És ahogy az lenni szokott az életnek ebben a szakaszában, lassanként rendeződtek a dolgok. Hiába utáltam, hiába bántam meg, a kocka már el volt vetve, így nekem csak egy lehetőségem maradt, belenyugodni. Belesimulni a hétköznapokba, amelyek lassanként egyre könnyebbek, és könnyebbek lettek.

Most utólag azt mondanám, ez a legegyszerűbb. Nem érdemes út közben nézelődni, forgolódni, csak egyenesen kell haladni. Nem könnyű gyereknek lenni, kamasznak meg talán még nehezebb. Nem azért mondja mindenki azt, hogy de lennék újra gyerek, mert az annyira egyszerű. Persze, mind azt mondják, hogy azért. Én ezt mégsem hiszem el. Az egyetlen, amit hiányolok abból az időből, az a választás lehetősége. Ott, akkor, amikor a telepi iskola padjában ültem, kedvtelenül, és azon gondolkoztam, néha egy egyszerű döntésen hogy el tud csúszni minden, akkor nem éreztem így. Abból a szemszögből az ember nem látja, nem érzi. Mindenki csak a mostot fogja fel ésszel. Mindenki azonnal vágyik egy idealizált boldog állapotra. Legalábbis a legtöbben biztosan. Ez az érzés sohasem, míg az idealizált boldog állapot képe folyamatosan változik. Elúszik, alakul a formája, mérete, akár az égen a felhők. Egy elment, jön a következő, hogy aztán lassan ússzon tovább felettünk, és végül úgy kússzon el, hogy már semmi köze régi önmagához. Az én álmaim pont ezt a sémát követték. Egy újabb felhő már a nyomomban volt. Kedves kis cirrocumulusnak festett az elején. Csak a végére vette fel egy szupercella képét.

Pöttöm néni nyugtázta a megbeszélteket: következő évben is egy ezres lesz a havi osztálypénz. C unottan ült mellette, fáradtan, érdektelenül. Szeme le-le akart csukódni, alig várhatta a végét. Már ment volna, ki tudja hova. Talán volt még egyéb munkája, cikkírás, magániskola, de az is lehet, hogy ezután még összefutott volna néhány haverjával. Mindenesetre, egészen biztos, hogy őszintén leszarta az osztálypénz összegét. Pöttöm néni azonban örült neki, hogy ennyi lett, hiszen ennyiből már nagyon jó helyekre lehetett osztálykirándulásokat szervezni, és ő szeretett ilyen programokra járni. Egy fiatalabb, C-vel egykorú nő szakította meg a nagy egyetértést, az anyám.

– Elnézést – mondta. Pöttöm néni kedvesen fordult felé, C is felkapta a fejét. – Nem sok egy kicsit ez az összeg? – érdeklődött. Kérdése után kínosan körbenézett. Nem akarta, hogy kinézzék a szülők, ráragasszák, hogy na, ez ilyen olcsó, ennek sok az ezres, de úgy érezte, a fene vigye el, tényleg sok az az ezres.

– Elnézést, de eddig is ennyi volt, mégis mennyi kellene, hogy legyen? Most megyünk Prágába, rengeteg költség felmerült – válaszolt ellentmondást nem tűrve Pöttöm néni.

– Feltétlenül szükséges külföldre menni osztálykirándulásra? – feszegette tovább a határokat anyám. Ismét körbefordult, de csak érdeklődő, élénken forgolódó embereket látott. C is elgondolkodva figyelte, mi történik. Olyan nagyon talán neki sem hiányzott az egész éjszakás buszozás, majd a hosszadalmas városnézés, miközben kétosztálynyi kamaszra kell figyelnie. Mindezek mellé még egy tisztességes cseh sört se biztos, hogy kényelmesen meg tud inni. Nem nézheti meg az igazán érdekes helyeket, nem mehet el oda, ahol még nem volt, mert az unásig ismert turista látványosságokat kell látogatni. Pöttöm néni kezdett vörösödni. Az arcán futó borvirágok kinyíltak, kék szeméből jeges hideg áradt.

– Akkor mégis mekkora összegre gondolt?

– Nos – nézett ismét körbe anyukám. Mindenki kíváncsian várta a válaszát. – Az általános iskolában például háromszáz forint volt havonta. Még az erdei iskolára is maradt belőle, a többit meg maximum kipótoltuk.

Pöttöm néni cinikus mosollyal nézett körbe, de az arcok láttán visszagörbült a szája az eredeti állapotába. A szülők legtöbbje egyetértően bólogatott. Pöttöm néni szemöldökei majdnem kezet fogtak, homloka megközelítette az orra hegyét. C meglepődve nézte az eseményt, anyámat, aki először ült ezen a szülői értekezleten, és máris felkavarta az állóvizet.

– Akkor szavazzunk! – javasolta C. – Ki szeretné háromszáz forintra csökkenteni az osztálypénzt?

A szülők bizonytalanul emelték a kezüket, egymást nézték, vajon a mellettük ülő meg akarja-e szavazni, vajon ha egyedül állnak ki az új nő mellett, akkor olcsók lesznek-e a többiek szemében, de a céltudatosabbak hamar megtörték a jeget. Pöttöm néni hátrahőkölt az égbe nyúló karoktól. Sértődötten anyukámra nézett, tekintetében megjelent minden utálat, lenézés, csalódottság, amit akkor érezhetett.

– Ahogy gondolják! – mondta.

Prága gyönyörű. Lehet benne nézelődni, lehet benne csatangolni, sőt, mint utóbb kiderült, lehet benne eltévedni is. Körbevittek minket az óvároson. A gótikus épületek sötéten magaslottak az ég felé, mintha ezernyi tüskével védenék Prágát az égtől. Ránk vetett árnyékukban libabőrös hideg volt. Azon gondolkoztam, vajon ide soha nem süt be a nap? Még ettől is óvják a várfalak a helyieket? A biztonság árnyékában sok a szabály. Csak úgy elővigyázatosságból. Már nagyon vágytam a napra.

Szeplő fáradtan dörzsölte szeplős orrát. Nekem sem volt kedvem felállni, pedig éreztem, hogy jól esne végre kinyújtózni. Rezzenéstelen, kimerült tekintettel néztük, ahogy mindenki elhagyja a buszt. Nem siettünk sehova. Mikor már nem volt kire várni, komótosan kikászálódtunk mi is az ülésből. Leslattyogtunk a turistabuszról, hogy elfoglaljuk a szobánkat.

A kézhez kapott kulccsal a zárat kínoztam. Nehezen fordult. Szeplő lapos pislantásokkal támasztotta mellettem a fehér falat. Egy helyi kollégiumban kaptunk szállást. Végre kattant a zár. Kitártam az ajtót, majd kezemet kinyújtva előre engedtem Szeplőt.

– Hölgyem, megfelel a rezidencia? – érdeklődtem. Szeplőből kitört az idétlen vihogása, és becsoszogott a szobába. Az ágyra vágta a táskáját, majd magát is. Én az ablakhoz sétáltam. A felhők itt is úgy úsztak, mint otthon. A fűszálak itt is úgy hajlongtak, mint otthon. Mi is akkor a lényeg abban, hogy máshol vagy, ha semmi sem más? Végül akárhol is támasztom a párkányt, akárhol csukom be este a szemem, ugyanolyan mindegy bármi, és a felhők ugyanúgy haladnak velem, majd hagynak le újra és újra, miközben megint mások érkeznek. Hangok szűrődtek be a nyitva hagyott ajtón. – Nem mondod? Úr isten! – Hátrafordultam. Szeplő is érdeklődve felkönyökölt, majd rám nézett.

– Mi van odakint? – kérdezte. Csak vállat vontam, aztán elindultam az ajtó felé, Szeplő pedig utánam. Kint kétségbeesett arcok fogadtak minket, mindenki rohangált, páran telefonáltak.

– Nem kapcsol, sípol! – mondta az egyik lány a másiknak.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Ti még nem hallottátok? – fordult felém elképedve egy szőke alacsony csaj, a másik osztályból.

– Nem – vontam vállat. Ő tátott szájjal bámult rám.

– Hogy hogy nem? Mindenki erről beszél!

Szeplő zárta rövidre a meddő vitát:

– Ledőltünk pihenni.

A csaj csak forgatta a szemét, miközben fontoskodva újra és újra a telefonjára pillantott.

– Eltűnt két lány az osztályunkból. Otthagytuk őket a belvárosban!

Na, erre nem számítottam.

– Míí? – visított Szeplő. A szeme úgy kiguvadt, mint ami ki akar ugrani a helyéről.

– Azt hogy? – kérdeztem én.

– Nem tudom, biztos későn értek oda, és senki sem vette észre, hogy nincsenek ott! – válaszolt kioktatóan, türelmetlenül.

– Még meg is lettünk számolva. Hogy a fenében nem vettétek észre, hogy hiányzik közületek valaki? – érdeklődtem. Próbáltam visszafojtani az arcomra kiülni készülő cinikus mosolyt. Én vagyok a hiányosan informált hülye, miközben ők a saját osztálytársaikra nem figyelnek? Ne szórakozzunk már! Láttam a lányon, hogy dühös, sérti a vádaskodásom. Összeszorította az ajkát, erősebben markolta a telefont.

– Ne haragudj, de erre most nincs időm! – válaszolta, aztán elsétált, a füléhez emelte a készüléket.

– Ez kész! – csapott a combjára Szeplő. Elindultunk a földszintre. – Mit gondol ez, majd ő fogja megoldani a problémát? Ki a fenét hívogat? – dohogott tovább.

– Fogalmam sincs.

– Majd ezért nem érik utol őket a rendőrök, mert ő foglalja a vonalat. Utálom az ilyen fontoskodó picsákat! – Bakancsaink súlyosan koppantak a lépcsőn. Kisétáltunk az épület elé. Ott állt Szőke, az egyik osztálytársunk. Mellette legjobb barátja, Dobos, aki friss barátnőjét, a DÖK-ös csajt ölelte. A lépcsőn C ült. Rövidnadrágban, a térdén támaszkodva. A fejét fogta, és szüntelenül a földet bámulta. Arra se mozdult meg, hogy elhaladtunk mellette.

– És most mi lesz, ha nélkülük megyünk haza, C-bá? Most azért jó nagy szarban tetszik lenni! – mondta Szőke, de C erre sem reagált. Tényleg abban volt.

– Van már valami hír? – sziszegtem a kérdést, miközben rágyújtottam. A DÖK-ös csaj, Jocó rám nézett.

– A rendőröknek már szóltak, most keresik őket. Ennyit lehet tudni.

Az égre néztem. Narancssárgás színbe borult. – Remélem, gyorsan megtalálják őket, mert lassan besötétedik.

Jocó biccentett. – Igen, sötétben félelmetes csak igazán.

A szöszi lány jött ki az ajtón. Telefonját még mindig a kezében tartotta.

– Nem érem el őket! Egyiket sem kapcsolja! – sopánkodott. Már nem láttam rajta azt a fontoskodó attitűdöt. Igazi kétségbeesés, valódi félelem volt a szemében.

– Ne hívogasd, mert lehet, hogy a rendőrök ezért nem érik el! – szólt rá Jocó.

– Na, ezt mondtam én is! – helyeselt Szeplő.

– Jó, igaz – nyávogott a szöszi lány –, csak olyan rossz, hogy előttem ültek a buszon, én meg nem vettem észre, hogy nem jöttek vissza, mert zenét hallgattam, és nem figyeltem.

Kezdtem igazán megsajnálni. Átéreztem a bűntudatát.

– Ne hibáztasd magad! – mosolygott barátságosan Jocó. – Nem a te hibád!

A szöszi megeresztett egy halvány mosolyt, majd egyből visszagörbült a szája. Zsebre dugta a telefont, és rágyújtott. – Jó, csak Pöttöm néni is azt kérdezte, hogy mi miért nem láttuk, hiszen ott ültek előttünk, meg hogy mi jóban vagyunk, és a mi hibánk.

– Nem, ez nem a ti hibátok! – Jocó őszintének és vigasztalónak hangzott.

– Ja, ki ne találja már! – csattant fel Szeplő.

Biccentettem. – Különben is, ők számoltak meg minket, nekik kellett volna látni – majd C-hez fordultam. – Tényleg, tanár úr, hogy van az, hogy megszámolják a diákokat, aztán mégis elhagynak kettőt? Ez hogy sikerült?

C felnézett. Tekintete vad volt, dühös, mint aki ugrásra kész. Izmai mégis ernyedtek. Laza testtartásban ült, és rám meredt.

– Maradjon már! – mennydörögte. Hangja mélyebben szólt, mint bármikor. Valódi harag volt benne, nem olyan, amit a pedagógusok fegyelmezésre használnak, ő tényleg úgy gondolta, menjek a fenébe. Csak vállat vontam, C pedig újra felvette az eredeti földfigyelő testtartását. Ha ez az igazság, hát ez az igazság, gondoltam.

Pöttöm néni lépett ki, egyből odajött hozzánk.

– Nem kellene cigiznetek lányok – mondta.

A szöszi lány elkerekedett szemmel bámult rá, nem jött ki hang a torkán.

– Nem kellett volna elhagyni a lányokat – vontam vállat.

Pöttöm néni összehúzta a szemét. Kék írisze csak úgy villámlott a szempillái közül. Végül nem válaszolt, elsétált.

– Most ez mi? Ez a legfontosabb, hogy ideges vagyok, és elszívok egy cigit? – nézett ránk a szöszi lány.

– Nem értem én ezt – rázta a fejét Jocó.

Ismét az égre néztem. Már teljesen besötétedett. Az ajtó feletti lámpa körül molylepkék repültek egymásnak. A csillagokat láthatatlanná tette a fény. Körülöttünk mindenfelé csak a vaksötétség terpeszkedett.

– Bassza meg – mondtam, miközben ismét rágyújtottunk a szöszi lány társaságában. –, ez már kezd nagyon gáz lenni!

C még mindig ugyanúgy ült, Szőke időközben leheveredett mellé a lépcsőre. Jocó és Dobos is a kollégium előtti viadukton ültek. Én a falat támasztottam C mellett. Ekkor szaladt ki az egyik lány. Pöttöm néni osztályába járt. Amúgy is kerek arcán széles mosoly terpeszkedett.

– Megvannak! – kiabálta. – Megvannak!

Mind őt bámultuk. C felkapta a fejét, arcán reménnyel.

– Komolyan? – kérdezte a szöszi lány.

– Igen – mondta a kerek –, most hívták a portát a rendőrök, egy pár perce találták meg őket, minden rendben van, semmi bajuk!

Alig kapott levegőt, zihált, a mondat közepén megakadt, hogy lélegzetet vegyen.

– Komolyan? – visongott a szöszi, örömében fel is ugrott.

– Igen, elhozzák őket a rendőrök, hamarosan megérkeznek!

A szöszi a hírhozó nyakába ugrott. – Jaj, de jó! – kiabálta. Mindenkin látszódott a megkönnyebbülés, de C-n sokkal többet láttam. A megmenekülést.

Visszamentünk a koliba. – Láttam C-bá farkát – újságolta Szőke, én meg fintorogva néztem rá. – Be lehetett látni a gatyájába, amíg a lépcsőn ült – folytatta.

– És te miért nézegetsz ilyesmit? – érdeklődtem.

– Nem nézegettem, csak nem lehetett nem látni.

Elgondolkozhattam volna ennek az információnak az esszencialitásán, létjogosultságán, vagy akár csak indokoltságán, de nem tettem. – Akkor jobb, hogy mi a másik oldalon álltunk – csak ennyit válaszoltam.

– Jöttök lifttel? – kérdezte Szeplő.

Ránéztem, majd Szőkére, aki már félig a lépcsőn állt. – Áh, nem, megyek lépcsőn – válaszoltam. Így elindultunk kettesben Szőkével.

– Gyakran hallgatsz Alvint? – érdeklődtem. Kérdésem alapjául a rajta lógó Alvin és a mókusok feliratú pulóver szolgált.

– Aha, nagyon jók! – válaszolta.

– Koncerten jártál már? – faggattam tovább, miközben bakancsaink lassú ütemet vertek a lépcsőn.

– Ja, már voltam.

Fura srácnak tartottam, nem tudtam eldönteni, hogy helyes, vagy sem, egészen kíváncsi voltam rá, érdekelt mit szeret csinálni, hallgatni, majd ha átesünk ezeken a kérdéseken, akkor jöhet az, hogy látja a világot, mi a véleménye dolgokról. Valamiért felkeltette az érdeklődésemet. Afféle kedves jópofa srácnak tűnt, és az ilyenek mindig érdekesek az életnek abban a szakaszában. Hát elindultam vele a lépcsőn felfelé.

– Mit hallgatsz még? – faggattam tovább, mert ilyenkor ilyen kérdésekkel volt szokás nyitni.

– Kispált.

– Én őket nem annyira ismerem.

Lassanként elértük a félemeletet, a falon festett zöld csík kísérte az utunkat.

– Pedig nagyon jók, a koncertek a legjobbak, Lovasi tök jó fej, Kispál meg úgy gitározik, hogy dzsi, dzsi, dzsi – mondta, és közben megállt a félemeleten, hogy előre-hátra dőlve imitálja Kispál András ismert mozgását. Nagy zsivaj jött a földszintről.

– Ezek a lányok lehetnek!

Visszafordultunk a bejárat felé. Valóban ők voltak. Pöttöm néni összehívta a két osztályt, hogy együtt meghallgassuk, miképp boldogultak az elhagyott évfolyamtársaink. Mindenki a szőnyegre kuporodott, a két lány pedig megállt velünk szemben. Láthatóan zavarban voltak.

– Őőő – kezdte a beszámolót az egyik lány –, miután észrevettük, hogy eltűnt a busz, elindultunk vissza a városba. Még ettünk valamit, de aztán elkezdtük keresni a rendőrséget, csak közben beesteledett. Akkor kérdezgettünk mindenkit angolul, hogy merre van a rendőrség, de elég vacakul beszéltek az emberek. – Össze- összeütögette az ujjait, máskor meg élénken gesztikulált. – Ahogy próbáltuk elmagyarázni, mit keresünk, jött egy férfi, aki beszélt magyarul. Eleinte tök jó fej volt, úgy tűnt, a rendőrökhöz visz, de egyre furább lett. Kérdezgette, hogy gondolkoztunk-e már azon, hogy kint maradjunk, meg hogy nem akarunk-e nála aludni. De utána szembejött egy rendőr, ezért odaszaladtunk hozzá. – Monotonon szólt a hangja. Bármennyire érdekelt, nagyon untam. Folyamatosan elkalandoztak a gondolataim. Szőkére néztem, ő is unottnak tűnt. C arcán kifejezéstelen mosoly ült. Olyan lehetett ez számára, mint amikor az ember elveszít valami nagy értékű pénzt, mondjuk egy húszezrest. Nem érdekli, min ment keresztül a bankjegy, a lényeg hogy megvan. Semmi más nem számít.

– Na de jó! – szólt közbe Pöttöm néni.

– Igen – folytatta a lány –, csak ő sem tudott angolul. De elvitt minket a rendőrségre, ahol aztán még ücsöröghettünk egy darabig, mire kerítettek nekünk egy angol tolmácsot. Akkor el tudtuk végre mondani, kik vagyunk, hova mennénk, és akkor kiderült, hogy már keresnek minket, ezután már hamarosan vissza is hoztak.

Miután befejezte, összeszorított ajkakkal körbenézett. Az egyik ujját szorongatta, láttam, hogy belefehéredik.

– Látjátok! – vette át a szót Pöttöm néni – Ezért nagyon fontos, hogy mindenki jól megtanuljon angolul, mert nagy bajban lettek volna a lányok is, ha nem ilyen okosak, és talpraesettek.

Rezzenéstelen arccal hallgattam Pöttöm nénit. Szeplőhöz hajoltam.

– Azért ez hihetetlen, hogy még ebből is ilyen tanulságokat von le! – morogtam halkan. Szeplő csak biccentett. Ezután szabadfoglalkozás volt, ami azt jelentette, iszunk végre. Egyébként is ez a program lett beütemezve aznap estére, hiszen kint voltunk Prágában, de a lányok izgalmas el-, majd előkerülése pláne okot adott arra, hogy mindenki előszedje, amit magával hozott, vagy vett a városban. Ezt a programot a tanárok természetesen nem támogatták, így szobákban klikkesedtünk. Szőke Dobossal és Jocóval tervezte eltölteni az estét. Tényleg kíváncsi voltam Szőkére, szerettem volna megismerni, de ahogy végignéztem rajta, és a baráti társaságán, egy cseppet sem tűntek bulis körnek. Úgy döntöttem, lesz még esélyünk beszélgetni. Így mi a másik osztály szobáiban kötöttünk ki Szeplővel. Aznap először éreztem jól magam ebben a társaságban.

Szeplő cefetül berúgott. A tanárok – az a kettő, aki maradt, mert az egyik követte a diákok példáját, és K.O.-ra itta magát – pedig folyamatosan razziáztak, így nem volt sok választásom, visszavittem Szeplőt a szobánkba, és bedöntöttem az ágyába. Ezután kihajoltam a hatalmas ablakon, és rágyújtottam. Előttem a vaksötét éjszaka nyugalma terült szét. Semmit nem lehetett látni a tájból, olyan volt, mintha a hatalmas nihilre nyitottam volna ablakot. Gyönyörű nyugalma szinte agyonnyomott. Mélyen beszívtam a kinti levegőt. A hihetetlen békesség egy egész más dimenzióba repített. Egy világba, ahol nincs semmi, nem történik semmi, és nem is számít semmi. Mögöttem, az ajtón túlról ittas diákok, és dohogó felnőttek zaja szűrődött be. Meglepődtem, hogy nem taszított. Már nem bántam. Úgy tűnt, végül itt is jó lehet. Az a baj, hogy a valódi nihil soha nem következik be,hiszen olyan nincs, hogy semmi sincs. Hiába lett vége számomra a szakközépnek, hiába nem volt többet az a közösség, lett helyette ez. És nagyon úgy festett, ha nem kapálózok, nem küzdök ellene, csak hagyom, hadd vigyen, hadd sodorjon magával messzire, akkor ez is lehet. Ezt is meg lehet szokni. És én lassan meg is szoktam. Elvegyültem a tömegben, olyan lettem, mint bárki más az osztályból,ugyanazon aggódtam, ugyanannak örültem, és mind együtt féltünk a közelgő kisérettségitől.