– Igyunk egy kávét? – kérdezték a többiek, én meg hogy persze. Nem kávéztam azelőtt, de szerettem volna velük kávézni. Beálltunk a sorba. Kórházzöldre festették a falat, ami néhol már lepergett, és ott sötéten tátongott a dohos vakolat. Régi tablókról néztek ránk régi diákok, volt, amelyik az ötvenes évekből. Kíváncsi lettem volna, mi a rekord, hol van a legelső. Akkor, ott mégis inkább az foglalkoztatott, hogy kell inni a kávét. Nem volt viszonyítási alapom, ráadásul mindenki máshogy kérte.

– Két cukorral – hangzott el előttem,

– Hárommal – mondta a következő. A három reálisnak tűnt, ha ő annyival megissza, az biztos jó lehet, és akkor nem lesz olyan keserű. Én következtem.

– Három cukorral – mondtam.

– Pff – szólalt meg valaki mögöttem. – Három? Ez még eggyel is édes!

Kimentünk az udvarra. Az épület előtt virágágyást alakítottak ki, amit egy nagyjából fél méteres támfal választotta le a többi területtől. A kerítésnél kidőlt a beton, egész kényelmesen le lehetett oda telepedni, mi is ezt tettük. Elhenyéltünk a szeptemberi napsütésben, cigi-kávéra gyújtottunk.

– Na halihó! – csoszogott oda Árva. Árva nem a szüleivel élt, ahogy ő mondta, zacis volt. Egy kicsit irigyeltem, mert nekem otthon beleszóltak mindenbe, zsebpénzt se kaptam, úgy kellett könyörögni érte. Árva bezzeg azt csinált, amit akart, mindenki szart rá, egyszer megszökött a pasijához, abból se lett semmi. Ráadásul zsebpénzt is kapott, évszakonként ruhára, plusz még egy kis költőpénzt.

Félrevont, azt mondta: – fú olyat mesélek! – aztán olyat mesélt. – Hallod – kezdte –, van egy csaj a zaciban, az tiszta hülye, úgy összevesztünk. Azért került oda, mert a faterja zaklatta, fogdosta, meg nem't'om, ezért rakták be hozzánk. Aztán ott tette a királylányt, én meg leosztottam a picsába, érted! – olyan tempóban mesélt, hogy attól féltem, levegőt sem vesz.

– Ühüm – mondtam, miközben beleittam a kávémba. Enyhe fintorral megállapítottam, hogy tényleg sok bele három cukor.

Árva már azelőtt is említett valami lányt, akit utál.

– Na, szóval – folytatja –, telenyomta a csizmámat testápolóval, a csizmámat, vágod, azért jöttem ma ilyen sportcipőben!

Lenéztem, tényleg abban jött. Fekete-fehér sportcipőben.

– Na, én meg mondom, megverlek te kis geci, szóval, meg is ragadtam a hajánál fogva, téptem, ahogy bírtam, úgy szedtek le róla a nevelők.

Nem tudom, mekkora igazságtartalommal rendelkeztek a meséi, de az biztos, hogy borzasztóan lobbanékony csajnak ismertem. Sosem értettem, miért velem barátkozik, nem sok közös volt bennünk. Talán mert meghallgattam, vagy, mert nem néztem le, hogy intézetis, és ő ennyivel be is érte.

– Na, aztán – folytatta –, bejött az apja tegnap, és még odajön engem osztani, hogy én az ő lányát ne bántsam. Erre én meg, hogy kussolj geci, nekem te ne magyarázz! Mondom neki, hogy én még mindig sokkal rendesebb voltam a lányoddal, mint te, te pedofil féreg, te ott fogdostad baszd meg, te miről beszélsz? Úgy felhúzott!

Elgondolkodtatott, ha megtörtént, ha nem. Hogy járt jobban az a lány, ha otthon maradt volna, és az apja továbbra is rámászik, vagy így, hogy Árva néha megtépi?

– Szerintem tök igazad volt! – mondtam végül, mert így is gondoltam. – Az apja sokkal durvább dolgokat tett meg vele.

Árva szeme felcsillant, szüksége lehetett erre a támogatásra.

– De nem? Még ő magyaráz nekem!

Elszívtuk a cigit, és visszamentünk a suliba. Irodalom óra jött. Nem bírtam az irodalmat. Mármint, ez így nem igaz. Szerettem magát a tárgyat, a tanárt nem bírtam. Egy szőkésbarna pasas tartotta, akiről lerítt, hogy ő nem akar szakközépben tanítani. Utálta az összes diákot, utálta, hogy nem bírnak magukkal, utálta, hogy senkit nem érdekel az ő tananyaga, mert itt, ha bárki tanulna véletlenül, az sem irodalmat.

Mindenki elfoglalta a maga helyét. Ahogy belépett a pasas a terembe, egyből elhalkultunk. A tanár Árvát szólította fel versmondásra, aki a maga nyegle tartásával fel is állt, hogy szavaljon. Egy köldök fölött véget érő felsőt viselt, hosszú, bő ujjal. Jól nézett ki, biztos a nyári pénzből vehette. Ide-oda lökdöste a karjait, miközben beszélt, néha halkan tapsikolt.

– Állj, így nem lehet verset mondani! – szakította félbe a tanár. Azt hittem, arra gondol, hogy Árva nagyon izgő-mozgó.

– Mer? – bődült fel Árva.

– Először is, ebben a felsőben nem lehet eléggé elmélyülni a versben, így nem lehet lelkileg ráhangolódni.

Nem szívesen szóltam közbe, ez a pasas nagyon hamar elvesztette a türelmét, nem csak ordibált, órai munka egyeseket is osztogatott, ami nekem nem hiányzott. Viszont azt is láttam, hogy Árva hamarosan robban, és nem akartam neki bajt, mert úgy gondoltam, Árvának igaza van. Szóval a magasba emeltem a kezem, majd egyből meg is szólaltam. Itt ugyanis nem volt szokás megvárni, míg felszólítanak. Jelentkezni sem volt szokás, csak ez a pasas várta el.

– Elnézést tanár úr, de mégis miért folyásolná be az öltözködés a versmondást?

Rám nézett. Barátságos arcot vágott, holott én már a nyakamat is visszahúztam. Valahogy nekem mindig kedvesen válaszolt, sosem értettem miért, de féltem tőle, hogy majd nálam is robban a bomba. Egyszer valakire azért szólt rá, mert hangosan fújta az orrát, ezután egy másik lány olyan lassan, olyan halkan igyekezett véghezvinni ezt a folyamatot, hogy mi erre hang nélkül, a padra borulva röhögtük magunkat könnyesre. Egyszer egy lányra meg rászólt, mert az hátradőlve, széttett lábakkal ült. A tanár azt mondta, így ne üljön, mert ez hívogató. Nagyon utáltam, hogy még azt is meg akarta mondani, hogyan üljenek a lányok. De velem nem ilyen volt.

– Azért – kezdte –, mert befolyásolja a hangulatunkat az, hogy mit viselünk, és ez – mutatott végig Árván – nem megfelelő erre az alkalomra.

Elgondolkoztam. Mármint nem a szavain, hanem azon, hogyan magyarázzam meg neki, mennyire nincs igaza.

– Szerintem el kell tudnunk vonatkoztatni az öltözetünktől. Mikor valami másra koncentrálunk, nem az jár a fejünkben, mi van rajtunk, hanem az, mit csinálunk.

Ennyit válaszoltam, azt nem akartam hozzátenni, amit valójában gondoltam. A tanár elmélázott. Sosem értettem, mitől olyan hibbant, mert amúgy úgy nézett ki, és olyan hangja volt, mint Carter doktornak a Vészhelyzetben. Megjelenése alapján kedvesnek kellett volna lennie.

– Lehet – mondta –, de én ezt így akkor sem fogadom el.

Miután véget értek az órák, két évfolyamtársammal, Cérnával, és egy másikkal felmentünk a tesiteremhez. Kihalt rész volt, itt nyugodtan lehetett beszélgetni. Fel nem tudtam fogni, hogy sikerült a negyedik emeleten kialakítani a tornatermet. A tizedikeseknek még tartottak egy testnevelés órát. A sötét bőrű testnevelés tanár behúzta az ajtót, mi meg hátradőlve beszélgettünk. Abban maradtunk, hogy Cérna lemásolja nekem az Offspringet, mert neki megvolt az az album, ami nekem nem. Egy rövid hajú lány érkezett az emeletre. Ki akarta nyitni a tesitermet, az ajtó azonban bezárták.

Dörömbölt – Nyissa ki! – kiáltotta, de nem kapott választ. Belerúgott az ajtóba. – Nyissa már ki! – majd körbe-körbe sétált, és valahányszor a bejárathoz érkezett, nagyon rúgott a kilincs környékére.

– Rohadt pakisztán paraszt! Miért nem mész vissza a sivatagba? Ott kéne megrohadnod a többi arab között te geci! – Mi szó nélkül néztük az eseményt, majd néha egymást. Egy tanárnő járt arra, de szaladt is tovább az ötödikre. A lány egy idő után megunta, és elsétált.

– Vadvirág volt az, ugye? – nézett a másik srácra Cérna.

– Aha, ő – jött a válasz.

– Miért, ki ő? – kérdeztem.

– Tavaly – kezdte Cérna – majdnem a fél osztálynak fegyelmit tartottak. Neki is – bökött ujjával Vadvirág hűlt helye irányába.

– De miért?

Cérna a kérdésemre vállat vont. – Kinek miért. Ablakbetörés, lógás, visszapofázás, verekedés. Neki azt hiszem az utóbbi kettőből lehetett sok.

Az épületben két lépcsősor futott. Egy elöl, ezt használta jóformán mindenki, szünetben hömpölyögtek rajta a diákok, akik között alig bírtak elmenni a tanárok. Egy pedig hátul, amint alig használtak. Mindenki az átjáró folyosókról közelítette meg az ottani termeket. Sosem értettem, miért. Csak esőben, és csak a harmadik emeleti mosdóknál telt meg emberekkel a hátsó lépcsősor. Az volt ugyanis a nem hivatalos dohányzó. A füst masszív, tömör felhőként szállt ki az ajtón, az egyik tanárnő fintorogva hessegette el a cigarettaszagot, ahogy arra ment, de még véletlenül sem tervezett betérni, és rendet rakni. Túl sok Vadvirág típusú diák járt arra. Legkihaltabb mégis a gólyabál alatt lett. Mindenki felment a negyedik emeletre, a testnevelés terembe. Mi előtte Cérnával megittunk egy sört az iskola udvarán.

– Jól elkéstünk – mondtam.

– Áh, szarjál rá, úgyis egy hülyeség – legyintett – és akkor nem is tetszett neked az a srác?

Kérdésére vállat vontam – nem – mondtam – mégsem tetszett, nem ilyet szerettem volna, olyat, aki sokkal lazább.

Ő erre forgatta a sörét, hümmögött.

– Én szóba jöhetnék? – kérdezte végül. Majdnem kiköptem a söröm.

– Te miről beszélsz?

Beleszívott a cigiébe. – Hogy mondjuk velem is lehetnél.

Kinevettem. – De hülye vagy! Na, menjünk be!

Elindultunk. Be a kapun, jobbra a hátsó lépcsősorhoz. Lassan szedtük a gumiborítású lépcsőfokokat, a nehéz acélbetétes bakancsban még fárasztóbbnak érződött.

– De rám akkor sosem gondoltál? – faggatott tovább.

– Mi haverok vagyunk

Rám nézett, végigpásztázott. – És? – kérdezte. – És akkor nem járhatunk?

Jó kérdés, gondoltam.

– De, akár – és csak mosolyogtam rá –, de nem most, majd meglátjuk.

Tetszett, hogy megkörnyékezett, és az, hogy próbálkozik, meg akar kapni, mégsem tud. Még nem voltam ilyen helyzetben.

Neki szerintem ez nem annyira tetszhetett.

Megállt a harmadik emeleten, a dohányos WC-nél.

– Várj! – mondta. Én meg vártam. Jól is esett, úgyis elfáradtam, az óriási emeletek közben.

– Igen? – kérdeztem, de nem válaszolt. Csak nézett. Nézett, aztán hátrapillantott, majd ismét engem nézett. Végül elkapta a karom.

Egészen meglepően működnek a reflexek stresszhelyzetben. Vagy túl lassúak, vagy túl gyorsak, de mindig extrém módon reagálnak. Cérna elkapta a karom, és húzott. Én meg elkaptam a lépcső korlátját. Pillanatok alatt ráfontam az ujjaim. Tartottam magam, erősen, keményen, elszántan, mint aki az életéért küzdött. Meleg lett, októberhez képest iszonyú forróság. Kivert a víz, izzadt a tenyerem, és éreztem, hogy csúszni kezdek. Lecsúsztak az ujjaim a korlátról, míg végül elválltam az egyetlen kapaszkodótól. A lábammal próbáltam lassítani, visszahúzni Cérnát, aki másfélszer magasabb volt nálam. A karján duzzadtak az erek, és bár meglepően lassan, de közeledtünk a mosdó felé. Egyre jobban jött az ajtó, a fehér bejárat, a rémálmok kapuja, amin nem akartam belépni, aznap legalábbis biztosan nem. Nem volt menekvés, csak egy fegyverem maradt. Lendületből próbáltam megrúgni. A nehéz acélbetét elindult fölfele, aztán megakadt. Cérna összeszorította a lábát az utolsó centi előtt. Bámult rám, én meg rá. Fél lábon álltam, stabilan, csak egy pontot figyeltem. Az ő éjfekete szemét. Megfagyott a levegő, az idő, a barátság. Megfagyott az épület, a város, az új világ. És megfagytunk mi is.

Lassan elengedett. – Ha ez most betalál! – emelte fel az ujját fenyegetően.

– Mi lett volna akkor, na mi? – fröcsögtem neki.

– Hát azt nagyon megbántad volna! – Az ujját mereven tartotta, a szeme villámokat szórt.

– Na, ne fenyegess, baszd meg! – Erősen szólt a hangom, hallottam, milyen erővel, miközben remegett a térdem, és mikor félresöpörtem a hajam az arcomból, akkor éreztem, hogy a kezem is remeg. Alig kaptam levegőt, hátrálni kezdtem a lépcsőn felfelé.

– Szevasz! – mondtam végül, és elindultam.

– Várj! – szólt utánam. Megfordultam, már alig bírtam megtartani a határozottság látszatát. – Azért haverok vagyunk, ugye? – A kezét nyújtotta. Néztem a hosszú, vékony, csontos ujjait, aztán az arcát fürkésztem. Nem értettem miféle választ vár, hisz épp két perce próbált becibálni a mosdóba, nem hiszem, hogy beszélgetni, most meg azt kérdezi haverok vagyunk-e. De azt is felfogtam, hogy még mindig kettesben állunk az üres folyosón. Nem sokáig tarthatom az agresszív felállást, mert még most is ő az erősebb. Világossá vált, mit kell válaszolnom.

– Persze – mondtam, kezet fogtam vele, majd elszaladtam, futottam fel a tesiterembe.

Odafönt megtorpantam. Lassan vánszorogtam végig az öltözőknél. Három osztálytársam rohant el mellettem, majd mind berontottak a WC-be hányni. Mentem tovább. Megtaláltam a többieket.

– Ezekkel mi történt? – huppantam le közéjük.

– Ecetes banánt ettek, ez volt a feladat.

Csak biccentettem.

– És veled mi történt? Hol voltál? – összevont szemöldökkel tette fel a vörhenyes lány a kérdést. Végignéztem a termen. Rengeteg ember, mindenki vidám, zsákban ugrálás volt éppen. Mennyivel jobb lett volna időben itt lenni, részt venni, ahelyett, hogy lent lógok, és Cérnával hadakozom. Visszafordultam, és elmeséltem mindent. A történet végére már hatan hallgattak.

– De egy szemétláda! – csattant fel az egyik lány. Sokan voltak, sokan támogattak, és én ki tudtam magamból beszélni. Akkor még ki.