– Képzeld, Dobossal arra gondoltunk, hogy csinálunk egy zenekart – huppant le mellém Szőke, valamikor a tizedik osztály elején. A széke csikorgott alatta, ahogy a lendülettől arrébb csúszott. Én addig az aznapi Metrót olvasgattam, de Szőke hirtelen belépőjére úgy csaptam le az asztalra, mintha rám szóltak volna.

Prága után úgy alakult, hogy egyre gyakrabban álltunk le beszélgetni. Szórakoztató srácnak gondoltam a maga földöntúli furaságával együtt.

– Hú, ez nagyon jól hangzik! – lelkesedtem.

– Ja – bólintott Szőke –, Dobos fog dobolni, és hallottuk, hogy te tudsz gitározni.

A lélegzetem is elakadt hirtelen. Még sosem kértek fel semmire. Már-már elérzékenyültem. – És arra gondoltatok, hogy én gitározhatnék?

– Nem, arra gondoltunk, hogy megtaníthatnál gitározni, és akkor én lennék a szólós.

Ezen a ponton nem sok hiányzott hozzá, hogy pofán verjem, de valahogy mégis sikerült türtőztetnem magam.

– Az tök jól hangzik! – préseltem ki magamból.

– Be akarsz szállni? – kérdezte bizonytalanul. Gondolom, kiérezhette a csalódottságot a hangomból. – Lehetnél a basszeros.

Felcsillant a szemem. Basszusgitár? Jobban hangzott, mint simán szólózni.

– Jó, lehetnék – mosolyogtam –, és ki fog énekelni?

Szőke elhúzta a száját. – Azt még nem tudjuk, de van néhány ötletünk.

És akkor rábökött három lányra. DÖK-re, a három fülbevalós csajra, aki mellettem ült az első itteni matekórámon, majd Forradalmárra, aki még a lázadás ellen is lázadt, végül Szeplőre.

– Majd meglátjuk – vontam vállat. Végül nekem mindegy volt, ki énekel.

Iskola után felmentünk Szőkéhez, hogy tanítsak neki ezt-azt, kezdetnek mondjuk, hogy hogyan kell tartani egyáltalán egy gitárt, hogyan kell lefogni a húrokat, és milyen elven működik a hangolása. Apró kis szobája volt, épp elfért benne egy ágy, asztal. TV-je nem is volt. Újra és újra összerándult a gyomrom, mikor arra gondoltam, hogy már megint kettesben vagyok egy fiúval. Abban bíztam, talán megúszom a dolgot, miközben folyamatosan azt kérdeztem magamtól, hogy mégis miért kerülök én újra és újra ilyen helyzetekbe.

Figyeltem, ahogy próbálgatja az akkordokat, ügyetlenül igyekszik valami elviselhető hangot kicsikarni a hangszerből. Óvatosan megfogtam a csuklóját, igazítottam a kezét. Hosszú ujjai voltak, pont, mint Cérnának. A kezem az övén felejtettem, Szőke izmai megfeszültek, a gitár elhallgatott. Bármennyire is Cérnát juttatta eszembe a helyzet, én mégsem félelmet éreztem. Valami mást.

Mélyen a szemébe néztem. Egy ideig állta a tekintetem, majd szégyenlősen a gitár húrjait vizslatta. Úgy kapaszkodott abba a hangszerbe, mintha az lenne az egyetlen dolog, ami megvédheti tőlem.

Enyhe csalódottság fogott el, majd emiatt mosolyra rándult a szám. Elöntött valami különlegesen biztonságérzet.

Szőke egy kicsit arrébb ült, megköszörülte a torkát, és kérte, hogy mutassam meg újra azt az ujjgyakorlatot, amit az imént. Átvettem tőle a gitárt, lassan végigjátszottam.Nem lett több a délutánból, mint sima gitározás. Ott ültem egy fiúval teljesen kettesben, senki nem volt a lakásban, és nem lett több belőle, mint sima gitározás. A világ rendje ismét a helyére került.