Nem sok kedvvel álltam neki tanulni. Nem csak azért, mert elszoktam tőle, amúgy sem volt túl sok kedvem semmihez. De hát kellett valamit kezdeni a helyzettel, ha már valami furcsa okból úgy alakult, hogy életben maradtam. Veszekedni még annyira sem akartam, mint bármi mást. Úgy döntöttem, valahogy összeszedem magam, és megpróbálok átjutni a kilencedik osztályon. Egyedül az angolt és a matematikát tudtam ugyanazon a szinten tartani, mint ahogy a szakközépiskolában álltak. Minden más szétcsúszott. Iszonyúan szétcsúszott. Német órán azzal fogadott a tanár, hogy majd megbeszéljük a különbözeti vizsga időpontját. Én úgy egyeztem bele, mint aki akár már ott helyben is szívesen megírná, holott egy szót sem beszéltem németül. Semmit. És akárhogy próbáltam, minden órával úgy éreztem, még a semminél is rosszabbul megy. A legnevetségesebb mégis az ének volt.

Óráról órára mentem, és mindegyiken máshol jártak. Vagy már rég nem ott, ahol mi annak idején, ritkább esetben még nem ott, de leginkább a „ja, mi más sorrendben haladunk" típusú választól tudtam megőrülni. Kiváló, más sorrendben, szóval hamarosan nem vagyok lemaradva, de addig is a következő órára tanuljam már meg az előző félévet. Amikor az énektanár akart minden órán kisdolgozatot íratni, azt hittem kinevetem. Úgy döntöttem, nincs kapacitásom még énekből is tanulni, zenetörténetet magolni, füzetből kitépett fecnire kisdolgozatot írni. Nem, nem, nem és nem, egyszerűen nem fért bele. Az év végére szó szerint bukásra álltam énekből.

Egy srác ült mellettem az alagsori teremben. Ha azt mondom, kétszer olyan magas volt, mint én, az ugyan túlzás, de nem túl erős. Kimagaslott a tömegből. Azon gondolkodtam, vajon van-e odafönt elég oxigén. Körmölte a tananyagot, úgy festett, neki ez a zenetörténet nagyon jól megy. Megböktem.

– Fordítsd már ide légyszi! – súgtam halkan.

– Ne már! – válaszolta. Na, jól nézünk ki, gondoltam. Tényleg ének-zenéből fogok megbukni.

– Légy szíves, nagyon fontos lenne! – kértem igen agresszív hangnemben.

– De ne már, észreveszi! – akadékoskodott. Egy kissé elveszítettem a türelmemet. Oldalba döftem a tollammal.

– Mutasd már meg, ne legyél ilyen gyökér! – És ez hatott. Duzzogva oldalra fordította a lapját, ahonnan gyorsan lemásoltam egy-két kulcsszót.

– Kösz, ennyi volt.

Megdörzsöltem a halántékomat. Megnyugodtam egy kicsit. Körülnéztem a teremben. Sötét, az ablakokon rács, és én Szeplőn kívül igazából senkit nem ismertem. Úgy éreztem magam, mint egy valódi börtönben. Csak a túlélésre hajtottam. Arra, hogy végül elkerüljem a bukást, ami elviselhetetlen veszekedéssel járna. Arra, hogy lassan továbbfolyjak a naptárral. Kiszámoltam összesen hány nap maradt hátra a saját ballagásomig. Persze, pontos dátumot még nem tudtam, a kilencedik osztályba jártam, de megsaccolva kineveztem egy távoli pénteket, valahol kettőezer hat tavasza végén. Szánalmasan távolinak tűnt kettőezer háromban.

Érdekes módon, konkrét különbözetihez végül nem ragaszkodott a német tanárnő. Talán elegendőnek érezte azt is, ha megtanulok németül, amivel még erősen küzdöttem. Volt azonban egy tanárom, aki mindenképp meg akarta írattatni velem ezt a lényegében témazárót. Én a németórákból kiindulva igyekeztem elsumákolni. Néhány irodalom órán át sikerült is róla megfeledkeznünk, de C végül betartotta az ígéretét. Egy adag kijavított dolgozattal érkezett, azt hiszem, ez juttathatta eszébe. Bejött a nagy paksamétával, levágta az asztalra, aztán elgondolkodva körbenézett. Végigpásztázta az egész osztályt, majd megakadt a tekintete rajtam.

– Maga – szólított fel, miközben hirtelen rám mutatott. Aztán egy kicsit állt. – Maga üljön át oda! – bökött a szélső padsorban árválkodó üres padra. Ugyanolyan hirtelen rántotta a kijelölt helyem felé a kezét, akárcsak felém két másodperce. Nem válaszoltam, átsétáltam. Több tanórán át semmi jelét sem mutatta, hogy tényleg megíratná velem ezt a dolgozatot, így én nem tanultam rá. Bőven elég volt minden nap, minden egyes órára úgy készülni, mintha soha nem jártam volna középiskolába. Bőven elég volt, hogy itt nem az Oidipuszt olvasták, hanem inkább az Antigonét, szóval olvassam már el azt is, ha nem esik nehezemre. Ezek után őszintén leszartam Horatiust, meg az arany középutat.

– Írja! – dörgött C. – Elemezze Horatius Licínius Murénához című művét. Második, – itt ismét vártunk. Az elkövetkező események tükrében tényleg nem tudom mire. – Szophoklész, Antigoné. – Ezzel rövidre is zárta a témát, és az osztályhoz fordult.

A kettő közül Antigonéval szimpatizáltam. Erről beszéltek, mikor idekerültem, épp a téma végénél tartottak, emiatt valamennyit tudtam róla. Meg ugye, volt szerencsém a trilógia első részéhez is, így mondhatni jól ismertem az egész történetet. Leírtam mindent, amit valaha hallottam erről a beteg családról. Azt is, amit Carter doktor óráin tanultam, és azt is, amit C-től. Miután végeztem, tanácstalanul olvasgattam az első feladatot. Semmit nem tudtam a témáról, még csak ismerősen sem csengett. Volt egy erős megérzésem, miszerint ezt a dolgozatot buktam. Most aztán állhatok neki még ezt is megtanulni. C közben heves kézmozdulatokkal szidta az egész osztályt. Nem figyeltem rá, legalábbis egészen addig nem, amíg el nem kaptam néhány szófoszlányt.

– Egyszerűen érthetetlen, hogy miért sikerült ez ilyen siralmasan. De akkor vegyük végig még egyszer, miket lehet írni a Licínus Murénához. Nem vártam teljesíthetetlen, csak azt kellett volna leírniuk, amit már átbeszéltünk. Az arany középút. Ismerősen cseng? – közben egyre erősebben gesztikulált, pontosabban rángatta a csuklóját, ujjait kinyújtva, mereven tartotta. – Aurea mediocritas. Még ezt se kellett tudni. A végletektől való tartózkodás. A két véglet, ugye a hedonizmus és aszkétizmus közti szabadság. De ha valaki csak jelen volt órán, és van egy kis gógyija, ez nem lehet olyan nehéz. – Elhallgatott, körbenézett, majd folytatta – Nézzük tovább!

Egy rövid ideig csak ültem, azon gondolkoztam, vajon ez valami csapda? Vagy létezik, hogy ez a pasas akkora marha lenne, hogy itt kezdi el mellettem elemezni a verset? Nem volt sok választásom, a saját tudásom a nullához konvergált, hamar úgy döntöttem, itt az ideje jegyzetelni. Írtam minden szavát. Néha a hasznos információ megakadt, hosszas szidalmazás lépett a helyébe, így kissé szedett-vedett szöveget sikerült a papírra karcolnom. C kitombolta magát. Szótlanul nézte az osztályt, akik csak pislogtak, várták, lesz-e még fejmosás. Én ültem, mint aki jól végezte dolgát. C eközben úgy dönthetett, elég volt. Felém kapta a fejét.

– Kész van?

– Hogyne! – nyújtottam át elégedetten a papírt.

Közeledett az év vége. Angolon és matematikán kívül mindenből hármasra, vagy akár egyenesen kettesre álltam. Igazán büszke voltam, hogy legalább matekból nem. Mekkora mumus tárgy mindenkinek, és én tényleg jól álltam belőle. Legalább emiatt nem kellett aggódnom.

– Téged meg hányasra zárjalak le? – sopánkodott a matektanárnő. Úgy kinyílt a szemem, azt hittem, fenn is akad. Csak tátogtam, nem értettem mi a kérdés. – Van három négyesed, és három ötösöd – folytatta.

– Igen – bólintottam kimérten – három témazáró ötösöm valóban van.

Nem válaszolt, nézte tovább a naplót. El sem hittem, amit hallok. Egy matematika tanár nem érti, mi az, hogy súlyozott jegy? Miféle hely ez?

– Hányas voltál az előző iskolában?

– Ötös – igen nyomatékosra sikerült a válasz.

– Éppen hogy csak ötös? – próbálkozott.

– Éppen hogy nem hatos! – Kissé gorombának éreztem a hangsúlyom, de igazán elegem lett ebből a nőből. Itt engem mindenki hülyének néz, még az is, akinek semmi oka nincs rá. Talán csak úgy megszokásból. A tanárnő sóhajtott egy nagyot. Visszatérhettem az órai feladathoz. Azaz, visszatértem volna, ha nincs már rég kész, és nem akad jobb programom. Következő órán történelem témazáró következett, és ezzel a tárgyal ismét nem volt jó a viszonyom. Gyorsított tempóba igyekeztem memorizálni mindent, amit a padba rejtett könyv írt. Épp lapoztam, mikor a matek tanárnő felpattant. Közelebb jött, majd megállt. Sértődött ábrázattal nézett rám, az orrát is felhúzta.

– Azt hiszem, most dőlt el, hogy hányasod lesz év végén – Bebasztam a könyvet a padba, aminek a gerince nagyot koppant a deszka hátlapon. Akkor menj a picsába, gondoltam, meg hogy mekkora rosszindulatú rohadék ebben az iskolában mindenki. Őszintén vacakul esett az egész, és nem csak azért, mert igazságtalannak éreztem, hanem mert nem sok tárgyból sikerült jól teljesítenem. Egy matek ötöst igazán szép eredmény lett volna a sok rossz mellé, erre tessék, ezt is elveszik. Meggebedhet az ember, csinálhat, amit akar, akkor is kigáncsolják.

Miután véget ért az óra, átmentünk törire. Én még mindig dühöngtem magamban. Amint belépett a terembe a göndröhajú történelemtanár, aki felvételiztetett annakidején, egyből felém fordult. Kedves, mégis kissé cinikus mosoly jelent meg az arcán.

– Hallom rossz voltál matekórán.

Ránéztem, a hanglejtése, az arckifejezése eltüntette a haragom. Elnevettem magam.

– Igen, azt hiszem, nagyon rossz voltam.

– De, legalább felkészültél? – bazsalygott tovább.

– Remélem.

Aztán már nem tudtam abbahagyni a mosolygást. Nem csak a tanár felhőtlensége ragadt rám. Azon gondolkoztam, hogy azért furcsa ez, mikor az ember eldönti, hogy semmi sem számít, maximum vannak kellemetlenebb jelentéktelen dolgok. És olyankor, mikor ezektől a kellemetlenségektől próbálja magát megóvni, lesz egy célja. Egy jelentéktelen célja. Ez a cél pedig néha képes feledtetni az emberrel azt a triviális tényt, hogy a világon semmi sem fontos. Ilyenkor olyan könnyű magunkat felhúzni a semmin. Pedig az mégis csak semmi, ostobaság lenne rajta mérgelődni.