Mint ahogy az lenni szokott, a nyári szünet gyorsan elment, én mégsem bántam. Valahogy már nem éreztem egy ideje tehernek az iskolába járást, nem vártam, hogy mikor jön el végre a tanévzáró. Sőt! Egyre kevésbé vártam, mert tudtam, hogy ezután nincs több év, ennek a szakasznak vége lesz, és én még csak halványan sem láttam, hogy mi fog következni ezután. Soha nem volt még ilyen élményem, hogy a nem is olyan távoli jövőben egy homályfolt van előttem, még csak elképzelni sem tudom, mi lesz. Nekem mindig mindenről határozott elképzelésem volt, de erről nem. Év elején azonban még egy vállrándítással letudtam a dolgot. Hiszen, egyrészt még lesz időm eldönteni, van addig néhány hónap, másrészt nem szabad elfelejtenem, ezért újra és újra emlékeztettem magam, hogy bármi is lesz, az gyakorlatilag mindegy, mint hogy a világon semmi sem számít, ennél fogva kár hülyeségeken aggódni.

Szóval indult a következő év, aminek én kifejezetten örültem. Persze, könnyű úgy örülni, ha az embert nem egy feketeleves szerű év eleji dolgozat fogadja, hanem egy osztálykirándulás. Két éjszakára mentünk Esztergomba. Sönt, aki egy pályakezdő tanárnő volt, illetve az osztályfőnök helyettesünk, meghagyta, hogy ne pakoljuk túl a hátizsákunkat, amit lehet, az utazótáskába rakjunk, mert kirándulni fogunk a szállásig. Én óvatosan C-re néztem, akiről jól tudtam, hogy utál kirándulni, de tökéletes pókerarccal állta a bejelentést. Gondolom, már volt ideje feldolgozni.

Miután egy hosszú, hosszú séta után lepakoltunk, C egyből kiverte a magas cét.

– Ez így nem jó! Itt én nem fogok aludni!

– De most mi a problémája? – érdeklődött Tyúkanyó enyhe türelmetlenséggel a hangjában. Mi a fiúkkal kidugtuk a fejünket az ajtón, csak hogy jobban képben legyünk a balhéval kapcsolatban. Kint voltak még Rambóék, mind a folyosón álltak.

– Az Tyúkanyó, hogy rossz irányban van az ágy, és én így nem tudok aludni.

Tyúkanyó egy pillanatra becsukta a szemét, összevonta a szemöldökét, majd ismét C-re nézett. – Hogy, mi van?

– Az ágy! Nyugati fekvésű, amin én nem tudok aludni.

Tyúkanyó Söntre nézett, aki unottan támaszkodott a falnak. – Ez most komoly?

Sönt megvonta a vállát.

– Jó, zárjuk rövidre, nekünk át kell mennünk abba a szobába! – bökött Rambóék felé.

Mindenki a srácokra nézett, Lúzer tanácstalanul állt, Rambó ide-oda pillantott közöttük.

– Hajlandóak vagytok vele cserélni? – kérdezte Tyúkanyó végül.

– Oké – biccentett Rambó.

Szóval, még mielőtt tudomást szereztem volna arról, hogy ofőék lesznek a szomszéd szobában, Rambóék lettek.

Ezek után megcsodáltuk a várost Bazilikástól, majd igen kimerülve visszatértünk a szállásra. Zuhanyzás után a hajamat szárítottam egy apró hajszárítóval, ami már igazán nem foglalt sok helyet. Alig két perce kapcsolhattam be a kis masinát, mikor szikrázott egyet, és sötétbe borult a szoba.

– Baszd meg – sóhajtottam.

– Most mi történt? – kérdezte Karvaly.

– A hajszárító lecsapta a biztosítékot – állapította meg Colos, aki azóta ugyanúgy ült az ágyon, mióta egyáltalán elkezdtem szárítani a hajam.

Megfordultam, elindultam az ágyam felé, közben kétszer majdnem keresztülestem a többiek holmiján, mire végre meglett a táskám. A telefonomat próbáltam előkeresni, hogy valamivel világítsunk, mikor kékes fénysugár szelte ketté a szobát. Szőkétől jött.

– Neked van zseblámpád?

– Én ezt hoztam hajszárító helyett.

– Te jártál jobban. Akkor menjünk le?

A fiúk válasz nélkül felpattantak, így elindultunk négyen. A folyosó végén már égett a villany, úgy tűnt, blokkonként voltunk közös áramkörön, így csak a miénkben, meg feltételezhetően Rambóék szobájában ment ki a fény. C-nél biztosan nem, hisz ilyenkor még nem valószínű, hogy alszik, így mostanra már a folyosón lenne, hogy mennydörögve megérdeklődje, mégis mi a frászkarikát művelünk.

Szóval, csak minket érintett a téma. Leslattyogtunk a lépcsőn, ki az épület kertjébe, mert Colosnak rémlett, hogy ott látott kapcsolószekrényt.

– És most? – kérdeztem, miközben Szőke körbepásztázta a falat a lámpával. Tanácstalanul követtük a kis fénykört, mire a távolban végre észrevettük a szekrényt.

Valóban jól gondoltuk, blokkokban álltak a biztosítékok, a miénk leverve.

– Tudjátok, mi van? – szólalt meg Colos. – Itt lekapcsolhatjuk bárkiét, és nem is tudnák, hogy mi voltunk!

– Ne, ha megtudják, nagyon lebasznak!

– De honnan tudják? – vigyorgott Colos.

A többiek kuncogtak, Karvaly ismételgette, hogy csináljuk, csináljuk.

– Oké – mondtam. – Vágjuk le Pinkiékét!

Colos lecsapta a kapcsolót, mire mind hang nélkül kuncogva elbújtunk a ház túloldalán.

Feszülten vártuk, mikor jön arra valaki, miközben egyikünkből-másikunkból néha hangosabban tört ki a nevetés. Vártunk, vártunk, vártunk, de nem jött senki.

– Oké, ez így szar. – állapította meg Colos. Visszakapcsolta a biztosítékot, mire Szőke megszólalt:

– Lehet, csak azt hitték, simán elment az áram, most nyomd le megint, akkor tuti kijönnek megnézni, hogy mi van!

Colos ismét levágta a biztosítékot, mi pedig ismét az épület mögé bújtunk, és vártuk, mikor jön valaki rajtunk ütni, de megint nem érkezett senki.

– Hát ez így nem túl vicces – jegyezte meg Szőke.

– Ja – kontrázott Colos, úgyhogy visszakapcsoltuk a villanyt, és elindultunk az emeletre. Fent mindenki kint ült a kanapén.

– Hát ti hol voltatok? – kérdezte Tyúkanyó.

– Nálatok nem ment el az áram? – érdeklődött óvatosan Colos.

– Nem. Vagy nem tudom, egy ideje itt ülünk kint.

– Ó! – tört ki belőlünk egyszerre a felismerés.

– Nem isztok egy sört? – kérdezte Jocó. – Bepakoltam egy csomót a hűtőbe.

Szőke és Karvaly sörért mentek a hűtőhöz, mi Colossal addig leültünk a többiek közé.

– A lényeg az, Tyúkanyó – folytatta C azt a beszélgetést, amit már valószínű az érkezésünk előtt megkezdtek –, hogy a kelet-nyugat orientált fekvőhelyen a mágneses mezők pont úgy futnak, hogy keresztezik az ember saját mágneses mezejét, így az alvás lehetetlenné válik. Tehát csak az észek-dél fekvésű ágyon lehetséges pihentető alvás.

Tyúkanyó ránk nézett. – Folyik már a vér a fülemből?

– Tyúkanyó, mondhatja, hogy hülyeség, de attól még igaz.

– De, én hallottam róla! – mondtam, mire Tyúkanyó megütközve meredt rám. – Persze, a mezőkről, az ufókról, a kopogó szellemekről, minden ilyenről.

A többiek egy megkönnyebbült mosoly kíséretében megrázták a fejüket, míg C elvigyorodott. – Maradjon már! – mondta, majd játékosan az oldalamba mart.

Szőke és Karvaly közben visszaért a sörökkel.

– Gyertek! – intettek nekünk, mire mi Colossal felpattantunk a kanapéról.

A srácok egész Rambóék ajtajáig csalogattak. Ott Szőke jelezte, hogy tegyük a fülünket az ajtóra.

Rambó hangja szűrődött ki rajta. – Nem először láttam már ilyet. Az új házunk is tiszta kísértet járta!

– Az nagyon ijesztő lehet! Én még sosem láttam ilyesmit – motyogta rá Lúzer.

– Hát akkor most tuti, hogy fogsz!

A kezemet a számra kellett tapasztanom, hogy ne röhögjek hangosan.

Szőke belökdösött mindannyiunkat a szobánkba, még mielőtt valamelyikünk nem bírná tovább.

– Előtte azt magyarázta, hogy mikor elment az áram, látott egy szellem fejet az ablakban!

– Ezt nem mondod! – Colos nyüszített a visszafojtott nevetéstől.

– De! – bólogatott Karvaly.

– Ezt most nem hagyhatjuk annyiban! – mondtam. – Valamit még ki kell találnunk nekik estére!

Colos ugrott egyet izgatottságában. – Mi lenne, ha lekapcsolnánk újra a villanyukat?

Szőke szeme egészen kinyílt az ötlettől. – Az jó! De akkor ketten maradjanak itt, meghallgatni, hogy mit szólnak hozzá!

– Oké, mi Szőkével lemegyünk, ti Karvallyal maradtok, jó úgy?

Mindenkinek megfelelt. Futva mentünk le a lépcsőn, Szőke lenyomta a biztosítékot, majd lekapcsolta a zseblámpát, de ezúttal nem bújtunk el sehova. Úgy is felesleges volt. Egymásra néztünk, kuncogtunk, egészen hozzábújtam, ő pedig megcsókolt. Végigjárt a bizsergés, elöntött a vágy. Lassan szétváltunk, ő lágyan elmosolyodott. Megsimogatta az arcom.

– Kapcsoljuk vissza – mondta. Én csak bólintottam. Felnyomta a biztosítékot, aztán elindultunk be. A lépcsőn felfele épp elkaptam, ahogy C N-nek magyaráz, a szemét le sem veszi róla, miközben a lány a szemöldökét összevonva méregeti, és igyekszik minél távolabb hajolni. Tyúkanyóra tévedt a tekintetem, aki széttárta a kezét.

– Veletek meg mi a franc van?

– Semmi különös – mondtam, aztán szaladtunk is tovább a folyosón. Rambóék szobájához közeledve már lassítottunk, berontottunk a sajátunkba, Colos és Karvaly egy-egy pohárral a fülükön hallgatóztak a falon. Ahogy megláttak minket, visszafojtott nevetésben törtek ki.

– Teljesen kivannak, azt hiszik szellemek lakják a panziót! – újságolta Karvaly.

Még lefekvéskor is Rambóékon nevettünk. Később úgy hallottam, Rambóék nem igazán aludtak aznap este. Gondolom, a nyugati fekvésű ágy volt az oka.