezőleg. Rá nem jellemző, lassú tempóban ejtette ki a tessék szót, a kezével enyhén felém intett, amit olyan komótosan mozgatott, hogy alig lehetett ráismerni. Lágyan szólt a hangja és a tekintetéből kíváncsiság tükröződött. Mintha halványan mosolygott is volna.

– Nem lehetséges, hogy tudatosan vette magára az önbecsmérlő képet? – Jó, nem volt egy hatalmas kérdés, de nem is ez számított akkor.

C bólintott. – De – mondta –, ezért is gondolják sokan úgy, hogy ez egy álkishitűség.

Majd mehetett minden tovább. Illetve, mégsem minden. Ezután mások is elkezdett közbeszólni, közbevetni gondolatokat az órákon. A félálomban szendergő diákokat érdeklődő tanulók váltották fel. Lassan minden megfordult.