„7. Nem számít, hogy néz ki, csak nekem tetsszen."

Ada fel-alá járkál a szobájában. Irtózatos kupit csinált, bár ez most a legkevésbé sem érdekli. Egyébként sem volt soha igazán rendszerető lány, a szobájában mindig akadt egy-egy szétszórt ruha, földön feledett könyv vagy épp néhány ceruza és rajzlap. Most ennél több holmija hever szerteszét, majd két órába telt, de végül sikerült megtalálnia a listát.

A listát, amit tizenhárom évesen írt, és amiből öt pontot már le is húzott.

Ada a kezében szorongatott, kissé meggyűrődött papírlapra pillant. Az eltelt idő megfakította a betűket, a hajtások mentén pedig elvékonyodott a lap, de azért minden egyes pont jól olvasható.

Amas Veritas

A tökéletes férfi tizenhárom pontban

Írta: Holló Ada

1. Vele együtt legyen egész a világom.

2. Szeressen nevetni és mosolyogni.

3. Legyen számára fontos a család.

4. Legyen romantikus (legalább néha).

5. Ne legyenek titkaink egymás előtt.

6. Az érintése legyen különlegesebb, mint bárki másé.

7. Nem számít, hogy néz ki, csak nekem tetsszen.

8. Ugyanúgy szeresse a túrórudis zsemlét, mint én.

9. Ha együtt vagyunk, szűnjön meg számunkra a külvilág, és csak mi ketten létezzünk.

10. Pont úgy szeressük egymást, ahogyan vagyunk, a hibáinkkal együtt.

11. Úgy csókoljon, hogy abba még a kis lábujjam is belebizseregjen.

12. Mindig tudja, mivel vidíthat fel.

13. Amikor először találkozunk, akadjon el a lélegzetem és dobbanjon nagyot a szívem.

Ki kell derítenie, igaz-e a többi is. Ma már persze talán más pontokat írna, de igazából még most is úgy gondolja, jó kis lista ez.

Ada behunyja a szemét és nagyot sóhajt. Még ma is emlékszik az izgatottságra, ami a gyomrába gyűlt, miközben a listát fogalmazta, hogy milyen sebesen dobogott a szíve, miközben a sok-sok összeírt tulajdonságból kiválasztotta a legfontosabbakat.

Arra is emlékszik, mit érzett, miközben kiszökött Bogival az erkélyre, hogy az éjszaka milyen balzsamosan ölelte körbe, hogy milyen érzés volt a szirmok selymes tapintása az ujjain, hogy megborzongott attól a puha szellőtől, ami életre hívta a varázslatot – még akkor is, ha Bogi azt állította, csupán véletlen lehet.

Ada újra végigfutja a listát. Vajon Lukácsban testet öltött annak a tizenhárom éves kislánynak az álma? Lehet ez valóság?

Fogalma sincs, de olyan régóta vár már az igazi nagy szerelemre, hogy nem képes veszni hagyni a lehetőséget anélkül, hogy alaposan utána ne járna. Négy éve nincs senkije, sosem ugrott bele elhamarkodottan semmilyen kapcsolatba.

Randizgatott ugyan, de egy furcsa, érthetetlen érzés mindig visszahúzta. Ezt sosem tudta megmagyarázni, még magának sem, de néha, amikor a lelkébe furakodott a magány, olyan hidegen és végtelenül, akár a csillagtalan téli égbolt, azon is elgondolkodott, hogy talán valami baj van vele, amiért nem talál senkit, akit szeretne és aki viszontszeretné.

De most, ahogyan fáradtan lerogy az ágyra, azt latolgatja magában, hogy az a fura érzés talán nem véletlenül környékezte meg mindig. Hogy a szíve megsúgta, várjon még, legyen kitartó. És talán most jött el az ideje, mert Lukács az...

Kopogás zilálja szét Ada gondolatait.

– Igen? – rebegi, miközben a szíve szédülten gyors ütemre vált.

Ada attól fél, Lukács áll az ajtó előtt. Persze nem kerülheti örökké, de most még nem tudja, hogy nézne a férfi szemébe, ahogy azt sem, mit mondhatna neki. Lehetetlen elképzelni, mit fog érezni, ha újra látja, de még szüksége van egy kis időre, mielőtt kiderítené.

Az ajtó nyílik, és Adából kiszakad a visszatartott levegő, amikor Bogi lép be.

– Úristen, itt meg mi történt? Bomba robbant? – kérdi Bogi, ahogy körbeszalad a tekintete a szobában. Mikor Adára néz, aggódón közelebb lép. – Jól vagy? Úgy festesz, mint egy kísértet.

– Lukács megcsókolt – bukik ki Adából bevezető nélkül.

Bogi beharapja a száját, de az arca így is elárulja, hogy küzd a nevetéssel.

– Ez nem vicces – motyogja Ada.

Bogi elfordul, és bezárja az ajtót, bár Ada szerint csak azért, hogy legyen ideje rendezni a vonásait.

– Szóval ezért nézett rám olyan furán az előbb.

– Beszéltél vele?

– Nem, épp lefoglalta egy csapat tinilány. – Bogi leül az ágyra, felhúzza a lábát, és ezúttal komolyan Adára pillant. – Szóval mi történt?

Adának fogalma sincs, hol kezdje vagy egyáltalán hogyan magyarázza meg, mit érzett, ezért aztán fogja a listát, és Bogi kezébe nyomja.

– Engem még sose csókolt meg így senki, de tényleg senki – súgja reszketeg hangon.

Nem mintha olyan sok férfival csókolózott volna már, igazából egy keze bőven elég lenne, hogy megszámolja, de nem hiszi, hogy ez sokat jelentene, hiszen még most se tud úgy visszagondolni Lukács csókjára, hogy ne érezze a bizsergés emlékét a testében, és kétli, hogy akadna még bárki, aki ezt váltaná ki belőle.

Arról már nem is beszélve, ha csak elképzeli, hogy Lukács újra átöleli és megcsókolja, a benne éledő édesen gyötrő lángoktól a csontjai mintha puhára olvadnának. Olyan puhára, mint a hosszú órákra tűző napon feledett vaj.

Bogi komoly tekintettel átfutja a listát, aztán felnéz rá. A szemében hitetlenség ül.

– Mondd, hogy ezt nem gondolod komolyan.

– Én... nem tudom, mit gondoljak, csak abban vagyok biztos, hogy tudnom kell, ő-e az. Mert... – Ada megrázza a fejét. Mégis hogy magyarázhatná el? – Én még sose éreztem ilyet. És még a kis lábujjam is bizsergett.

Bogi félreteszi a listát, és komoran összevont szemöldökkel Adára néz.

– Oké, vegyük úgy, hogy nincs ez a lista. Akkor is akarnád, hogy Lukács legyen az igazi?

Ada beszívja az ajkát, és nem válaszol. Fogalma sincs, mit mondhatna. Hiszen alig ismeri a férfit. Most csak annyit tud, de azt mindennél biztosabban, hogy változtatni akar ezen.

– Ada, hiszen nem is tetszik neked – szólal meg szelíden Bogi. – Nem ragaszkodhatsz egy gyerekkori listához egyetlen csók miatt.

Ada zavarában lehajtja a fejét.

Tényleg nem tetszik neki Lukács? Az ég szerelmére, ugyan meddig tagadja még? Hiszen amikor a férfi egy szál bokszeralsóban jelent meg a konyhában, képtelen volt levenni róla a tekintetét és kész csoda, hogy pocsolyává nem olvadt. Azóta is akárhányszor véletlenül összefutottak a folyosón, és Lukács épp híján volt néhány ruhadarabnak, Adának erősen kellett koncentrálnia, hogy ne bámulja tátott szájjal.

Egyszer-egyszer még álmodott is vele, bár az utóbbi két hétben igyekezett úgy tenni, mintha ezek az álmok meg sem történtek volna, vagy épp ráfogta arra, hogy annyira frusztrálja a férfi, hogy galádul még az álmaiba is befurakszik. Pedig az igazság végig ott illegette magát az orra előtt, és lehet ugyan, hogy Lukács nem pont úgy néz ki, amilyen férfit elképzelt volna magának, de ez nem jelenti azt, hogy nincs rá hatással, vagy épp, hogy ne érezné magát biztonságban mellette. Talán eddig rosszul gondolta, milyen férfiakhoz vonzódik. Vagy az is lehet, mindegy, hogy nézne ki Lukács, mindenképpen vonzódna hozzá. Végül is mit számít a külső?

– Én... nem akartam, hogy tetsszen – vallja be dadogva Ada –, de...

– Szóval mégiscsak levett a lábadról az elképesztő látvány – kuncog Bogi.

– De nem ez a lényeg, sosem ez volt. Sőt, ha nem így nézne ki, talán nem is akartam volna annyira tagadni, hogy érdekel, de most már... hát, nem megy – vonja meg a vállát Ada. – Érdekel és vonz. Nem tudom, miért, de... már nem teszek úgy, mintha nem így lenne.

Mert nem csak a csókról van szó. Ada nem akarta, hogy pusztán egy csók, legyen bármilyen elképesztő is, elvegye az eszét, ezért míg feltúrta a tengerészládát a listáért, felidézett minden pillanatot, amit Lukáccsal töltött.

Mire megtalálta a listát, már úgy érezte, a listától függetlenül is közelebb akar kerülni a férfihoz. Talán eddig is így volt, csak nem akart róla tudomást venni, de most, hogy tudja, Lukács nem is utálja, csupán vonzódik hozzá, feltámadt benne ugyanaz az érdeklődés, ami korábban. Lukács még mindig rejtély, és Ada nagyon szeretné megfejteni őt. Fogalma sincs, hova vezethet ez, de a végére kell járnia – és hát azért az sem lenne ellenére, ha Lukács újra meg akarná csókolni.

Talán más sem lenne ellenére – és ettől a gondolattól egészen picit megszeppen. Ha szexről van szó, Ada már közel sem olyan bátor, mint egyébként. Nem kifejezetten szégyenlős, nincs baja a testével, még akkor sem, ha itt-ott akad rajta egy kis felesleg, inkább arról van szó, hogy a szex megijeszti.

A szüzességét a gimis barátjával vesztette el. Máté aranyos fiú volt, egy évvel felette járt, és csupán azért ismerkedtek meg, mert Ada korrepetálta Máté húgát. Egy év járás után feküdtek le egymással, és Ada akkor őszintén nem értette, miért a nagy felhajtás a szex körül.

Nem mintha nem lett volna jó, csak éppen nem is tapasztalt semmi eget rengetőt. Kellemes volt, de ennyi, és ez megijesztette, mert mindig azt hitte, hogy a szex valami csodálatos, szinte már földöntúli élmény. Azóta mindig zavarban érzi magát már akkor is, ha a szex szóba kerül, nem beszélve arról, ha csinálni is kell. Mindig attól tart, hogy ügyetlen, ettől pedig görcsös lesz, és akárhogy igyekszik, képtelen elengedni magát.

Viszont amilyen izgató és szédítő volt Lukács csókja, vele talán a szex is más lenne, talán közben elfelejtene gondolkodni, így egyszerűen csak érezne...

– És mi lesz Olivérrel? – kérdi hirtelen Bogi, kiszakítva Adát a merengésből.

– Mi lenne vele?

– Nem tudhatja meg, van az a randiszabály, ugye.

A fenébe, ez eszébe sem jutott – ráncolja össze Ada a homlokát.

– Olivér bírja Lukácsot – jegyzi meg töprengve Bogi –, de ha megtudja, hogy ti kavartok, simán kirúgja.

– Nem rúgná ki ezért – védi a bátyját Ada, de a hangját bizonytalanság festi fakóra. – Vagy akkor engem is ki kellene rúgnia, végül is az ilyesmihez két ember kell, nem?

– Ada, ne áltasd magad, azzal a szabállyal Olivér a lányokat védi. Mindhárman szégyentelenül csajoznak, és Olivér nem akar galibát, te meg ráadásul a húga vagy. Lukácsot rúgná ki.

Ada elhúzza a száját és lehorgasztja a fejét. Vajon ezért nem is próbálkozott nála Lukács? Vagy csak simán azért, mert ő Olivér húga? Egyáltalán külön lehet választani a kettőt? És ő elvárhatja-e Lukácstól, hogy kockára tegye miatta az állását? Hiszen ha bármi balul sül el, Olivér aligha lenne megértő, ami persze ostobaság, hiszen mindegy, mi jön, Ada akarja. Önző lenne?

Adában egymásnak feszülnek az érvek és ellenérvek, a feje zsong a rengeteg kérdéstől, sáskahadként falják az iménti határozottságát. Véletlenül sem akar ártani Lukácsnak, de biztosan érzi, hogy őt nem fogja vissza Olivér tiltása. Még ha kockázatos is, muszáj közelebb kerülnie Lukácshoz. Vajon Olivér megértené ezt?

– Ha megmagyaráznám neki, hogy én kezdtem ki Lukáccsal...

– Szerintem az semmin nem változtatna – rázza meg a fejét Bogi.

– Akkor mit csináljak? – szusszantja Ada elkeseredéssel és kétségbeeséssel telezsúfolt hangon. Mert valamit tennie kell, nem adhatja fel úgy, hogy meg sem próbálta. Nem is lenne rá képes. Még ha aggódik is, a remény már a lelkébe surrant, és most ott gubbaszt, makacsul, dacosan.

– Ne csókolózz vele újra, amíg nem vagy biztos a dolgodban – somolyog Bogi. – Végül is, amíg semmi nem történik köztetek, Olivérnek nem lehet kifogása az ellen, hogy több időt töltesz Lukáccsal.

– Hát ja, ez ellen legfeljebb Lukácsnak lesz kifogása – mormogja Ada keserű szájízzel, hiszen lehet, hogy Lukács azért nem próbálkozott, mert egyszerűen csak nem akart, és az egésznek semmi köze Olivérhez. Egy dolog kívánni valakit, és egészen más, ha az ember őszintén érdeklődik is iránta. Mert mi van, ha Lukács nem is akarja ezt a vonzalmat, ha boldogabb lenne úgy, hogy semmit nem érez iránta? Nem Olivér miatt, nem a munkája miatt, hanem azért, mert egyáltalán nem bírja őt.

Bogi finoman oldalba böki, és mikor Ada felnéz, bátorító pillantást vet rá.

– Szerintem ezt a pontot is le kell húznod – bök a „Nem számít, hogy néz ki, csak nekem tetsszen" sorra Bogi. – Bár azért még mindig állítom, hogy túl sok romantikus könyvet olvastál annak idején.

Ada ajkára halvány mosoly kúszik. Jólesik neki, hogy Bogi igyekszik egy kis erőt csepegtetni belé. Nyújtózkodva felkap egy ceruzát a földről, és Bogi kezébe nyomja. Bogi óvatosan a térdére fekteti a lapot, majd áthúzza a sort. Ada tekintete követi a keresztülszántott betűket.

– Azért azt még mindig alig hiszem, hogy beleírtad a túrórudis zsemlét – jegyzi meg Bogi gyanúsan megremegő hangon.

– Tizenhárom évesen szörnyen frusztrált, hogy Olivér meg Zoli mindig szekál miatta – védekezik Ada réveteg mosollyal.

A túrórudis zsemle volt a kedvenc reggelije, maga sem tudja, miért, egyszerűen csak élvezte az ízek különös találkozását. Olivér rendszerint azzal piszkálta, hogy miért rontja el a túrórudit zsemlével, Zoli pedig csak simán gusztustalannak tartotta. Adát zavarta, hogy senki sem osztozik a túrórudis zsemle iránti rajongásában, és tizenhárom évesen roppant romantikus jeleneteket képzelt el, hogy a férfi, akibe majd egyszer beleszeret, például ágyba hozza neki, mert tudja, hogy ez a kedvence, és nem fintorog, nem is látja furcsának, mert ő is éppúgy szereti.

– Ez tényleg így volt? – bök Bogi az „Amikor először találkozunk..." pontra.

Ada nyakán forróság kúszik fel.

– Hát, megijesztett – vonja meg a vállát. – Bár legalább szívrohamom nem volt.

Bogi nevetve megingatja a fejét. Ada várna valami tiltakozást, például, hogy ez így csak belemagyarázás, de Bogi helyette derűsen ráhunyorog.

– És még csak nem is bohóc.

– Szerencsére – neveti el magát Ada is. – Amikor hazajöttem, tényleg felvidított, bár mellette egyébként is nehéz szomorúnak lenni. Szeretek vele lenni, van benne valami, amitől mindig jobban érzem magam. Kivéve persze az elején, akkor még a frászt hozta rám.

– És akkor is nyugodt voltál, amikor megcsókolt?

– Akkor minden voltam, csak nyugodt nem – neveti el magát kicsit zavartan Ada.

– És ez? – mutat Bogi „Legyen romantikus..." sorra.

– Elkapott, mikor leestem a létráról. Az olyan igazi, filmbe illő romantikus pillanat volt.

Eltekintve attól, hogy aztán Lukács úgy tette le, mintha megégette volna magát, de így visszagondolva az talán csak azért lehetett, mert túlságosan is élvezte, hogy olyan közel vannak egymáshoz. Vajon így volt?

Boginak most sincs ellenvetése, pedig Ada készül rá.

– És az érintés?

– Néha olyan, mintha megrázna, és nem, nem az elektromosság tehet róla, az másféle érzés – teszi hozzá gyorsan Ada, mielőtt Bogi valami logikus érvvel állhatna elő. Mindent végiggondolt, mikor áthúzta a pontokat, és biztosan érzi, hogy Lukács érintése igenis különleges. Olyan, amit minden porcikájában érez, ami megbizsergeti, amitől az egész teste felpezsdül.

Bogi ajka megrándul.

– Oké, semmit se mondtam.

– De akartál. Te nem hiszel ebben, igaz?

Bogi félreteszi a listát, majd megfogja és megszorítja Ada kezét.

– Ismersz, nem? De nem az számít, én mit hiszek. Ha te hiszel benne, akkor veled vagyok. Végül is... igazából jó páros lennétek Lukáccsal. Neki több vidámság kellene az életébe, neked pedig jót tenne az ő nyugalma és szilárdsága.

– Tényleg így gondolod? – kérdi Ada megkönnyebbülten.

– Csak azért vigyázz a szívedre, rendben? Lukács rendes pasi, nem bántana szándékosan, de... szóval vigyázz, jó?

– Ne aggódj – mosolyog szelíden Ada –, még a listával együtt sem gondolom azt, hogy ez már „örökkön örökké". Csak... szeretném kideríteni, mi vonz úgy hozzá.

Bogi komolyan biccent, aztán viszont szemtelen derű festi élénkre a tekintetét.

– Hát, ha más nem is, legfeljebb lesz egy-két jó éjszakád.

– Jézusom, Bogi, mikor lettél te ennyire... pajzán? – Ada az utolsó szót csak jobb híján sajtolja ki magából. Mégse mondhatja azt, hogy szexmániás, hiszen Boginak nincs senkije. Vagy attól még lehet valaki szexmániás?

– Mióta felfedeztem, hogy a vibrátor nem az ördögtől való – vigyorodik el szemérmetlenül Bogi.

Ada szeme kikerekedik, a gondolatai lefagynak a döbbenettől.

– Elértem, hogy ne tudj megszólalni – nevet fel Bogi.

– Azt hiszem, nem szeretnék többet hallani a vibrátorodról – hebegi Ada a fejét ingatva. – Igazából ez már önmagában is több volt, mint elég.

– Oké, és akkor most mit tervezel Lukáccsal? – tér vissza az eredeti témára Bogi.

Ada elhúzza a száját.

– Az alapján, ahogy elrohant, az is csoda lesz, ha egyáltalán szóba áll még velem.

***

A csütörtök esték ritkán forgalmasak, és Lukács hálát ad azért, hogy ma sincsenek sokan. Soha nem szúrt még el rendelést, ma este azonban annyira nincs jelen, hogy már kétszer is hibázott: egyszer nem a kért márkájú sört adta ki, egyszer pedig elrontott egy keverési arányt.

A testében valóságos forradalmat szít a vágy, a gondolatai makacsul visszatérnek Adához. Lukács még most sem tudja, mi a franc ütött belé, amitől így elvesztett minden kontrollt, amitől hagyta, hogy kicsússzon a kezéből az irányítás. Annyira nem jellemző rá, hogy megfeledkezik magáról, sosem hagyta, hogy az ösztönei irányítsák. Miért van, hogy Ada közelében csődöt mond?

Nem tud másra gondolni, minthogy túl sok volt az elmúlt két hét és Ada állandó jelenléte. A lakásban már mindenhol ott van a lány – Lukács szerint elképesztő, hogy mennyire rendetlen, legutóbb például egy adag kimosott ruhát felejtett az egyik konyhaszéken. (Köztük egy fekete, csipkés szegélyű tangával, amit Lukács igazán nem akart látni, de mivel a kupac tetején pihent, esélye sem volt. Azóta már álmodott arról, hogyan húzná le őrjítő lassúsággal azt a tangát Ada formás fenekéről.) De a bögréi is ott vannak mindenhol, olykor nem is csak a nappaliban, hanem még a fürdőszobában is. (Ami miatt persze nem egyszer elképzelte már, hogyan ücsörög Ada a kádban teát szürcsölgetve. Meztelenül. A képzeletében nem volt fürdőhab a víz felszínén.)

Ha Lukács nem tudná biztosan, hogy nincs így, még azt hinné, Ada szándékosan kínozza. De nem, arról a csókról nem Ada tehet, hanem ő maga és az önfegyelem teljes hiánya. Hogy nézzen ezek után Ada szemébe? Hiszen még azt is bevallotta neki, hogy megőrül érte. Vajon megijesztette őt?

Lukács legszívesebben fel-alá járkálna, hogy valamiképp levezesse a testében háborgó feszültséget, de sem az idő, sem a hely nem alkalmas erre. Ki kell zárnia, ami történt.

De bassza meg, mégis hogyan zárhatná ki? És mégis mihez kezdjen most? Mit mondjon, ha újra találkozik Adával?

Nyílik az ajtó, egy idősebb nő lép be, és vele együtt az ősz keserédesre ázott, megfáradt illatai szöknek be a Bolond lyukba. A nő kibújik a kabátjából, felakasztja az ajtó melletti fogasra, majd a bárpulthoz lép és felül a Lukács előtti bárszékre. A mozgása kifinomult, könnyed, pont úgy, ahogy az öltözködése is. Ráncokkal finoman barázdált arcán derűs mosoly, óceánkék szemében szelíd, napfényes csillogás.

– Jó estét! – köszönti Lukács. – Mit adhatok?

– Levendulateát. Kettőt.

Lukácsnak nem sikerül elrejtenie a meglepődését, a szemöldöke magasba szalad. Amióta itt dolgozik, Adán kívül soha senki nem kért még levendulateát.

A nő dallamosan felnevet.

– Igen, Ada az én lányom.

Lukács összehúzott szemmel fürkészi Ada édesanyját, aki egy cseppet sem hasonlít Adára. Az arca hosszúkás, a bőre kellemesen barna, mintha nyáron sok időt töltött volna a napon, az orra vonala egyenes, míg Adáé kicsit pisze, a szája nem olyan telt, mint Adáé, a haja természetes szőkének tűnik, bár valószínűleg festett, és egyáltalán nem akad egyetlen olyan vonása sem, ami elárulná, hogy Ada édesanyja.

– Nem – mosolyodik el a nő –, nem hasonlítunk egymásra, az apjára ütött. Sőt, kiköpött apja, még a természetében is.

Lukács ezt megkérdőjelezné, hiszen az asszony pont olyan nyílt és beszédes, mint Ada.

– Igen – nevet fel halkan a nő –, azért tőlem is örökölt ezt-azt, például szeretünk magunkról kéretlenül minden badarságot elárulni.

Lukács szeme elkerekedik. Az egy dolog, hogy Ada megbabonázza, de ez a nő itt előtte gondolatolvasó, vagy mi?

– Nem, nem vagyok gondolatolvasó, de biztosan mondták már magának, hogy mennyire kifejező a tekintete.

Nem, nem mondták. Soha.

– Szólítson nyugodtan Ágnesnek – folytatja az asszony. – Ön pedig?

– Dézsi Lukács – mormogja Lukács döbbenet karistolta hangon. Ez a nő hihetetlen, de legalább már érti, honnan jön Ada boszorkányos bűvereje.

– Nagyon örülök – mosolyodik el melegen Ágnes.

A mosolya olyan, mint Adáé.

– Olivér és Ada is mesélt már magáról – folytatja Ágnes derűsen.

Lukács pislogva igyekszik kiszakadni a rászakadó kábulatból. Kíváncsi lenne rá, Ada mit mesélt róla, de botorság lenne rákérdezni.

– Olivér hátul van az irodában, szóljak neki, hogy itt van? – kérdi inkább, mielőtt Ágnes nyílt mosolya mégis előcsalogatná belőle a szavakat.

– Felesleges, mindjárt itt lesznek mindketten – legyint Ágnes.

Mindketten?

Lukács gyomra rögtön görcsbe rándul. Elfordul, mert az előbbiek után attól tart, Ada édesanyja képes lenne pusztán a szeméből kiolvasni, hogy mi történt Ada és közte, márpedig Lukács nem bánná, ha senki nem tudná meg. Leszámítva persze Bogit, mert ő már nyilvánvalóan tudja – mikor alig fél órával ezelőtt elment, máshogy nézett rá, mint szokott, bár szerencsére nem mondott semmit. Lukácsot azért nagyon érdekelné, Ada mit mondott neki a csókról.

Vajon Ada édesanyja rájön majd, ha Ada megjelenik?

Lukács magában sűrűn szitkozódik. Még nem készült fel rá, hogy újra lássa Adát. Azt sem tudja, felkészülhet-e rá valaha. Hogy nézzen rá úgy, mintha nem tartotta volna a karjában, mintha nem csókolta volna veszett hévvel? Mintha nem érezné még mindig a nyelvén az ízét, mintha nem vágyna rá őrülten, hogy újra megízlelje?

Egek, talán jobb lenne csapot-papot hátrahagyni és kereket oldani. Pedig sosem futamodott meg a problémák elől – igaz, erre nem is nagyon volt lehetősége. Ezerszer rosszabb és nehezebb dolgokkal is szembenézett már, ugyan mennyire lehet nehéz most szembenézni Adával? Ki fogja bírni.

Miközben Lukács elkészíti a teákat, lopva-lopva Ágnesre pillant. Ada és ő tényleg nem hasonlítanak egymásra, de most, hogy tudja, Ágnes Ada édesanyja, mégiscsak észrevesz apróságokat, amelyek elárulják a kapcsolatot. Például Ágnes szemében is ott szikrázik a szertelen jókedv, ami azt súgja, az élet csupa móka és kacagás.

– Tudja – szólal meg Ágnes, mikor Lukács leteszi elé a két bögre teát –, akkor is imádtam ezt a helyet, amikor pékség volt, de ilyenkor úgy érzem, Olivér találta meg a hely igazi szellemét.

Lukács magában megmosolyogja a gondolatot, mert Ada bolondos gondolataira emlékezteti. Ada az édesanyjától örökölhette a fantáziáját, hogy képes meglátni azt is, ami nincs, hogy képes látni azt, ami lehetne.

– Hisz a véletlenekben? – kérdi minden átmenet nélkül Ágnes.

Lukács töprengve néz rá, aztán bólint. Nem hiszi, hogy az életben minden okkal történik – ha így lenne, hinnie kellene abban is, hogy az élet kegyetlen, márpedig ő abban akar hinni, hogy az élet szép, még akkor is, ha olykor rossz dolgok történnek.

– Sejtettem – somolyog Ágnes. – Ha nem tévedek, maga az a típus, aki abban hisz, hogy a sorsa mindenestül a maga kezében van.

Vagy legalábbis abban, hogy a körülmények ellenére képes lehet a legjobbat kihozni a dolgokból – teszi hozzá magában Lukács.

Ágnes elmélázva félrebillenti a fejét.

– Szerintem viszont nincsenek véletlenek – pillant rá sokat sejtetően, és Lukácsnak az a kényelmetlen érzése támad, hogy tudja, mennyire odavan Adáért.

Lukács szerint azonban ez akkor sem több pusztán fizikai vágynál, lehet, hogy a maga módján megmagyarázhatatlan, de ez még nem jelenti azt, hogy okkal történik, vagy épp vezethetne bárhová is. Már az ágyon kívül – de azt leszámítva, hogy minden bizonnyal eszméletlen lenne, ugyan mi jó származhatna belőle?

– Olykor talán nem baj, ha elengedjük a gyeplőt, és hagyjuk történni, ami épp történni akar – fűzi tovább a gondolatot Ágnes.

– Miért mondja ezt nekem? – vonja össze a szemöldökét Lukács.

Ágnes finoman megvonja a vállát.

– Mert pont úgy néz ki, mint aki szédült örvénybe került, és kétségbeesetten keres valami kapaszkodót, de nem talál. Pedig talán nincs is rá szüksége, csak hagynia kellene, hogy magával rántsa az az örvény.

Vajon akkor is így vélekedne, ha tudná, hogy legszívesebben az ágyába cipelné a lányát?

Bár igazából az is lehet, teljesen mindegy, hiszen Ada talán úgy tesz majd, mintha semmi sem történt volna. Talán ez lenne a legjobb. Ha elfelejtenék – vagy legalább úgy tennének, mintha elfelejtenék.

Semmi értelme ragozni, ami történt. Igen, elvesztette a fejét, de többet nem fog megtörténni. Ennyit azért lehet, hogy elmond majd Adának – csak hogy ne tartson tőle. Persze bocsánatot kér még egyszer, de aztán szükségtelen valaha is újra szóba hozni a csókot.

Igen, így fog tenni.

Ada az ajkát harapdálva óvatosan Lukácsra sandít. Mióta lejött, a férfi egyszer sem nézett a szemébe, sőt, Ada szerint leginkább úgy tesz, mintha a világon se lenne. Vajon megbánta a csókot?

A kétely mérges tüskeként fúródik Ada szívébe.

Mi lesz, ha Lukács úgy tesz majd, mintha semmi sem történt volna? Ha továbbra is kerülni fogja? Vagy ha a csók után már nem is találja olyan vonzónak? De hát csak nem csókol annyira rémesen – sőt, igazából nagyon is úgy tűnt, hogy Lukács élvezi, már ha lehet hinni a merevedésének. Ada karjára libabőr fut. Még most is érzi, ahogy a férfi keményen és forrón hozzá nyomódott, ha csak visszagondol rá, a gyomrában bizsergést érez, a lába között pedig tompa sajgást...

– Kislányom, itt vagy?

Ada összerezzen, és az anyukája felé fordul. Hát pontosan ilyen az, amikor annyira elmerül magában, hogy megfeledkezik arról, hol is van.

– Bocsi, elbambultam – hebegi. Te jó ég, képes volt az anyukája mellett arra gondolni, hogy Lukács... Nem, nem gondol rá megint.

– Igen, láttam – somolyog az édesanyja, mire Ada arca felforrósodik. Hirtelen nem is tudja, mit mondjon, úgyhogy inkább belekortyol a teába, aztán elmélázva kibámul az ablakon.

Odakint már besötétedett, az udvaron néhány fiatal dohányzik, a cigik vége felizzik, a füst lustán gomolyog a levegőben. Adának a füstről mindig a varázslat jut eszébe, talán a sejtelmessége miatt.

– Mi nyomaszt ennyire, kincsem? – kérdi szelíden az anyukája.

Ada bágyadt mosollyal visszafordul felé, aztán kibukik belőle, amit azóta igyekszik félretolni magában, mióta megtalálta a listát.

– Mindig azt mondtad, hogy varázslat létezik. Komolyan így gondolod?

– Különben miért mondtam volna? – mosolyodik el gyengéden Ágnes. – A varázslat mindenütt ott van, csak legtöbbször vakok vagyunk meglátni, mert nem olyasmi, mint a mesékben, nem jár nagy csinnadrattával, de ez nem jelenti azt, hogy nem is létezik. Mit gondolsz, mi hozott ma engem ide?

– Hát, mondjuk, apa meg az autó – jegyzi meg tréfásan Ada.

Ágnes szelíden felnevet, és megrázza a fejét.

– Az anyai megérzés. A szeretet, a törődés. A varázslatnak sok neve van, és én tényleg hiszek benne.

Ada bólint, a tekintete újra Lukácsra rebben.

A lista egészen másféle varázslat. Vajon butaság, hogy hisz benne? Mi van, ha ostobán tényleg csak egy gyerekkori álomhoz ragaszkodik? Ha nincs is tökéletes férfi? Ha Lukács csupán egy jó pasi, aki felébresztette benne a vágyat? Ha ez az egész semmi többről nem szól, csak ő akar többet belelátni?

Ada összehúzott szemmel vizsgálja Lukácsot. Tetszik neki, hogy olyan fegyelmezetten, kiszámítottan mozog, hogy néha megbújik egy-egy apró félmosoly a szája szegletében, szereti a nyugalmát, és mi tagadás, most, hogy már ismeri, nagyon szereti a szenvedélyes oldalát is.

Tényleg szeretné megismerni őt. Szeretné, ha Lukács végre igazán közel engedné magához, ha nem zárkózna el előle újra.

Azt is szeretné, ha újra megcsókolná.

De igen, mindemellett még most is hisz a varázslatban, pont úgy, ahogyan tizenhárom évvel ezelőtt is hitt benne. Végül is talán sorsszerű, hogy pont tizenhárom évvel később ölt testet a varázslat, hiszen tizenhárom évesen kívánt és tizenhárom pontot írt a listára. Talán nem csak a szerencse szeszélyén múlt, hogy elveszítette a munkáját, hogy haza kellett jönnie, hogy megismerkedett Lukáccsal.

Talán mindennek így kellett történnie.

Ada tisztában van vele, hogy sokak számára nevetséges lenne, hogy felnőttként egy tizenhárom éves korában összeállított lista és egy filmből vett bűbáj miatt akar közelebb kerülni egy férfihoz, de nem bánja. Igenis szeretné tudni, a többi pont is illik-e Lukácsra.

És ha ez a lista kell ahhoz, hogy összegyűjtse az erejét, félretolja a kételyeit és merjen lépni, akkor még hálás is érte. Ada belátja, hogy még az is lehet, pont ezért ragaszkodik a listához. Ez amolyan alibi számára, hogy ne engedje újra elzárkózni Lukácsot.

Ha pedig a lista mégis igaz, még jobb. Végül is ki mondta, hogy csak egyféle varázslat létezhet? Egyébként is: a szíve húzza Lukács felé, ez pedig már az anyukája fogalmai szerint is lehet varázslat.

Adában szétfoszlanak a kételyek. Még nem tudja, hogyan fogja csinálni, de igenis közelebb kerül Lukácshoz. A többi meg majd kiderül.

– Kösz, anya! – mosolyodik el, és hirtelen átöleli az édesanyját.

Ágnes felnevet, és szorosan viszonozza az ölelést.

– Akkor most már elárulod, ki az a fiú? Vagy találgassak?

– Szerintem már tudod – motyogja szégyenlősen Ada.

Az anyukája óvatosan Lukács felé les, és elmosolyodik.

– Tetszik nekem. De attól tartok, nem lesz könnyű dolgod vele.

– Hát szerintem se – szusszant Ada.

Azonban ennyi még nem fogja visszatartani.