Friss kávé szaga és csörömpölés keltette fel. Dazai éberen aludt, könnyedén felverte a legkisebb zaj is, de az előző nap annyira kifárasztotta, hogy nem tűnt fel neki, amikor Azusa kiment a szobából. A konyhában találta a vendégét, épp a romeltakarítással foglalkozott. Kávé gőzölgött egy bögrében a pulton, és Dazait már a puszta tény meglepte, hogy volt hely odatenni. A szemét és a használt edények nagy része eltűnt, Azusa a vacsora tányérjait mosogatta. Dúdolt, a tegnapi szoknya ringott a lába körül, amikor a csepegtető felé mozdult. Annyira lekötötte a tevékenység, hogy az érkező Dazait nem is vette észre.

– Jó reggelt – motyogta Dazai a konyhaajtóból. Azusa megrezzent, de hamar összeszedte magát. Abbahagyta a dúdolást, elzárta a csapot, vizes kezét kapkodva egy rongyba törölte, mielőtt Dazaihoz fordult. – Mit csinálsz itt? – Dazai a kávéval foglalkozott. – Kérsz te is?

Azusa a fejét rázta.

– Teát, ha lehet. Amúgy mindig korán kelek – szabadkozott –, és amikor láttam, milyen állapotban van a konyhád, nem hagyhattam így. Nem tudtam bekapcsolni a kávéfőzőt sem.

Összehúzta a szemöldökét, de Dazai csak sejtette, nem látta. Sem a hangja, sem az arca nem volt haragos, inkább csodálkozó. Dazai bekapcsolta a vízforralót, hogy teát készítsen Azusának.

– Hány óra van egyáltalán? – A pultnak dőlt, igyekezett kipislogni az álmot a szeméből. Azusa elnyúlt mellette a telefonjáért, de ügyelt, hogy ne érjen Dazaihoz.

– Hét lesz – mondta. – Ne haragudj, de pár percen belül egyébként is felkeltettelek volna. Nemsokára indulnunk kell, ugye?

– Hová? – Dazai tényleg nem tért magához. A víz felmelegedett, leforrázott vele egy kevés szálas teát, és odaadta Azusának.

– Dolgozni! – A hitetlenkedés sokáig nem múlt el az arcáról. – Osamu, azt mondtad, nyolcra be kell menned az irodába!

– Tényleg. – Felnevetett, de több kín, mint öröm szorult belé. – Ne haragudj, Azusa-chan, nagyon nehéz velem ébredés után. Mindjárt jobb lesz. – Belekortyolt a kávéba. – Komolyan, mivel érdemeltem ki, hogy törődj velem?

Azusa elpirult Dazai felcsillanó szeme és kisimult arca láttán. Összefonta a kezét a melle előtt, de csak még jobban magára vonta a férfi figyelmét a szokatlan mozdulattal.

– Ez természetes – mondta, a csempe mintáit figyelve Dazai helyett. – Te is törődtél velem, és különben is... Egyedül nehezen találok vissza az irodához.

Azusa magabiztos kezdetű szónoklata hamar motyogásba fulladt. Még idegesebb lett, forróság öntötte el, még a füle teteje is lángolt.

Azusa nem hitte, hogy ilyen nehéz lesz, de a reggelre visszatért emlékek és tapasztalatok összezavarták. Azért kezdett mosogatni és már korán készülődni, hogy lefoglalja magát, és minél távolabb legyen közben Dazaitól. Tudta, hogy amíg az ügye az irodában le nem zajlik, nem szabad megérintenie őt. Fogalma sem volt, mire számíthat, de ha ismét a képességéről faggatják, és képtelen felelni, bajba kerül.

Azusa helyt akart állni, így megtartotta a távolságot Dazaitól, és félretette az előző este intimitását. Vágyott az érintésére, de tudatosította magában, hogy csak jutalomként kaphatja meg, a jól végzett munka után. Belekortyolt a teába, hogy időt nyerjen, de a testét elöntő, az előbbinél kellemesebb meleg végül a férfira vezette a pillantását.

– Köszönöm, Osamu, igazán finom.

Nem tudta, hogy lehet, de Dazai lassan felélénkülő arca és szelíd mosolya az éhséggel vetekedő szorítást keltett a gyomrában.

*

Reggelit készített, amíg Dazai felöltözött, de csak futtában tudták megenni. Dazai ugyan hamarabb ébredt fel a szokottnál, de épp ez a rutinját megzavaró esemény még nagyobb késésbe sodorta.

Nyolc után nem sokkal értek az irodába, ahol Kunikida már várt rájuk. Amint megpillantotta Dazait az ajtóban, abbahagyta a járkálást.

– Végre már, te kötszerpazarló! Egész este próbáltalak elérni!

– Sajnálom, Kunikida-ku~n – fuvolázta Dazai, mindkét kezét feltartva. – Lehetséges, hogy tönkrement a telefonom.

Angyali, de hamis mosoly volt az arcán. A telefonjának semmi baja sem volt. Lenémította, miután elszökött a munkából, ezért csak reggel vette észre a két hívást, végül a rövid üzenetet a társától. Úgy tűnt, Kunikida nem tudja megállni, és hozzávág valamit az íróasztaláról, de végül képes volt uralkodni magán, a belépő Azusa láttán. Ugyan nem szelídült meg az arca, de már nem vetett vasvilla tekintetet Dazaira. Mély sóhajjal a lányhoz fordult.

– Gyertek mindketten, fontos! Talán Watarit-san tud valamit mondani.

– Épp azért jöttem– – kezdte Azusa, de Kunikida türelmetlenül leintette. Visszament az asztala mögé, és rövid kutatás után egy aktát tett eléjük, megfordítva, hogy mindketten lássák.

– Az most várhat – mondta, közben a jegyzeten dobolt. Fénymásolt rendőrségi jelentés volt néhány csatolt képpel, a legfelső egy iskolaépületet ábrázolt. – Új ügyünk van, de Ranpo és Yosano is házon kívül – hadarta –, és amúgy sem tudnak ebben segíteni.

– Gyilkosságok? – Dazai átfutotta a jelentést, gyorsabban Azusánál.

– Öngyilkosságok! – javította ki Kunikida. Leült, a kezébe temette az arcát. Rövid szünet után folytatta. – Az utóbbi időben megszaporodtak a városban, de különösen egy körzetben, a folyó másik felén. A rendőrség tanácstalan, mert az egyetlen kapcsolódási pontjuk ez az iskola, és az áldozatok is többnyire diákok. Azt kérték, derítsünk ki, mi áll a hátterében, elküldték a nyomozási anyagokat is.

Dazai felvette az aktát, a szöveget félretéve a képeket nézte.

– Ez minden áldozaton megegyezik? – Dazai a fotókat vizsgálta. Friss zúzódások voltak két lány karján és vállán, és egy kádba fulladt fiún is látott hasonlót.

– Nem tudom, mi az az ez, Dazai, nem látom! – Kunikida a csendes ingerültség fázisába lépett. – Mutasd meg Watari-sannak! – Dazai engedelmesen átadta a mappát, de Azusa nem a képeket vagy az írást, egyedül az épületet nézte. – Ismered valamelyiküket, Watari-san? – kérdezte Kunikida. – Ebbe az iskolába jártál még tavasszal, nem?

– De... igen – suttogta. A diákok nem voltak ismerősek neki, de az eset igen. Az első gyásznap épp a vizsgái kezdete körül volt, rövid megemlékezést tartottak tanítás előtt. – Hány halott van? – Összepréselt ajakkal futotta át a jelentést, de Kunikida válasza jobban érdekelte.

– Tizenegyről tudunk – mondta a férfi –, de a számuk napról napra nő. A rendőrség egy áldottra gyanakszik – húzta össze a szemét, lassan jártatva a tekintetét Dazai és Azusa közt. – A feladatotok, hogy megtaláljátok és rábírjátok, hogy abbahagyja.

– Megtalálnunk? Rábírnunk? – Azusa kapkodta a levegőt. – Én miért megyek Osamuval? Te, Kunikida-kun, mit fogsz csinálni?

– Először is azért, mert te ismered a legjobban az iskolát, és mint volt diákot, kérdés nélkül beengednek majd. Másodszor, diszkrétnek kell lennünk. A vezetőség így is zaklatott, a nyomozásnak csendesen kell zajlania. Ha én kérdezem ki a diákokat, az kihallgatás, de ti elég fiatalok vagytok beépülni néhány napra, ha elhúzódik. Ajánlom, hogy ne így legyen! – Ezt már Dazainak mondta, mintha lenne befolyása a helyzetre. Azusa nem vette észre, elmerült a részletek tanulmányozásában.

– Tisztázzuk – szólt, visszaadva az aktát Kunikidának. – Valaki így vagy úgy, ráveszi az embereket az öngyilkosságra? – Dazai bólintott. – És ez egy képességhasználó?

– Feltételezzük – mondta Kunikida.

– Lehetséges, hogy azokra hat, akik a közelbe mennek? – A két férfi összenézett, végül bólintott. Ez elsőre egyiküknek sem jutott eszébe. Azusa elkomorodott. Dazai látta, hogy idegesen cikáz a pillantása közte és az ablak közt. – Nem jó ötlet, hogy odamenj, Osamu.

Dazainak tátva maradt a szája.

– Azusa-chan, ha áldottról van szó, a legegyszerűbben, ha eltörlöm a képességét. Muszáj ott lennem. – Azusa a fejét rázta.

– És mi van, ha téged is rávesz valahogy?

– Nem kell egy áldott ahhoz, hogy Dazai ilyesmit vegyen a fejébe. – Azusa nem látta meg a kis rándulást Kunikida szája sarkában, így nem is tudta értelmezni a megjegyzését. Dazai elmosolyodott, de hamar ismét komollyá vált az arca.

– Tök mindegy, veszélyes! – Azusa ökölbe szorította a kezét. Úgy érzete, a másik kettő nem érti őt, vagy nem veszi elég komolyan. – Egy csomó ember meghalt, ne kockáztassatok! Engem nem fenyeget egy ilyen áldás – sziszegte –, mert én nem tudok meghalni.

– Watari-san – kezdte Kunikida, de Azusa izzó szürke szeme belé fojtotta a szót.

– Segítek nektek – mondta a lány –, de nem akarom, hogy bármelyikőtöknek baja essen, világos?

– Hűha, Azusa-chan, csillapodj! – Dazai ismét védekezőn emelte fel mindkét kezét, mint amikor belépett az irodába. – Nem kell ilyen hevesnek lenned!

– Tényleg nem – mondta Kunikida is, megigazítva a szemüvegét. – Állandóan életveszélyben vagyunk, tudjuk kezelni.

– Akkor is – suttogta Azusa. Már egyikükre sem nézett, de ökölbe szorított keze és feszes tartása nem lazult. – Ott van a húgom. A barátai... Mások is. Segítek neked, Osamu – ismételte meg –, de nem akarom, hogy bárki megsérüljön emiatt.

– Azért megyünk, hogy ne legyen gond – mondta Dazai. Nyugtatóan meg akarta veregetni Azusa vállát, de ő kitért az érintés elől.

– Kérlek, most ne – mondta. A tekintete elsötétült, ahogy körülnézett a szobában. Bölcsebbnek és idősebbnek tűnt a koránál, és amikor kihúzta magát, egy másik ember tekintett Dazaira. – Kell a képességem – mosolyodott el fanyarul –, és a tapasztalatok is, szükség esetére.

– Mégis mire gondolsz? – Kunikidán először látszott más érzelem az idegességen kívül.

– Nem vagyok rá büszke, de rövid ideig katona voltam egy zsoldos hadseregben. – Az örömtelen mosoly kiszélesedett, hideglelést keltve a kabáttalan Dazaiban. – Nem ijeszt meg pár veszélyes fickó – suttogta –, mert tudom, hogy kell őket leszerelni.

– Vigyázz, hogy ne csináljon hülyeséget! – kapta el Kunikida Dazai karját, mielőtt eltávolodott az asztaltól. Dazai vállat vont, felvette a kabátját. Kiszabadította a csuklóját a szorításból és Kunikida szemébe nézett.

– Nem fogom – mondta –, de Azusa-chan okos. Tudja ezt magától is.

Különös zavar telepedett meg mindkét férfin az Azusában lezajló változás miatt. Dazai először látta közelről azt az idegen arcokból gyúrt, kemény nőt a lány vidám, csinos vonásai alatt. A szomorúságnak nyoma sem volt, Azusa az emlékei közül csak a megfelelőkkel törődött, hasznos tapasztalatokat engedve magához.

Dazai kivett egy pisztolyt és némi töltényt a fegyverszekrényből, de csak a biztonság kedvéért. Úgy gondolta, előbb megoldják a helyzetet, minthogy ő pisztolyt, Azusa pedig kést rántana a támadóra. Egyébként sem hagyhatta, hogy idáig fajuljanak a dolgok, mert Azusa bajba keveredett volna miatta. Nem tudta, mi ütött Kunikidába ezzel a megbízással. Ha rajta múlik, valami mást adott volna neki, de belátta, hogy a választás jó volt: Azusa sok szállal kötődött az esethez, és a képessége is testhezálló volt.

Valószínűleg emiatt kereste korábban. Dazai, amióta magához tért a nehéz ébredés után, egészen hamar átlátta a helyzetet.

Nem erőltette a beszélgetést Azusával, amíg a helyszínre mentek. A lány a gondolataiba merült, Dazai ezalatt könnyedén meg tudta figyelni. Kihúzta magát, a vállát hátra feszítette, és meghosszabbította a lépteit, hogy igazodjon Dazaihoz.

Dazai csodálta az eltökéltségét. Másféle aurát vont köré, mint az előző este tapasztalt szelíd kedvesség, de a bizalmas közelséget nem hiányolta. Munka közben átkapcsolta az agyát: Dazai az előttük álló ügyre koncentrált, nem törődött Azusa ringó csípőjével és leszegett állával.

– Az igazgatóság tud az érkezésünkről – mondta Dazai az iskola kapuja előtt. Kora délelőtt érkeztek, az udvaron senki sem volt. Azusa tudta, hogy már harminc-negyven perce folyt a tanítás.

Biccentett Dazainak, de nem akaródzott belépni a kapun. Dazai látta a tétovázását, és adott neki egy löketet, szavait a helyzet ellenére is biztató mosollyal kísérve:

– Gyere, először beszéljünk az igazgatóhelyettessel, utána a többit meglátjuk.

– Nem akarok. – Olyan határozottan ejtette ki, hogy Dazai is megtorpant befelé menet.

– Mi a baj, Azusa-chan?

A lány a fejét rázta. Követte őt, de a makacs vonás nem tűnt el az arcáról.

– Nem mehetek oda veled. Te az Irodától vagy, de én két héttel ezelőtt még a diákja voltam.

– Akkor mit akarsz csinálni? – Dazait őszintén érdekelte, mi jár a fejében. Azusa rövid töprengés után felelt, hirtelen támadt magabiztossággal indulva az épület felé.

– Körülnézek és beszélek pár emberrel – mondta. A válla fölött nézett Dazaira, új, kemény elszántsággal. – Végül is az én iskolám. Jobban ismerem a dolgokat nálad.

– Erről is tudtál? – kérdezte Dazai halkan, már az aulában. Azusa lesütötte a szemét. Már pusztán ez válaszképp szolgált Dazainak, de a lány szavakkal is megtoldotta a gesztust.

– Nem. Nem igazán. Tudod, hogy amikor elkezdődött, én még valahol máshol jártam.

Dazai nehezen értette meg Azusa viszonyait a való világ eseményeivel, de nem volt alkalmas az idő, hogy sokáig töprengjen rajta. Elraktározta a többi, későbbre halasztott kérdés mellé, és újra az ügyre terelte a szót.

– Mondd meg, hol az igazgatói, és itt sem vagyok. – Zsebre tette a kezét, de biztató pillantást vetett a lányra. A kapott irányt az eszébe vésve indult a lépcső felé, de két lépést sem tett, máris visszafordult Azusához. – Egy óra múlva találkozzunk itt, rendben? Ha bármi történik, azonnal hívj! Megkereslek, ha végeztem az igazgatónál – hagyta meg –, addig ígérd meg, hogy nem kerülsz bajba.

Dazai nem szívesen hagyta magára Azusát. Máris megszegte Kunikida kérését, de tényleg hitt benne, hogy ebben a rövid időben nem esik bántódása.

Amíg ő kicserélte a tudását az igazgatóhelyettessel, Azusa sétára indult az iskolában. Ismerős, ezerszer rótt folyosókra vitte a lába, de minden távolinak, üvegfalon túlinak tetszett, mintha az összes oda köthető élményét csak kölcsönkapta volna.

Az első emeleti folyosón egyedül volt. Minden teremben, ami mellett elhaladt, folyt a tanítás. A hátsó udvarra lenézve egy osztályt vett észre a futópályán, bemelegítő köröket tettek valamilyen gyakorlat előtt.

Azusa tollsercegéssel és a különböző órák magyarázatának monoton hangjával telt meg, mire a következő szintre ért. Nem volt pontos elképzelése arról, mit keres, de úgy érezte, tudni fogja, mi az, ha végre megtalálja.

Röviden időzött a húga osztályterme előtt. Shion erős, mentálisan ép, de könnyen befolyásolható lány volt. Azusa keserűséget érzett, mikor arra gondolt, ez a hullám mit művelne vele. Vajon elérte már? Eltávolodott az ajtótól. Nem engedhette meg, hogy az érzelmek átcsapjanak rajta.

Az olvasottak és a Kunikidától hallott részletek jártak a fejében. Az öngyilkosságok száma magas, de a helye koncentrált volt, túl sűrű ahhoz, hogy egy divathullám vagy eszme okozza. A kiváltó ok valahol az épületben lehetett, és Azusa inkább hitte embernek, mint tárgynak vagy bármilyen egyéb befolyásnak.

Visszagondolt arra, ő miért akart először meghalni. Az emlék még mindig felforgatta a gyomrát, de könnyeket többé nem csalt a szemébe. Alsó-középiskolában történt; önkéntelenül megdörzsölte a karját ott, ahol egykor a pad alatt körző hegyét szurkálta magába.

Folyton bujdokolt, az iskola legrejtettebb zugai lettek a menedéke. Sorra vette, hová menekült az ütések és gúnyos szavak elől akkor, és hová bújna el ott, abban az iskolában.

Még egyszer kinézett az ablakon, de csak a nagy, nyílt udvart és a két tornatermet látta. Nem voltak kis épületek vagy beugrók, ahol el lehetett volna tűnni a kíváncsi szemek elől, Azusa ezért az épület belsejét idézte fel. A könyvtár, a délelőtt elhagyatott klubszobák és a mosdók tűntek jó választásnak. Azusának eszébe jutottak az üres előadótermek és a kémialabor is, de ezekhez kevés reményt fűzött; ha nem volt óra, a termeket rendszerint zárva tartották, balesetveszély miatt.

Egy tétova ötlet kezdett benne egyre bizonyosabbá válni. Ugyan ő azelőtt nem tudott a képességhasználókról, de Dazai elmondása szerint elég sokan akadtak a világon, nemcsak Yokohamában. Az sem tűnt lehetetlennek, hogy az iskolában legyen néhány Azusán kívül, még ha sem ő, sem mások nem is vették korábban észre.

Nem akarta megszegni a Dazainak tett ígéretét, mégis kelletlenül hívta fel a férfit, az üres folyosón állva. Dazai hamarosan beleszólt a készülékbe, és ahogy Azusa felelt neki, felerősödött a nyugtalansága.

– Osamu, hol vagy? Találkozzunk – kérte, szaporán haladva vissza, az előcsarnok felé. – Azt hiszem, egy diákot keresünk – hadarta, nehezen foglalva össze a csapongó gondolatait. – Ha itt van, megtalálom, csak kérlek, gyere! Nem akarom, hogy esetleg te– – Azt akarta mondani, hogy nem akarom, hogy esetleg te találd meg egyedül, de a kis nesz belefojtotta a szót.

– Azusa? Baj van? – Dazai otthagyta az irodát, de nem tudta, merre induljon. Találomra ment az aula felé, de Azusa megállította a lépcső közepén.

– Második emeleti mosdók – suttogta –, jobbra a lépcső után. Valaki van bent.

– Ne menj be! Mindjárt ott vagyok! – Dazai sarkon fordult és a kapott irányba sietett, de a kérése lepattant Azusáról; a lány bontotta a vonalat.

Dazai szitkozódott. Csak azért engedte el Azusát, mert bízott a józan ítélőképességében, és elhitte, hogy nem keresi a bajt. Valami azonban átkattant a lányban, mert hiába akarta mindenáron távol tartani őt a veszélytől, Azusa anélkül sétált bele, hogy egyszer is meggondolta volna.

Addigra Dazainak is nyilvánvaló volt, hogy a baj forrása egy áldott, és valószínűleg ott van az iskolában. Az igazgatóság kevés adattal szolgálhatott, de Dazai leszűrte belőle, hogy a legtöbb áldozat ugyanabból az évfolyamból való. Igazán nagy kivétel egy idősebb tanár és egy végzős volt, aki idegösszeomlást kapott az egyetemi felvételik előtt.

Nem tudta, Azusa hogy jutott erre a következtetésre a további részletek nélkül, akkor viszont nem is számított. Már nem találta ott a mosdók előtt, így óvatosan beljebb ment a keskeny folyosón. Két ajtó volt a végén, az egyikét nyitva találta. Senkit sem látott odabent, mert a helyiség elkanyarodott, de zihálást és fojtott mormolást hallott, hasonló ahhoz, ami Azusát is odacsalta.

Dazai belépve Azusát és még egy, egyenruhát viselő lányt vett észre. A rövid hajú lány az egyik vécéfülke nyitott ajtaja előtt térdelt és fuldokolva szipogott, remegő kezében egy papírvágó késsel. A pengén vér sötétlett, és Dazai a lány feltűrt ingujja alatt is vért látott. Azusa egy méterre sem állt tőle, az ajtónak háttal. Dazai nem volt biztos benne, hogy észrevette őt, mert a szemét le sem vette a térdelő iskolásról.

– Semmi baj most már – mondta épp halkan, amikor Dazai érkezett. – Tedd le a kést. Nem kell ezt csinálnod.

A lány hangos sírásra fakadt, a kés megingott a kezében. Összeszorította a szemét egy pillanatra, de ahogy felnézett, előbb rájuk, majd magára, a véres sebek láttán felsikoltott és eldobta a papírvágót. Az ajtó felé dőlt. Azusa elkapta, mielőtt felborult, a mellkasához szorította a síró diákot. Csak ezután nézett Dazaira, de a másikat nem engedte el. Csitítóan simogatta a hátát, de amikor a vállához ért, a fájdalmas szisszenést hallva azonnal visszahúzódott.

– Segíts elvinni a nővérhez! – kérte Dazait. – Nemsokára szünet lesz, el kell tűnnünk innen.

– Mi volt ez? – Ketten együtt felsegítették a lányt a földről. Dazai valahonnan zsebkendőt kerített neki, egyet pedig rászorított a karjára.

– Nem tudom – mondta Azusa. A tőlük telhető leggyorsabb tempóban mentek az orvosi felé. A lányt hiába kérdezgették, túl zaklatott volt, hogy bármire feleljen. Halk találgatásokba bocsátkoztak a feje fölött. – Nem volt magánál, amikor bementem. A fal mellett térdelt és kaszabolta a karját. Addig nem is vett észre, amíg nem kezdtem hozzá beszélni.

A nővér nem tett fel kérdéseket, amíg el nem látta a lányt. A mentőket várva Azusa neki is elmondta, hogy találta meg, majd félrehúzódott Dazaijal, az udvarra menekülve a szünetet töltő diákok elől.

– A lány nem áldott – mondta Dazai. Lassan sétáltak a fák között, de elmerültek a beszélgetésben, egyikük sem figyelt oda a külvilágra. – Megérintettem és semmi – csóválta a fejét. – Különös, hogy épp most és épp ott készült öngyilkosságra.

– Nem, te nem láttad. Nem volt magánál – ismételte Azusa. Nem volt indulat a hangjában, a töprengés túlságosan lefoglalta. – Amíg nem szóltam hozzá, úgy tűnt, nem ura a tetteinek.

– Mi változott? – Dazai megállt, Azusát is megtorpanásra késztetve.

– Kitisztult a tekintete. Mintha nem tudta volna, hogy került oda. Aztán megijedt, de akkor már ott voltál. – Azusa mondott volna még valamit, végül mégis csendben maradt. Megpiszkálta a vérfoltot, amit a lány sebei hagytak a szoknyáján. Dazai tudta, hogy milyen nehezen fog kijönni, ha eltűnik egyáltalán.

– Megfogtad a vágásokat?

– Nem. – Azusa próbált rájönni, mire gondol, de Dazai arcáról nehéz volt olvasni.

– Mégis fájt neki. Hol értél hozzá?

– A felkarján és a hátán – felelte. Fény gyúlt a szemében. – Sebekre gondolsz?

Dazai bólintott. Kis szünet után folytatta:

– Telefonálok, aztán visszamegyünk. Ez épp elég volt mára. Valami mást kell kitalálni.

*

Az irodában összegezték, amit megtudtak. Kunikida másnap meglátogatta a lányt és az iskolát is felhívta; mire végzett, sok érdekességet szedett össze.

A lányt Uenoyama Fumikónak hívták, másodéves volt, Azusának ezért tűnt halványan ismerősnek. Az óra közepén fejfájásra panaszkodott, ezért a gyengélkedőre küldték. A kísérő diáktársát kereken elutasította, majd kiment a teremből. Senkit nem küldtek utána, Fumiko pedig az emeleti mosdóba ment, ami a legtávolabb volt az osztálytermektől.

A kórházban több friss zúzódást is találtak rajta. Ütésnyomok voltak a vállán és a karján, és néhány ujjperce is bedagadt. Valószínűleg előbb kézzel, majd valami keményebbel; az egyik ajtó lapjával vagy a mosdókagylóval ütötte meg magát, végül a csuklóját próbálta felvágni. Mély sebeket ejtett, de egyik sem ért főbb eret. A vér csak megijesztette, a sokkos állapotból néhány óráig nem is tért magához.

Nyugtatót és altatót kapott az orvostól, de mire Kunikida megérkezett, ébren találta. A vonakodó édesanyjából annyit szedett ki, hogy a lány csendes, de vidám természetű, és sosem gondolta volna, hogy ártani akar magának.

A régi vágások nyomát sokáig senki nem vette észre. Fumikónak nem ez volt az első kísérlete az öngyilkosságra, mégis az egyetlen, amivel majdnem sikerrel járt.

Dazait ez nem lepte meg. Ő tudta a legjobban, hogy aki tényleg nincs rendben, ritkán hangoztatja a halálvágyát. Fumiko és ő mégis gyökeresen eltértek egymástól. Dazai nem rémült meg az utolsó pillanatban. Vegyesen öntötte el csalódottság és harag, amikor megmentették, de ez sem szegte a kedvét, hogy egy megfelelő időpontban újra megpróbálja. A lány viszont kikészült. Bármit művelt korábban, visszariadt, és Dazai, hiába csak az utolsó egy-két percet látta, tényleg úgy érezte, nem cselekedett szabad akaratából. Hitt az életösztönben, de magából kiindulva abban is, hogy aki képes elnyomni addig, hogy kést vágjon a karjába, nem engedi vissza magához, együtt a fájdalommal.

A módszer és a körülmények hasonlóak voltak, és a közös pont, a középiskola is megegyezett. Két ott tanuló lányt találtak meg otthon a hónap során; az egyik megmérgezte magát, a másik megfulladt a fürdőkádban. Egy diák a vonat elé ugrott hazafelé, egy pedig a vízbe a híd közepéről – Dazai sötéten adózott a zsenialitás előtt, mert neki ez sosem sikerült igazán.

Két ember végzett magával a körzet szélén, köztük ezen kívül nem volt összeköttetés. Dazai ezeket a jelentéseket olvasta, már estefelé, szórakozottan dobolt a tollával a papíron. Mindkét embernek ütésnyomok voltak a karján és a mellkasán. Az egyik átvágta a torkát a bezárt lakásban, a másik felakasztotta magát. Egyedül élt, a testét majdnem egy héttel később találták meg a szomszédok bejelentése miatt.

Azusa az irodában maradt, bár sem Dazai, sem Kunikida nem kérte. Egyszerűen elfogadták, hogy Dazai asztalához húzott egy széket a pihenőből, és jegyzeteket hasonlított össze még akkor is, amikor a fiúk lementek a kávézóba uzsonnázni.

– Nézzétek – mondta a belépő Kunikidának, egy nagyobbacska térképet feltartva. – Találtam valami érdekeset.

– Mondd, de előbb egyél – szólt rá Kunikida. – Dazai hozott neked valamit lentről.

– Aha, tessék, Azusa-chan. Fánkok!

Dazai egy rózsaszín papírdobozt tett a lány elé az asztalra. Azusa gyomra megkordult az étel láttán. Elfelejtette, hogy milyen rég nem evett, annyira elmerült a gondolkodásban. Hálásan pillantott Dazaira és kivett egy süteményt a dobozból. Közvetlenebb módon is ki akarta fejezni a köszönetét, de tiszta fejre volt szüksége, így nem érhetett a férfihoz.

– Összeszedtem, hol éltek az áldozatokat és hol tartózkodtak a haláluk előtt – mondta két falat között. – A lakhelyük nem olyan érdekes, de a másikban van mintázat. – Cukormázas ujjal a térképre bökött, amin színes pöttyök és két nagyobb kör szerepelt. – Fumiko-sannal együtt heten az iskolám környékéről valók. Ők a diákok és a tanár úr, a másik négy közt viszont van olyan, akikkel te foglalkoztál, Osamu. Három felnőtt és egy fiú, szintén az iskolából. Ők azok, akiket elsőre nem tudtuk az esethez kötni.

– Mire gondolsz? – Kunikida a válla fölött nézte a kiterített térképet Dazai asztalán. Azusa sokat rajzolt rá, és egy része a férfinak is egyértelmű volt, néhány vonalon viszont nem tudott kiigazodni.

– Itt – mutatott az egyik körre – rengeteg más iskola van. Ritka, hogy valaki onnan az enyémig utazzon. – Egy egyenes vonalat mutatott a fiúknak a két csomópont közt. – Ha az, aki Fumiko-sant megbolondította, itt is bajt kevert, könnyen meg fogjuk találni – jelentette ki. – Kevés diák lakik olyan messze, és még kevesebb áldott van köztük. – Azusa bekapta a fánk maradékát, elszánt, izzó szemét előbb Dazaira, majd Kunikidára emelve. – Mit gondoltok? Ez itt egy diák napi útvonala – mondta, megkocogtatva a térkép egyik színes vonalát –, ezek pedig a pontok, ahol használt a képessége.

– És mégis milyen képesség? – Kunikida a homlokát ráncolta. – Dazai? Te eteted a lányt ezzel!

– Nem, ez logikus következtetés – mondta Dazai. Az asztalnak dőlt Azusa másik oldalán, a térképet szemlélte. – Szerintem manipuláció vagy agykontroll – mondta –, és valószínűleg nem tudatosan csinálja.

Azusa és Kunikida is meglepve nézett rá. Dazai kihúzta a kezét a kabátzsebéből és leült. Az égre emelte a tekintetét, mielőtt magyarázni kezdett. Nekik is biccentett, hogy foglaljanak helyet, de csak Azusa fogadta meg a tanácsát.

– Én is tanulmányoztam a dolgokat és erre jutottam – mondta. – Az áldott valószínűleg az iskolában volt, amikor mi is Azusa-channal, azért tudott hatni Uenoyama kisasszonyra. Senki sem volt a közelben, tehát valószínűleg nem kell megérintenie az embereket. A képesség inkább sugárzó lehet, ami egy adott körzetben hat, az áldott pedig közvetíti, mint egy adótorony.

– És kik a vevők? – Kunikida látott lehetőséget benne, mert nem szólt közbe. Dazai vállat vont.

– Nem más áldottak. Sem én, sem Azusa-chan nem éreztünk semmit, pedig az öngyilkosrádióra mindketten rá vagyunk hangolódva. – Azusa elsápadt és néma maradt. Kunikida sem értékelte a viccet, de a várttal ellentétben Dazai arca meg sem rezdült. Az, hogy a kijelentést milyen komolyan gondolta, rövid szünetet eredményezett hármójuk között. – Arra gondoltam, hogy csak arra hat az adás, aki egyébként is fogékony az üzenetre.

– És az üzenet az lenne, hogy öld meg magad? Dazai! – Kunikida felnyögött. Azusa lassan megrázta a fejét, a térkép helyett Dazait fürkészte.

– Dögölj meg – suttogta. – Dögölj meg, mert utállak és megérdemled. Halj meg, mert ezt tetted velem. Ilyesmi, ugye? – Dazai bólintott.

– Ezt már nem is próbálom megérteni! Öngyilkos fecsegés! – Kunikida visszament a saját asztalához, de Dazai nem hagyta annyiban.

– Pedig nagyon egyszerű, Kunikida-kun! Ez harag, semmi több. Az áldottunk egy gyerek, akit terrorizálnak az iskolában, és Azusa-chan szépen összefoglalta, mi járhat a fejében. Pont neked, Kunikida-kun, már hamarabb észre kellett volna venned.

Azusa kitörésre számított, de a szemüveges nem mondott semmit. Csendben, nekik háttal leült az asztalához. A válla meggörnyedt. Kinyitott egy aktát, de csak színleg olvasta, végül sóhajtott.

– Menjetek akkor, Dazai. Ne várd meg, hogy még valaki meghaljon emiatt.

*

– Nem muszáj velem jönnöd. – Dazai épp az ellenkezőjét mondta annak, amit vártak tőle, de a helyzet már az elejétől fogva kicsúszott a kezükből. Magát nem, Azusát viszont féltette, józan ésszel hiába tudta, hogyha az Irodánál dolgozik majd, ennél veszélyesebb helyzetekbe is fog kerülni.

– De igen. Megmondtam, hogy segítek, és ez a végsőkig szól.

Azusa újabb bő szoknyái egyikét viselte, alacsony sarkú cipővel. Dazai tudta, hogy egy ideje terepre öltözött, a szoknya és a kibontott haj a nőiesség utolsó morzsája volt, amit megengedett magának. A kiskés akkor is a combján volt, mert Azusa nem viselt pulóvert vagy kabátot, ahová tehette volna.

Vonattal mentek a város másik felébe. Nehezen szedték ki a hiányzó információkat az iskolából, de Dazai igazolványa és rábeszélőkészsége segített. Azusa átfutotta a diákok aktáját, akik a keresett helyről jártak oda, és a legígéretesebbet letette Dazai asztalára. Sovány, riadt tekintetű fiú képe virított az akta első lapján. A családi háttere és az életkörülményei rendezettnek tűntek. Azusa az orvosi kartonját nézte, de a kötelező iskolai vizsgálatokat leszámítva csak egy bejegyzést talált, a fiú első évéből: pszichológiai foglalkozáson vett részt, de egy hónap után többé nem jelent meg.

Dazai kezdett otthonosan mozogni Azusa volt iskolájában. Már nem is számolta, az elmúlt napokban hányadszor járnak ott, de végre valódi célja akadt a látogatásnak. Azusa nem akarta bevonni a húgát a nyomozásba még egy ártatlan kérdéssel sem, ezért ők maguk faggatták ki a fiú évfolyamtársait, mit tudnak a keresett Shirokawa Tamakiról.

Általában ugyanazt a választ kapták: zárkózott, magának való fiú, aki állandóan olvas, és még szünetben sem szívesen megy ki az osztályteremből. A társai nem törődtek vele, mert nem beszélgetett velük, és nem vett részt klubtevékenységekben sem. Iskola után sietett haza, de mindig furcsán, bicegve járt, mintha fájdalmak kínoznák. Ezek a részletek lassan gyűltek össze, mert a megkérdezettek fele azt sem tudta, ki ő, annyira jelentéktelennek számított az osztályában.

Dazai kiderítette, hol van a szekrénye, és kulcsokkal a markában tért vissza Azusához.

– Az osztályfőnöke azt mondta, hogy négy napja nem jár iskolába – mondta, kinyitva a fiú szekrényét a folyosón. Azusa összehúzta a szemét.

– Akkor történt a baleset Fumiko-sannal.

A szekrény üres volt, de kivágott újságcikkek és preparált osztályfotók voltak a belsejében. Egészen átlagosan nézett ki. A legfeltűnőbb egy szívecskébe foglalt kép volt egy csinos lányról.

– Ő a húgom osztálytársa – mondta Azusa halkan.

– Hasonlít rád – mondta Dazai, de Azusa nemet intett.

– Inkább rá, és ha itt tartunk, Fumiko-sanra.

Shirokawa lakására tartottak, amit az elérhető értesüléseket megszerezték róla. Kora délután volt, de a szülei dolgozhattak; sem a csengetésre, sem a kopogása nem nyitottak ajtót.

Azusa ideges pillantást vetett Dazaira. Nem volt felhatalmazásuk betörni a lakásba, és az is előfordulhatott, hogy tényleg senki, még Shirokawa sincs odabent. Már kérdezni akart, mit tegyenek, amikor zaj hallatszott a lakásból. Dazai leeresztette kopogásra nyújtott kezét és várt. Léptek közeledtek az ajtóhoz, majd elhaltak. Ismét összenéztek, de Dazai pillantása olvashatatlan volt. Azusa kénytelen volt arrébb hívni, hogy megbeszéljék, hogyan tovább.

– Shirokawa-san valószínűleg ott van. Rá kell vennünk, hogy kinyissa az ajtót. Meg tudod próbálni? Lehet, hogy ismer, és jobban hallgat rád.

Dazai nem akarta felhasználni Azusát, de az ügy inkább a lányé, mint az övé volt kettejük közül. Kunikida is az értésére adta, amikor megkapta a munkát, csak azt kötötte a lelkére, hogy ne engedjen neki semmi meggondolatlanságot.

Ilyesmit biztos nem csinált a zsoldosseregben, Dazai mégis egy harchoz szokott, higgadt embert látott az ajtóhoz lépni egy tizennyolc éves lány helyett. Azusa finoman megérintette, majd megkopogtatta az ajtót, és választ sem várva beszélni kezdett. Egy lépést hátrált, a kémlelőnyílásra szegezve a tekintetét, mintha egyenesen Shirokawa szemébe nézne, és semmi sem választaná el őket egymástól.

– Shirokawa-san, Watari vagyok. Watari Shion-san nővére, ő az évfolyamtársad. Jobban érzed magad, Shirokawa-san? – Lágyan beszélt, de az arca kemény volt, minden vonása maszkká merevedett. Válasz nem jött, Azusa nem is számított rá. Elég volt a csend; nem keveredett távolodó léptek zaja a mondandójába. – Figyelj rám – kérte –, nem volt igazuk. Akármit mondtak neked, több és méltóbb vagy annál, és nem szolgálsz rá a halálra.

Újabb súlyos percig csend volt. Azusa Dazaira nézett, aki jelzett, hogy beszéljen tovább. Akadtak kérdései, de a helyzet alkalmatlan volt, hogy feltegye őket. Nem zavarhatta meg Azusát, és oda kellett figyelnie az áldottra is, hogyha esetleg kitör, ne támadhasson rájuk.

– Shirokawa-san, tudom, hogy nem szándékosan bántottad a diáktársaidat. De meghaltak, és most már be kell fejezned. Ha a rendőrség tudomást szerez róla, vállalnod kell a következményeket, én viszont segíteni akarok rajtad. Nem akarsz beszélni velem?

– Megérdemelték! Mind megérdemlik! – A fiú hangja hirtelen, élesen csapott ki a lépcsőházba. Feltépte az ajtót, szemközt kerülve velük a sötétből: a képről már ismert, síró, vézna fiú, kezében egy késsel, amit előbb a torkának, majd Dazait megpillantva két marokra fogva feléjük szegezett. – Csak azt sajnálom, hogy azokat a rohadtakat nem sikerült mind kinyírnom! – Kést tartó keze még akkor is remegett, amikor a levegő halványzölden felfénylett körülötte, beteges színt varázsolva egyébként is fehér arcára. – Tűnjetek innen! – kiáltotta, a kést most egyenesen Azusa felé tartva. – Te is hazudsz! Édesgetsz, hogy aztán bánts, mint a többi szajha?! – A levegőbe döfött, mire Dazai megragadta Azusa szoknyáját, és elrántotta a penge elől.

Utálta, hogy nem érhet hozzá, különben bajba sodorja őt. Dazai remélte, hogy tényleg csak a ruháját kapta el, de Azusa nem fecsérelte az időt beszédre. Megpördült, kipattintotta a zsebkést a tartóból, és ismét a két fiú közé került, laza háromszöget alkotva velük a lépcsőházban. Egyetlen pillantásba próbálta sűríteni az érzéseit és a tetteit: ártalmatlanítom, aztán vedd el a képességét, súgta ez a tekintet, bennem úgysem tud nagy kárt okozni.

Dazai a maga részéről más tervet követett volna, de nem foghatta le a lányt, szóval pedig képtelenség volt megállásra bírni.

Amikor Shirokawa felkiáltott és előre vetette magát, Azusa kikerülte a szúrást és elkapta a fiú csuklóját. Megpróbálta kicsavarni belőle a konyhakést, Shirokawa azonban erősen fogta, és mielőtt elejtette, sikerült megvágnia Azusát.

A kés hegye mélyen az alkarjába fúródott, de Azusa nem törődött a fájdalommal. Dazai elé lökte a fiút, a leeső kést messzire rúgva maguktól. Magához szorította a kezét, hogy a remegés és a vérzés csillapodjon, és visszafordult Dazaihoz. Ő hátra fogta a zokogó Shirokawa mindkét karját, az izzó, zöld aurát is megszüntetve körülötte.

– Szólj a mentőknek, a rendőrségnek és az irodának. – Dazai, miközben lefogta Shirokawát, előkotorta a mobilját és odaadta Azusának. – Tedd el a kést és ülj le – szólt rá, mert látta, hogy sápad, és nehezen veszi a levegőt. – Ügyes voltál. Mindjárt kezdünk valamit azzal a szúrással.

*

Késő este volt, mire elszabadultak a rendőrségről. Nekik és a mentőknek is ugyanazt a sztorit mondták: Azusa meglátogatta Shirokawát, Dazai pedig, aki a fiú után nyomozott, épp ekkor érkezett, és amikor a fiú őrjöngeni kezdett, leszerelte őt. Nem sokban tért el a valóságtól, de Dazai elrejtette Azusa kését, és nem szólt senkinek, hogy együtt vettek részt a nyomozásban. Azusa nem volt az Iroda hivatalos tagja, nem volt fegyverviselési engedélye, és az áldottak nyilvántartásában sem szerepelt. Dazai úgy döntött, megóvja minden felmerülő kérdéstől és a velük járó bajtól.

– Mit mondjak, ha hazamegyek? – Azusa a vastag kötést piszkálta az alkarján. A ruhája is véres volt, de a kötszer jobban zavarta. – Shion elájul, anyánk pedig ki fog készülni.

Dazai vállat vont. Erre nem akadt jó válasz.

– Az igazat, Azusa-chan. Holnap úgyis kiderül a lapokból. Egy hős vagy – dicsérte meg ismét, amikor már az utcán sétáltak, valódi cél nélkül. Rájuk esteledett, és Azusa didergését látva Dazai felajánlotta neki a kabátját.

– Hagyd el. – Azusa hálásan terítette a vállára, eltelve a férfi kellemes, édeskés illatával. Addig kínosan ügyeltek mindketten, hogy ne érjenek egymáshoz, Azusa viszont kis tétovázás után Dazai keze után nyúlt, és a tenyerébe csúsztatta a sajátját. – Akármit teszek vagy mondok, meg fog ölni.

– De te nem akarod, ugye? – Dazai kíváncsian nézett rá. Azusa arca kisimult, gyenge pír öntötte el. Melegséget keltett a férfiban is, arra késztetve, hogy szorosabban fogja az ép kezét, közelebb sodródva a járdán Azusához.

– Már hogy akarnám? – Azusa a fejét rázta. – De megértem, hogy ideges, mert egész héten alig mentem haza az irodából.

– Holnap is számíthatunk rád? Tudom, hogy szombat lesz, de Kunikida-kun szólt, hogy akar valamit az esettel kapcsolatban, és ma este már nem akart zavarni.

Dazai a hajába túrt. Nem egészen ezt akarta mondani, de valamiképp rá kellett vennie Azusát, hogy találkozzanak. Megkönnyebbült, amikor a lány igent mondott. Még nem múlt el egészen a nap izgalma, de elnevette magát. Megcirógatta Azusa kézfejét, kiélvezve az ismerős tapintást, amit nélkülöznie kellett az elmúlt napokban.

– Hazakísérhetlek – vetette fel –, és a sebeddel kapcsolatban is mondhatunk valamit az édesanyádnak.

Azusa elmosolyodott. A fáradság és a sokk ellenére is szép volt, megnehezítve Dazainak a lélegzetvételt.

– Elkísérhetsz, de vigyázz, meg ne lásson. Ezer kérdése lenne mindkettőnkhöz ezután – emelte meg kissé összekulcsolt kezüket –, mielőtt egyáltalán a sérülésem eszébe jutna.

***

Köszönöm, hogy újra itt vagytok! Ez a rész hosszabb lett, mint az előzőek, és remélem, a nyomozás nem volt unalmas. Gyorsan lezajlott, de az ügy bemelegítés volt minden további előtt, szóval, ha kevésnek tűnt, akkor a folytatás boldogabbá tesz majd. Szeretettel ajánlom ezt a fejezetet minden kedves olvasómnak, különösen négyőjüknek: csucsu03, astrographic, brownhairedboi és Murasaki-Merry666, akik támogatással és motiváló, kedves kommentekkel látnak el minden alkalommal ♥

Jövőhéten ugyanígy, ugyanitt, legyetek jók addig ♥