„2.Szeressen nevetni és mosolyogni."

Hol vannak már?

Ada türelmetlenül és idegesen toporog a szobája ajtaja előtt.

Csütörtökön éjfélig tartanak nyitva, és mivel ritka a nagy forgalom, rendet tenni is könnyű, most meg már elmúlt egy is, de se Olivér, se Lukács nem bukkant még fel. Ada lassan egy órája szobrozik az ajtaja előtt, a gyomra tiszta görcs, a szíve megállás nélkül hevesen kalimpál. Azon se lepődne meg, ha végül összeesne a nagy izgalomtól.

Hiába hallgatózik kifelé, semmiféle nesz nem jut el hozzá. Résnyire nyitja az ajtót, és kikukucskál, de az előszobában sötétség uralkodik. Összeszorítja a száját, és idegesen a bejárati ajtóhoz oson, hátha akkor hall valamit lentről. Néha zárás után leülnek sörözni, talán Olivér és Lukács épp ezt teszi.

Szaporán dobogó szívvel megáll az ajtó előtt, de így sem hall semmit. Ha most jönnének fel a fiúk, és ő nem hallaná meg, jó nagy hülyét csinálna magából, ennek ellenére óvatosan lenyomja a kilincset. Amint kinyitja az ajtót, halk, elvesző zongoradallam surran be a résen.

Ada összevonja a szemöldökét. Mégis ki játszana most, zárás után? Vagy felvételről menne? Végül is Olivér szereti a komolyzenét, néha szokott csak úgy ilyesmit hallgatni.

Ada szíve rögtön összefacsarodik. Ha Olivér lent hallgat zenét, akkor kétli, hogy Lukács vele lenne, de mivel fel se jött, az csak azt jelentheti, hogy nem alszik ma itthon. De nem, az nem lehet, nem csókolná őt délután, hogy aztán este valaki más ágyába bújjon. Lukács nem tenne ilyet, kizárt.

Talán mégis ő van odalent, amennyit tud róla, még az is lehet, épp úgy szereti a komolyzenét, mint Olivér.

Ada visszalép a szobájába a köntöséért, de már a lépcsőn lefelé bújik bele. Papuccsal nem vesződik, elég vastag a zoknija. A gyomrát izgalom és félelem szorítja, ahogy a folyosó végén lelassít. Nem akar lebukni, hogy itt ólálkodik, mert ha mégis Olivér van lent, fogalma sincs, milyen magyarázattal állna elő.

A falhoz lapulva kiles a Bolond lyukba. A lámpákat már lekapcsolták, csak a karácsonyi izzósorok adnak fényt. Zöld, kék, piros, fehér és sárga fény ömlik szét a padlón, lággyá és titokzatossá varázsolja a levegőt. Mint egy álombéli világ.

Ada tekintete a pultról a színpad felé siklik. A félhomályban is ki tudja venni, hogy Lukács ül a zongoraszéken. Nagyot dobban a szíve, a feszültség elillan belőle, izgatottság surran a helyére.

A pianínó hangjai finoman és puhán keringenek a levegőben, be nem teljesült álmokról, reményről és vágyakozásról mesélnek. Hogy semmi sem lehetetlen, hogy nincs, ami a képzeletből ne lebbenthetne át a valóságba.

Ada megbabonázva lép előrébb. A hangok mintha köré fonnák magukat és gyengéden noszogatnák, hogy menjen még közelebb. Ahogy a pódium felé lépked, úgy érzi magát, mintha nem is a valóságban járna, hanem inkább süppedős, álomkönnyű felhők és szertelenül ragyogó csillagfény között.

Álmodik vajon?

Lukács gyönyörűen játszik, bár igaz, Ada sosem büszkélkedhetett azzal, hogy jó hallása lenne, mégis úgy véli, minden hang a helyén van, különben nem lehetne ennyire varázslatos a zene.

Észre se veszi, már a férfi mögött áll. A hangok lebegnek körülötte, és ő önkéntelenül hunyja be a szemét. Még az izgalomról is megfeledkezik, ahogy Lukács szelíd, édes játékát hallgatja. A zene bekúszik a szívébe, elcsitítja a sebes dobogást, és azt suttogja, minden rendben lesz.

Ahogy Lukács befejezi a játékot, Ada felsóhajt, és kinyitja a szemét. A rájuk ereszkedő csendben mintha még mindig hallaná a hangok finom áradását.

– Meseszép volt – suttogja.

Lukács hátrakapja a fejét, a tekintetét csodálkozás mossa árnyasra.

– Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – mosolyodik el félszegen Ada.

Lukács dermedten, pislogás nélkül néz rá. Mintha el se akarná hinni, hogy itt látja.

– Milyen dal volt? – kíváncsiskodik Ada. Aranyos a férfi, ahogy így megrökönyödve bámul rá, Adának vissza kell fojtania a kikívánkozó kuncogást.

– Debussy, Clair du Lune – dörmögi Lukács, de úgy, mint aki még mindig nem fogta fel, hogy Ada tényleg itt van.

– Gyönyörűen játszol – sóhajtja álmélkodva Ada.

Lukács kifordul a zongoraszékkel, és komoran, összevont szemöldökkel fürkészi.

– Ada, mit keresel itt?

Az előbbi nyugalom elillan, Ada szíve megbokrosodva ver.

– Én... beszélni szeretnék veled.

Lukács félrekapja a tekintetét, feszülten végigszánt a haján, aztán a térdére támaszkodva újra visszanéz rá.

– Ne haragudj a csók miatt. Nem fordul elő többet, nem kell tőlem tartanod.

– Nem tartok tőled. – Ada nagy levegőt vesz. – És nem lenne ellenemre, ha újra előfordulna. Ki tanított meg így játszani?

Lukács megzavarodva néz rá.

– A nagymamám. Zongoratanár volt – feleli szaggatottan, majd úgy rázza meg a fejét, mint aki most eszmél. – Ada, mit mondtál az előbb?

Ada idegesen összekulcsolja a háta mögött a kezét.

– Hogy nem lenne ellenemre, ha újra megcsókolnál – leheli bizonytalanul.

Lukács hosszan, kutatón mered rá.

Ada úgy érzi, a szavai még körülöttük lebegnek, elnehezíti őket a félelem, és mintha még a félhomály is sűrűsödne, mintha kopnának a színes fények.

Retteg Lukács válaszától. Mit tesz, ha a férfi megint az mondja, hiba volt a csók? Hogy nem akar semmi többet? Hogy az agyára megy?

– Kétlem, hogy legközelebb egyetlen csók után képes lennék megállni.

Megkönnyebbült sóhaj szakad ki Adából, az egész testén borzongató forróság szalad végig, a mellkasát pedig megnevezhetetlen érzés feszíti. Mintha odabent csupa édes, ábrándos lebegés lenne.

– Talán az sem lenne ellenemre.

Lukács értetlenül összehúzza a szemét. Ada tétován beharapja az ajkát, de nem néz félre. Lukács tekintete veszélyes, vad örvény, csábítja, hívja Adát, és ő legszívesebben megadná magát. Közelebb lépne, olyan közel, hogy a testükből áradó forróság összekeveredjen, hogy megperzseljék egymást. Akarja, hogy ez a féken tartott szenvedély elragadja őket, akarja a kéj remegését a testében, akarja a borzongást, a szédülést. Mindent akar. Ismeretlen, lélekig érő sóvárgás ébred benne, hiány követelőző lüktetését érzi.

Adát megijeszti, hogy ennyi félelmetes, letaglózó vágy zsúfolódik a testébe. Sose érzett még ilyet. Pislogva elszakítja a tekintetét Lukácsról.

– Hol van Olivér? – rebegi fátyolos hangon, mert muszáj most megszólalni, mondani valamit, hogy széttörje ezt a fura varázst, ami a bűvkörébe vonta.

Lukács megköszörüli a torkát.

– Öhm... hát egy darabig még biztos nem jön haza – mormogja.

Ada elmosolyodik, és visszanéz a férfira. A pillanat elrebbent, és bár a testében még mindig fájón zsong a vágy, már képes kordában tartani magát.

– Nyugodtan mondhatod, hogy felszedett egy lányt, ismerem a bátyám. – Ada bűntudatosan elhúzza a száját. – Szegény, jól megbolygattam az életét.

– Megoldja – vonja meg a vállát Lukács. – Egyébként sem szeretett lányokat felvinni.

– És te?

– Én se.

– Szóval inkább hozzájuk mentél?

– Ada, mit szeretnél tudni?

– Sok nővel voltál már, igaz? – Lukács tartózkodón biccent. – Én nem voltam túl sok pasival.

Ada félve lesi Lukács reakcióját. Vajon zavarni fogja, hogy tapasztalatlan? Mert hát végül is az, ezt kár szépíteni. Azzal, hogy nem tudja elengedni magát szex közben, ügyetlenné válik, sose tudja, hogyan érintsen, és mi tagadás, bátortalan is.

Lukács ajka halványan felfelé ível.

– Mennyi az a nem túl sok?

– Mennyi az a sok?

– Nem tudom.

– De ha akarnád, ki tudnád számolni?

– Igen.

– Akkor nem az a fajta pasi vagy, aki simán elfelejti a szeretőit?

Lukács tekintete elmélyül, és Ada egy pillanatra úgy érzi, mintha mozdulna felé, mintha rezzenne a karja, hogy megérintse, de végül mégsem teszi.

– Ada, téged sosem felejtenélek el, de ez akkor sem jó ötlet.

– Miért?

Lukács ajkáról fáradt, beletörődő sóhaj lebben.

– Kívánlak, őrülten, de nem akarok kapcsolatot.

A szavak vihart kavarnak Ada lelkében, egyszerre töltik el örömmel, és közben mégis fájnak. Lesüti a szemét, hogy elrejtse magát. Vajon miért nem akar Lukács kapcsolatot? Vagy csak vele nem akarna? Ha beleszeretne, akkor is így gondolná? Végül is ha igaz a lista, ha a varázslat nem csak mese, akkor lehetetlen, hogy végül ne legyenek együtt.

Ugye?

Ada Lukács szemébe néz, a férfi tekintete mintha mindenestül bekebelezné és elnyelné őt. Annyi erő, annyi szédült, édes és letaglózó vágy morajlik a mélyén, amennyit Ada képtelen feldolgozni. Nem is érti, hogy nem vette észre korábban, hogy Lukács akarja őt, hiszen ennyi vágyat nem rejthetett el folyamatosan.

Ada meg akarja adni magát ennek a vágynak. Nem számít a lista, nem számít, mi lesz, mert ezt... egyszerűen csak éreznie kell.

– Rendben – hozza meg a döntést, és a hangjában nincs egy szemernyi bizonytalanság sem.

– Tényleg?

– Miért vagy úgy meglepve? – somolyog Ada.

– Mert te olyan... romantikus lánynak tűnsz – dünnyögi Lukács kicsit félszegen.

– Hát, az is vagyok, de... – Ada picit megvonja a vállát – én is kívánlak téged.

Lukács tekintete sötéten villan, a szemében nyers, eleven tűz a szenvedély.

Ada mellkasát összepréseli a vágy.

A csend mintha elveszőn sisteregne közöttük, a távolság elolvad, és Ada nem is tudja, mikor lép közelebb, de már közvetlenül Lukács előtt áll. Anélkül mozdul a keze, hogy felfogná, mit tesz. Ahogy Lukács arcára simítja a tenyerét, ahogy megérzi a borostája finom, érzéki dörzsölését a bőrén, libabőr fut a karjára.

Most érinti őt először igazán. Most érinti őt először úgy, hogy a vágy zabolátlanul tombol a testében, hogy már ez a remegős érintés is felhevíti a vérét.

Ada ujjai önkéntelen mozdulnak tovább, gyengéden végigsimít a férfi komor vonalú, sötét szemöldökén, a homloka halvány ráncain – érezni a bőrét a bőrén, érezni a szabadságot, hogy megérintheti őt, részegítő. Lukács mellkasa szaporán emelkedik és süllyed. Ada ajkára mosoly kunkorodik – annyira ártatlan ez az érintés, mégis mindkettejükre őrült hatással van.

Ahogy Ada Lukács száján is végigsimít, a férfi elmosolyodik. Lágy és édes mosoly, titkok és ígéretek lapulnak benne.

Hogy is láthatta korábban félelmetesnek őt?

Ada félrebillenti a fejét, elmélázva néz a férfira, miközben hüvelykujjával követi a mosolya ívét. Most először fordul meg a fejében, de mégis olyan világos, hogy nem is érti, hogy nem látta meg hamarabb: az elejétől fogva tetszik neki a férfi. Ezért félt tőle, ezért ijesztette meg annyira. A szíve talán már akkor tudta, csak ő volt vak észrevenni, hogy valami több, valami más húzza Lukács felé.

– Szóval mennyi? – dörmögi Lukács reszelős hangon.

– Mi mennyi? – pislog Ada. Képtelen kiszakadni a rázuhant kábulatból.

– Hány pasival voltál már?

Ada érzi, hogy pír önti el az arcát.

– Kettővel, de többször is. Mármint nem egyszerre. Mindkettejükkel jártam. Mármint ezt sem egyszerre. De már régóta nem voltam senkivel.

A francba, ezt nem akarta elmondani!

– Miért nem?

– Én...

– Igen?

Ada megadón szusszant. Végül is szeretkezni akar Lukáccsal, jobb is, ha a férfi tisztán látja őt és tudja, mire számíthat.

– Ha szexről van szó, kicsit görcsös vagyok. Szóval... akkor is akarnál, ha arra kérnélek, hogy ne ugorjunk rögtön fejest a dologba?

– A dologba? – ismétli meg Lukács bujkáló mosollyal.

– Hát... aha.

– Akkor is akarnálak.

A szavak végigbizsergetik Ada gerincét, de nyugalmat erőltet magára. Valamit még muszáj tisztázniuk, mielőtt bármi is történne köztük. Talán Lukácsnak eszébe sem jutott, márpedig sajnos erről nem feledkezhetnek meg.

– És... vállalod a kockázatot? Mármint fogalmam sincs, mit tenne Olivér...

– Kirúgna, minimum – szól közbe Lukács. A hangja teljesen közönyös. – Talán kicsit össze is verne. Megérné – mélyül el a tekintete, és Ada úgy érzi, mintha valahol mélyen lángok lobbannának benne.

– Tényleg így gondolod?

– Igen – biccent Lukács. – Az jobban zavar, hogy visszaélek a bizalmával.

– Felnőtt vagyok – tiltakozik Ada, bár némileg vérszegényen. Ő is visszaél Olivér bizalmával, hiszen a szabály rá is épp úgy vonatkozik. Lelkiismeret-furdalás gomolyog benne, de nem elég erős ahhoz, hogy emiatt visszakozzon. Nagyon szereti a bátyját, de Lukács talán az igazi...

Lukács elvigyorodik, a tekintete pimaszul villan.

– Feltűnt.

Ada szíve nagyot dobban, az ajkára huncut mosoly kunkorodik.

– Majd azt mondjuk, én csábítottalak el téged.

Lukács alig képes gondolkodni, csak Ada létezik most a számára. A mosolya, az érintése, a nevetése, hogy itt áll előtte, és akarja őt... Lukács alig hiszi el. Hiszen nem való Adához. Ha Ada lenne a fény, hát ő lenne a sötétség.

Bár az is igaz, hogy az egyik nem létezhet a másik nélkül.

Lukács úgy érzi, ő jelenleg Ada nélkül nem létezhet. Az arany csillogással telehintett melegbarna szempárnak adja a tekintetét, belemerül, egyre mélyebbre, olyan mélyre, mintha már nem is lehetne visszatérés.

„... pont úgy néz ki, mint aki szédült örvénybe került, és kétségbeesetten keres valami kapaszkodót, de nem talál. Pedig talán nincs is rá szüksége, csak hagynia kellene, hogy magával rántsa az az örvény."

Lukács nagyot nyel. A legkevésbé sem akar most Ada édesanyjára gondolni, de ezek a szavak mégis konokul visszhangot vernek benne.

„... csak hagynia kellene, hogy magával rántsa az az örvény."

Számára Ada az örvény, és semmit nem akar jobban, mint megadni magát neki. Adának igaza van, mindketten felnőttek. Felnőttek, akik kívánják egymást. Végül is mi rossz van abban, ha engednek ennek a vágynak?

De mi lesz, ha Ada mégsem tud kezelni egy pusztán szexre épülő kapcsolatot? Ha valamiképp félresiklanak a dolgok? Ha megbántja őt?

Lukácsot nem érdekli, ha Olivér ki is rúgja, még az se, ha összeveri, de az igen, ha fájdalmat okoz Adának. Azt nem viselné el.

Ada ajka halványan felfelé ível, és Lukács elveszíti az önmagával vívott csatát. Hogy is állhatna ellen ennek a szédült lánynak, mégis hogy, mikor minden, a világon minden felé húzza?

Egyébként sem lehet, hogy Ada beleszeressen, ő nem az a fajta férfi, akibe egy olyan lány, mint Ada, bele tudna szeretni – vagy akár azt képzelné, beleszeretett...

Lukács nem szólal meg, csak kábán kioldja Ada köntösének az övét. A köntös magától szétnyílik, és Lukács Ada derekára simítja a tenyerét. Adán jóganadrág és egy viszonylag szűk póló van, ami alig leplezi, hogy ez az alig-érintés is elég, hogy megmerevedjen a mellbimbója. Lukács szájában összefut a nyál.

– Nem számít, mi lesz, Ada – dörmögi rekedten –, de ha mégis kiderül, ketten vagyunk benne, és bármit is tesz Olivér, mondtam, nekem megéri. De csak akkor, ha biztos vagy benne, hogy ezt akarod.

Ada megnedvesíti az ajkát, a tekintete komoly, nincs benne szikrányi bizonytalanság sem.

– Akarom.

Ada beharapja az ajkát, ahogy Lukács a pólója alá csúsztatja a kezét. Amint megérzi a bőrén a férfi tenyerét, majdnem felnyög. A lába közé máris forró sajgás szökik, pedig egészen idáig soha senki nem tudott csupán egyetlen érintéssel vágyat csiholni benne.

Elbűvölve nézi, ahogy Lukács feljebb csúsztatja rajta a pólót és közelebb hajol hozzá, majd rebbenésnyi csókot lehel a hasára. A borostája finoman dörzsöli érzékeny bőrét, és Ada attól fél, összecsuklik a lába a testét megrohamozó érzésektől. Remegve kapaszkodik meg Lukács vállában, és ezúttal már a nyögést sem képes visszafojtani.

Lukács felnéz rá, és elmosolyodik.

– Csodásan érzékeny vagy – suttogja, és a hangja olyan, mint az éjszaka legmélye, sötét és felkavaró.

Ada nagyot nyel, tétován megnedvesíti az ajkát.

– Lukács, mióta... – Ada nem tudja, hogyan fejezze be. Kicsit furcsa ilyesmiről beszélni, nem szokott hozzá.

– Vágyom rád? – vonja fel Lukács a fél szemöldökét. Ada félszegen bólint. – Azóta, hogy megpillantottalak.

– Azóta, hogy rám dörrentél? – lepődik meg Ada.

Lukács megint elmosolyodik. Ada képtelen betelni a mosolyával, annyira megváltozik így az arca, fiatalosabb lesz, és még vonzóbb, mint egyébként.

– Nemcsak én ijesztettelek meg téged, te is engem – vallja be Lukács. – Rosszul kezeltem. Sok hibám van, Ada, közéjük tartozik, hogy nehezen kezelem a... kapcsolatokat. Bármilyet.

Ada vállalja ezt a kockázatot – igazából nem hiszi, hogy lenne más választása.

Lukács újra a hasához hajol, előbb csak az orrát húzza végig a bőrén, de Adának már ennyi is elég, hogy fájón feszüljön a mellbimbója, hogy a lába között erősödjön a sajgás. Amikor Lukács a szájával érinti, Ada megremeg, amikor pedig a nyelvével simogatja körbe a köldökét, behunyja a szemét, és akaratlanul Lukács vállába mélyeszti az ujjait. Vad táncot lejt benne a vágy, ezernyi érzés cikázik szét a testében, perzselő, sistergő érzések, mintha villámlana benne, és beleszédül ennyi néma vágyódásba, ennyi őrült akarásba.

– Lukács – csúszik ki elhalón a száján.

Lukács hirtelen feláll, megragadja a derekát, és könnyedén megemeli. Ada ösztönösen fonja a lábát Lukács köré, még az se érdekli, hogy a köntös a lábába akad. Elbotladoznak a legközelebbi kanapéig, és Lukács gyengéden lefekteti rá, majd szorosan mellé fekszik. Ahogy a testük összeér, ahogy Lukács kisimítja a frufruját a homlokából és az ujjai finoman bebarangolják az arcát, Ada úgy érzi, puhára olvad.

A színes fények árnyakkal rajzolják tele Lukács arcát, ellágyítják a vonásait. A szürkészöld szempárban vágy, hitetlenség és csodálat kavarog. Lukács úgy néz rá, mintha az egész világon csak ő létezne, és ettől Ada szívébe csupa édesmeleg érzés rebben. Lukács mellkasa hevesen emelkedik és süllyed, a válla úgy feszül meg, mintha küzdene azért, hogy visszatartsa magát. Annyi nyers erőt sugároz magából, annyi visszafojtott, eleven vadságot, ami letaglózza Adát – és mégis, soha nem érezte magát annyira biztonságban, mint most.

Ada bátortalanul elmosolyodik.

– Akkor most... öhm... meg fogsz csókolni... vagy mi? – rebegi kicsit idegesen.

– Igen, Ada, meg foglak csókolni – neveti el magát dörmögősen Lukács. Az érdes, sötétségtől izzó hangok mintha szétfolynának és Ada bőrére olvadnának, mindenhol izgatón bizsergetik.

– Oké – leheli Ada, és amikor Lukács közelebb hajol hozzá, úgy érzi, belezuhan a férfi tekintetébe, belezuhan a pillanatba, és már nincsenek is gondolatai, nincs semmi, csak szédítő, zabolátlan, végtelen érzések – és Lukács.

Lukács lassan, ráérősen csókolja meg Adát, időt adva minden röpke pillanatnak. Előbb csak az ajkát becézi, csak kóstolgatja, nyújtja a másodperceket, és még akkor sem hatol Ada szájába, mikor zilált sóhaj szakad fel a lányból.

Azt akarja, hogy Ada átadja magát neki, hogy ne legyen egyetlen józan gondolata sem, hogy felejtse el minden korábbi élményét, amikor képtelen volt elengedni magát.

Azt akarja, hogy mellette ne legyen ideje aggódni vagy töprengeni, hogy beborítsa őt a kéj, hogy ne létezzen más, csak a szenvedély.

A lány állát, nyakát csókolja, végigsimít a nyelvével a bőrén. Ada selymes, lágy íze szétomlik a nyelvén, megrészegül tőle. Ada nyögve hátrahajtja a fejét, a parányi hang végigcsorog Lukács gerincén és borzongást csal a testébe. A vére forró láva, a farka kíméletlenül lüktet.

Hogy fogja kibírni, hogy ne legyen túl gyors, mikor Ada teljesen megőrjíti? Hogy, mikor három hete sóvárog érte? Mikor legszívesebben gátlástalanul letépné róla a ruháit, és kíméletlenül belehatolna, hogy végre érezze őt?

Lukács mély levegőt vesz, és elhúzódik. Attól tart, az ő agya sem lesz sokáig tiszta.

– Ha már feszegetem a határaidat, szólj, és leállok, rendben? Csak egy szavadba kerül, és mindent abbahagyok. – Lukács várakozón néz Adára, de a lány tekintete fátyolos. – Ada?

– Aha.

Lukács elvigyorodik. Úgy érzi, Ada egyetlen szavát sem fogta fel.

– Ugye megértettél?

– Ühüm.

Lukács mellkasát visszafojtott nevetés rázza. Hihetetlen, hogy ez a lány még olyankor is képes megnevettetni, amikor majd szétszaggatja a testét a vágy, amikor minden egyes porcikájában ott a sürgetés, hogy tegye őt a magáévá.

Gyengéden megsimogatja Ada arcát, és csodálkozva nézi őt. Hogy lehet, hogy itt van vele? Hogy lehet ez valóság?

Lukács félretolja a kételyeket, baromira nem érdekli az se, ha épp hallucinál.

Képtelen magát tovább türtőztetni, Ada szájára hajol, és már nem finomkodik, hagyja, hogy beborítsák a lángok, hagyja, hogy a mozdulatait a vágy irányítsa.

Mikor a nyelve végre találkozik Ada nyelvével, mintha a lelke mélyéből szakadna fel a követelőző-birtokló morranás. Ada bátortalanul a nyakára simítja a kezét, ujjai finoman érintik a bőrét.

Ez a lány ki fogja csinálni.

Az ártatlansága, a megadása, ez a lakat alá zárt, alig pislákoló szenvedély, ami mégis átitatja minden félénk mozdulatát.

Lukács tudni akarja, milyen Ada, ha igazán elengedi magát. Ha hagyja, hogy a szenvedély felülkerekedjen benne.

Talán nem most, de meg fogja tudni.

Mohó, szédült táncot jár a nyelvük. Úgy csókolják egymást, mintha csak így tudnának lélegezni, mintha maga a csók, a másik lenne a levegő.

Lukács keze Ada derekára rebben, de a köntös útban van.

– Mi lenne – motyogja Lukács apró puszikat lehelve közben Ada szája sarkába –, ha levennéd ezt a köntöst?

– Jó – nyögi Ada Lukács szájába Az ujjai megfeszülnek, közelebb húzza magához.

A csók még inkább elmélyül. Lukács valósággal megszédül a benne tomboló érzések féktelen forgatagától. Elemi erővel tör rá a vágy, hogy mindent lásson Adából, hogy meztelenül érezze őt maga alatt.

Ada ügyetlenkedve bújtatja ki a köntösből a karját, Lukács vakon segít neki. Egy pillanatra sem szakadnak el egymástól, az se érdekli őket, hogy a köntös ott marad alattuk.

Lukács előbb Ada derekát érinti, aztán a keze mintha magától mozdulna, feljebb csúszik, és végre a tenyerébe zárhatja Ada mellét. Annyiszor elképzelte, milyen érzés lenne, annyiszor kívánta, hogy bárcsak megtehetné...

Ada mellbimbója még a pólón keresztül is hegyesen böki a tenyerét, és ahogy Lukács gyengéden megmarkolja a mellét, még inkább megkeményedik. Képtelen ellenállni a kísértésnek, a hüvelykujjával finoman megdörzsöli a parányi bimbót. Ada valami sóhajtás és nyögés közötti hangot ad ki magából, és megemelve a mellkasát még inkább Lukács kezébe nyomja a mellét.

– Ada – morogja Lukács –, nem akarod levenni a pólód?

Ada párás szemmel beharapja az ajkát. Lukács keze megdermed, már húzódna el, amikor Ada hirtelen a kezére teszi a kezét. Lukács nagyot nyel – Ada törékeny keze a kezén, ahogy gyakorlatilag együtt fogják a lány mellét, kisüti a gondolatait. Muszáj, hogy meztelenül lássa Adát, hogy a szájába szívja a mellbimbóját – vajon élvezné a lány, ha picit meg is harapná?

– Nem kell, ha nem akarod – mondja gyengéden Lukács. Persze kicsit belehal, ha nem láthatja Ada mellét, de ha Adának idő kell, türelmes lesz. Soha nem akarná olyasmire rávenni, amire még nem áll készen.

– Én... akarom – motyogja Ada, de kerüli a tekintetét. – De ez kicsit megijeszt. Sose akartam még így senkit, és... amit érzek... az sok, nagyon sok.

– Üdv a klubban – vigyorodik el Lukács.

– Te is?

– Én is.

Ada ajkára könnyű mosoly fut. Lassan felemeli mindkét kezét a feje fölé.

– Segítesz?

Lukács felül, és teketóriázás nélkül lehúzza Adáról a pólót. Ada zavartan igazgatja a haját, Lukács viszont egész testében megdermedve bámulja őt.

– Istenem... – szakad ki belőle.

Nem tudja, mi van Adában, amitől ennyire tökéletesnek látja, amitől minden apró porcikája maga a szépség számára, de attól még így van. A női test finomsága mindig elbűvölte, de Ada... Ada több. Lágy és formás, a bőre finoman fehér, és mindene annyira vonzó, hogy Lukács hirtelen azt se tudja, hol érintse először. A csípője és a dereka édesen ível, a hasa nem tökéletesen lapos, de ebben van valami igéző, a melle nem nagy, de csábítóan formás, a mellbimbója mélyrózsaszín és szemtelenül mered felfelé – és egyszerűen csak tökéletes, úgy, ahogy van. Mindenestül.

Ada elpirul a tekintetétől, és Lukács imádja ezt. Imádja, hogy már az is ilyen hatással van a lányra, hogy csak nézi. Vajon mennyire nedves már? És milyen lenne az íze? Milyen az arca, mikor elönti a testét a gyönyör?

– Leveszed a pólód? – suttogja Ada cérnavékony hangon, zavartan.

Lukács lekapja magáról a pólót, és oda se figyelve félredobja. A kanapéra térdel, finoman széthúzza Ada lábát, de úgy helyezkedik el, hogy az ágyéka ne érjen hozzá a lány öléhez, mert nem biztos benne, hogy azt túlélné. Megtámaszkodik Ada felett, és élvezettel figyeli, ahogy Ada bátortalanul megérinti a mellkasát.

A vékony, pici ujjak óvatosan simogatják, forró ösvényt rajzolnak rá vágyakozásból és csodálatból, és Lukácsnak ennyi is elég, hogy a farka még keményebbre duzzadjon. Veszélyes az a vágy, ami mennydörgések erejével ostromolja, ennek ellenére meg se rezzen. Nem akarja megijeszteni Adát.

Ahogy a lány keze lejjebb fut a hasára, Lukács picit megrándul.

– Csiklandós vagy?

– Kicsit.

Ada ajka mosolyra ível, és Lukács nem bírja tovább, hogy ne csókolja. Úgy csap le Ada szájára, mintha megfulladna, ha nem tenné. A nyelvük kiéhezetten gabalyodik egymásba. Ada keze a vállára siklik, a karját, a vállát, a tarkóját simogatja – könnyű, érzéki érintések, Lukács mégis úgy érzi, szikrázik a bőre ott, ahol Ada keze jár.

Nem fogja kibírni.

Elhúzódik, megfogja Ada mindkét csuklóját, és gyengéden a feje fölé húzza.

– Tartsd így – mondja reszelős hangon.

Ada szeme elkerekedik. Lukács szeretné megmagyarázni, hogy nem irányításmániás, csupán ha Ada tovább érinti, elveszti a fejét, és ezt nem engedheti meg, de a szavak kihullnak belőle, ahogy Ada bólint. A lány lassan előmerészkedő bizalommal néz fel rá, és Lukács torka érthetetlen mód összeszorul.

Lehajol, lágyan megcsókolja Ada száját, aztán a nyakát, a vállát, a kulcscsontját. A lány bőre forró és selymes, az illata pedig olyan, mint a szertelen nyári éjszakáké, sötét és érzéki, tele titokkal.

Mikor Lukács Ada mellére hajol, meglódul a szíve. Először csak apró puszit lehel Ada mellbimbójára, utána azonban telhetetlenül rázárja az ajkát.

Ada aprót sikkant, a háta ívbe feszül, amitől megemelkedik a mellkasa. Lukács megszívja Ada mellbimbóját, majd gyengéden körbesimogatja a nyelvével. Érzi, hogy a parányi bimbó még keményebb lesz, és ez elégedettséggel tölti el. Bámulatos, mennyire érzékeny Ada teste, hogy mennyire élénken reagál minden érintésére.

Addig gyötri előbb az egyik, majd a másik bimbót, míg Ada lélegzetvételei kapkodóssá nem válnak. Akkor finoman a foga közé szorítja, Ada pedig felsikkant, az öle tehetetlenül lendül, és Lukács a farkán érzi a ruhákon is átütő, hívogató forróságot.

Minden erejét össze kell szednie, hogy ne préselje magát a lányhoz, hogy ne mozduljon úgy, mintha már mélyen a testében lenne.

– Kérlek, Lukács – nyöszörgi Ada elveszetten.

– Mit kérsz? – dörmögi Lukács, és máris a nyelvével becézi az érzékeny és kemény bimbót.

– Én... nem bírom...

Lukács feltérdel, és Ada nadrágszegélyébe akasztja az ujjait.

– Őrülten szeretnélek megízlelni, Ada – morogja.

Ada szeme megint elkerekedik, de mégis bólint. Lukács nem mozdul, fürkészőn néz a lányra, és csak akkor húzza le róla a nadrágot, amikor megbizonyosodik róla, hogy Ada szemében nincs egy leheletnyi félelem vagy kétely sem. Talán pici feszültség dereng benne, de Lukács reméli, hogy ezt képes lesz elűzni belőle.

Ahogy félredobja Ada nadrágját és zokniját, lassan – hogy ha Ada mégis meggondolja magát, szólhasson –, lehúzza róla a bugyiját is. Ada nem szólal meg, csak a mellkasa emelkedik és süllyed egyre gyorsabban.

Lukács a sarkára ül, és komótosan végignéz a lányon. Ki tudja, mi lesz holnap vagy holnapután, Ada csak most biztosan az övé, és az emlékezetébe akarja vésni a teste íveit és hajlatait. Emlékezni akar rá, milyen, amikor vágytól pirul a bőre, amikor a mellbimbója kacéran hegyes, amikor a lába között nedvesség csillan.

– Tudod, hányszor képzeltem el, hogy így fekszel előttem? – kérdi halkan Lukács, miközben leheletkönnyen végigcirógatja Ada lábát a bokájától a térdéig. Ada megremeg az érintésre. – Hogy hányszor vágytam rád úgy, hogy azt hittem, bele fogok bolondulni?

Ada alig fogja fel Lukács szavait, de a belőlük áradó szenvedély letaglózza. Soha nem érezte még magát ennyire kívánatosnak, ennyire vonzónak, mint most, ahogyan Lukács nézi.

Amikor a férfi hirtelen közelebb hajol az öléhez, Ada megbabonázva bámulja őt. Csodálkozva fedezi fel, hogy nincs zavarban, sőt, inkább természetes az egész, ez a pillanat, hogy Lukács pihekönnyű csókokat hint a csiklójára, hogy belőle sóhaj szakad ki, és még csak visszafojtani sem igyekszik. Nem érez furcsa szorítást a mellkasában, hogy húzódjon el, nem érzi kényelmetlenül magát.

Lukács lágyan, odaadással csókolja, és Ada átengedi magát az izzó színekkel teli mámornak. Ahogy a férfi hirtelen a szájába szívja és a nyelvével megpöcköli a csiklóját, a kéj megvadul a testében, és megsemmisíti minden maradék visszafogottságát.

A keze önkéntelenül mozdul, ujjai elvesznek Lukács sötét tincsei között.

Lukács nyelve mohón dörzsöli, simogatja, és Ada belül csupa forró reszketés. Mikor a férfi a kezébe zárja a mellét és erősen megmarkolja, Ada felsikkant. Annyira erősek benne az érzések, annyira zabolátlanok, nem is érti, hogy férhetnek el a testében, hogy lehet, hogy nem futnak túl rajta és perzselik fel az egész világot.

Lukács a mellbimbóját morzsolgatja, és Ada képtelen magában tartani a sóhajokat, a nyögéseket. Ahogy a férfi szelíden belehatol egy ujjával, Ada zihálva kap levegőért. Lukács ujja a nyelvével egy ritmusban mozog, ki és be, körbe és körbe, és Ada úgy érzi, örvények élednek a gyomrában, egyre húzzák, rántják valami eddig ismeretlen felé. Mintha megnyúlna és megfeszülne a teste, a remegő várakozás összesűrűsödik benne. Érzi a vére szédült dobolását a fülében, a szíve olyan erősen és sebesen ver, hogy az akár ijesztő is lehetne, de nem itt és most, nem ebben a pillanatban.

Behunyja a szemét, és Lukács hajába markol.

Sodródik, egyre sodródik, sötétség és szikrák és szabadesés ez a pillanat.

Nincs már levegő a tüdejében, nincs hangja, csak néma sikoly.

Lukács most két ujjával hatol belé, nem gyengéd, nem finom, Ada mégis csak azt érzi, hogy többet akar, még többet.

Aztán Lukács finoman begörbíti az ujját, a szájába szívja a csiklóját, és megmarkolja a mellét, és Adában mindettől mintha elpattanna valami.

Remegés fut végig a testén, a gyönyör úgy robban szét benne, ahogy még soha. Mintha széthullana, mintha lebegne, mintha tele lenne csillagokkal, mintha ő maga lenne a végtelen égbolt. A gyönyör hullámokban fut végig a testén, újra és újra, nem akar csitulni.

Tompán érzékeli, hogy Lukács kihúzza belőle az ujját, hogy lágyan megcsókolja a csiklóját, aztán szelíd csókokkal borítja a belső combját, hogy aztán mellé fekszik, ő mégis képtelen kinyitni a szemét.

A lebegés a testében olyan, mint az ábrándok és a felhők, és annyira kimerült minden porcikájában, mégis mintha soha nem érezte volna magát ennyire elevennek, ennyire... élőnek.

Finom érintést érez az állán. Oldalra fordítja a fejét, és kábán Lukácsra néz. A férfi aggódón, kutatón figyeli. Ada ajka lusta mosolyra görbül. Lukács végigsimít a mosolya ívén, és ő is mosolyog.

Ada alig hiszi el, hogy itt vannak. Hogy ami az előbb történt, tényleg megtörtént. Sose tudta így átadni magát senkinek, sosem volt képes félretenni közben az aggodalmait, most azonban minden megszűnt Lukács érintésein kívül – sőt, mintha egyenesen Lukács tartotta volna itt a világban.

Hogyan lehetséges ez? Hogy lehet, hogy Lukács ennyire érzi a testét, őt, hogy mire van szüksége? Hogy lehet, hogy jobban tudja, mint ő maga?

– Hát... ezt azért nem mondanám lassúnak – jegyzi meg Ada, mikor végre úgy érzi, már képes értelmesen egymás után fűzni a szavakat. A hangja furcsán karcos, mintha a szenvedély még a hangszálait is megperzselte volna.

– Nem tiltakoztál – somolyog Lukács, és a szeme játékosan csillan. – Sőt, emlékeim szerint olyanokat motyogtál, hogy „még" és „kérlek"...

Ada úgy érzi, ég az arca, fel se fogta, hogy ilyesmiket mondott, de azért elvigyorodik.

– Hát mi tagadás, elvetted az eszem.

– Szeretném még sokszor elvenni az eszed.

A szavak mintha bekúsznának Ada lelkébe, és otthonosan elvackolódnának benne.

Ada gyönyörű, amikor elélvez, de még gyönyörűbb most, elpilledten, kielégülve, puha csillogással a szemében. Olyan nyugodt és békés – és ebben van valami végtelenül megbabonázó. Lukács képtelen betelni azzal, hogy nézze. Lehet, hogy Ada bátortalan, ha szexről van szó, de a testét nem szégyelli, egyáltalán nincs zavarban a meztelensége miatt, és ez tetszik Lukácsnak.

Ada bágyadtan a mellkasára simítja a tenyerét. Lukács szíve már ettől a szelíd mozdulattól is meglódul, az ágyéka pedig gyötrő sóvárgással megfeszül. Mikor Ada keze bizonytalanul lejjebb mozdul, Lukács annyira meglepődik, hogy egy pillanatra nem képes cselekedni, de magához térve még azelőtt Ada csuklójára fonja az ujjait, hogy a lány elérné az ágyékát.

– Ada, ne – kéri gyengéden –, nem kell semmit tenned, amire még nem állsz készen.

– De így most te...

– Az legyen az én gondom. A hideg víz és én már úgyis igen szoros barátságot kötöttünk egymással – vigyorodik el Lukács.

Ada csodálkozva néz rá, aztán lágyan elmosolyodik.

– Szóval ilyen vagy, amikor nem akarsz úgy tenni, mintha mogorva lennél.

Vajon tényleg ilyen lenne? Lukács nem tudja. Ada mellett könnyű boldognak lenni, könnyű elengedni magát. Új érzés ez számára, még nem tud vele mit kezdeni.

– Sajnálom, Ada – szólal meg inkább. – Valahogy... távol kellett tartanom magam tőled.

– De miért? Meg se fordult a fejedben, hogy nem lenne ellenemre, ha közelednél?

– Őszintén? – vonja fel talán kissé gúnyosan a szemöldökét Lukács. – Nem. Még most se nagyon hiszem el, hogy itt vagy. Egyébként pedig emlékeztetnélek, féltél tőlem – teszi hozzá incselkedőn, bár ezzel magát is meglepi. Nem a flörtölés mestere, inkább nyers típus.

– Az elején – pirul el Ada. – De csak mert megijesztettél és olyan mogorva voltál. Meg kicsit félelmetesek az izmaid.

Lukács nagyon igyekszik nem mutatni, hogy jót derül Ada szavain, de aligha jár sikerrel, mert Ada gyanakvón összevonja a szemöldökét.

– Most mit somolyogsz?

– Emlékszem, hogy megbámultál. Már attól felállt a farkam, ahogyan néztél. – Ada arca vörösbe borul, lesüti a szemét. Lukács finoman megérinti az állát, és gyengéd nyomással kéri, hogy nézzen rá. Csak akkor szólal meg, mikor újra összefonódik a tekintetük. – Ne légy zavarban, én is megbámultalak, amikor csak feltűnésmentesen tehettem.

– Tényleg?

– Gyönyörű vagy, Ada.

– Köszönöm – leheli Ada megilletődve.

Lukács töprengve félrebillenti a fejét.

– Viszont arra nagyon kíváncsi lennék, hogy miért öltözködsz mindig úgy, mintha egy 50-es évekbeli amerikai divatmagazinból léptél volna ki.

Ada meglepetten mered rá, majd szaporán pislog párat.

– Hanna jelmeztervezőnek készül – adja meg a választ Lukács, mielőtt Ada megszólalna. – Sokat hallgattam, ahogy a divatról fecseg.

– A többi húgodat hogy hívják? – kérdi Ada, és a szemében valami különös, lágy fény gyúl ki. Lukács mellkasába melegség rebben tőle, idegen érzés, és kicsit zavarba ejtő is.

– Ha válaszolsz, én is válaszolok.

– De ugye nem nevetsz ki?

– Ezt nem ígérhetem meg – húzza félmosolyra az ajkát Lukács, de közben megsimogatja Ada arcát, hogy a lány érezze, sosem rajta nevet. Szavakkal nem tudná kifejezni, még magában sem igazán, de Ada mellett az élet tele van vidámsággal, és ha vele van, könnyű nevetni.

Ada beharapja az ajkát, aztán picit csücsörít, végül belevág.

– Tetszik, hogy más, hogy szokatlan. Hogy egyszerre elegáns és kényelmes, és olyan... filmbe illő. – Ada szemében hirtelen mintha beborulna. – A világban olyan sok fájdalom van. Olyan sok... nehéz és szomorú dolog. Szeretek hinni abban, hogy a végén minden jóra fordul, hogy mindenkinek jár a boldogság. Ezekben a ruhákban úgy érzem magam, mintha bármi megtörténhetne, mert kicsit olyanok, mintha nem is lennének igaziak, és így könnyű mosolyogni. Anya szerint egy mosoly bárki napját szebbé teheti. Talán van, akinek szebbé teszem a napját, és akkor... akkor másnak is könnyebb hinni abban, hogy előbb-utóbb minden jóra fordul. – Ada szelíden megvonja a vállát, de a tekintete félszeg és szomorkás.

Lukács hitetlenül bámulja őt. Sokféle magyarázatot gyártott már magában, de ez sosem jutott volna eszébe. Ez ártatlan és kedves, és valahogy szép. Lukács arra gondol, hogy Ada talán nem azért olyan édesen őrült, mert nem akar felnőni, hanem azért, mert már felnőtt, de megértette azt, amit olyan sok felnőtt elfelejt – hogy mindenkinek őriznie kellene magában a gyermeket, különben ez a világ sokszor elviselhetetlen.

Lukács mellkasa összeszorul, és nem érti, miért érzi úgy, mintha hangok kaparnák a torkát. Hogy miért érzi úgy, mintha egyre tülekednének benne a szavak. Nagyot nyel, hogy visszafojtsa őket, aztán megköszörüli a torkát.

– Olívia, Ella, Lídia, Hanna – sorolja el a húgai nevét, még saját maga számára is furcsán rekedten.

– Hány évesek? – kérdi mosolyogva Ada, és ez a mosoly annyira szép, hogy Lukács ajkára is mosolyt varázsol. Mert igen, Ada mosolya az ő napját mindig szebbé teszi.

– Livi huszonnyolc, Ella huszonöt, Lídia huszonhárom, Hanna pedig tizenkilenc.

– Más a hangod, amikor róluk beszélsz. Olyan... puha.

– Puha – visszhangozza Lukács remegő szájszeglettel.

– Olyan hang, amibe legszívesebben betakarózna az ember – vigyorodik el Ada, pont úgy, mint aki tisztában van vele, hogy olyasmit mond, ami különösen hangzik, de csak azért is kimondja, mert nem szégyelli a gondolatait. Lukácsnak nagyon tetszik Adában ez a csendes lázadás, hogy nem kér bocsánatot azért, hogy olyan, amilyen, hogy vállalja magát, még akkor is, ha furcsának tűnhet mások szemében.

– Olivér tudja, hogy játszol? – kérdi Ada csapongva.

– Nem, és örülnék, ha ez így is maradna – komorodik el Lukács.

– Miért? Te lehetnél a következő „péntek 13" sztárja – vigyorog Ada. – Vagy lehetne egy-egy olyan este, amikor te játszol, főleg, ha nem csak klasszikusokat tudsz.

Lukács megmosolyogja Ada ártatlan lelkesedését.

– Nem csak klasszikusokat tudok, de sosem játszottam közönség előtt, és nem is szeretnék.

– Miért?

Lukácsban emlékek ezrei derengenek fel, fájdalmas, szomorú emlékek, de ezekről nem akar beszélni. Talán majd máskor – bár ez a gondolat megijeszti, hiszen sosem beszél a múltjáról. Semmi értelme nem lenne, hiszen attól a múlt nem változna meg, és könnyebb sem lenne.

Ada várakozón néz rá, úgyhogy Lukács nagyot sóhajtva megadja magát.

– A zene... a zene nekem a nyugalom – feleli halkan, keresve a szavakat. – Amikor játszom, csend van bennem. Nem hiányzik, hogy másnak játsszak.

Ennél bővebb magyarázatra nem képes. Ada pár pillanatig fürkészőn néz rá, aztán elmosolyodik.

– És miket tudsz még?

– A kedvenc rock zenéimet és... Disney-mesék dalait – motyogja Lukács.

– Komolyan? – Adán látszik, hogy alig tudja visszatartani a nevetést. – Nehéz elképzelnem, hogy teljes átéléssel például az Egy új élményt játszod az Aladdinból, pedig mindig azt hittem, kitűnő a fantáziám.

– A húgaimnak játszottam – vallja be Lukács magában jól mulatva Ada szavain.

– Játszol majd nekem is? – csillan fel Ada szeme.

– Melyik a kedvenced?

– A szépség és a szörnyetegből a Hol volt, hol nem volt. De Az oroszlánkirályból is jöhet bármi. Vagy a...

– Oké, szóval gyakorlatilag bármelyik Disney.

– Mit tehetnék, reménytelen meserajongó vagyok – vigyorog Ada.

– Nem lep meg.

– És te?

– Szerinted úgy nézek ki, mint aki meserajongó? – neveti el magát Lukács.

– Szeretem a nevetésed hangját – jegyzi meg Ada ábrándosan.

– Mert az milyen? – kérdi Lukács derűsen.

– Borzongatós, de olyan jó értelemben véve. Olyan csiklandósan.

Lukács tekintete végigfut Ada testén, csodálkozva állapítja meg, hogy a lány tiszta libabőr. Bár talán nem a nevetésétől.

– Meg fogsz fázni – dörmögi Lukács, és esélyt se adva tiltakozásra máris feláll, hogy összeszedje Ada ruháit. Csak most ébred rá, mennyire figyelmetlen és felelőtlen volt, pedig ez nem vall rá. Idelent nincs annyira meleg, főleg zárás után, és egyébként is ki tudja, Olivér nem jön-e haza korábban.

Ada olyan lustán és kelletlenül kezd öltözni, mint egy nyűgös kisgyerek. Lukács átérzi, ő sem örül, hogy véget kell vetniük az estének, de ostobaság lenne tovább maradni. Legközelebb óvatosabbnak kell lenniük.

Adának nem akaródzik elengedni Lukácsot. Kézen fogva jöttek fel az emeletre, Ada nem is tudja, hogy történt. Ő fogta meg Lukács kezét, vagy Lukács az övét? Annyira kába a feje, mintha tele lenne sűrű köddel. Hogy a férfi közelsége vagy érintése teszi, vagy épp mindaz, ami odalent történt, és amit még most is alig hisz el, nem tudja eldönteni.

Csak abban biztos, hogy jó Lukáccsal lenni. Hogy boldog, mert ha csak egy picit is, de Lukács megnyílt előtte, és ettől csupa reszkető izgatottság gyengíti el és mintha az egész teste önfeledten lebegő buborékokkal lenne tele. Nem is tudja, mikor érezte így magát, ennyire szabadnak és vidámnak. Ennyire izgatottnak – pedig annyira fáradt, hogy már laposakat pislog.

Ahogy megállnak a szobája előtt, Lukács szembefordítja magával, aztán elengedi a kezét, és a két tenyere közé zárja az arcát. Ada mellkasába rögtön vágyakozás zsúfolódik, a szíve szaporán dobog.

Lukács közelebb hajol hozzá, és gyengéden megcsókolja. Ada szája bizsereg, a teste mintha megtelne a hold és a csillagok fényével, és ebben a pillanatban minden annyira varázslatos. Mintha álmodna.

Lukács elhúzódik, és Adának máris hiányzik a szája a száján, az íze, a borostája finom csiklandozása.

– Jó éjt, Ada!

– Jó éjt, Lukács!

Egyikük se mozdul. Az előszobában sötét van, Ada nem látja jól Lukács szemét, de érzi a férfi vágyakozását, a tekintete letaglózó erejét. Annyira jó lenne, ha nem kellene most elszakadni egymástól, ha együtt aludhatnának.

Ada már pusztán a gondolattól gyönyörű borzongást érez a gyomrában. Milyen lenne, ha Lukács átölelné, miközben alszik? Ha szorosan egymáshoz simulna a testük, ha érezhetné Lukács biztonságot adó erejét? Ha az illata beterítené, és reggel úgy ébredne, hogy a bőrén mindenhol ott lenne Lukács emléke?

Lukácsból sóhaj szakad fel. Elengedi az arcát, és hátrébb lép, de tovább már nem. A sötétség közéjük furakszik, de a tekintetük nem engedi el egymást.

– Ó, a pokolba! – morogja Lukács, és újra visszalép hozzá, de ezúttal már nem gyengéd, hanem határozott és szenvedélyes. A derekánál fogva magához húzza, a testük egymásnak feszül, és a keze mindenhol ott van, a derekán, aztán a fenekén, és Ada belenyög a csókba. Lukács úgy játszik a testén, mint ahogyan odalent a pianínón, érti őt, tudja, hogyan érintse, hogyan csalja a szívébe a legtökéletesebb dallamot, ami csak létezhet.

Adában szédülten zsong a vágy.

– A francba, Ada, kikészítesz – zihálja Lukács a homlokának támasztva a homlokát. – Hideg víz.

Adából kuncogás tör elő. Nem tehet róla, az, hogy Lukács ennyire akarja, boldogsággal tölti el.

– Mi lenne, ha veled tartanék? – bukik ki belőle remegős hangon.

– Nem, ma még nem.

Adában kíméletlenül egymásnak feszül a vágy és a félelem. Tudja, hogy meggyőzhetné Lukácsot, hogy ha nem hagyná magát, a férfi engedne. Szeretné látni Lukácsot, szeretné megérinteni, de nem tudja, lenne-e hozzá elég mersze...

– Semmi baj, Ada – suttogja Lukács, és a hangjába simuló megértés balzsam Ada összezavarodott lelkének. – Megéri rád várni.

Lukács újra megcsókolja, de ezúttal csak röviden, aztán hirtelen ellép tőle, és valósággal berohan a fürdőszobába.

Ada a szobája ajtajának veti a hátát. A szíve bolondul kalimpál, a levegőt kapkodva veszi, a lába lehetetlenül elgyengül. Mintha elolvadnának a csontjai, a gondolatai, mintha ebben a pillanatban csak az érzések tartanák egyben. Őrült, zavaros, kavargó érzések.

A fenébe is, miért ennyire gyáva? Mégis mitől fél? Hiszen Lukács megérintette, megcsókolta, a szája felfedezte a legtitkosabb, legérzékenyebb zugait, ott feküdt mellette meztelenül. Nem ártatlan szűzlány már, és Lukács csodálatosan figyelmes volt odalent. Mégis mitől tart? Mi ez az átkozott szorítás a mellkasában, a gyomrában, ami visszatartja, mikor kívánja őt?

Hirtelen nyílik a fürdőszoba ajtaja, fény ömlik a padlóra.

– Ada, menj aludni – pillant rá gyengéd mosollyal Lukács. – Holnap is lesz nap.

– Lukács, én... nem szeretném, ha azt hinnéd, csak játszom veled. Én... nem szándékosan csinálom ezt, én...

– Tudom, Ada.

Ada fürkészve nézi Lukácsot, aztán lassan bólint. Talán az a baj, hogy túl gyorsan történt mindent – végül is ma délután csókolóztak először. Ada nem is hitte volna, hogy Lukács ma élete eddigi legtökéletesebb orgazmusát adja neki. Talán jobb is, ha időt adnak maguknak, ha nem kapkodnak.

– Menj aludni, holnap találkozunk – ismétli meg Lukács árnyalatnyi noszogatással a hangjában. A tekintete olyan szelíd, mint a tavaszi napfényes reggelek, nincs benne egy sóhajtásnyi bosszúság vagy értetlenség sem. Csak elfogadás.

Adába visszasurrannak a lebegős érzések, elmosolyodik, és újra bólint, aztán remegő lábbal megfordul, és belép a szobájába.

***

Ahogy megszólal az ébresztő a telefonján, Ada félálomban nyúl érte, hogy kinyomja. Kábán pislogva, lassan tér magához. A valóság még alig dereng benne, de máris elmosolyodik. Az éjszakára gondol, és Lukácsra. Mintha tavasz lenne benne, élénk, tiszta színek és puha ragyogás.

Álmosan nyújtózkodik, majd előveszi a Büszkeség és balítélet lapjai közé rejtett listát. Ha már ajándékba kapta a könyvet, és a keze ügyében volt, úgy érezte, ez egy amolyan jel, hiszen tökéletesebb helyet aligha találhatna a listájának – még ha be is tévedne a szobájába akár Olivér, akár Lukács, kizárt, hogy kedvük támadna beleolvasni pont ebbe a könyvbe.

Ada a falnak támaszkodva felül, és újra áttanulmányozza a listát. A „Szeressen nevetni és mosolyogni" pontnál rögtön megtorpan a tekintete. Elmosolyodik, és már nyúl is egy ceruzáért. Mert Lukács szeret nevetni és mosolyogni, még akkor is, ha ritkán teszi.

Elégedetten kihúzza a sort, és ahogy újra végigfutja a listát, nagyot sóhajt.

Már csak hat pont maradt.

Vajon mi fog történni, ha az összes pontot áthúzza? Varázsütésre beleszeret Lukácsba? Egyáltalán honnan tudja az ember, ha szerelmes? És milyen érzés az pontosan?

Ada elrévedve a listán felejti a tekintetét.

Nem biztos benne, hogy volt már szerelmes. Persze fontos volt neki Máté és Ádám is, de Máté édes gimis szerelem volt, ártatlan és felfedező, ahol mindkettejük számára minden csupa újdonság volt, és talán pont ez adta a kapcsolatuk varázsát. Szerettek együtt lenni, sokat nevettek, sokat beszélgettek a világ nagy kérdéseiről, ahogyan azt a kamaszok szokták, rengeteget csókolóztak, ahogy azt a kamaszok szokták, ha lehetőségük adódik rá, de aztán már nem volt mit felfedezni, a kapcsolatuk pedig barátsággá szelídült.

Ádámmal majdnem ugyanígy történt, csak vele előbb voltak barátok, minthogy szeretők lettek volna. Egy ideig kitartott a vonzalom, de most, hogy Ada már tudja, milyen, ha egy férfi úgy néz rá, mintha rajta kívül más nő nem is létezne, hogy pusztán egy pillantás elég, hogy a vére sebesebb iramra váltson, úgy érzi, Ádám és közte inkább csak valami halvány pislákolás volt, mint igazi vágy.

Egyik kapcsolatot sem akarja utólag ledegradálni, csak éppen úgy véli, hogy a szerelem több annál, mint amit ő érzett. Vagy legalábbis többnek kellene lennie – de hogy pontosan mivel vagy hogyan, arról halvány dunsztja sincs.

Lukács álmatagon bámul maga elé. Nem lett volna muszáj felkelnie, nincs beosztva délelőttre, de Ada igen, és szeretné látni őt. Tudnia kell, hogy a lány nem bánta-e meg, ami történt, hogy még mindig akarja-e. Bár Lukács egy cseppet sem sajnálja az éjszakát, egyetlen apró momentumát sem, de attól tart, mégiscsak túl gyors volt Adának.

Már a második kávéját issza, minden zajra kiélezve fülel. Olivér nemrég ért haza, bevette magát a fürdőbe, de bármikor felbukkanhat, és Lukács örülne, ha Ada még azelőtt kijönne a szobájából. Nem hiányzik, hogy Olivér árgus tekintete előtt találkozzanak újra.

Egyszerre könnyebbül meg és lesz feszültebb, amikor végre meghallja, hogy tompán csukódik Ada szobájának ajtaja. Kihúzza magát, de rögtön el is ernyed. Nem szeretné, hogy Ada lássa rajta a feszültséget, nehogy aztán ettől ő is feszült legyen.

Ada kócosan, laposakat pislogva és egy hatalmas ásítás közepén bukkan fel a konyhában. Egy kinyúlt, bő pólót visel, egészen a térdig ér. Ahogy észreveszi és összefonódik a tekintetük, Lukács fejéből mintha kisatíroznák a gondolatokat.

– Szia! – leheli Ada megtorpanva.

– Szia! – morogja Lukács, és úgy érzi, mintha végtelen szakadékok lennének a torkában, és a hangja onnan küzdené fel magát.

Bátortalan mosoly húzódik Ada ajkára, leheletnyit kipirul. Elkapja a tekintetét, és a konyhapulthoz lép. Lukács áthatóan figyeli őt, nem mulasztja el egyetlen rezdülését sem. Ahogy nyel, ahogy a füle mögé igazítja a haját, ahogy begörbíti a lábujjait.

– Jól vagy? – kérdi halkan Lukács.

– Igen – bólint Ada, de nem fordul felé. – Olivér van a fürdőben?

– Nem tudok róla, hogy más is lakna velünk – mondja Lukács szándékosan gúnyosan, hátha eléri végre, hogy Ada felé pillantson.

– Aha, igen – motyogja Ada szórakozottan.

Lukács hirtelen feláll, és a lány mögé lép, de nem meri őt megérinteni.

– Ada, miért vagy ennyire zavarban? – Lukács nagyot nyel. – Megbántad?

– Nem – vágja rá Ada sóhajtásnyi tétovázás nélkül.

Lukács testéből elillan a feszültség. Óvatosan megfogja Ada derekát, és gyengéden szembefordítja magával a lányt.

– Akkor?

– Nem tudom – suttogja Ada. Lehajtja a fejét, félve kukucskál fel rá. – Láttál meztelenül, és...

– Mást is csináltam – vigyorodik el Lukács, érzése szerint szörnyen pimaszul, de élvezi látni, hogy a szavai könnyű pírt csalnak Ada arcára.

– Hát igen – sóhajtja Ada. – Aztán te... szóval most én... a fürdő... és...

– Ada, kicsit érthetőbben – szól közbe Lukács, alig-alig visszafojtott nevetéssel.

– Hát jó – szusszant Ada. – Ahogy eljöttem a fürdő előtt, azon gondolkodtam, hogy tegnap te... amikor zuhanyoztál... ööö... szóval hogy... a hideg vizet választottad vagy valami mást – fejezi be szinte már diadalmasan.

Lukács halkan felnevet. Ahhoz képest, amit tegnap műveltek, aranyos, hogy Ada képtelen kimondani akár azt, hogy maszturbált, akár azt, hogy kiverte. Csak most érti meg, hogy amikor Ada arról beszélt, görcsös a szexet illetően, talán nemcsak arra gondolt, hogy nehezen engedi el magát, hanem arra is, hogy fél beszélni róla.

Lukács egy pillanatra sem engedi el a lány tekintetét.

– Utóbbi. Muszáj volt, a hideg víz nem használt.

– És közben...

– Rád gondoltam, igen. – Lukács elbizonytalanodik. – Zavar?

Ada megrázza a fejét, az ajka bátortalan mosolyra húzódik.

– Azt hiszem, tetszik, ez...

– Felizgat?

– Ha elképzelem, hogy ott állsz a zuhany alatt, és... – Ada ajkáról törékeny sóhaj lebben. – Igen.

Ada leheletnyit lehajtja a fejét, hosszú, sűrű szempillái elrejtik Lukács elől a szemét. Lukács megérinti Ada állát.

– Ada, ne rejtsd el magad mindig előlem. Semmit sem kell szégyellned.

A lány halványan megremeg, de nem néz fel. Összepréseli a száját, és makacsul hallgat. Lukácsnak ötlete sincs, mire gondolhat.

– Ada, nem szeretném, hogy félj vagy zavarban légy. Épp ellenkezőleg, azt szeretném, ha mindent el mernél mondani, ami csak megfordul a fejedben. Hidd el, nekem olyan piszkos gondolataim vannak rólad, hogy semmivel se tudnál megbotránkoztatni.

– Akarsz fogadni? – kunkorodik incselkedő mosoly Ada ajkára, ahogy felnéz rá.

Lukács vére őrjöngve zubog, a farka követelőzőn megrezdül.

– Szeretnélek megcsókolni.

Ada szemében vágy lobban.

– Szeretném, ha megcsókolnál.

Lukács Ada felé hajol, a szája már a lány telt ajkát súrolja, amikor meghallja, hogy nyílik a fürdőszoba ajtaja.

– A picsába! – morran önkéntelen, és már lép is el Adától, hogy visszaüljön a konyhaszékre. Az ujjai remegnek, ahogy a csésze köré fonja őket. Mereven bámul a kávéba, és nagyon igyekszik úgy tenni, mintha az előbb épp nem arra készült volna, hogy addig csókolja Adát, míg már levegőt is alig kapnak.

– Jó reggelt! – köszön be Olivér.

– 'reggelt! – dörmögi Lukács.

– Jó reggelt, bátyus! – Ada hangja mesterkélt, túlságosan vidám és túlságosan vékony.

– Jól vagy? – vonja össze a szemöldökét aggódón Olivér.

– Igen, miért? – cincog Ada.

– Nagyon ki vagy pirulva, mintha lázas lennél. És elég nyúzottan festesz.

Lukács nem mer Ada felé fordulni. Ha a lányra nézne, és Ada megérezné, talán még jobban elpirulna, akkor pedig biztosan oda a kis titkuk.

– Nem, nincs semmi bajom – hebegi Ada.

– Ada, ha rosszul érzed magad, beugrom helyetted...

– Nem, teljesen jól vagyok, tényleg. De azért köszi.

– Biztos?

– Tökéletesen. Csak kicsit keveset aludtam, ennyi az egész. – Ada szavai motyogásba fulladnak. Olivér tekintete élesen villan, egyértelmű, hogy tudja, Ada elhallgat valamit. Lukács magában azért imádkozik, ne faggatózzon tovább, és közben átkozza magát, amiért nem gondolt korábban arra, hogy Olivér épp úgy megérezheti, ha Ada titkol valamit, mint ahogyan ő is mindig megérzi ezt a húgaival kapcsolatban.

– Miért? – feszegeti tovább Olivér.

Lukács majdnem felnyög.

– Hát, nehezen aludtam el, aztán meg... furcsákat álmodtam. De jól vagyok, tényleg – bizonygatja Ada, de a szavai maszatosak a féligazságtól.

Vajon miket álmodott Ada? Lukács majdnem szédülten elvigyorodik, de még épp időben visszafogja magát.

– Oké – mondja Olivér, azonban továbbra is gyanakodva néz Adára. – De szólj, ha baj lenne, rendben?

– Rendben.

Lukács Ada felé les, a lány épp ekkor fordul vissza a pult felé, és újra a teával foglalkozik. Olivér Lukácsra pillant, és kérdőn felvonja a szemöldökét. Lukács válaszul csak megvonja a vállát, és közben igyekszik a lehető legártatlanabb képet vágni. Olivér újra Adára pillant, aztán picit megingatja a fejét, és kifordul a konyhából.

Lukács megkönnyebbülten felsóhajt.

– Szerinted sejti? – súgja Ada, mikor hallják becsukódni Olivér szobájának ajtaját.

– Nem hiszem – dörmögi Lukács.

Arról azonban már fogalma sincs, hogy meddig maradhat így. Mégse érdekli.

Adára emeli a tekintetét, és lustán elmosolyodik.

– Azokra a mocskos gondolatokra még visszatérünk. – Lukács félrebillenti a fejét, az ajka szemtelen félmosolyra húzódik. – Meg arra is, miket álmodtál.

Ha ugyan lehetséges, Ada még mélyebben elpirul, de azért játékos mosoly ível az ajkára és bólint. Lukács szíve nagyot dobban – lehet, hogy Ada beleegyezése apróság, de sok hasonlóan apró lépés elvezethet majd ahhoz, hogy mellette Ada cseppet se féljen elengedni magát.