Úgy mentünk haza, ahogy jöttünk. Mindent, amit nélkülözni tudtunk egy kirándulás erejéig, bepakoltuk a kiránduló buszba, ami megvárt minket az turistaút túloldalán, mi pedig bevettük magunkat az erdőbe. Nem volt valami aktív a társaság, de az erdei levegő valamennyire észhez térített minket. Dobossal, Jocóval és Szőkével zártuk hátul a sort, előttünk sétált C.

– Hallod! – súgtam Szőkének. – Szerintem simán ki tudnánk nyitni a hátsó zsebét!

Szőke elvigyorodott, majd egyből megpróbálta megfogni a cipzárt. Jocó és Dobos izgatottan figyelték Szőkét, aki végre elkapta a kis lelógó nyitózsinórt. Lélegzet-visszafojtva húzta ki, de el kellett engednie, nagyon akadt.

Ezután Dobos vette át a feladatot. Az ajkát összeszorítva, nagyon lassan teljesen kinyitotta a táska hátsó zsebét.

– Most tudjátok mit kéne? – sutyorogta Szőke. – Telepakolni kővel.

Dobos szeme egyenesen felcsillant. – Aha!

Mind a hárman nagydarab kövek után néztünk. Szőke még a nyelvét is kint felejtette, úgy próbálta beleapplikálni a táskába az egyik követ, de nem bírta megoldani menet közben. Jocó, aki eddig úgy tűnt, nem kíván partner lenni a csínyben, most előrébb sétált.

– Tanár úr!

– Igen?

– Nagyon érdekes volt, amit a múltkor mondott a Vadkacsa kapcsán az igazságról, illetve a megnyugtató hazugságról. A tanár úrnak mi a személyes véleménye?

– Nézze Jocó, én úgy gondolom, valóban nem szükséges kiderülnie az igazságnak minden áron. Egy olyan érzékeny helyzetben, ami Ibsen Vadkacsájában jelenik meg, pedig szerintem sincs semmi értelme bolygatni azt a bizonyos igazságot. Ettől függetlenül fontosnak tartom az őszinteséget. A legfontosabb itt is a mérlegelés...

A fiúk kaptak az alkalmon, Szőke és Dobos felváltva pakolták a fél tégla méretű köveket C táskájába. Hármat beleraktak, majd Szőke óvatosan visszahúzta a cipzárt. Épp végzett, mikor Jocó lopva hátranézett. Dobos vigyorogva feltartotta neki a hüvelykujját.

– Hm, igaza lehet. Köszönöm tanár úr!

– Igazán nincs mit Jocó – mosolygott kedvesen C.

Ezután a legnagyobb kihívás az volt, hogy visszatartsuk a röhögést. C egy idő után átkutatta a táskáját, gondolom, kíváncsi volt, mi olyan irdatlan nehéz benne, de mivel a kisebbik zsebet nem nézte meg, így nem sikerült megfejtenie ezt a talányt.

Ezzel a műsorral annyira jól elvoltunk, hogy úgy tűnt, csak néhány percet meneteltünk. A buszon már hangosan nevettünk a kis trükkön, miközben magunk mögött hagytuk a fákat, és az osztálykirándulást, ami jobban összekovácsolta a társaságot, mint azelőtt bármi.