A zenekar miatt egyre több időt töltöttem Szőkével, Dobossal és Jocóval.

Jocóval eleinte úgy tűnt, nagyon nem vagyunk egy karakterek. Ő kevésbé volt vevő a szarkasztikus beszólásokra, én pedig kevésbé voltam vevő a határozott fellépésre. Ennek ellenére, valahogy egymáshoz simultunk. Nem csoda, hiszen eközben mindketten változtunk. Az életnek ebben a szakaszában talán ezt tudja mindenki a legjobban.

A DÖK-öt természetesen DÖK vezette, Jocó az osztály képviseletében kapott csak mandátumot, de ez nem volt elég neki. Akkor még túltengett benne az energia, mindent csinálni akart, így bokros teendői mellett ő vezette az iskola rádiót, szervezte a gólyatábort, illetve elvállalt bármit, amit tudott.

Így lett ő a gólyabál főszervezője is.

Az itteni gólyabálok merőben eltértek a szakközépiskolástól. Itt nem voltak hatalmas szivatások, nem etettek ecetes banánt az emberekkel, nem torkollott össznépi hányásba. Ráadásul a gimnáziumi légkörben úgy éreztem, hogy itt már nem érhet semmi baj.

Az egyik süllyesztett kör alakú padozatra telepedtünk le Szőkével, Dobossal és Szeplővel. Az aula ablakaiból tükröt csinált a késő őszi sötétség. Megint úgy éreztem, mint az első kortárs irodalom fakultáción, mintha máshol lennék, mint annakidején. Már nem találtam negédesen családiasnak az aulát, kifejezetten tetszett. Minden reggel itt találkoztunk a többiekkel, volt, hogy órák után is maradtunk egy kicsit beszélgetni. Barátság hangulata lett. Most már odatartoztam, úgy éreztem, valóban ott a helyem. Nyoma se maradt a tavalyi ellenséges világnak, úgy eltűnt, hogy többet nem is tudtam összekapcsolni azzal a félévvel az összes többit, mintha három középiskolában is megfordultam volna. Biztos voltam abban is, hogy a hely kinézete is átalakult. Persze nem hatalmas különbségre gondoltam, inkább olyanra, mint amikor arrébb tesszük a poharat egy pár centivel az asztalon. Nem is tudjuk megmondani, mi változott, az összkép ugyanaz, de valami mégis más. Ott ültünk a megváltozott aulában, abban a megváltozott épületben, ami a megváltozott lakótelepen volt. Mintha egy kicsit a kerület is változott volna.

Jocó igyekezett felénk, arcán széles mosollyal. Megcsókolta Dobost, majd izgatottan mesélni kezdett nekünk.

– Kitaláltuk, hogy legyen puszi gyűjtő játék is!

Szeplő erre elismerően bólintott. – Az már valami!

Jocó legyintett. – Nem úgy! Néhányan kapnak egy rúzst – közben előkapott egy sötét színű rúzst –, a kilencedikeseknek pedig meg kell találniuk ezeket az embereket. A rúzzsal egy szívecskét rajzolunk a kezükre, négy szívet kell összegyűjteni.

– Ühüm – mondtam –, és kinél lesz rúzs?

– Nálam, DÖKnél, a szöszinél és az eltűnt lánynál.

Biccentettem. – Az jó.

Nem értettem, miért érdekes számunkra ez a játék, ha nem is vagyunk bevonva, de ahogy a többiekre néztem, úgy tűnt, ők sem.

– Én megyek is, mert még rengeteg dolgom van, csak gondoltam, idejövök hozzátok egy kicsit – csicseregte. – Ti el tudjátok képzelni, mennyi munkával jár ez az egész? – nézett ránk csillogó szemekkel. Nem igazán tudtam, mit mondjak erre, de szerencsére nem is várt választ. Adott egy csókot Dobosnak, és már el is szaladt.

– Akkor azt mondjátok meg, mi legyen ezekkel a sörökkel? – érdeklődtem a táskámra bökve.

Szeplő megvonta a vállát. – Igyuk meg itt, a tesiterem előtt, úgyse jár erre senki.

– Ne már! – Szőke hangja magasba csuklott. – Tuti, hogy pont akkor fog erre jönni valamelyik! Inkább lógjunk ki!

– De tök hideg van! – csattant fel Dobos.

Egy vékony lány közeledett felénk, ezért inkább elhallgattuk, és mind a csajra néztünk.

– Te adsz nekem puszit? – kérdezte Szőkét.

Összenéztünk. Nekem már a nyelvemen volt, hogy szóljak neki, nem minket keres, de akkor Szőke megelőzött.

– Hát, ha idejössz!

A lány közelebb jött hozzánk, Szőke felállt, és adott az arcára egy puszit. A csaj egy szót se szólt, csak hátat fordított nekünk, és elszaladt. Én elismerően bólintottam. Ezt nem néztem volna ki Szőkéből. A többiek hangosan röhögtek.

– Menjünk ki! – mondtam, mire mind elindultunk az ajtó felé.

***

A gimnáziumban gyakran volt rendezvény, általában sima suli-bulik, ami a dj borzasztó repertoárjáról volt ismert. Minden alkalomra ugyanazt a srácot hívták, azt mondták ide járt, általánosba. Egyéb érv nem indokolta a rendszeres visszahívását. Többször szóltunk, hogy nem akarjuk ezt a srácot, de a szervezőt, – aki egy tanár volt, nem a DÖK-ös lányok –, nem érdekelte. Ha zenét kértünk a dj-től, vagy azt mondta, hogy hamarosan berakja, amiből persze nem lett semmi, vagy el is hajtotta az embert, azzal, hogy majd ő tudja mit játszik, ne adjunk neki tippeket. Az egyik alkalommal az igazgatónő kiszúrta, hogy sörözik keverés közben. Ezután már neki sem tetszett a régi diák, két oldalról nehezedett nyomás a protekciójára.

– És akkor ki zenéljen? – kérdezte a szervező

Az egyik lány, Tyúkanyó összecsapta két kezét. – Bárki!

A melegítős tanár megrázta a fejét. – A bárki az nem konkrét, a bárkit én nem tudom felhívni. – Karba tette maga előtt a kezét, orrát elhúzta, amit követett tömör, ősz bajsza.

C az asztalon könyökölt, hüvelykujjával húsos ajkát masszírozta, miközben csendben hallgatta a vitát.

– Nekem mondjuk, van egy jó minőségű headset-em, illetve rengeteg zeném. De ha hoznak cd-t, berakok bármit – szólt közbe egy Rambó öltözetű srác. Afféle különcként tartottuk számon. Beszéd közben folyamatosan járt a térde, mintha rángatózna. Két öklét óvatosan összecsapkodta. Ennek ellenére gyorsan, és határozottan beszélt, mégis bizonytalanság sugárzott a hangjából is. Talán attól félt, ha megakad, többet nem tudja folytatni.

– Na tessék! Rambó Megcsinálja! – mondta Tyúkanyó.

A tanár megütközve nézett Rambóra, aki katona mintás szerelésében nem úgy festett, mint egy klasszikus dj. Végül egy vállrántással jelezte a beleegyezését, pontosabban érdektelenségét. – Jó, akkor legyen Rambó – mondta, majd kisétált az ajtón.

C a csukódó ajtó után fordult, rosszallva megrázta a fejét, majd ránk nézett. – Akkor Rambó lesz – mosolyodott el őszintén, vidáman. A káröröm boldogsága volt, de kifejezetten kedvesnek festett tőle.

***

– Hoztam receptet – mondtam a többieknek. Dobosnál voltunk Szőkével. Jocó ismét nem tartott velünk, mert megint főszervezője lett az esti programnak. Süti sütő versenyre készültünk.

– És milyen receptet? – kérdezte Dobos.

– Mirindás szelet. – A konyhaasztalra terítettem a papírt. A két srác a vállam fölött próbálta kiolvasni a borzasztó macskakaparásom. Végül arra jutottunk, hogy először meg kellene venni a hozzávalókat.

– Van nagyméretű tepsitek? – kérdeztem Dobost. Akkor még nem tudtam, hogy a sütőkhöz alapból adnak egyet, így ha minden jól megy, az összes háztartásban megtalálható egy. Szőke a kérdésre röhögésben tört ki – Van, pont tegnap mostuk el – tette hozzá, én meg nem tudtam elképzelni, mi olyan mulattató egy tepsin.

Dobos szája is széles vigyorra ugrott, majd a kezébe temette az arcát – Hallod, ez egy akkora állat – kezdte –, tegnap húst sütöttünk a tepsiben, aztán mikor kész lett, az üres tepsi tele volt forró olajjal. Én meg mondom, hát ez tök forró, most mit csináljak vele, úgyhogy letettem a földre, és töltöttem egy pohár hideg vizet.

Szőke nevetett, majd átvette a szót: – Én meg láttam, mire készül, gondoltam, ez nagyon nem lesz jó, úgyhogy kiszaladtam a konyhából.

Dobos igyekezett megvető tekintettel nézni rá, de a vigyort nem tudta letörölni az arcáról. – Ja, a kis köcsög nem hogy szólt volna, kiszaladt! Össze-visszaégettem magam.

A fejemet rázva mosolyogtam a történeten. Dobos és Szőke ugyanebbe az iskolába jártak elsős koruk óta. Oda-vissza szívatták egymást folyamatosan.

Leszaladtunk a boltba, majd amint visszaértünk Dobosékhoz, megszólalt a csengő. Az egyik osztálytársunk, egy karvaly orrú srác állt az ajtóban.

– Sziasztok! Lemaradtam?

– A vásárlásról. De a sütésről még nem – válaszoltam.

A srác beljebb jött, az asztalra tette a szatyrát, ami sört és chipset rejtett, majd körbenézett a konyhán. – Mit sütünk?

– Mirindás sütit.

Karvaly szeme felcsillant. – Az nagyon jó!

Szóval négyen álltunk neki a nagy feladatnak. Csináltunk piskótát, pudingot, kikevertük a felső réteget, majd összeraktuk a kész süteményt. Közben a két srác folyamatosan Karvaly vérét szívta. Nagyjából négy órát dolgoztunk a nagy művel, mire végre elkészültünk.

– Na, ez tök jól néz ki! – állapította meg Szőke az összerakott süteményről.

Én csak bólogattam, hogy pont így szokott kinézni nálunk is.

Amíg hűlt a süti, Dobos megmutatta a szobáját, benne Csurit, a papagáját. Ahogy Dobosék lakásában nézelődtem, furcsa érzés kapott el. Mintha már jártam volna itt. Csak nagyon lassan esett le, hogy mikor.

– Hallod, az létezik, hogy ez a lakás dettó ugyanolyan felépítésű, mint a nagyszüleimé?

Szőke válaszolt Dobos helyett. – Persze. Van néhány féle panellakás, és azok ismétlődnek, mindenhol.

Szerintem a szám is tátva maradt. – Komolyan?

Három panellakásban jártam addig, de mind másmilyen volt, így ez a lehetőség bennem fel sem merült.

– Akkor szerintem induljunk – mondta Dobos a karórájának.

Egyetértően biccentettem. – Jó, vágjuk fel, és csomagoljuk el, aztán szerintem is mehetünk.

Már sötétedett, mire leértünk a parkba. Átvágtunk a csapás mentén, a gyér lámpafényben próbáltuk kerülgetni a kutyagumikat.

Az iskola aulájában állították fel a hosszú zsűri asztalt. A döntőbizottság néhány tanárból, és néhány diákönkormányzat tagból állt. A helyiség úszott a neonfényben, az asztalon már sorakoztak a sütemények, alig találtunk a sajátunknak helyet. Végül lepakoltuk egy tál kókuszgolyó mellé. Dobos arcán cinikus vigyor jelent meg, előreugró fogai kivillantak.

– Úú, hát ezt meg ki hozta? A kókuszgolyót nem is kell sütni! – Oldalba bökte Szőkét, aki egy szánakozó mosollyal, és egy vállrándítással reagált.

– Semmi elfogultság, de szerintem a miénk néz ki a legkirályabban – állapítottam meg. Karvaly egyetértően bólintott.

– Szívem, megjöttetek? – hátrafordultunk a hangra, Jocó bukkant fel mögöttünk. Egyből megölelte Dobost.

– Aha! Nézd meg a sütinket! – Dobos arcáról olyan büszkeség sugárzott, mintha legalább a Dávid szobrot alkottunk volna meg piskótából.

Jócó szemüveg lencséje fényre sötétedett, ezért az orrára húzta a szemüveget, hogy kilásson mögüle. – Ejha! Tényleg jól néz ki! Ügyesek vagytok! – Megpuszilta Dobost. – Most viszont rohanok, mert még nagyon sok dolgom van. – A következő pillanatban már el is tűnt a folyosó végén.

Az este további része jól eltelt. Néha belefutottunk Jocóba, aki két szóra, meg egy lopva elhintett csókra állt meg Dobosnál. Mi pedig egymást ugrattuk, és néha beszöktünk egy-egy nyitva felejtett terembe, hogy összefirkáljuk a táblát, és megigyuk a becsempészett söröket. Közben csatlakozott még néhány osztálytársunk, mint például Narancs, vagy Rambó. Utóbbi a szokottnál is feszültebbnek festett. Le-fel járkált a teremben, ökleit összeütögette, közben aprókat biccentett a fejével, mint aki pontról-pontra újra végigjár egy előre kidolgozott tervet. Aznap este kezdett, mint dj, mindjárt a süti sütő verseny eredményhirdetése után várt rá az új megmérettetés.

Jocó valamivel az eredményhirdetés előtt ránk talált. Ránkpirított, hogy menjünk már vissza az aulába, le ne késsük az eseményt, ha már ennyit készültünk. Kisétáltunk a teremből, a régi aulában alig lézengtek diákok. Csak a lépcsővel szemben, a mosdónál volt némi nyüzsgés. Minden oldalról saját tükörképünk nézett vissza ránk. Úgy éreztem magam, mintha megtaláltam volna az egyetlen barátságos, meleg, óvó helyet a közeledő télben. Kint minden sötét, minden hideg, és minden csendes. Bent meleg volt, világos, és ha mástól nem, még a régi aula is legalább a mi hangunktól zengett. Befordultunk a folyosóra, az új aulában már leoltották a villanyt. Csak a zsűri asztala volt némiképp megvilágítva. Be lehetett volna zuhanni a süllyesztett padok közé, semmit nem lehetett látni.

Leültünk, izgatottan vártuk az eredményhirdetést, Dobossal a hüvelykujjunk körmét rágtuk, én Szőkéhez bújtam, Karvaly és Colos egymást lökdösték, Rambó fejben már a jövőben járhatott.

A kémia tanárnő felállt, mikrofont ragadott.

– Először is szeretném megköszönni a sok finom süteményt, amit kaptunk – kezdte –, nagyon örülünk, hogy ennyien készültetek!

C ült mellette, széles vigyorral bólogatott. Annyira meglepően jókedvű volt, egy pillanatra felmerült bennem, hogy talán valamelyik sütinél különleges zöldfűszereket alkalmazhattak.

– És a győztes sütemény pedig – az í-t hosszan elhúzta, aztán hatásszünetet tartott –, a kókuszgolyó!

Ennyi, aztán taps, mi bő fél perces fáziskésés után egyszerre kiáltottunk fel: – Hogy mi?

Karvaly felpattant, és otthagyott minket.

– Mi a fasz? – tört ki Dobosból újra a kérdés kissé cifrábban. A csalódottság torz grimaszt hagyott az arcán.

– Már nem azért, de nem süti sütő verseny volt? – érdeklődtem, a sütő szót erélyesen megnyomva.

– Hát, de bakker, a kókuszgolyót nem is kell sütni!

Még Rambó is hunyorogva, arcán értetlen grimasszal nézett jobbra-balra. Úgy tűnt, egy pillanatra el is feledkezett a közelgő fellépéséről.

– Ezt a pofátlanságot! – ciccegett Colos. Hosszasan háborogtunk a történteken. Karvaly tűnt fel újra.

– Én meg mit hallottam! C-bá ellenünk szavazott!

– Mi? – kérdeztem. – Mégis kivel van? Mi vagyunk az osztálya!

Mindenki egyetértett, enyhe lincshangulat kezdett kialakulni.

– Valami mákos tortára szavazott – tette hozzá Karvaly, a mákos szót olyan undorral kiejtve, mintha legalább férgekről lett volna szó. Elindultunk a régi aula felé, útközben találkoztunk a kémia tanárnővel.

– Nagyon ügyesek voltatok! – mondta ragyogó mosollyal, de minket ezzel már nem lehetett lekenyerezni.

– Nem úgy volt, hogy ez egy süti sütő verseny? A Kókuszgolyót nem is kell sütni! – Próbáltam visszafogottan kifejezni magam, de így is elég támadóra sikerült.

Dobos támogatott egy dühös ja-val.

A kémia tanár egy könnyed mosollyal hárított el minket. – Igazából ez egy sütemény készítő verseny volt, így a kókuszgolyó bőven belefért.

Csalódottan néztünk egymásra. Ezt a szar szöveget, mindenki világosan emlékezett, hogy sütő verseny volt. Tovább álltunk, belefutottunk C-be, akire egyszerre támadtunk rá.

– Tanár úr hogy tudott az osztálya ellen szavazni? – kérdezte Szőke.

Dobos erre vörös fejjel kontrázott: – Igen, nem az osztályára kellett volna szavaznia? Milyen szemét dolog már ez?

C hűvösen fogadta a támadásokat. – Ezt fejezzék be, nem szavaztam maguk ellen. Karvaly itt közbeszólt: – Igen? És a Mákos torta?

C végignézett rajtunk. Azt hiszem, észrevehette, hogy valamiért sokat számított nekünk ez a verseny. Megenyhült az arca, igyekezett nyugtatni a kedélyeket, a hangja is lágyabbá vált.

– Annyit mondtam, hogy a mákos az jó, de nem szavaztam maguk ellen.

Gyanakodva vizslattuk.

– És mi ez a kókuszgolyó? Az meg hogy nyerhetett? – kérdeztem.

C egyetértően bólintott, egy halvány mosolyt is megeresztett. Azt szavazták meg, nem tudtam mit csinálni. Egyébként, ha engem kérdeznek, szar volt.

Csöndben álltunk, egymást néztük. Láttam a többieken, hogy úgy vannak vele, mint én, elfogadják C érveit, mert hát ki a fene higgyen neki, ha a saját osztálya sem? C kivárta, hogy teljesen lehiggadjunk, csak mikor már biztosan látta, hogy elfogadtuk, amit mondott, akkor mert magunkra hagyni. – Most már érezzék magukat jól, és ne idegeskedjenek!

Csak bólintottunk, ő hirtelen elindult, nagy lendülettel. A minket ért óriási igazságtalanság ellenére igyekeztünk megfogadni a tanácsát, hisz Rambó valóban jó bulit hozott össze. Jocó is előkerült, és az este további részét már velünk töltötte.