– Te Béka, azt tudod mondani, hogy kuruty, kuruty? – kérdezte DNS. Már besötétedett. A felvételi előkészítőről mentünk hazafelé. A szomszéd kerületi utca semmiben sem különbözött a hazaitól. Viadukt burkolat, sövények, fehérre mázolt, vállig sem érő kerítés, telepi épületek jólszituált kismamákkal, kutyasétáltatókkal, kocogókkal.

– Dugulj már el! – válaszoltam, erre vihogni kezdett. Lányos hangja volt, talán még az enyémnél is magasabb. Vihogott, és közben hülyén kapkodta a levegőt, szörcsögött a nyála. Reménykedtem, hogy félrenyeli, és amíg köhög, legalább nem beszél. A Dózsa György út felé tartottunk. Azon gondolkoztam, hogy mégsem akarok ebbe az iskolába járni. Nem tetszett. Nagyon okosnak kellett hozzá lenni, és utáltam azt a forgatókönyvet, hogy én mégsem vagyok az. Hogy rossz felvételit írok, míg DNS jót, aztán hallgathatom, hogy „de hülye vagy Béka". Viszont az se tetszett, hogy esetleg mégis felvesznek, és mi osztálytársak leszünk. Minden nap leszállok majd a Dózsán, végigsétálok a viadukton, a fehérre kent kerítés kísér. Jogingbe öltözött emberek szaladnak el mellettem, kutyák fordulnak utánam. Én meg belépek a telepi iskolába, aminek nagy aulája van, és lekerekített színes korlátai. Úgy nézett ki, mint amit legóból építettek, a neonfény valamiért nem fehéren, hanem sárgán világította meg a teret. De leginkább az nem tetszett, mikor belefutottam egy lányba, aki egy évfolyammal fölöttem járt. Arra gondoltam, milyen szar lehet neki, hogy személyünkben ismét szembejön vele az általános iskola, újra ott áll, nem menekülhet tőle. És milyen szar lenne nekem, aki ugyanígy járnék. Minden áldott évben jönne az általános iskola, egy fél évig előkészítősnek, aztán kilencedikesnek. Hát nem mentem el végül. Túl sok volt itt a lehetséges rossz kimenetel, így inkább meg sem jelentem a felvételin.

Különben is tudtam már, hova fogok menni. Egy vegyipari szakközépiskolát néztem ki magamnak. Tökéletes választás. Nem gimnázium, hanem szakközép, ugyanis gimnáziumba olyanok mennek, mint az osztálytársaim, akiktől szabadulni akartam. Aztán Ferencvárosban volt, egy másik világban, és már az előkészítőn kiderült, hogy tényleg más világba csöppentem. Ezek a gyerekek az addig megszokottak szöges ellentétei voltak. Majd jöttek az egyéb apróságok, például az ódon, klasszicista épület, letisztult fehér fallal, hatalmas ablakokkal, bent elhelyezett kőpadokkal, óriási gumiborítású lépcsőkkel, ósdi, agyonfirkált padokkal. A legvégén még ott volt a falakból áradó vegyszerszag, a megsárgult üvegeszközök, és az ódivatú műszerek. Ennek a helynek varázsa volt, történelme, illata, hangulata. Bármennyire nem örültek neki a szüleim, én már jól tudtam, hogy oda fogok menni, messzire, egy másik életbe.

Anyám nagyon rossz ötletnek gondolta, de rám hagyta. Csak azért könyörgött, hogy az utolsó felvételimre menjek el, hátha mégsem sikerül, amit kinéztem, és higgyem el neki, minden lehetőséget meg kell ragadni, nem lett volna szabad kihagynom azt az első felvételit sem. Így hát elmentem. Jó érzéssel léptem be. Akkor még nem tudtam, hogy hívják ezt a különleges magabiztosságot, amelyben nekem azelőtt soha nem volt részem. Ez a tét nélküli vizsga. A hely egy fokkal jobbnak tűnt, mint a másik iskola, de ez is egy lakótelepi gimnázium volt. Ráadásul a kerületben. Undorral néztem végig a sokszögű aulán. Rengeteg ülőhelyet alakítottak ki, világos volt, barátságos. Családiasan barátságos. Végigmentem a folyosón, aminek a fala másból sem állt, mint ablakokból. Szánalmas kilátás nyílt a parkra, és a panelokra. Egy újabb aulában találtam magam. Itt már helyben voltam, ez inkább emlékeztetett egy lakótelepi intézményre. Két általános iskolából hozták össze ezt a tizenkét évfolyamosnak szánt gimnáziumot. Ahol éppen álltam, az egy zeneszakos suli volt. Régen, reggelente egymást harsogták túl a furulyák, a zene pattogott az épületek falai között. De addigra ennek már vége volt. Előző évben megszüntették a régi általánost, hogy helyére egy új gimnázium költözzön.

A felvételi meglepően jól ment. Persze mindegy volt számomra, mehetett volna rosszul is, én csak túl akartam lenni rajta. Haza akartam menni, leszedni magamról az ünneplő hacukát, esetleg még titokban elszívni egy cigarettát, ami hívogatóan, türelmetlenül lapult a táskámban. Szinte éreztem, hogy a fülembe súg, „menjünk már innen, vegyél ki egy szálat, mindenkinek jobb lesz". De nem tehettem, végig kellett csinálnom, nekem itt most meg kellett tennem minden tőlem telhetőt, hogy végül anyám is megnyugodjon, hogy mondhassa, „látod, milyen jó, hogy megpróbáltad, így mennyivel nyugodtabb lehettél, hogy valami biztosan sikerülni fog", aztán megkérdezhesse, hogy „biztos nem szeretnél módosítani a sorrenden?". Tehát megtettem mindent. Tantárgyról tantárgyra mentem. Minden padnál két tanár ült, ők képviselték a tárgyakat, náluk kellett tételt húznom. Mentem a matematikához, ki is húztam a kört. Nem örültem neki elsőre, mert nem szerettem a geometriát, aztán vállat vontam másodikra, mert eszembe jutott, hogy mindegy végül mit beszélek itt most össze.

– A kör egy geomatriai alakzat, van neki átmérője, sugara, érintője – kezdtem, miközben biztatóan mosolygott rám a két matematika tanárnő. El nem tudtam képzelni, minek örülnek ennyire, mert csak dobáltam egymás után az emlékeimben felbukkanó szavakat.

– Szeretnél rajzolni? – kérdezte az egyik.

– Hogyne! – mondtam. Körző elő, bejelöltem mindent, amit addig elmondtam. Hamar elhallgattattak, elég volt nekik ennyi is, nem kértek sokat. Mehettem tovább, történelem, azt sosem szerettem, de akkor ez nem számított. Egy göndör hajú férfi, és egy hölgy ült velem szemben.

– Tatárjárás – olvastam a cetlit. – Negyedik Béla idején történt, a tatárok végig hódítottak minden Ázsiától idáig, a rossz védekezési módszer miatt vesztettünk.

A zord ábrázatú tanár arca megenyhült, úgy tűnt kimondtam, amit hallani akart. Hamar az utamra engedtek, így csak a magyar volt hátra. Én akkor már láttam a végét, alig vártam. Izgatottan ültem le az asztalhoz, még ezt gyorsan elmondom, és mehetek. Az eddigiek alapján öt percnél nem lehet hosszabb. Milyen jó is lesz, gondoltam, ha itt végzek, végeztem mindennel, az előkészítőkkel, a felvételivel, lassan az egész általános iskolával, és a kerülettel is. Mehetek végre, mehetek, ahova akarok, mehetek egy új világba, egy valódibb életbe, lehetek valaki más is. Leültem. Egy mosolygós hölgy fogadott. Lilás színű borvirágok futottak az arcán, és olyan kedvesen nézett, mintha mindig is szívesen látott vendég lettem volna nála. Mellette egy magas férfi ült, sötét hajjal, hófehér bőrrel. Vígjátékokba illő ellentétes párost alkottak.

A hapsi érdekes volt, rideg, és barátságtalan.

– Arany János – köhintettem – Petőfi jó barátja volt, jelentős a szabadságharc idei költészete, illetve az azt követő idős kori Őszikék verseskötete, ami csak halála után jelent meg – aztán őztem egy kicsit, mert úgy éreztem, valami még igazán eszembe juthatna Aranyról, az eddigieket elnézve mindegy hogy mi. A hölgy mosolyogva nézett, letörhetetlen bíztató tekintete szilárdnak, kitartónak tűnt. A pasas azonban összevonta a szemöldökét. Hirtelen, akadozó mozdulatai voltak. Felemelte a kezét, aztán megállt, majd váratlanul megrázta a csuklóját, miközben a fejével is nemet intett.

– Ez így nagyon pontatlan. Legyen szíves, ezt fejtse ki elölről.

„Legyen szíves, fejtse ki", ez a magázódás is pont olyan rideg volt, akár egy jégkocka a nyaknál, mint egy hideg szellő éjszaka, ami végigcirógat a karon, amire felriad az ember, olyan, mint mikor a halvány, gyenge szőrszálak sorra állnak fel egymás után a gerinc nyomán végig. Azt hiszem, elvörösödhettem, én legalábbis úgy érzetem, ég az arcom. Néztem a faszit, amikor beszélt, mély ráncok jelentek meg rajta, mintha a bőrének semmi rugalmassága nem lenne. Egy hatalmas anyajegy terpeszkedett szét az arcán. Óriási sötét folt, ami csak úgy éktelenkedett a világos bőrön. A hangja búgóan mélyen szólt, akár a nagybőgő, vagy a legmélyebb oktáv a zongorán. Az ember lelke beleborzongott, ahogy meghallotta. El akartam már menni, ki a szabadba, rágyújtani, aztán hazamenni, kibújni az ünneplőből, és túllenni a felvételin. De már nem csak ez motivált. El akartam tűnni ezelől a pasas elől, el az akadékoskodása elől, nem akartam hallani azt a lélekpendítően mély hangját, látni a hatalmas anyajegyét, vagy a sötét szemébe nézni. Abba a szempárba, ami megsemmisítően nézett vissza, ami úgy pásztázott végig, mintha csak azt kérdezné „Te mit csinálsz itt, minek jöttél? Semmi keresnivalód erre, nem ide tartozol, túl hülye vagy te hozzánk!"

– Hát – kezdtem már sokkal vékonyabb hangon – Petőfivel jó barátok voltak, például Petőfi Sándor Ürgeöntés című verse is Arany János fiának szól, és... – megakadtam, mert a szavamba vágott.

– De most ne Petőfiről beszéljen, hanem Aranyról! – a csuklóját ismét megrázta ugyanúgy, ahogy az előbb. Hihetetlenül gyorsan, csak egy pillanatra, és ahogy abbahagyta, újra megmerevedett. Várt egy kicsit, lesajnáló tekintettel végigmért, majd a szemembe nézett. Meredten bámult, nekem pedig kiszáradt a szám, alig bírtam nyelni. Inkább az ablak felé fordultam, csak hogy ne kelljen állnom a tekintetét. Kint ragyogott a napsütés, a levelek napfényfoltos árnyékot rajzoltak a betonra. A szemközti bölcsödéből és óvodából gyerekzsivaj szűrődött be. Annyira ki akartam menni, el akartam innen tűnni, de már csak egy okból. Meg akartam szabadulni ettől a férfitól, nem akartam, hogy nézzen, kérdezzen, lesajnáljon, akadékoskodjon. Azt sem értettem, mit vár. Az egész felvételit a látszat miatt rendezték meg, ez teljesen egyértelmű volt. Akkor ő minek nyaggat, miért nem hagyja, hadd menjek már végre én is? A mellette ülő hölgyre pillantottam. Még mindig mosolygott, halványan bólogatott, a szemöldökét is felvonta egy pillanatra. Nem tudtam eligazodni rajtuk. Ez valami játék? Stressz teszt? Mi ez? Ebben az iskolában az irodalom lenne a súlyozott tárgy, vagy hogy működik ez az egész?

– Fejtse ki akkor inkább az Őszikék ciklust! – mondta végül. Nem tudtam többet az Őszikékről, mint a tatárjárásról, vagy a körről. Az viszont már világosan kiderült, hogy ide ez a tudás siralmasan kevés lesz.

– Ez Arany kései költészete, ami személyes hangvételű, és ebben van a Letészem a lantot, idősebb korában írta ezeket a verseket – aztán elhallgattam, nem tudtam azt se, hogy fejezhetném be a mondatot. A tenyerem izzadt, a hátamon végigszaladt egy csepp, le egész a fenekemig, amitől legszívesebben felugrottam volna. A férfi maga elé bámult.

– Ühüm – mondta. Leírt valamit, aztán vett egy nagy levegőt és hirtelen felkapta a fejét. Ismét a szemembe nézett. Nem kellett látnom, mit írt a lapra, mert az megjelent a tekintetében is. – Köszönjük

Megsemmisülve tápászkodtam fel a székről. Remegett a lábam. Kivánszorogtam a fehér ajtón, végigvonszoltam magam a sötét telepi auláig. Csak ezután kezdtem el szaporítania lépteim. A végén már szaladtam, ki a napsütésbe, a virág és süteményillatú levegőre, a nyárba, a szabadságba. Kiszaladtam, hogy bent hagyjam azt az önmagamat, akit mérhetetlenül ostobának éreztem. Vagy inkább azt az önmagamat, aki mérhetetlenül ostobának érzett engem. Kint már sokkal élénkebben emlékeztem a többi tárgyra is. Arra, hogy milyen kedves volt mindenki, milyen jól ment addig. Meggyújtottam egy cigarettát, és csak egy kérdés maradt bennem: Ki a fene volt ez a faszi?