Azt álmodtam, hogy a világ nem hullott darabjaira pár hónappal ezelőtt, és minden a régi. Hogy a bácsikám és én együtt vacsorázunk, pizzát eszük a tévé előtt, miközben egy tehetségkutató műsor megy, mi pedig egytől-egyig pontozzuk a versenyzőket, és arra fogadunk, hogy ki lesz a következő kieső. A háttérben egy régi Bob Dylan szám szól, az aznapi edzésemen összeszedett sérüléseim sajognak, de Martin bácsi a reklámban hozott rájuk egy zacskó mélyhűtött zöldborsót, aztán kikérdezte, hogy mi volt az iskolában, miközben én egy szelet pizza felett próbáltam egyszerre a vállamra szorítani a borsót, és a körmöt lakkozni, aminek az lett az eredménye, hogy kifolyt a fekete lakk a háromezer dolláros, kézzel csomózott mahagóni színű szőnyegre. Martin bácsi azonban álmomban nem akadt ki. Nem kezdett el kiabálni, amiatt, hogy szokás szerint mindent tönkretettem, hanem csak legyintett egyet, aztán visszafordult a tévé felé. Ettől még álmomban is annyira megrökönyödtem, hogy azonnal felébredtem.

Akkor már tudtam, hogy hiába nem volt a múltban ilyen esti programunk, a jövőben sem lesz. Egy normális péntek estém nem pizzázásból és tehetségkutatókból, hanem élet-halál harcokból és menekülésből fog állni. Nagy eséllyel pont a bácsikám elől, de olyan hosszúra duzzadt az ellenségeim listája, hogy lassan már az anyám testvére volt a legártalmatlanabb tétel rajta.

Ugyanis minden elveszett.

A nagybátyámnak és a korábbi életemnek vége szakadt az apokalipszis bekövetkezése miatt. Ahogy viszonyomnak az angyallal, akivel hamar több lett köztünk az ideiglenes fegyverszünetnél, és puszta barátságnál. Más okok miatt ért véget valamilyen úton-módon a kapcsolatom velük, mégis az közös volt bennük, hogy jelenleg egyikük szemébe sem tudtam nézni.

Michaellel azért találhattunk akkor egymásra, mert mindketten elveszettek voltunk, a saját fajtánk elől menekültünk és annyira nem bírtuk elviselni a magányt, hogy képesek voltunk az ellenkező fajból társulni valakivel, hogy elűzzük a csendet. Kezdtem úgy érezni, mintha ez nem pár hónappal ezelőtt, hanem egy másik életben történt volna. Azóta az angyalom, és én is ellöktük jó párszor egymást, ezúttal pedig a döntésem örökre szólt. Michael kelletlenül ugyan, de tudomásul vette. Vége volt.

Mégis, mikor az éjszaka közepén felriadtam a keserédes álomból, és kilopakodtam az angyalokkal teli ház konyhájába, hogy igyak pár kortyot, Michael volt az, aki fogadott. Nagy eséllyel már azt is hallhatta, hogy álmomban meglódult a szívverésem és szaporábbá vált a légzésem, és azelőtt kiért a nappaliba, hogy egyáltalán kimásztam volna az ágyból. Úgy várt a sötétében gubbasztva, mintha előre megbeszélt találkozóról lett volna szó.

Köszönés helyett csak egy futó pillantást vetettem rá, mert teljesen kiszáradt a torkom, ezért egyből a vizes palackokhoz nyúltam, amit a szekrények mellett halmoztunk fel.

– Rémálmok?

– Rosszabb – mormogtam, majd letekertem az ásványvizes palack kupakját, és mohón belekortyoltam. – Azt álmodtam, hogy minden a régi.

Michael nem kérdezett rá. Ismert már annyira, hogy tudja, ha el akarom mondani, akkor el is fogom. Ezúttal a másik eset következett be, mert kizárt dolognak tartottam, hogy az amúgy is új és fura viszonyunk közepén neki álljak Martin bácsiról mesélni neki, ugyanakkor azt sem akartam, hogy magamra hagyjon. Megnyugtatott a közelsége, még ha csak annyiról is volt szó, hogy egy helyiségben tartózkodtunk. Talán az álom utóhatása miatt, talán még mindig nem teljesen ébredtem fel, de napok óta most először nem akartam eltűnni a közeléből.

– Te szoktál álmodni?

Nem is próbálta leplezni, hogy mennyire meglepte a kérdésem, mert felkapta a fejét, és kíváncsian mért végig. Mikor látta, hogy ugyanolyan lazán a konyhapultnak támaszkodom, és egyszerűen kíváncsi vagyok a válaszára, nem flörtölni akarok vagy valami másra célozni, csak egykedvűen megvonta a vállát.

– Fiatalabb koromban álmodtam, de az évszázadok során szépen lassan elmaradtak az álmok. A közelmúltban kezdtek el folytatódni ismét.

Nem ért váratlanul az évszázadok kifejezés, mégis nagy volt a kísértés, hogy elkezdjem számolgatni, mennyivel lehet idősebb nálam. Nem volt újdonság, hogy a házban tartózkodó összes angyal valóságos őskövület, mégis így konkrétan kimondva egészen máshogy hangzott, mint ködös utalások és elejtett félmondat ők formájában. Igyekeztem nem elkezdeni elemezni azt, hogy Michael miért fogalmazhatott így, és helyette visszakérdeztem, mielőtt túl hosszúra nyúlt volna a csend.

– Ez hogy lehetséges?

Sokatmondó pillantást vetett rám, mire lesütöttem a szemem. Az arcára volt írva a válasz, amitől kirázott a hideg, így egyszerűen visszatettem a palackot a pultra, majd szapora léptekkel megindultam az ajtó felé. Michael szerencsére nem jött utánam, de még mielőtt kiérhettem volna a hálószobákhoz vezető folyosóra halkan utánam szólt, és megtorpantam.

– Miattad, Georgie. Miattad kezdtem el álmodni, és hinni abban, hogy még egy magamfajtának is kijár a boldogság.

A szavaitól úgy éreztem apró darabokra szakadt a szívem, de megembereltem magam, és megfordultam, hogy a szemébe tudjak nézni. Michael még a félhomály ellenére is emberfelettien szép volt, most azonban a karakteres vonásait a szomorúság árnyékolta be, olivazöld szemében bánat csillogott.

– Te is megérdemled a boldogságot, mint ahogy mindenki. – Büszke voltam magamra, amiért nem remegett meg a hangom, noha összeszorult a torkom.

– Akkor miért fosztottál meg tőle?

Nyeltem egyet, majd azon nyomban lesütöttem a szemem. Pont az ilyen beszélgetéseket akartam elkerülni, amióta az elmúlt napokban levegőnek néztem, vagy kislisszoltam a szobából, ha belépett, erre most önként és dalolva sétáltam bele a csapdájába.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz. Alig ismerjük egymást, és csak azért érzed így, mert én voltam az első, aki visszautasított. Amit érzel, az puszta...

– Ne tegyél úgy, mintha tudnád, hogy mit érzek! – vágott közbe. A bánat egy pillanat alatt elillant a vonásiról, a helyét pedig harag vette át, ahogy összefonta a kezét a mellkasa előtt. A mozdulatától az inge megfeszült a karján, kiemelve az izmait, amik valóságos táncot jártak alatta. – Elképzelni sem tudod, hogy milyen szerencsés vagy, hogy felajánlottam neked azt, hogy a társamul fogadlak, dacolva a legfontosabb törvényeinkkel. Erre te visszautasítasz, és azt állítod, hogy azért kedvellek, mert elérhetetlen vagy!

Mikor meghallottam a szerencsémre vonatkozó félmondatát, már tudtam, hogy nem ez lesz az összeborulós, barátokká válásunk pillanata, amikor mindent tisztázunk és együtt megállapítjuk, hogy mostantól a történtek ellenére mindig számíthatunk a másikra. Nem, ez határozottan nem az az este volt. Azt inkább nem mondtam meg neki, hogy igazából akkor lettem volna szerencsés, ha aznap nem megyek fel az irodaház tetejére, és nem futok össze vele, de ennyire még én sem voltam bátor.

– Belegondoltál, hogy ha egy kicsit is kevésbé lettél volna ennyire beképzelt, akkor talán nem itt tartanánk? – tettem csípőre a kezem. – Ha nem hangoztattad volna állandóan, hogy mennyire különb vagy nálam, akkor nem látszottak volna olyan élesen a határok.

A válaszom váratlanul érhette, arra számíthatott, hogy ezúttal is faképnél hagyom, mert gyorsan elpárolgott a harag az arcáról.

– De ha egyszer az az igazság, hogy különbözünk?

– Eddig észre sem vettem – ironizáltam. – De kösz, hogy emlékeztetsz rá.

Bármennyire is hiányzott belőle az emberiség néha, a szarkazmust kitűnően értette. Vagy azért mert az angyalokhoz képest neki volt valamennyi humorérzéke, vagy azért mert elég időt töltött velem ahhoz, hogy elsajátítása. Így most is hamar rájött, hogy nem igazából mondok köszönetet neki. Ha ezt a párbeszédet a megismerkedésükkor folytatjuk le, akkor valószínűleg rávágta volna, hogy "szívesen", majd egy becsmérlő pillantás kíséretében arrébb oldalazott volna. Mindketten sokat változtunk azóta, mertem remélni, hogy csak a javunkra.

Az angyal szeme összeszűkült.

– Ez az utolsó esélyed, Georgie. Jól gondold át.

Szívesen visszakérdeztem volna, hogy miről beszél, de igyekeztem rövidre zárni.

– Meggondoltam, Michael. – Hosszú idő óta nem hívtam az igazi nevén, egészen idegenül csengett a számból. – Nem élek vele. Sem te, sem a veled járó problémák nem kellenek.

Mostanában valahányszor hasonló helyzetbe kerültem, akaratlanul is keményebben és könyörtelenebbül sikerült fogalmaznom, mint szerettem volna. Sosem volt a tapintatosság mintapéldánya, mégis ügyeltem arra, hogy mielőtt kimondom valamit, azt átgondoljam. Az elmúlt hónapokban kezdtem felhagyni ezzel, most mégis azt kívántam, hogy bár befogtam volna a szám.

Michael tekintetében jéghideg közöny költözött. Karakteres állkapcsán izmok játszottak, ahogy összepréselte a száját, és kihúzta magát, mire pár aranybarna tincse a homlokába hullott. Meg sem kísérelte kifésülni őket onnan, helyette inkább úgy helyezkedett, hogy a behúzott függönyök között beszűrődő kósza holdsugarak megvilágítsák. Sokáig élt ahhoz, hogy pontosan tudja, hogy kell úgy játszani a fénnyel és az árnyékokkal, hogy minél inkább kiemeljék a szépségét. Nem hittem, hogy céltalanul adta volna elő ezt a mutatványt, mert sokszor öltötte magára az arrogancia álarcát. Bármennyire játszotta is el, tudtam, hogy ezúttal nem a hiúsága hajtotta, sokkal inkább volt igazi harcos is, akinek a szépsége is csupán egy volt a fegyvertárából.

Ezt az arcát már jól ismertem, így nézett rám, mikor először találkoztunk. Találó volt, hogy ezentúl is újra így fog viselkedni velem, mintha semmi sem történt volna köztünk. Ezért még csak nem is tudtam hibáztatni. Mindketten mondtunk olyan dolgokat, amik megbánása adhattak okoz, de egyikünk sem volt az az igazi bocsánatért esedező típus. Ha másban nem is, de abban hasonlítottunk, hogy mindketten makacsul ragaszkodtunk az igazunkhoz.

– Ahogy akarod – mondta végül, majd megfordult és elindult a folyosó felé. Pillanatok alatt beleolvadt az árnyékok közé.

Olyan halkan lépkedett, hogy amint elnyelte az alakját a sötétség, a léptei hangját sem tudtam kivenni, az amúgy néma csendben. Azelőtt magamra maradtam a konyhában, mielőtt tudatosult volna bennem, hogy mennyire nem kívánok most egyedül lenni. Semmi sem utalt arra, hogy az arkangyal valaha is itt járt, olyan érzés volt, mintha a beszélgetésünk pusztán a saját képzeletben szüleménye lett volna.

Tudtam, hogy akár napfelkeltéig is itt várhatnék, akkor is ugyanolyan magányosnak érezném magam, mert sikerült elüldözni az egyetlen olyan embert, aki a rögtönzött vallomása ellenére tudhatta, hogy mennyire nem kívánok most egyedül lenni. Ennek ellenére nem szándékoztam Michael után menni, mert komolyan gondoltam minden egyes hozzá intézett szavam. Jobb volt nekünk külön.

Fogtam a vizem és visszasettenkedtem az emeleten lévő szobámba. Csak reménykedni tudtam benne, hogy elég mélyen aludtak a többiek ahhoz, hogy ne hallják a rövid szóváltásunkat. Így is tudhatták, hogy valami nem oké köztünk, de még csak kísérletet sem tettek arra, hogy megértsék miről van szó. Bármennyire kedveltem őket, vagy fogadtak el, valahányszor megláttuk egymást, áthatolhatatlan szakadékként emlékeztette őket a szárnyaim hiánya arra, hogy két külön fajhoz tartozunk.

Lábujjhegyen járva osontam el a lépcső alján nyíló ajtó előtt, ami inkább volt gardrób, mint szoba, és jelenleg Lance-nek adott otthont. Túlságosan adta magát a helyzet ahhoz, hogy ne hívjam párszor Harrynek, de mivel én volt az egyetlen, aki több kilométeres körzetben értette volna a poént, inkább megtartottam magamnak.

A folyosó végén Nate és Michael volt elszállásolva, de nem hallottam ajtó csukódást, amiből arra következtethettem volna, hogy Michael visszabújt volna szundikálni. Vagy elment egy magányos repülésre, vagy csatlakozott Bronn-hoz, akin ma éjszaka volt az őrködés sora. Eddig egyik angyal sem panaszkodott, de láttam rajtuk, hogy fizikailag képtelenek elég kényelmesen elhelyezkedni az apró emberi ágyakban szárnyaik miatt, így meg sem lepődtem már, mikor tegnap reggel kis híján eltapostam a nappali padlóján elnyúló Bronn-t. Elég jó hallása volt ahhoz, hogy akár a szomszédból is tisztán hallja a beszélgetésünket, mégis mivel a parancsnokáról volt szó, mertem remélni, hogy a korábbinál jobban nem ütné bele az orrát a dolgunkba.

Véghaladtam a vastag szőnyeggel beborított emeleti folyosón, majd megálltam az utolsó ajtó előtt. A fenti szobák közül Neriah azonnal lestoppolta magának a legnagyobbat, amihez külön fürdő tartozott, nekem pedig nem volt halálvágyam, így nem szálltam vitába vele. Beértem a kétágyas vendégszobával, amin Wallace-szel osztoztunk jelenleg. Nem volt semmi kifogásom a dologgal szemben, ezerszer is őt választottam volna szobatársnak, mint a társait, hiába kezdtünk még jobban bízni egymásban. Szégyelltem magam a gondolatért, de úgy véltem, hogy egyedül Wallace nem vágná át a torkom álmomban. Lehettem a többiekkel jóban, harcolhattam az oldalukon és szőhettünk terveket a közös ellenség ellen, de még csak egy pillanatra sem felejtettem el azt, hogy nem álltunk és nem is fogunk állni mindig ugyanazon az oldalon. Uriel a közös ellenségünk volt ez, tény. De Michael és a csapata ki tudja hány emberrel végzett már az idők során. Jelenleg lehetettek ugyanazok a céljaink, de nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy amint sikerrel járunk, a szövetségnek – vagy bárminek ami jelenleg köztünk zajlik –, vége szakad és nekem annyi.

Szigorúan véve Wallace is közéjük tartozott, mégis az ösztönös bizalom, amit a megismerkedésünk kezdete óta éreztem az irányába, folyamatosan csak nőt. Michael is legalább annyiszor kihúzott annak idején a bajból mint ő, Wallace esete mégis más volt.

Nem gyújtottam gyertyát, jól ismertem már az apró szobát, így csukott szemmel is odataláltam a baloldali ágyhoz. Velem szemben egy hasonlóan kemény matracon egy Wallace formájú test szuszogott a paplan alatt, és nem adta semmi jelét annak, hogy észrevette volna a kiruccanásom. Mostanában mélyebben aludt, mint az ismeretségünk elején, ráadásul nem csak ez volt az egyetlen dolog, amiben változott. Az alvásigénye is nőtt, nem érte be pár kósza órával, mint a társai, és többször kaptam már azon a szemem sarkából, hogy szórakozottan bámul ki a fejéből, akár órákon keresztül.

Azonban bármi történt vele a szemünk láttára, Wallace nem tulajdonított neki jelentőséget, vagy ha észrevette is, nem foglalkozott vele. A levágott szárnya az éjjeliszekrényén hevert, a fakó tollakat olyan műgonddal csomagolta be, mintha csak egy antik műalkotásról lenne szó. Előttem sosem nyúlt hozzá, de elég időt töltött a szobába zárkózva ahhoz, hogy kizárásos alapon a szárnyait babusgathassa. Azt teljesen meg tudtam érteni, hogy még mindig siratja az elveszett végtagját, de a visszakapásáról szóló terveivel távolról sem értettem egyet. Nem akartam neki rosszat, mégis azt kívántam, hogy ez az ötlete maradjon csupán egy vágyálom. Ha pedig ettől önző voltam, akkor sem ez volt a legnagyobb bűnöm az egyre tetemesebb listán, így ki tudtam békülni vele.

Egy ideig csak bámultam a plafont, a történteken morfondírozva, de időközben elbóbiskolhattam, mert ki tudja mennyivel később arra riadtam fel, hogy egy meleg tenyér tapadt a számra és egy hűvös, és papírvékony tárgy simul a torkomra. Azonnal kipattant a szemem, ezzel egy időben pedig a párnám alá csúsztatott kés után nyúltam, de az idegen tudhatta, hogy mit tervezek, és megelőzött. Könnyedén elkapta a kezem, és a csuklómnál fogva megszorította. A feltörni készülő sikoly, azonban a torkomra fagyott, mikor felismertem az arcomra pár centire lévő vajszőke, már-már fehér tincseket.

– Túl lassú vagy – csóválta meg a fejét Nathaniel. Világoszöld szemét méretétől szőke szempillái ilyen közelről nézve szinte árnyékot vetettek hosszúkás arccsontjára.

– Mit akarsz? – vetettem rá a leggyilkosabb pillantást, amit csak produkálni tudtam hajnalban, miután elvette a kezét a számról. A nap első sugarai megcsillantak a borotvaéles pénzen, ami egész eddig a védtelen nyakamon csücsült.

Nem lettem sokkal boldogabb, mikor észrevettem, hogy a háta mögött Wallace továbbra is igazi kisangyalként horkol, és ha rajta múlna, Nathaniel akár simán átmehetett volna késes-gyilkosba, és csak akkor kelt volna fel, ha megéhezik.

Nathaniel hátrébb hajolt, és az övébe tűzte a tőrét, de a késem nem nyerhette el a tetszését, mert miután vetett rá egy becsmérlő pillantást,
egyszerűen visszaadta. Nagy eséllyel ő fogpiszkálónak használta az ehhez hasonló pengéket.

– Ha velünk akarsz maradni, akkor meg kell tanulnod rendesen megvédni magad.

– Szerinted miért van ez nálam alvás közben is? – lóbáltam meg előtte a fegyvert.

– A papírvágáson kívül nem hiszem, hogy jó lenne bármire is – forgatta meg a szemét. – Tudod jól, hogy egy magamfajtával szemben még csak labdába sem rúgnál vele.

Elnyomtam egy ásítást és felültem az ágyban. A matrac rugói tiltakozva csikordultak meg alattam, de Wallace még csak a füle botját sem mozdította. Kedvem támadt hozzávágni egy párnát. Fintorogva kihalásztam az ágy alatt lévő Browningot, és Nate orra alá nyomtam. Nem véletlenül került a kés közelebb hozzám, mert semmi kedvem nem volt egy töltött pisztolyt a fejem alá tenni.

– Ez megteszi?

– Egy tele tár pontosan a szívbe, és nyersz néhány percet.

– Ugye, most csak szivatsz? – szívtam be élesen a levegőt. – Te is tudod, hogy meg védeni magam, szóval add fel. Ha pedig arról van szó, hogy Michael majdnem...

– Arról is! – vágott közbe. A tekintetéből ítélve neki is jobban tetszett, hogy nem fejeztem be a mondatot. – De ez most más. Nem támaszkodhatsz mindig másokra vagy a halandó fegyvereidre, a szerencséd pedig egy idő után el fog fogyni.

Szívesen nekiálltam volna bizonygatni, hogy tökéletesen meg tudom védeni magam, elvégre évekig jártam különböző harcművészeti órákra, pár hete már lőfegyvert is tudok kezelni, sőt már egy arkangyalkarddal is harcoltam, de éreztem, hogy eleve halott ügy lenne. Az esetek többségében, ha egy angyal támadt rám, akkor valóban semmire nem mentem az aikidóval, angyalkardom nem volt, nem veszett el bennem egy kiköpött Lara Croft sem, és ha hihettem neki, amúgy sem mentem volna sokra a fegyverekkel. Nehéz szívvel, de be kellett vallanom, hogy ebben az apokaliptikus világban az egyetlen eszközön a túlélésre a menekülés volt. A futásba pedig már egész jól belejöttem, nem szorultam folyton arra, hogy emlékeztessenek mennyire tehetetlen vagyok.

– Tisztában vagyok a korlátaimmal, éppen ezért, nem hiszem, hogy bármi olyat tudnál tanítani ilyen rövid idő alatt, ami a hasznomra lehetne.

Nathaniel szája óvatos félmosolyra húzódott.

– A helyedben nem lennék ilyen biztos. Ki az ágyból!

Szinte hallottam, ahogy felcsendül az Eye of the Tiger a háttérben.