Persze a tavaszt megelőzte a tél. Egyik januári délután, mikor Szőke hazakísért, megálltunk az utcánk sarkában. Sűrű hó hullott, hatalmas pihékben. Alig lehetett kilátni a mindent elfedő fehér függönytől. A fekete kabát, amit Szőke viselt, lassan fehérre váltott. Ő akkor, abban a hóesésben döntött úgy, hogy megállít, feltart egy kicsit. Zavarban volt, láttam rajta, ráadásul a pergő pimasz pelyhektől fintorgó arcot vágott. Olyan lükén nézett ki, majdnem kinevettem. Tudtam, mire készül, ezért igyekeztem állni az ingernek. Arra gondoltam, biztosan én is hasonló fejet vágok. Szőke végül rászánta magát. Megcsókolt ott, a sűrű hó függöny takarásában.

***

A tavaszi szünetben pedig Alvin koncerten jártunk, épp Húsvét előtt. Dobossal és Szőkével mentünk rá. A zene az életnek ebben a szakaszában még kardinális kérdés volt. Azt hiszem, olyan ez, mint amikor a kisebb gyerekek olyanokat játszanak, amiket a felnőttek csinálnak. Ez is olyan játék volt. Lám, így kell gyűlölködni, nulla empátiát mutatni, és kirekeszteni. Hasznos lecke. A mi osztályunk mégis elégtelenül vizsgázott belőle. Valamit félreérthettünk, gondolom, mert mi ugyanúgy együtt tudtuk élvezni a diszkózenét, mint egy rock koncertet.

Mind a hárman jól szórakoztunk, ugráltunk, énekeltünk, egyszóval átadtuk magunkat az élő koncert élményének. A Rémálom című számban a dob szólónál Szőke oldalba bökött. Egy kicsit elhúzódtunk Dobostól.

– Látod? – kérdezte. – Na az a kolomp! Olyat vennénk Dobosnak a szülinapjára!

Néztem, hallgattam, egész jól szólt. Próbáltam fejben beleilleszteni valamelyik számunkba. – Aha – mondtam –, jó, jó vehetünk, tényleg jó hangja van.

Szőke aztán csendre intett az ujjával, majd hozzátette: – Az ünnep után megnézzük.

Visszaaraszoltunk Doboshoz, aki visszafojtott vigyorral nézett ránk. Egész vékonyra húzta ajkait, a szemeit gúvasztotta.

– Áh, semmi – legyintett Szőke röhögve –, csak gondoltunk lekoptatunk végre.

Dobos még jobban eltúlozta az addigi grimaszt, majd nyomott hangon megszólalt: – Jól van, tudtam, hogy utáltok! – A feje is belevörösödött, mire feladta, és elnevette magát.

Ismerős gitár riff szólalt meg. Az előttünk álló tömeg tengerként hullámzott.

– Hú, menjünk be! – rángattam Szőke kezét, aki azonban megrázta a fejét.

– Nem, nem megyünk be Kurva élet alatt.

Néztem az előttem álló tömeget. Ugráltak, enyhén lökdösődtek, nem tűnt vészesnek.

– De menjünk már be! – próbálkoztam újra.

– Nem, tényleg nem megyünk be Kurva élet alatt.

– Szőkének igaza van – nézett rám Dobos.

Egy kicsit hezitáltam, majd elindultam. – Hát, én bemegyek.

Nem mondom, hogy nem féltem, köztudott volt, hogy ezalatt a szám alatt a tömeg meggajdul. Normális esetben a durvább mosh-pit frontvonal a színpad előtti első három-négy sornál húzódott, ezt követte egy lazább pogós réteg, nagyjából tizenöt soron keresztül. Mi hátul, a harminc-negyvenedik sor körül álltunk, mégis közvetlenül előttem is ugráltak, lökdösődtek az emberek. Valóban látványos reakció volt. Beléptem az embervízbe, és elragadott magával a hullámzás. Alig bírtam tartani magam, egyenesen a saját lábamon állni, irányítani merre megyek. Nagyrészt tehetetlenül sodródtam, és már az is teljesítmény volt, hogy talpon maradtam. Mégis jól éreztem magam, nem gondoltam vészesnek, vagy ijesztőnek. Van valami sehogy másképp nem helyettesíthető élmény ebben a koncertprogramban. Félelmetes, kijózanító. Igazán észnél kell lenni, de ha az ember belelendül, akár az úszásba, már sokkal jobban ellazít. Sodor az ár, a tömegár, tiszta erőből arrébb löktem valakit, majd velem is ezt tették. Magabiztosan úsztam a vadvízen, és mikor fáradni kezdtem, elindultam kifelé, kievickéltem. Szőke elkapta a karom, kirántott. Én csak vihogtam.

– Nem esett bajod? – kérdezte.

– Dehogy esett, tök jó volt, kár hogy nem jöttetek!

Szőke a fejét rázta. – Többet ne csinálj ilyet!

Vállat vontam. Azt csinálok, amit akarok, de ezt nem akartam a fejéhez vágni. Még egy számot lejátszott az együttes, aztán vége lett, hirtelen felnyomták a villanyt, amitől mintha szertefoszlott volna az addigi varázs. Újra itt vagyunk, koncert nélkül, lehet hazamenni szépen. Ellenőriztem a táskám, biztos, ami biztos, ekkor vettem észre, hogy a karom az eredeti méretének kétszeresére dagadt.

– Ööö, figyelj Szőke! – mondtam kissé bizonytalanul.

– Igen? – fordult felém, majd amint meglátta, mit kell nézni, egybe ugrott a két szemöldöke. – Ú! – mondta, közben élénken bökdöste Dobost. – Figyeld már! – mutogatott a karomra.

– Mit? – kapta felém a fejét Dobos, aztán pontról pontra ugyanúgy ment végbe minden, mint az imént. Csak a szememet forgattam, úgy éreztem, ennyi erővel csöndben is maradhattam volna, eddig egyedül is eljutottam.

– Szerintetek ez mitől van? – érdeklődtem kissé magasba csukló hangon, pusztán azért, hogy előrébb jussunk a témában.

– Hát – kezdte Szőke –, a törés szokott ekkorára bedagadni.

Úgy kinyílt a szemem, hogy azonnal ki is száradt.

– Te miről beszélsz? Nem törhetem el a karomat egy koncerten, az életben nem engednek el többet!

Szőke félrehúzta a száját, a fejét vakargatta. – Háááát – nyújtotta hosszan az á betűt –, nem t'om, menjünk el ügyeletre?

A fejemet ráztam. – Nem, nem mehetünk ügyeletre, haza kell mennem. Ha elmegyünk, megkérdezik, hol voltam koncert után, azonnal kiderül, az nem jó.

Szőke ujjával a száját dörzsölte, miközben óriási szemekkel meredt a karomra. Aztán hirtelen összecsapta a két tenyerét.

– Tudom már! Várj reggelig, ha gyűrűsödik, tuti eltört, akkor kórház, ha nem, nincs semmi gond.

Bizonytalanul néztem a duzzanatot. – És ha mégis?

Szőke széttárta a karját. – Ez a két lehetőséged van.

Újra végiggondoltam, hátha van még egy terv, de semmi se jutott az eszembe.

– Jó, jó, menjünk haza – zártam rövidre. Már fordultam volna meg, mikor Dobos közbeszólt:

– De biztos? – kérdezte, én meg rövid, ismét eltöprengő hatásszünet után bólintottam.

– Biztos!

Szőkének jött még egy utolsó mentőkérdése: – Várj, rendesen tudod mozgatni?

Próbálgattam, csavargattam, de semmi akadályba nem ütközött a mozgás.

– Tudom

Ezek után már egyszerre könnyebbültünk meg, mondván, hogy akkor biztos jó lesz holnapig.

Másnap végül semmi sem utalt törésre, csak éktelenül bekékült. Szőke szódásszifonnal érkezett, ami a kissé hűvös Húsvét hétfői délelőtt kevésbé esett jól. Végigkergetett a kerten,majd a ház mögött megálltunk, ahol nem voltunk szem előtt. Ott kötöttünk ki egymás karjában, ott haraptam az ajkába, és ott éreztem először, mi is az a harmónia.