„9. Ha együtt vagyunk, szűnjön meg számunkra a külvilág,és csak mi ketten létezzünk."

Ada megkönnyebbülten ül fel a bárszékre. Teljesen kidöglött. Máskor meg se kottyan neki egy délelőtti műszak, főleg nem egy szerda délelőtti, ami rejtélyes oknál fogva mindig lagymatag forgalommal jár, de múlt csütörtök óta egyfolytában elkalandoznak a gondolatai, így aztán nem könnyű a rendelésekre és a vendégekre koncentrálnia. Az sem segít, hogy hiába telt már el majdnem egy hét, ahányszor csak a kanapé felé pillant, ahol Lukáccsal egymásba gabalyodtak, forróság önti el az arcát, a testén pedig izgalom fut végig.

Az elmúlt napokban nem tudtak időt lopni maguknak, csak néhány lázasan váltott csók, csak titkos, sokat ígérő érintések, csak cinkos, vágytól izzó pillantások – ennél több nem jutott. Ennyi azonban épp elég, hogy Ada már úgy érezze, megbolondul, ha nem kerülhet közelebb Lukácshoz. Őszintén nem hitte, hogy létezhet ennyi vágy, hogy lehet szomjazni valakinek a csókjára, hogy fájhat a bőre az érintések hiányától.

– Tessék – tol elé a pulton Lukács egy bögre finoman illatozó gyümölcsteát.

Ada elmosolyodik. Lukács már alaposan kiismerte, elég csak ránéznie, és mindig eltalálja, milyen teára vágyik éppen, és aztán pont úgy készíti el, ahogyan Ada szereti. Még a mézet is bele szokta tenni.

Ada a bögre után nyúl, és egy pillanatra összeérnek az ujjaik. Ada karján könnyű bizsergés fut végig. Néhány másodpercig ott tartják az ujjukat, aztán Lukács elveszi a kezét, de a pillantása mintha vágyat égetne Ada bőrébe.

Ahogy Lukács közelebb hajol hozzá, Ada önkéntelen mozdul. Mintha Lukács mágnes lenne, neki pedig nem lenne más választása, minthogy tehetetlenül megadja magát neki. A legkevésbé sem bánja, hogy így van.

– Ma éjszaka a pianínónál szeretkeztünk – suttogja Lukács úgy, hogy csak Ada hallhassa. – A billentyűkre támaszkodtál, és a hangok még el se haltak, amikor hátulról beléd hatoltam. Álmomban olyan szűk voltál, hogy egyszerre volt kín és gyönyör benned lenni.

Ada fészkelődik a széken, az ölébe éles sajgás nyilall. Behunyja a szemét, és mély levegőt vesz. Mire felnéz, Lukács már ellépett előle, és egy fiatal srác rendelésére figyel.

Zolit épp leköti néhány tinilány, így Ada bátrabban engedi Lukács felé kalandozni a tekintetét. Szereti nézni, ahogyan mozog, ahogy az izmai kirajzolódnak a pólója alatt. Sokszor elképzelte már, milyen lesz, ha majd szeretkeznek – minden egyes alkalommal, mikor Lukács olyanokat mondott neki, mint az előbb.

A férfi minden adandó alkalmat megragad, hogy felizgassa. Legtöbbször nem is ér hozzá, ha mégis, olyan gyengéden, hogy alig lehet érintésnek nevezni, ellenben mocskos, vággyal összekent szavakat mormol a fülébe. Ada már függővé vált Lukács hangjától, az árnyas, mély dörmögéstől, ami végigcsiklandozza a gerincét, a szavaktól, amelyek pirulásra késztetik, mégis lüktető forróságot csempésznek a lába közé.

Olyan ez, mintha furcsa táncot járnának, közelednek egymáshoz, mindig egyre közelebb, de amint elérnék egymást, mintha fordulna a világ, és ők újra távol lennének, hogy aztán elsuttogott szavakból és reszketeg érintésekből tapossanak ösvényt egymás felé.

Ada tudja, miért csinálja ezt Lukács. Rafinált módszer ez, hogy feloldja benne a félelmeket, a tartózkodást. A férfi egyszer sem faggatta, hogy neki milyen érzéki gondolatai vannak, egyszer sem kérdezte meg, mit álmodott. Türelmesen várja, hogy magától jusson el odáig, hogy beszéljen, átenged neki minden lépést, nem sürgeti, csupán meztelenre vetkőzteti előtte a lelkét, megmutatja minden vágyát, kíméletlenül, nyersen, szégyen nélkül. Hogy megértse, ő is megteheti ugyanezt.

Ada megrészegülve fedezi fel a mindig higgadt, csendes felszín mögött Lukácsnak ezt az érzéki és vad oldalát. A férfi bűvöletbe ejti, és Ada már a hangjával és a szavaival álmodik. Az éjszakái tűzben égnek, és reggelre füstös ízeket érez a szájában a sok beteljesületlen álomtól.

– Hozom – rángatja ki a merengésből Lukács hangja.

– Kösz – biccent Zoli.

Ada figyeli, ahogy Lukács befordul a folyosóra. Bár nem hallotta, miről van szó, de biztosan a raktárba tart. Ada át se gondolja, mit tesz, leugrik a bárszékről, és utána indul.

Mire befordul a folyosóra, Lukács már el is tűnt a raktárban. Ada sietős léptekkel követi. Amint belép a raktárba, behúzza maga után az ajtót. A zár kattanására Lukács felkapja a fejét.

– Ada, te... – Lukács megakad, ahogy Ada közelebb lép hozzá.

– Álmomban a kanapén ültél, tudod, azon ahol... ahol mi... szóval tudod. – Ada nagyot nyel. – Meztelen voltál. Én is. A lábad között térdeltem, és a számba vettelek. – Lukács tekintete elsötétül, Ada arcát hőség perzseli. – Arra ébredtem fel, hogy magamat simogatom és elélvezek.

– Ada... – hördül Lukács reszelős hangon, és a következő pillanatban a keze már Ada tarkóján van, és keményen magához rántja.

A csókja mámor és zuhanás, és Ada behunyt szemhéja mögött mintha tűzijáték robbanna. A nyelvük egymásnak feszül, éhesen, követelőzőn. Lukács Ada fenekére csúsztatja a másik kezét, és mohón belemarkol. Ada belenyög a csókba, és kéjesen Lukács ágyékához dörgöli az ölét.

– Mi tart már... A kurva életbe!

Ada riadtan elugrik Lukácstól. Mire Zoli felé néz, Zoli már bezárta maga mögött az ajtót, és hátat is fordított nekik.

– Basszus, kiégettétek a retinámat. Jézusom! Ez komoly? Mondjátok, hogy csak képzeltem, és nem épp... Basszus! – ismétli meg hitetlenséggel összefércelt hangon Zoli.

– Megfordulhatsz – motyogja Ada.

– De ugye már nem vagytok teljesen egymásra tapadva?

– Nem.

Zoli megfordul, és dermedten néz hol rá, hol Lukácsra.

– Ember, te teljesen megőrültél! – állapodik meg a tekintete végül Lukácson.

– Én is itt vagyok – szúrja közbe Ada.

– Ha Olivér megtudja, minimum kinyír!

– Engem is? – kotyog közbe Ada szándékosan csipkelődve, pedig a szíve sebesen dobog és félelem feszíti a testét.

Zoli mély levegőt vesz, és Ada úgy érzi, csak azért sem pillant rá.

– Legalább óvatosabb lennél, baszd meg! És ha Olivér nyit rátok?

– Pontosan, ránk – hangsúlyozza Ada, és közelebb lép Zolihoz. – Nem Lukács a hibás.

Zoli megsemmisítő pillantást vet rá.

– Kettőtök közül Lukács az idősebb és a tapasztaltabb.

– Akkor is ketten csináltuk.

– Igen, láttam – nyög fel Zoli, és feszülten végigszánt a haján.

– Úgy csinálsz, mintha valami rosszat műveltünk volna – fortyog Ada, bár közben feltámad benne a lelkiismeret-furdalás. Utálja, hogy így van. – Felnőttek vagyunk, csak ránk tartozik, mi van köztünk.

– Hát nem is akarom tudni a részleteket! – csattan fel Zoli, és az arcán őszinte ijedtség suhan át.

Ada szája megrándul, de visszafojtja a mosolyt. Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg, csak bámulnak egymásra, mintha senki sem tudná, most hogyan tovább.

– Kész vagy? – szólal meg kifejezéstelen arccal és teljesen nyugodtan Lukács.

– Ja, már jobb – morogja Zoli. – De azért meg kell mondanom, haver, nem vagy normális.

Ada Lukácsra pillant, de ő csak megvonja a vállát. A szája szegletébe mosoly bújik. Ada őszintén csodálja, hogy feszültségnek nyoma sincs az arcán vagy a testtartásában. Olyan, mint egy kőszikla, aki bármivel és bárkivel szemben rendíthetetlen marad.

– Ne vedd a szívedre, de igazából nem érdekel a véleményed – közli higgadtan, éles pillantást vetve Zolira, majd Adára siklik a tekintete. – Megéri.

Ada bódultan vigyorog, a szíve pedig már nem az ijedtségtől vagy a félelemtől dobog gyorsabban. Ha Lukács így néz rá, ennyire áthatóan és ennyi őszinteséggel, mindig valami furcsa, megnevezhetetlen melegség hevíti a mellkasát. Ilyenkor különlegesnek érzi magát, olyan lánynak, akiért egy férfi bármit megtenne, és ez az érzés olyan biztonságot és nyugalmat ad, amit Ada korábban soha nem tapasztalt, de talán még elképzelni sem igen tudott volna.

Mintha a világban minden a helyén lenne – ő maga is.

– Oké, tegyünk úgy, mintha semmit nem láttam volna, és menjünk dolgozni – motyogja Zoli, de zavartan cseng a hangja.

Ada elszakítja a tekintetét Lukácsról, és Zolira pillant. A férfi úgy néz rájuk, mintha valami megfejthetetlen rejtéllyel találta volna szemben magát.

– Ki van most a pultban? – kérdi Lukács.

– Beugrott Bogi, megkértem, hogy figyeljen néhány másodpercre.

Zoli már nyitná az ajtót, de Ada közelebb lép, és szelíden megérinti a karját.

– Ugye nem mondod el Olivérnek?

Zoli Lukácsra pillant, aztán lassan megrázza a fejét.

– Nem. De ha konkrétan rákérdez, nem fogok hazudni.

Ada tudja, hogy ennél többet nem kérhet. Hálásan biccent.

Zoli kinyitja az ajtót, és előre engedi. Ada nem néz hátra, ahogy visszasiet a Bolond lyukba, de érzi magán Lukács tekintetét, és már ennyitől is mintha a nyár fülledt forrósága szökne a testébe.

Csak akkor tudatosul benne igazán, mi történt, amikor visszaül a bárszékre. Ostoba volt, amiért Lukács után ment, tényleg rájuk nyithatott volna Olivér is, és akkor jó eséllyel nem csupán néhány heves káromkodás csattant volna el.

– Mi történt? – kérdi Bogi, ahogy mellé ül. – Zoli úgy néz ki, mint aki sokkot kapott.

– Rajtakapott minket a raktárban.

– Mondd, hogy éppen nem...

– Dehogy, csak csókolóztunk.

– Nos, legalább már nem egyedül kell titkot tartanom. Bár ahogy ti ketten egymásra néztek, csodálkoznék, ha Olivér nem sejtene már valamit.

– Miért, hogy nézünk egymásra? – pillant Bogira meglepetten Ada. Mert az rendben, hogy amikor senki nem látja őket, képzeletben meztelenre vetkőztetik egymást, de ha egyébként összefut a tekintetük, inkább gyorsan félrenéznek, vagy legfeljebb egy mosolyt engednek meg maguknak.

– Úgy, hogy még nekem is melegem lesz tőle – neveti el magát Bogi. – Viszont lehúzhatsz még egy pontot a listádról.

Ada Lukács felé les, és csak akkor vonja fel kérdőn a szemöldökét, amikor már biztos benne, hogy a férfi nem hallhatja őket. Bogi igyekszik komolyan nézni rá, de a szája megrándul, ami elárulja, hogy magában nagyon jól mulat.

– Van rajta valami olyasmi, hogy szűnjön meg számotokra a külvilág. Szerintem ezt a végletekig teljesítitek.

Ada lassan elmosolyodik. Ebben bizony van igazság, bár annak idején nem egészen így gondolta, viszont ha kihúzza, csak öt pont marad.

Nem érti, erre a gondolatra miért szorul össze hirtelen a mellkasa.

Újra Lukácsra pillant. Vajon mit szólna hozzá, ha tudna a listáról? Mit szólna hozzá, ha tudná, hogy nem csupán a szex miatt akar vele lenni?

Ada elhúzza a száját. Attól tart, Lukács nem kicsit akadna ki – már úgy a maga visszafogott módján. Adában most először merül fel, hogy mi lesz, ha beleszeret Lukácsba, de a férfi nem viszonozza az érzéseit. Olyan ijesztő ez a felvetés, hogy inkább kisöpri magából, és Bogira pillant.

– Nem úgy volt, hogy ma nem tudsz jönni?

Bogi könyvelőként dolgozik, ugyan saját vállalkozása van, de ragaszkodik a szilárd időbeosztáshoz, hogy ne ússzon el a munkákkal, bár ez nem olyan nagy teher számára, mert imádja a könyvelést. Mindig azt mondja, szeret rendet tenni a káoszban, hogy élvezi, ha a helyükre kerülnek a számok és minden egyértelmű lesz.

Mindezt olyan lelkesedéssel tudja előadni, hogy a könyvelés kalandos szórakozásnak tűnik. Ada egyszer kedvet is kapott, hogy segítsen, de már a számlák válogatásánál feladta – nem neki való, hogy nyugodtan üljön és számlákat bogarásszon, de annak nagyon örül, hogy Boginak olyan munkája van, amit igazán szeret.

– De, igazából rohanok is, csak ezt akartam odaadni – húz elő a táskájából egy összehajtott papírfecnit.

– Mi ez?

– Az egyik művelődési ház rendezvényszervezőjének a telefonszáma. A lányának könyvelek, de ő hozta el a számlákat ma, és beszélgettünk egy kicsit. Keresne valakit maga mellé. Elkértem a számát, hogy ha esetleg érdekelne a munka, felhívhasd. Gondold át nyugodtan, csak december elején hirdetik meg az állást, szóval van másfél heted eldönteni, akarod-e.

Ada elveszi és széthajtja a fecnit, majd a telefonszámra mered. Az utóbbi napokban egyetlen kósza gondolatot sem pazarolt arra, mi lesz vele. Az utóbbi napokban leginkább Lukácsra gondolt – az, hogy jelenleg nem tudja, merre tovább, menet közben valahol elsikkadt. Szereti a Bolond lyukat, és bár Olivérrel még mindig nem beszéltek róla, meddig maradna, de Ada boldog itt – ami azt illeti, egyre boldogabb.

Miért akarna mást? De vajon Olivér akarná, hogy maradjon? Vagy azért nem hozta szóba, mert arra számít, előbb-utóbb elmegy? Ada nem tudja elképzelni, hogy máshol dolgozzon, már nem – de ezt fél kimondani.

– Köszönöm – pillant Bogira, és a ruhája egyik rejtett zsebébe csúsztatja a fecnit. – Átgondolom.

– De azért ne húzd sokáig, jó? – vet rá Bogi játékos pillantást.

Ada ajkára ferde, fanyar mosoly szökik, de azért bólint. Bogi tagadhatatlanul túl jól ismeri – ritkán jut könnyen dűlőre magával, időbe kerül, míg megérik benne bármilyen fontosabb döntés. Persze, ha már megszületik, akkor nem habozik, de legtöbbször jobbról-balról megrágja magában a lehetőségeket. Mint amikor annyit várt a hazaköltözéssel.

Most azonban nem is annyira a döntéssel van problémája, inkább azzal, hogy tart Olivér válaszától. Ada tudja ugyan, hogy nem dolgozik rosszul, de ha ő lenne saját maga főnöke, azért maradéktalanul elégedett se lenne magával. Még mindig előfordul, hogy rosszul ad ki egy-egy rendelést, és ha nem is naponta, de azért a poharak is fogyatkoznak, azt pedig egy égnek nem bírja megjegyezni, hogy mit takar a házmester vagy a maflás, a nagyfröccsöt pedig rendszerint összekeveri a hosszúlépéssel. Bár legalább a vodkanarancs és a boros kóla arányait már nem szokta elrontani (főleg, ha a vendég hozzáteszi, hogyan kéri).

De Ada őszintén hiszi, hogy bele fog jönni. Ad még magának egy kis időt. December elején már bőven egy hónapja lesz, hogy itt dolgozik, addig vár, aztán beszél Olivérrel – határozza el magát. Végül is ennyi idő alatt Olivér már eleget láthat belőle ahhoz, hogy eldönthesse, tervezne-e vele akár hosszú távra is.

Ahogy Bogi elmegy, Ada a pultra könyököl, a tenyerébe támasztja az állát, és elmélázva bámul maga elé. Lukács Adát bámulja elmélázva.

Vajon mire gondol most?

Lukács Zolira pillant, Zoli úgy néz rá vissza, mintha várná, mit fog tenni. Lukács úgy dönt, Ada fontosabb, mint bármi, amit Zoli gondolhat róla, ezért Adához lép.

– Minden rendben? – kérdi halkan.

Ada egy pillanatig tétovázik, aztán viszont bólint.

– Persze.

Lukács úgy érzi, Ada nem teljesen őszinte. Mi bánthatja ennyire? Lukács szíve összeszorul. Eddig csak ketten voltak, azonban azzal, hogy Zoli már tud róluk, betört közéjük a valóság. Mi van, ha Ada már nem is akarja folytatni? Ha úgy érzi, Olivér miatt túl sokat kockáztatnak?

– Zavar, hogy Zoli tudja? – puhatolózik óvatosan Lukács.

Ada lassan megingatja a fejét, de a szemében tartózkodás dereng.

– Haragszol, hogy utánad mentem? – kérdi félénken.

Lukács megütközve mered Adára.

– Az ott a raktárban életem egyik legjobb pillanata volt – jelenti ki minden túlzás nélkül –, már persze míg Zoli fel nem bukkant. De még ezzel együtt sem bánom. – Tényleg nem. Ada végre megnyílt előtte, és azok a zavartan elhadart szavak... Lukácsnak elég csak visszagondolni rá, hogy a vágy őrjöngve tomboljon a testében.

Ada arcát ellágyítja a megkönnyebbülés, az ajkán ragyogó mosoly villan.

– Akkor rendben vagyunk?

– Rendben – bólint Lukács.

Tudja, hogy vissza kellene mennie Zoli mellé, mégsem mozdul. Ada fogva tartja a tekintetét – őt magát. Még az se érdekli, hogy Zoli valószínűleg figyeli őket. Igazából ha Adával van, általában minden másról megfeledkezik. Szereti, hogy így van.

Nyílik a Bolond lyuk ajtaja, didergő hideg és vidám nevetés surran be, aztán pedig egy csapat fiatal érkezik. Lukács elhúzza a száját, és kelletlenül visszalép Zoli mellé.

Mire legközelebb a pult vége felé pillant, Ada már nincs sehol – ami talán jobb is így, mert ha Ada is lent van, Lukácsnak mindig küzdenie kell magával, hogy ne nézzen folyton felé, főleg, ha megérzi, hogy Ada figyeli. Nem egyszerű úgy dolgozni.

– Jobb lenne, ha beszélnél Olivérrel – jegyzi meg Zoli kimérten.

– Miért?

– Mert nem hülye, rá fog jönni. Tisztább lenne, ha te mondanád el neki, és talán még a monoklit is megúsznád.

Lukács gúnyosan elmosolyodik.

– Úgy gondolod? – Zoli már nyitja a száját, de Lukács megrázza a fejét. – Költői kérdésnek szántam.

Mert ha ő lenne Olivér helyében, ő bizony bemosna saját magának. Ettől függetlenül viszont tényleg az lenne tisztességes, ha elé állna. Csak hát mit mondjon neki? Hogy annyit akar szexelni Adával, hogy aztán lábra se bírjon állni? Kétli, hogy ezt Olivér díjazná, ráadásul ha színt vall, minden megváltozik. Olivér talán kirúgja, ami kevésbé zavarja, túlélné, de ha behúz neki egyet, Ada talán dühös lenne rá, márpedig Lukács nem szeretné, ha miatta megromlana Ada és Olivér kapcsolata.

Átkozottul szar helyzet ez, és bár tudja, hogy előbb-utóbb véget kell vetniük – vagy a titkolózásnak, vagy annak, ami köztük van –, de azt is tudja, hogy még nem képes lemondani Adáról.

Hosszú éveken keresztül mindig előre tervezett, sosem csinált semmi őrültséget, sosem volt felelőtlen, most egyszerűen csak azt akarja tenni, amitől boldog. Ha Adával van, mindig boldog, és úgy érzi, ezzel Ada sincs máshogy. Ugyan mi rossz van abban, hogy jól érzik magukat együtt?

Lukács akárhogy igyekszik meggyőzni magát, a lelkiismerete mégis haragosan mocorog a lelke mélyén. Csak van valami megoldás. A pokolba is, felnőtt emberek, nem szégyen az, hogy le akarnak feküdni egymással.

Naná, és ha ezt neki magyarázná egy férfi valamelyik húgával kapcsolatban, eldurranna az agya, főleg, ha tudná, hogy az a bizonyos férfi nem gondolkodik normális kapcsolatban.

– Szerinted ha felmondanék...

– Ne haragudj, Lukács, de nem azzal van a baj, hogy munkatársak vagytok, hanem azzal, hogy Ada Olivér húga, te pedig... – Zoli összevonja a szemöldökét. – Igazából fogalmam sincs, mit akarsz tőle.

Szexet. Őrült sok szexet. A mosolyát. A nevetését. A szavait.

– Tudod, mit? – szólal meg hirtelen Zoli, a hangját ijedtség színezi. – Jobb, ha nem válaszolsz, bármit megtennék Adáért, és... lehet, bölcsebb, ha nem tudom, mire gondolsz most.

Lukács bólint. Talán tényleg bölcsebb – főleg, hogy pillanatokra mintha már ő maga sem tudná, mit is akar egészen pontosan.

***

Ada egészen közel hajol az ajtóhoz, úgy hallgatja, mikor megy már le Olivér, de a zajokból ítélve még mindig a konyhában lehet. Bosszúsan sóhajt, egyik lábáról a másikra áll, de nem mozdul az ajtó elől.

Szerda óta egyszer sem tudtak kettesben maradni Lukáccsal, mert vagy váltva voltak beosztva, vagy Olivér a közelben volt. Ada fejében megfordult – főleg, mert Zoli előtt lebuktak –, hogy mégiscsak el kellene mondaniuk Olivérnek, hogy alakul köztük valami.

Csak éppen Lukács elég sarkosan kikötötte, hogy nem akar kapcsolatot. Hiszen lényegében eleve ezért titkolóznak – ha igazi kapcsolatról lenne szó közöttük, és nem csak szexről, Olivér belenyugodna. Viszont Zoli az első sokkon túl elfogadta a helyzetet. Vajon Olivér is el tudná fogadni?

Ada őszintén nem tudja. Általában jól kiigazodik a bátyján, de ilyen helyzetben még nem voltak, és hiába felnőtt nő – legalábbis nagyjából –, Olivér számára mindig a kishúga lesz, akit meg akar védeni. Márpedig ha tudna Lukácsról és róla, talán azt hinné, Lukács csak kihasználja, ami persze nincs így, de hogy magyarázza meg ezt egy túlféltő bátynak?

Végül oda lyukadt ki, hogy jobb, ha Olivér egyelőre nem tud róluk semmit. Talán később, ha már ők maguk tudják, mit is akarnak egymástól.

Ada hirtelen kihúzza magát – végre kulcscsörrenést hall, aztán pedig tompán csukódik az ajtó. Magában számolja a másodperceket, nem akar kapkodni, hiszen előfordulhat, hogy Olivér itt felejt valamit és vissza kell érte lépnie.

Egy perc után a szíve már izgatottan dübög.

Még egy perc, aztán nem vár tovább. Olivér addigra leér, és talán ki is nyit – utána már nem jöhet fel, hiszen egyedül lesz a pultban. Kivéve persze, ha befut Zoli, amit sose lehet tudni, de Ada ezt a kockázatot vállalja, bár mivel tegnap „péntek 13" volt, nem valószínű, hogy Zoli túl korán magához térne.

Olivér mindig bevállalja a „péntek 13" utáni délelőttöket, állítása szerint azért, mert olyankor úgy sincs nagy forgalom, Ada viszont úgy gondolja, őket akarja kímélni. Ada kivételesen örül ennek, mert így végre anélkül osonhat át Lukácshoz, hogy attól kellene tartania, Olivér rajtakapja.

Ada behunyja a szemét, kényszeríti magát, hogy még ne mozduljon, pedig az izgatottság már a gyomrát is összeszorítja. Számol még tíz másodpercet, aztán óvatosan kinyitja az ajtót. A bejárat felé les, majd mély levegőt vesz és kilép a szobájából. Odafigyel rá, hogy bezárja maga mögött az ajtót – ha ne adja az ég Olivér mégis visszajönne, így legalább azt hiheti, még mindig alszik.

Remegő kézzel kopog Lukács ajtaján, és csak a kásás hangon eldörmögött igen után lép be. Odabent sötét van, csupán a lehúzott redőny résein szivárog be némi fény. Ahhoz nem elég, hogy Ada alaposan szemügyre vegye a szobát – nem járt itt, mióta Lukács lakik benne –, de ahhoz igen, hogy néhány másodperc után már lássa a férfit.

– Ada, mit csinálsz te itt? – Lukácson látszik, hogy most ébredt, az arca gyűrött, a szemében álomfoszlányok.

– Olivér már lement – súgja Ada megcsappant önbizalommal. – Gondoltam, jó reggelt kívánok.

Lukács álmos mosolya szaporább dobogásra készteti Ada szívét.

– Ez jó gondolat volt. Gyere! – hajtja fel a férfi a takarót, szabaddá téve meztelen mellkasát. Adának elég csak egy pillantás, és máris bizseregnek az ujjai, hogy végre megérinthesse Lukácsot – nemcsak ruhákon keresztül, kapkodva, lopva, hanem ráérősen felfedezve őt.

Lukács ajka leheletnyit pimasz félmosolyra húzódik.

– Nem jössz?

Ada teljesen kótyagosnak érzi magát, de azért boldog vigyorral az arcán befekszik az ágyba. A férfi testéből áradó meleg jólesőn körbeöleli, az illata beburkolja – sötét és férfias illat, Ada semmihez sem tudná hasonlítani. Mikor Lukács a derekára teszi a kezét, és közelebb húzza magához, Ada gyomrában összesűrűsödik az izgalom.

Ez most más, mint amikor a kanapén feküdtek egymás mellett, valahogy otthonosabb és meghittebb. Adában felmerül a kérdés, hogy milyen lenne, ha nemcsak átosonna, hanem Lukács mellett ébredne fel. Vajon ha minden reggel így lenne, akkor is érezné ezt a gyomorszorító, szívdobogtatós izgatottságot?

Lukács felkönyököl, és kissé hitetlenül néz rá.

– Miért keltél fel ennyire korán? – kérdi rekedtes hangon.

Tegnap Ada konferált fel minden fellépőt, és az este végére kivételesen rendesen elfáradt, ami látszódhatott is rajta, mert Olivér nem hagyta, hogy zárás után segítsen elpakolni, „felzavarta" aludni.

– Hiányoztál – kunkorodik felfelé Ada szája.

Válaszul Lukács közelebb hajol hozzá, és gyengéden megcsókolja. Álmos, lassú csók, de annyira édes, hogy Ada egész testét elgyengíti. Amikor Lukács elhúzódik, Ada pár pillanatig csak kábán bámulja őt. A keze Lukács mellkasára téved, a sötét szőrszálak édesen birizgálják az ujjbegyeit. Ada elmélázva pillant a kezére, a tekintete az ujjai mozgását követi, és a vágy lassan, de feltartóztathatatlanul gyűrűzik be a testébe.

Talán nem a legokosabb ötlet bármibe is belebonyolódni most, Ada mégis lejjebb mozdítja a kezét. Kacskaringókat ír le Lukács bőrén, a köldöke körül, de lejjebb, a takaró alá egyelőre nem merészkedik, inkább felfedezi a férfi vállát és karját, majd visszatér a mellkasára, hogy újabb köröket és íveket rajzoljon.

Lukács lassan veszi a levegőt, de a szíve megkergülve kalimpál – Ada érzi az ujjai alatt a heves dobolást, és ettől az ő szíve is gyorsabb ütemre vált. Szeretné a takaró alatt is megérinteni a férfit, szeretné látni őt.

Talán mást is szeretne.

A gyomrában mintha vadul fodrozódna a vágy, az ujjai megremegnek.

Rég volt már, hogy így érintett egy férfit, annyira rég, hogy most minden rebbenésnyi pillanat megborzongatja. Vagy Lukács miatt lenne így? Miért annyira más őt érinteni, mint előtte bárkit? És Lukács számára vajon milyen érzés? Neki is más, mint bárkivel korábban?

Ada beharapja az ajkát, az érintése bizonytalanná válik.

Lukács annyi nővel volt már, sokkal tapasztaltabb nála, nyilván néhány apró érintés neki közel sem jelent annyit. Talán még bosszantja is, hogy ő ennyire setesuta...

– Bármire is gondolsz, hagyd abba – szólal meg Lukács.

Ada csodálkozva kapja rá a tekintetét. Lukács elmosolyodik.

– Bár sokszor fogalmam sincs, mi jár a fejedben, de van, amikor elképesztően kifejező az arcod.

Ada lesüti a szemét. Egyfelől jólesik neki, hogy Lukács ennyire figyel rá, másfelől viszont nem akarja bevallani, mire gondolt az előbb. Mátéval és Ádámmal sosem beszélték meg a dolgokat, nem mintha nem lett volna mindkét fiú figyelmes, de a tapasztalat nemcsak Adából hiányzott, hanem belőlük is. Adának új, hogy Lukács annyira nyíltan és szókimondón kezeli a szexet – persze Zoli meg Olivér se ártatlan bárány, de azért előtte mindig visszafogták magukat és árnyaltan fogalmaztak.

Lukács gyengéden megérinti az állát, de Ada nem néz fel rá.

– Ada, ha nem mondod el, mi a baj vagy mitől félsz, akkor nem tudok rajta segíteni.

Ada attól tart, ha elmondja, már nemcsak bizonytalannak, hanem mellé még szánalmasnak is fogja érezni magát.

– Nincs mit szégyellned, már mondtam – jegyzi meg gyengéd biztatással Lukács.

Ada bátortalanul felnéz rá. Lukács szemében csak megértést lát, nincs benne türelmetlenség vagy sürgetés. Talán ezért érzi úgy, hogy ha elmondja, nem fogja magát még hülyébben érezni.

– Én arra gondoltam, hogy te... te annyi nővel voltál már, és hogy neked talán az egész velem... nem jelent annyit, mint...

Ada összeszorítja a száját és becsukja a szemét.

Tévedett – ez még annál is szánalmasabban hangzik, mint ahogyan gondolta. Rettentő kínosan érzi magát, be kellett volna fognia. Legszívesebben magára rántaná a takarót – bár attól nyilván még idiótábbnak tűnne.

– Ada – szólal meg halkan Lukács –, soha senki nem volt még rám akkora hatással, mint te. Soha senkit nem kívántam ennyire. Soha nem volt elég pusztán néhány érintés vagy csók, hogy valakit annyira emésztően akarjak, mint téged. Néha már attól is feláll a farkam, ha rám nézel, szerinted? – neveti el magát halkan.

Adát zavarba hozzák a nyers szavak, ugyanakkor édesen végigbizsergetik az egész testét, a szívében pedig különös, felkavaró érzések rebbennek. Jó érzés tudni, hogy Lukács ennyire kívánja, hogy mindaz, ami köztük van, számára sem átlagos. Ada ettől úgy érzi magát, mintha szivárvány és csillagfény ragyogna fel benne egyszerre, és a boldogság puha, simogató burokként vonja körbe. Ennek ellenére félszegen pillant a férfira.

– És tényleg nem bosszant, hogy várnod kell? Nem rossz így neked?

– Nem – feleli komolyan Lukács. – Szeretek veled lenni, a szexnek pedig csak úgy van értelme, ha nem veszel el többet, mint amennyit a másik adni akar. Ha te nem élveznéd, ami történne, én sem tudnám élvezni. Semmi bajom nincs azzal, hogy lépésről lépésre haladunk, szóval bármit is teszel, ne azért tedd, mert azt gondolod, én akarom, hanem azért, mert te akarod, rendben?

– Rendben – suttogja Ada szaporán dobogó szívvel.

Lukács ellágyulva néz rá.

– Tényleg ennyitől bizonytalanodtál most el?

Ada megvonja a vállát. Sose állította magáról, hogy igazán beszámítható lenne, szóval igen, néha talán kicsit bután kezeli a dolgokat – főleg, ha szexről és férfiakról van szó.

Lukács közelebb hajol, és finoman megcsókolja. Ada belesüpped ebbe a csókba, a benne felkavarodó érzésekbe, a biztonságba. Úgy érzi, Lukács mellett tényleg nincs mitől tartania, mert a férfi megérti, de ami talán még fontosabb, elfogadja őt olyannak, amilyen.

Lukács elhúzódik Adától, látni akarja, hogy biztosan sikerült-e megnyugtatnia. Ada árnyas tekintettel és imádni valóan lusta mosollyal néz rá vissza.

Lukács megérinti Ada száját, és végighúzza az ujját a mosolya ívén. Hogy lehet, hogy képtelen betelni ezzel a lánnyal? Hogy sosem elég a csókjából vagy abból, hogy megérintse? Vajon így lesz akkor is, ha már lefeküdtek egymással? Vagy csak a várakozás teszi?

Most először merül fel benne, mi lesz később. Hogy hogyan tudnak majd együtt dolgozni, ha véget ér az, ami köztük van.

Bár jelenleg nehéz elképzelnie, hogy véget érhet.

– Azért jó, hogy nincs kockás hasad – zökkenti ki Ada megjegyzése.

– Miért? – kérdi Lukács, és már most biztos benne, hogy a válaszon remekül fog mulatni. Azt hitte, a lányok odavannak a kockás hasért, szóval Adának biztos valami eszement indoka van, amiért neki jobban tetszik így.

– Mert akkor már tökéletes lennél – vigyorog Ada. – De tényleg – böki meg finoman a mellkasát –, ilyen mellizmokat még életemben nem láttam, ha kockáid lennének mellé, az már sok lenne nekem. Csak rád néznék, és máris elalélnék.

– Most megsértettél – jelenti ki gúnyosan Lukács. – Teljesen szíven talált, hogy így nem alélsz el.

Ada halk nevetéssel csúsztatja lejjebb a kezét.

– Örülj neki, mihez kezdenél, ha elájulnék tőled?

– Megcsókolnálak, hogy magadhoz térj – neveti el magát Lukács, de ahogy Ada keze a hasára siklik, benne ragadnak a hangok.

– Szabad? – súgja Ada, ahogy az ujjai megtorpannak a bokszer korca előtt.

Lukács nagyot nyel és bólint.

Ada lejjebb húzza a takarót, Lukács megbabonázva figyeli a mozdulatait. A bokszer fekete anyaga alatt kirajzolódik a merevedése. Ada arcára szelíd pír kúszik, ahogy rásimítja a tenyerét.

Lukács megbabonázva nézi.

Az idő darabokra esik, semmi nem létezik, csak az érintés, ami összeköti Adával.

A mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, a levegő nehéz a tüdejében. Izgalom cikázik szét a testében, könyörtelenül, éhesen.

Úristen, hiszen Ada épp csak hozzáért!

Kényszeríti magát, hogy ne rezdüljön. Behunyja a szemét, lassan, remegősen kiengedi a levegőt a tüdejéből, majd lassú, csitító lélegzetet vesz. A szíve úgy dübörög, mintha ki akarna szakadni a mellkasából.

Ada bátortalanul megmarkolja. Lukács keze ökölbe szorul, visszafojtja a kikívánkozó nyögést.

– Levehetem rólad? – Ada hangja fátyolos, mintha a vágy sűrű árnyakat festene a mélyére.

– Igen – morogja Lukács.

Ada felül, félrehajtja a takarót, és beharapva az ajkát lehúzza róla a bokszert. Lukács Ada arcát figyeli. A lány szeme kikerekedik.

– Hát, azt hiszem, nem panaszkodhatsz – jegyzi meg zavartan.

Lukács még annak ellenére is felnevet, hogy a testében őrjöngve tombol a vágy. Ada szégyenlős mosolyt vet rá, aztán a tekintetét visszafordítja az erekciója felé. Lukács visszatartja a lélegzetét, ahogy Ada finoman megérinti. Leheletkönnyű érintés, csak félszeg felfedezés, Lukácsban mégis tajtékzik a kéj.

Figyeli, ahogy Ada megmarkolja, ahogy gyengéden mozdítja fel és le a kezét. Már a látvány is elég, hogy édes feszültség tépje a testét. Fogalma sincs, meddig fogja bírni. Ada érintései folyékony tűzzel árasztják el a testét, és ő máris a gyönyör felé sodródik.

– Megmutatod, hogy szereted?

Lukács gondolatait köd borítja, de a kérdés hallatán még így is felujjong magában. Az, hogy Ada mer kérdezni, talán azt jelenti, hogy lassan tényleg levetkőzi a gátlásait.

Lukács nem bízik sem a hangjában, sem abban, hogy képes lenne értelmesen válaszolni, ezért Adával együtt fogja meg a férfiasságát, és így mutatja meg, milyen erősen szorítsa és milyen ritmusban mozgassa a lány a kezét. Közben végig Ada arcát figyeli, a szemében lobogó vágyat, az arcára rajzolódó összpontosítást.

Ada elmosolyodik, mikor Lukács erekciója még keményebbre duzzad. Lukács elveszi a kezét, már semmi szükség az irányítására.

– Tökéletes – suttogja rekedten.

Megbabonázva nézi, ahogy Ada keze egyre gyorsabban mozog. Szeretné elnyújtani a kéjt, szeretné visszafogni magát, hogy minél tovább élvezhesse Ada érintését, de a gyönyör lüktetve készülődik a testében.

A légzése egyre felületesebb, a teste egy pillanatra megfeszül, aztán végigvág rajta a mámor. Hátraveti a fejét, behunyt szemhéja mögött petárdaként robbannak a színek. Felnyög, ahogy kiömlik belőle a feszültség, ahogy minden porcikáját elárasztja a gyönyör.

Ada nem engedi el, csupán lassabban simogatja. Lukácson újra és újra végigvisszhangzik a kielégülés.

Hullámok és lebegés.

Időtlenül.

Mintha végtelen lenne.

Zihálva nyitja ki a szemét. Ada örömteli mosollyal néz rá, a szemében tiszta boldogság.

– Hát ez... – dörmögi Lukács, de végül csak megingatja a fejét. Nincsenek szavai.

– Szóval jó volt? – vigyorodik el Ada.

– Több mint jó.

Lukács szíve még mindig szaporán dobog, belül még mindig csupa kéjes, forró remegés. Ezek után el se tudja képzelni, milyen lesz lefeküdni Adával, azt se tartja kizártnak, hogy belehal majd a gyönyörbe – de a fene vigye el, még azt se bánná, csak Adával lehessen.

– Van zsebkendő a polcon – mormogja Lukács.

Ahogy Ada feláll az ágyról, kivillan gömbölyded feneke, és bár teljes képtelenség, hiszen most élvezett el, Lukács farka mégis mintha megrándulna. Talán sose fog betelni Adával. Annyi mindent szeretne felfedezni a lánnyal együtt, hogy az megijeszti. Mert mi van, ha sose akar már majd mást? Ha mindig Adára fog vágyni? Mihez kezd akkor?

Ada megtörölgeti a kezét, aztán visszaül az ágyra.

– Hagyd, majd én – szól kissé még mindig kábultan Lukács, de Ada mosolyogva megingatja a fejét, és gyengéden róla is eltünteti a gyönyör nyomait.

– Szeretsz olvasni? – kérdi, mikor végez, és a földre teszi a papír zsebkendőket.

Lukács hirtelen nem érti, hogy merült most fel ez a lányban. Neki egészen más gondolatok járnak a fejében – például, hogy Ada vajon nedves lett-e attól, hogy őt simogatta...

– A könyvek – int a polcok felé Ada magyarázatképp.

Persze, a polcokon ott sorakoznak a kedvenc olvasmányai.

Lukács bólint, Ada szeme pedig felcsillan.

– Melyik a kedvenced? Csak egyet választhatsz – köti ki gyorsan.

Lukács tekintete a polcok felé siklik. Az összes a kedvence. Az egyik azért, mert az édesapja nyomta a kezébe, a másik azért, mert az édesanyjától kapta, a harmadik a nagyanyjáé volt, a negyedikre a húgai dobták össze a zsebpénzüket a szülinapjára – és még sorolhatná. Azok a könyvek ott a polcokon számára nemcsak könyvek, hanem emlékek is. Jó és rossz, mint ott van a lapok között. Egyik könyvet sem képes úgy olvasni, hogy közben ne kísértené a múlt, mégsem bánja sosem. Mert a rossz mellett ott van a jó is.

– A sógun – feleli végül, mert talán az a könyv adott neki a legtöbbet, pont akkor, amikor a legnagyobb szüksége volt rá. – Olvastad?

Ada megrázza a fejét.

– Kölcsönadhatom, ha érdekel – motyogja Lukács bizonytalanul. Nem tudja, Ada szívesen olvasná-e, és nem akarja rátukmálni, bár kíváncsi lenne a véleményére.

– Oké – vágja rá Ada lelkesen.

Lukács megkönnyebbül, de meg is feledkezik a könyvről, amint a tekintete Ada lábára rebben.

– Viszont most más dolgunk van – jelenti ki, ahogy hirtelen felül. Esélyt sem adva tiltakozásra, megragadja Ada derekát. Könnyedén maga alá fordítja a lányt, aztán mellé fekszik.

Ada pihegve néz fel rá, a vágy máris felizzik a tekintetében.

Lukács mohón csap le az ajkára, a nyelvével kíméletlenül tör előre, és mikor Ada készségesen beengedi, a testét beteríti a forróság. A lány nyelve az övének feszül, simogatja, incselkedik vele. Lukács Ada pólója alá csúsztatja a kezét, a keze lágyan siklik a selymesen puha bőrön, egészen addig, míg végre a tenyerébe zárhatja a lány mellét.

Ada mellbimbója megkeményedve feszül a tenyerének, és ahogy Lukács előbb gyengéden, majd erősebben megmarkolja a csábítón gömbölyded halmot, Ada tehetetlenül felnyög.

Lukács magába issza Ada hangját, magába issza a nyögéseit, a sóhajait, az elvesző zihálását. Rajong a lány érzékenységéért, imádja, hogy az érintéseivel ennyire felizgatja őt.

Ada a hajába túr, aztán félig a nyakára, félig a tarkójára simítja a kezét, és még közelebb húzza magához. Lukács megadja magát Ada szenvedélyének, belemerül, tobzódik benne. Ada annyival bátrabb most, mint a múltkor a kanapén, nem fogja vissza magát, hagyja, hogy szabadon előtörjön belőle a vágy.

Lukács elhúzódik, megragadja Ada pólóját, és lerángatja róla. Ahogy megpillantja a lány mellét, képtelen türtőztetni magát, ráhajol, és minden finomkodás nélkül a szájába szívja a mellbimbóját.

– Lukács – nyöszörgi Ada.

– Mit szeretnél? – mormogja a bőrébe Lukács, a szájával leheletnyit érintve Ada mellét. Annyira vágyik rá, hogy Ada megadja magát neki, hogy ne szégyellje a vágyait, hogy finomkodás nélkül ki merje mondani, amit akar. Mint ahogyan a raktárban beszélt szerdán. Azt a szabadságot szeretné újra látni Ada szemében, azt az önfeledtséget.

– Én... – Ada benedvesíti az ajkát. – Azt szeretném, ha... ha az ujjaid bennem lennének.

Lukács elmosolyodik, és óvatosan a fogai közé zárja Ada mellbimbóját, csak picit szorít rá, épp annyira, hogy a kéj tüzes ösvényt véssen Ada bőrébe, a mellétől egészen a lába közé. Ada magáról megfeledkezve sikkant fel. Lukács körbenyalja Ada mellbimbóját, közben pedig a hasára, majd a bugyija alá csúsztatja a kezét.

A vékony anyag teljesen átázott, Lukács ujjai könnyedén siklanak a nedves bőrön. Nem váratja tovább Adát, rögtön két ujjával hatol belé. Ada öle felé lendül, mintha csak azt kérné, még erősebben, még mélyebben merüljön el benne. Lukács szót fogad a néma kérésnek, kijjebb húzza az ujjait, majd kíméletlenül újra mélyre löki.

Ada teste megremeg, az ajkáról érthetetlen hangok csusszannak le.

Lukács a lány csiklójára szorítja a hüvelykujját, és finoman dörzsöli, miközben újra és újra belehatol az ujjaival. Ada minden rezdülését figyeli. A farka újra kemény, és úgy lüktet, mintha nem is az imént elégült volna ki.

Amikor Ada arcát összegyűri a feszültség, Lukács még erősebben mozgatja az ujjait. Érzi, ahogy Ada hüvelye hirtelen összerándul, és az ujjaira szorul. A lányból elemi erővel robban ki a feszültség, az arca kisimul, az ajka elnyílik, a testén hullámokban fut végig a remegés.

Lukács áhítatosan bámulja őt, a szíve őrülten dobog, a légzése szabálytalan. Látni Adát, ahogyan elélvez, ahogyan minden visszafogottság nélkül elengedi magát, gyönyörűbb, mint bármi, amit valaha látott.

Lukács csak akkor húzza ki az ujjait Ada hüvelyéből, amikor Ada már elpilledve, mozdulatlanul fekszik.

Ada bágyadtan pislogva néz fel rá, az ajka törékeny mosolyra húzódik.

– Egek... – sóhajtja reszketegen.

Lukács elégedetten vigyorog. Ada derekára csúsztatja a kezét, és közelebb húzódik hozzá. A merevedése Ada combjának nyomódik, és ettől Lukácsból halk nyögés szakad ki.

Ada összevonja a szemöldökét.

– Te megint...

– Az, ahogy elélvezel... – Lukács nagyot nyel, hátha sikerül vele leküzdeni a hangja érdességét. – Soha nem láttam nálad érzékibb és csodálatosabb nőt, Ada.

Ada mosolya mintha nemcsak a szobát, hanem Lukács lelkét is beragyogná – és ebben a pillanatban Lukács úgy érzi, soha nem fog véget érni az a vágy, ami Adához húzza. Ez azonban túl ijesztő ahhoz, hogy mélyebben is belegondoljon – vagy egyáltalán tudomást vegyen róla.

***

– Kávészünetet tartok – süllyed be Ada mellett a kanapé.

Ada összerezzen. Az előbb még Japánban járt, annyira belemerült a Lukácstól kapott könyvbe, hogy pár kóválygó pillanatra azt sem tudja, hol van. Amikor végre eljut az agyáig, mit mondott Zoli, felvont szemöldökkel rápillant.

– És úgy döntöttél, valami csinos lány helyett engem tisztelsz meg a társaságoddal?

– Te is csinos vagy.

Ada színpadiasan megforgatja a szemét. Zoli született nőcsábász, sose bírja ki, hogy ne tegye a szépet.

– Csak gondoltam, ha ennyit olvasol, még a végén kiesik a szemed a helyéről – vigyorog Zoli.

– Lehetetlen eleget olvasni.

– Ezzel azt akarod finoman a tudtomra adni, hogy zavarlak?

– Te sosem zavarsz – neveti el magát Ada, de Zoli nem nevet vele, inkább mintha sötét árnyék borulna az arcára.

– Hát ezt azért nem mondanám...

Ada megilletődve félrekapja a tekintetét. Már majdnem eltelt egy hét, és Zoli eddig úgy tett, mintha semmi sem történt volna – úgy tűnik, ennyi idő kellett ahhoz, hogy tényleg feldolgozza, amit látott.

– Szegény fickó jól megzakkant tőled.

Ada szíve nagyot dobban.

– Ezt hogy érted? – rebegi.

– Hát úgy, hogy egyfolytában téged bámul. Mintha rajtad kívül más nem is létezne – közli Zoli olyan arccal, ami elárulja, számára felfoghatatlan, hogy valaki csupán egyetlen nőt vegyen észre.

Ada bujkáló mosollyal pillant Lukácsra. A férfi épp háttal áll neki, kávét főz. Most még nincsenek sokan a Bolond lyukban, öt-hat óra körül mindig megcsappan a forgalom – a gimnazisták java már hazament, az egyetemisták pedig később érkeznek. Ada szereti ezt az időszakot, ezért is jött le olvasni. Ilyenkor kicsit álmos és lusta a hangulat, a moraj csendesebb, már-már andalító, és ez mindig nyugalmat csempész a szívébe.

Bár persze az sem utolsó, hogy Lukács idelent van, neki pedig hiányzott a férfi.

Nos igen, ő is megzakkant Lukácstól.

– Ugye tudod, mit csinálsz, Csiga? – kérdi Zoli visszarángatva Adát a valóságba. A hangja olyan lágy és puha most, mint a tejkaramella, és édes a törődéstől. Ada ebből tudja, hogy Zoli tényleg nagyon félti – a férfi hangja máskor inkább maga a bűnre csábítás.

– Hát... ebben nem vagyok biztos, de nem tudom nem csinálni – vallja be Ada feszengve.

– Azért vigyázz magadra, rendben? Mert ha összetöri a szíved, cserébe kénytelen leszek összetörni néhány csontját, és ezt igazából nem szívesen tenném – közli mindezt úgy, mintha csupán az időjárásról csevegnének.

– Nem, köztünk nem ilyesmiről van szó – tiltakozik rögtön Ada. – Mi csak...

– Oké – tartja fel a kezét tiltakozón Zoli –, ez a beszélgetés most lett sok nekem.

Ada nevetve megingatja a fejét.

– Rendben, nem mondok semmit, de ígérd meg, hogy bármi is lesz, nem fogod bántani Lukácsot.

Zoli zordan összepréseli a száját, és olyan hűvösen néz rá, hogy Ada megborzong. Nem sokszor bújik elő Zolinak ez az oldala – ilyenkor közel sem az a laza szoknyapecér, aki egyébként. Ada legutóbb akkor látta ilyennek, mikor Zoli öccse monoklival a szeme alatt toppant be hozzájuk. Ada akkor még gimnazista volt, de sose felejti el, hogy szorult ökölbe Zoli keze, hogy sötétült el a tekintete, és azt sem, mennyire rideg volt a hangja, amikor felhívta mindkét bátyját, hogy akadt egy kis elintéznivalójuk.

Lehet, hogy Zoli általában úgy viselkedik, mintha az élet egy szórakoztató kalandtúra lenne, de ha valaki packázik azokkal, akik fontosak neki, olyan kíméletlen és feltartóztathatatlan lesz, mint egy tornádó.

– Zoli, kérlek – érinti meg a férfi karját Ada. – Lukács... lényegében nem ő kezdte ezt köztünk, és... bármi is legyen, nem akar nekem rosszat.

Zoli nagyot sóhajt, a tekintete árnyalatnyit ellágyul.

– Tudom. Nem vagyok vak.

Ada összevonja a szemöldökét.

– Ezt hogy érted?

– Hát úgy, hogy nevezhetitek, aminek akarjátok, de elég csak rátok nézni. Különben szerinted Lukács még egyben lenne a kis raktári jelenetetek után?

Ada szeme elkerekedik. Zoli szerint Lukács... nem csupán vonzódik hozzá, hanem érez is valamit iránta? És ha igen, akkor mit? Vajon beleszerethet? És ha így is lenne, tagadná? Miért nem akar Lukács kapcsolatot? Mi történhetett vele, amiért így érez?

– Zoli, kérdezhetek valamit? – bukik ki Adából anélkül, hogy átgondolná. De Zoli bizonyos szempontból ugyanolyan, mint Lukács, talán segíthet.

– Persze, de miért nem Olivérhez fordulsz? – vonja össze a szemöldökét Zoli.

– Mert ő sikítófrászt kapna egy hasonló beszélgetéstől.

– Csiga, nem fogok neked szexuális felvilágosítást tartani.

– Ha-ha – dünnyögi Ada –, képzeld, nincs is rá szükségem.

– Fogadjunk, hogy tudnék neked olyat mondani, amit még nem tudsz – kacsint rá Zoli.

– Ez egészen biztos, de amit nem tudok, azt talán nem is szeretném tudni – motyogja Ada. Nagy levegőt vesz, és bár tudja, hogy a kérdése átlátszó, mégis kiböki. – Miért nem akarsz kapcsolatot?

Zoli fürkészőn figyeli, aztán lassan megingatja a fejét.

– Nem rám vagy kíváncsi, igaz?

Ada csak hümmög válaszul.

Zoli egy húzásra magába dönti az eszpresszóját, majd leteszi a csészét az asztalra. Hátradől, és tőle szokatlanul merengős arckifejezéssel előre mered.

– Nem arról van szó, hogy nem akarok kapcsolatot, csupán nem találtam még olyan nőt, aki... Aki eléggé érdekelt volna ahhoz, hogy vele akarjak maradni. – Zoli elfintorodik. – Ez elég csúnyán hangzik, igaz?

– Hát, ne ezzel a szöveggel akarj udvarolni, ha betoppan álmaid nője – kuncog Ada.

– Ha betoppan álmaim nője... – Zoli hirtelen elhallgat, aztán szélesen elvigyorodik. – Szerintem egyszerűen csak megcsókolom.

– Ha szeretnél cserébe egy pofont, jó ötlet.

Zoli úgy pillant rá, mintha Ada komolyan megbántotta volna.

– Hidd el, annyira azért nem csókolok rosszul.

– Zoli, ha egy nő nem vág pofon, mikor ismeretlenül letámadod, akkor valami biztosan nem stimmel vele.

– Ebben van valami – mormogja Zoli. – Oké, akkor még ki kell gyúrnom a taktikámat.

– Szóval akkor nem tartod lehetetlennek, hogy egyszer megállapodj, ugye? – faggatózik tovább Ada.

– Ez így olyan véglegesen hangzik – húzza el a száját Zoli. – De nem, nem tartom lehetetlennek. Egyszer majd... hát, szóval szeretnék családot, gyerekeket meg minden. Csak még nem most.

Zoli olyan félszegen mondja ezt, ami tőle nem megszokott. Ada huncut pillantást vet rá.

– Hanem majd ha megtalálod azt a nőt, aki elég érdekes.

– Hát ja. De azért nem kell kapkodni – toldja meg Zoli szinte már ijedten, aztán megpaskolja Ada combját. – Viszont én nem Lukács vagyok. Hogy őszinte legyek, halvány fingom sincs, ő mit akar. Rejtélyes egy fickó. És mivel mindjárt felnyársal a tekintetével, azt hiszem, jobb, ha megyek – jegyzi meg vidáman, majd puszit nyom Ada homlokára, bár Ada szerint csak azért, hogy Lukácsot bosszantsa. Ada tudja, hogy nem szép tőle, de lebegős érzésekkel tölti el, hogy Lukács féltékeny Zolira.

Zoli felkapja a csészéjét, és visszasiet a pult mögé. Nagy a kísértés, de Ada nem mer most Lukácsra pillantani, inkább kinéz az ablakon. Köd ereszkedett a városra, szemcsés, sűrű köd, amitől visszhangosnak és elmosódottnak tűnik a sötétség, amitől a lámpafény régi, megkopott fényképek színeivel tölti meg az udvart.

Ada úgy érzi, a feje is tele van köddel.

Mi tesz, ha Lukács sosem fog benne igazán megbízni? Ha soha nem akar tőle többet, minthogy a szeretője legyen? Egyáltalán meddig folytatódhat ez így kettejük között? Mikor jön el az a pont, amikor már muszáj lépni valamerre?

Jaj, miért is beszélgettek erről?

Ada agya mintha lezsibbadna a benne tolongó kérdésektől. A bizonytalanság és a félelem csendesen árad szét a testében. Eddig elégedett volt, nem agyalta túl, ami történik, most azonban már képtelen leállítani magát. Valami fogódzkodóra lenne szüksége, de mintha kész földcsuszamlás lenne a fejében – nincs egyetlen biztos pont sem.

„Ne gondolkozz annyit, megárt" – villan fel benne hirtelen, amit Lukács mondott, mintha csak válasz lenne minden kérdésre, ami nyomasztja.

Ada önkéntelenül elmosolyodik.

Hogy lehet, hogy Lukács még akkor is segít neki, amikor azt se tudja, hogy épp viharba került magával?

Ada nagyot sóhajt, a pult felé fordul, és mintha láthatatlan szálak kötnék őket össze, Lukács pedig felé. Egymásra talál a tekintetük, a levegő mintha felszikrázna – Ada érzi a bőrén a finom csípéseket, vágyat égetnek a testébe, vörösen, izzón, szenvedélytől ziláltan. A másodpercek mintha hamuvá válva szitálnának körülötte, elvágják a világtól, és ő nem lát senki és semmi mást, csak Lukácsot.

A férfi arcán nincsenek érzelmek, zárkózott, mint általában, de a szürkészöld szempár mélyén ugyanaz az őrült, végtelen vágy lobog, mint amit Ada magában érez, és ettől mintha ragyogó smaragdszínt öltene magára.

Ada szíve kalitkába zárt, riadt kismadárként verdes a mellkasa mélyén. Szabadságra vágyik, önfeledt szárnyalásra.

Lukács összerezzen, mikor Zoli a hátára csap, hogy felhívja magára a figyelmét. Ada kiszakad a rájuk zuhant kábulatból. Az arca kimelegszik, ahogy Zoli vigyorogva felé pillant. A szeme azt üzeni: látod, én megmondtam.

Ada merengve figyeli Lukácsot, miközben a férfi kiszolgálja az újonnan érkezett vendégeket. A Bolond lyuk lassan megtelik élettel, Ada azonban úgy érzi magát, mintha kívül esne a világon. Nem jutnak el hozzá a beszélgetéstöredékek, az egyre hangosabb zsivaj monoton háttérzajjá csitul benne. Azt sem tudja, mennyi idő telik el, míg ő rezzenéstelenül ül.

A gondolatai mintha ringlispílt játszanának benne.

Alig két hete el se tudta volna képzelni, hogy így vágyjon Lukácsra, ennyire felkavaróan és emésztően – most mégis olyan természetesnek érzi ezt a vágyat, mintha máshogy nem is lehetne.

Talán nem is lehetne máshogy...

Villámcsapásként hasít bele a gondolat, hogy nem akar tovább várni. Vágyik Lukácsra, és nincs benne egy szemernyi félelem sem. Már nem tart attól, milyen lesz, nem tart attól, képes lesz-e elengedni magát – hiszen hogy ne lenne képes? Nem hitte volna, hogy Lukács ennyire gyorsan felold benne minden félelmet, szombat óta azonban már nem aggódik. Lukáccsal minden természetes. Az is, ha ő érinti a férfit, és az is, ha a férfi érinti őt – minden olyan, mintha így kellene lennie.

Elkerülhetetlenül és végzetesen.

Talán már attól az első pillanattól fogva így volt.

Talán folyamatosan egymás felé sodródtak, akkor is, amikor Ada azt hitte, két különböző világ ők ketten, amely soha nem találkozhat.

Még a lista se számít...

Ada meglepetten pislog. Napok óta eszébe sem jutott a lista, a legutóbbi óta nem is húzott át egyetlen pontot sem, bár talán lenne még, amit lehúzhatna. Összeráncolt homlokkal igyekszik felidézni, milyen pontok maradtak ki. A túrórudis zsemlét igazából egyszerűen kideríthetné, mostanában úgyis együtt szoktak reggelizni Lukáccsal. Azt a pontot pedig, hogy vele együtt egész a világ, akár át is húzhatná, hiszen már tényleg nehezére esne elképzelni az életét úgy, hogy nem ismeri Lukácsot...

Vajon ez azt jelenti, hogy kezd beleszeretni a férfiba?