„13. Úgy csókoljon, hogy abba még a kis lábujjam is belebizseregjen."

Ada az utolsó könyvet is elteszi a táskába – élmény lesz hazacipelni. Az eltelt évek alatt számtalanszor frissítette már a klasszikus és szórakoztató irodalmat egyaránt tartalmazó minikönyvtárat a Bolond lyukban, és mivel most nem csak pár napra érkezett haza, így végre megint jutott rá ideje, hogy alaposan bevásároljon.

– Tessék, ez ajándék – mosolyog rá a nagyjából vele egyidős eladólány, és felé nyújt egy kissé kopott, réginek tűnő könyvet.

Ada a címre pillant: Büszkeség és balítélet.

– Köszönöm, de ez már megvan nekem, ami azt illeti, kétféle kiadásban is, mert nem tudtam ellenállni a borítónak – vallja be.

A lány ajkára huncut mosoly kunkorodik.

– Annyi baj legyen, akkor most már meglesz három példányban.

– Fogadja csak el – szól közbe a bolt tulaja a raktárba vezető ajtó felől.

Ada őt már régről ismeri, gimnazistaként sokat járt ide, innen szerezte be a könyvtára javát, bár ennek ellenére nem tudja, hogy hívják a férfit. Mindig kicsit ijesztőnek találta ahhoz, hogy hosszasan csevegjen vele, bár ebben a pillanatban már nem érti, miért érzett így.

Talán az lehet az oka, hogy a férfi testalkatra feltűnően hasonlít Lukácshoz...

– Biztos? – kérdi Ada, mert eszében sincs Lukácsra gondolni.

A férfi biccent, úgyhogy Ada megadja magát.

– Rendben, köszönöm szépen – veszi el a könyvet, majd a már táskába halmozott kupac tetejére teszi.

– Nincs mit – mosolyog rá elégedetten a lány.

Ada elköszön, és kilép az utcára. A könyvesbolt otthonos melege után a hideg mellbe vágja. A levegőben már csak néha érezni az ősz borongós színekkel teli, keserédes illatait, és többször a tél ropogós-fagyos ízeit.

A szél dühösen nyargalászik az utcán, magával sodorja, felkapja a barnára, vörösre, sárgára fakult faleveleket, az érintése pedig kíméletlenül csípős. Ada elfelejtett sapkát húzni, úgyhogy majd lefagy a füle. Alig várja, hogy visszaérjen a Bolond lyukba. Ma szabadnapos, úgyhogy egy jó forró fürdőt tervez, aztán pedig bekuckózik az ágyába, és olvasni fog.

Ha nincs beosztva, csak olyankor fordul meg odalent, ha Lukács nem dolgozik. Pedig nagyon szeret lent lenni, szereti figyelni az emberek jövés-menését, szeret felhúzott lábbal összegömbölyödni a kanapén és csak kibámulni az ablakon. Délelőttönként néha játszik a kisgyerekekkel, akik az anyukájukkal érkeznek, máskor teázás közben hallgatja, ahogy egy-egy zeneiskolás tanuló a pianínón játszik, de olyan is volt már, hogy modellt ült egy srácnak, aki gyakorlásként karikatúrát rajzolt róla.

Néha még eszébe jut, hogy igazából csak ideiglenes megoldás a Bolond lyuk, de egyre inkább úgy érzi, hogy ha Olivér nem bánná, örömmel maradna. Sokszor felidézi, amit Lukács mondott azon az éjszakán, amikor egyikük sem tudott aludni, és mindig arra lyukad ki, hogy amikor kirúgták és nem talált munkát, az igazából az ő nagy lehetősége volt. A lehetőség, hogy végre olyan munkája legyen, amit mindenestül élvez – még azokon az estéken is, amikor akkora a forgalom, hogy a végén már sajog a talpa és a bokája, és semmi másra nem vágyik, csak az ágyára.

Olivérrel egyszer sem beszéltek arról, meddig tervez a Bolond lyukban dolgozni, és hát még három hét se telt el, mióta hazajött, de Ada számára olyan, mintha igazából mindig itt dolgozott volna. Minden nappal egyre nehezebb elképzelnie, hogy máshol legyen. A Bolond lyukban otthon van – és nem csak azért, mert felette lakik.

Már a karácsonyi díszítést is elkezdte, bár egyelőre csak módjával. Az ablakkeretekre hópehely formájú izzósort fogatott fel, a pult mögötti polcokra simát, ez csempész egy kis téli hangulatot a levegőbe. Már készülnek a papír hópelyhek is, amiket majd a plafonról szeretne lelógatni, sőt, sikerült Olivért rábeszélnie, hogy állítsanak lentre karácsonyfát. Múlt vasárnap Bogival porcelángyurmából díszeket gyártottak, most mind a nappaliban szárad, hogy majd feltehessék őket a fára.

Viszont ha Lukács a pult mögött áll, Ada kényelmetlenül érzi magát, akármennyire is imádja egyébként a Bolond lyukat. Nem tud szabadulni a gondolattól, hogy zavarja Lukácsot, és ettől mindig elszomorodik. Halloweenkor úgy érezte, jó úton haladnak a barátság felé, de csak pár nap kellett, és rájött a tévedésére.

Lukács kerüli, és Ada nem érti, miért.

Mikor feltűnt neki, hogy a férfi mindig lelép, amint kettesben maradnának, még azzal gyötörte magát, hogy talán valami rosszat tett, esetleg akaratán kívül megbántotta őt, aztán rájött, hogy nem emésztheti magát ezen.

Azóta ő is kerüli Lukácsot. Nem akar a terhére lenni, és ha ennyire idegesíti, az a minimum, amit megtehet, hogy tiszteletben tartja az érzéseit, és nem tölt vele több időt, mint amennyit feltétlenül muszáj. Ada tudja, hogy a személyisége néha sok, nem Lukács az első, aki nem tud vele mit kezdeni, azonban senki kedvvért nem hajlandó megváltozni – szereti magát olyannak, amilyen. Talán nem nőtt fel igazán, talán soha nem is fog, de amíg jól érzi magát a bőrében, miért lenne ez baj?

Szóval ha Lukács kerülni akarja, hát kerülje, ő aztán nem fog tiltakozni.

Ada keserű sóhajjal kifordul a könyvesboltot rejtő kis utcából a város főterére, majd egy padnál megáll, hogy egy picit megmozgassa elgémberedett és összefagyott ujjait. A tekintete a Büszkeség és balítéletre siklik.

Lukács mint Mr. Darcy. Ada elmosolyodik. Lukácsnak jól állna a Jane Austen korabeli ruha, elegánsan festene benne. Ahogy elképzeli őt kalapban, sétapálcával, még szélesebbre szalad a mosolya.

Már azt is jobban érti, hogy Nana miért nevezte el Darcynak. Tényleg van benne valami visszafogott, csendes kedvesség. Valamelyik este bejött egy begipszelt karú lány, és bár nem szokták kivinni az italokat, Lukács rögtön felajánlotta a lánynak, hogy üljön csak le, majd kiviszi hozzá, amit rendelt. Mindezt olyan szelíd figyelmességgel tette, hogy a lány véletlenül se érezze magát kényelmetlenül, sőt, Ada gyanítja, hogy Lukács újabb rajongót szerzett.

Persze ez talán nem olyan nagy dolog, valószínűleg Olivér ugyanígy tett volna, talán még Zoli is, bár nála sose lehet tudni, mert olykor kissé szétszórt, ugyanakkor Adát mégis megragadta. Látszódhatott is valami rajta, mert Lukács megkérdezte, jól van-e. Mit tett erre ő? Idiótán elpirult, és makogott valami olyasmit, hogy miért ne lenne jól. Úgy viselkedett, mint egy szerelmes csitri, és ezért nagyon utálja magát.

Azért is, mert már megint Lukácsra gondol. Hát egy percet se bír ki, hogy ne rajta járjon az esze? És ez nem most történik meg először, ami rettenetesen bosszantja Adát. Miért érdekli ennyire a férfi, ha egyszer eléggé egyértelművé tette, hogy köszöni szépen, ő viszont nem kér belőle? Miért nem képes ezt elfogadni és egyszerűen megfeledkezni róla?

Ada szórakozottan simogatja az egyszerű borítós Büszkeség és balítélet betűit. Nem hisz a véletlenekben. Mi van, ha okkal került hozzá pont most ez a könyv? Ha valamire figyelmeztetni akarja?

Ostobaság. Ez csak egy könyv.

Ada mégis egyre inkább baljóslatúnak látja a betűket, és akaratlanul eltöpreng.

Mi van, ha rosszul ítéli meg a helyzetet? Vagy ha tényleg megbántotta Lukácsot, és Lukács túl büszke ahhoz, hogy ezt beismerje?

Adának csak homályosan dereng, hogy beszélgettek halloweeneste. Sajnos addigra a józansága már régen feloldódott az alkoholban, de ha valami jelentős dolog történt volna, arra csak emlékezne.

– Minden rendben?

Ada belül összerándul. Bármikor és bárhol megismerné Lukács mély, füstös hangját.

Semmi kedve most a férfihoz és a borongós-hideg tekintetéhez. Mégis megfordul, és ahogy megpillantja őt, a gyomra feszült görcsbe ugrik. Lukács zsebre dugott kézzel áll mellette. Az arca nyúzottnak tűnik, a szeme fáradt, a borostája érezhetően több napos, mint általában.

A férfi csak estére van beosztva, és Ada remélte, hogy még azelőtt visszaér, hogy összefutnának, és azt se bánta volna, ha a nap további részében is elkerülheti. Fogalma sincs, merre járt Lukács, de nem is kíváncsi rá – vagy legalábbis nagyon szeretné, ha nem lenne rá kíváncsi, de ez csak magasabbra szítja a benne lázadozó dühöt. Talán pont ezért most legszívesebben nyersen azt felelné, hogy semmi sincs rendben, de visszakényszeríti a szavakat.

– Igen – jelenti ki határozottan. Magában azért könyörög, hogy Lukács legyen olyan rideg és közönyös, mint máskor, és menjen tovább anélkül, hogy törődne vele.

– Segítsek? – biccent Lukács a táskák felé.

Ada összeszorítja a száját. Miért kell ennyire udvariasnak lennie? Miért csinál úgy, mintha érdekelné, ha ő bele is szakad a cipelésbe, mikor minden bizonnyal nem érdekli?

Az elmúlt két hétben egy fikarcnyi figyelmet sem szentelt neki – füstölög magában Ada, és a szíve egyre hevesebben kalapál a dühtől –, akkor most miért?

– Boldogulok egyedül, de azért köszi – hárítja el Ada.

Lukács elnyom egy bosszús sóhajt. Miért ilyen átkozottul makacs ez a lány? Hiszen látszik, hogy túlvállalta magát, miért nem hagyja, hogy segítsen?

– Nézd, egyfelé megyünk, ennyi erővel akár vihetem én is a könyveket.

Ada leheletnyit összehúzza a szemét, és kimérten vizsgálja, de nem szól egy szót sem. A másodperceket elnyeli a hallgatás, Lukács pedig egyre kényelmetlenebbül érzi magát – bár ezért csak magát okolhatja. Nem csoda, hogy Ada nem tud rajta kiigazodni, ahogy az sem, hogy egy ideje már a lány is kerüli őt.

Lukács tudja, hogy csúnyán elszúrta, és nem az elmúlt két hétben, hanem előtte, aznap éjszaka, amikor beszélgetett Adával, utána pedig halloweenkor. Nem mentség, hogy Ada úgy törte át a védőfalait, mintha azok nem is lennének. Nem mentség, hogy mellette nem is érezte szükségét ezeknek a védőfalaknak.

Nem mentség, mert megbántotta Adát, mikor újra elzárkózott előle. Szemét gazembernek érzi magát, de aligha segítene a helyzeten, ha bevallaná Adának, hogy azért kerüli, mert legszívesebben napokon keresztül az ágyában tudná, és ezzel a vággyal képtelen megbirkózni. Ez jó eséllyel csak még feszültebbé tenné amúgy sem rózsás kapcsolatukat.

Lukács sosem volt a félmegoldások embere. Mindent vagy semmit, nincs megalkuvás. Adát viszont nem kaphatja meg, épp ezért képtelen vele lenni. Azt kívánja, bár elmagyarázhatná ezt a lánynak, mert gyűlöli magát, hogy nap mint nap bántja őt. Persze Ada nem mutatja, de elég az, hogy ha egy társaságba kerülnek, talán akaratán kívül, mégis csendesebb lesz. Pedig Lukács még mindig megvész a mosolyáért és a nevetéséért, és még ha nem is kellene, élvezi azokat a pillanatokat, amikor titkon elcsenheti őket magának.

De azt akár az örökkévalóságig is várhatja, hogy Ada ezúttal rámosolyogjon.

– Ada? – szólal meg bizonytalanul, mert a lány még mindig némán mered rá, és nem mintha nem nézné őt szívesen, de így előbb-utóbb idefagynak.

– Jól van – sóhajtja Ada vonakodva, és arrébb lép, hogy Lukács felvehesse a vászontáskát. – De csak az egyiket, a másikat elbírom – szólal meg sietve, mikor Lukács mindkét táska fülét megragadja.

Lukács egy pillanatig tétovázik, aztán úgy dönt, jobb, ha nem vitatkozik. Neki ugyan meg se kottyanna, ha mindkettőt vinné, de már az is csoda, hogy a lány ennyit enged, és nem akarja kockáztatni a szerencséjét.

Elindulnak, de egyikük sem szólal meg. Úgy mennek egymás mellett, mintha vadidegenek lennének. Lukács úgy érzi, a levegőt sistergő feszültséggel tölti meg mindaz, amit nem mondanak ki.

Ahogy átvágnak a téren, lopva Adára sandít, de a lány elszánt arckifejezéssel, konokul összepréselt szájjal előremered. Mintha csak azért sem szólalna meg. Lukács sajnálja, szereti őt hallgatni. A bolondos gondolatait, ötleteit, a hangját átszínező vidámságot, azt a tiszta őszinteséget, amely mindig átitatja a szavait – ráadásul ezernyi kérdése lenne.

Mintha Adából semmi sem lenne elég. Mindent tudni akar róla, és ez jobban megrémiszti, mint a testi vonzalom. Néha úgy érzi, a feje nem más már, mint egy temető, tele elhantolt kérdésekkel.

A legbosszantóbb mégis az, hogy nyoma veszett annak az elégedettségnek, ami Ada felbukkanása előtt szinte már a részévé vált. Mostanában sokszor nyugtalan, mintha várna valamit, olykor pedig azon kapja magát, hogy bénító hiányérzet gyötri.

Főleg olyankor, amikor Ada és Olivér is dolgozik, ő pedig egyedül van fent a lakásban. Megszokta, hogy mindig vannak körülötte – négy húg mellett a ház szüntelenül hangosnak és zsúfoltnak tűnt –, mikor a városba költözött, élvezte a nyugalmat és a csendet, hogy nincsenek hisztik, drámák, veszekedések, de újabban ez már nem elég.

Ami pedig még ennél is rosszabb: a szex se elég. Rá se tud nézni más nőre, legyen bármilyen csinos vagy vonzó, belőle tökéletes érdektelenséget vált ki. Csak Adára tud gondolni, és gyakorlatilag már mindenkit hozzá mér.

Mióta megismerte a lányt, nem szedett fel egyetlen nőt sem, nem mintha ezt korábban vérlázítóan gyakran tette volna, de azért ha lehetőség adódott, többnyire élt is vele. Mivel valamiért sok nőnek bejön a hallgatag, rejtélyes pultos figura, amit a szemükben megtestesít, az utóbbi időben nem volt oka panaszra.

– Merre jártál? – szakítja ki a gondolataiból a hirtelen érkező kérdés.

Lukács megmosolyogja magában, hogy Ada nem bírta a hallgatást, pedig biztos nagyon igyekezett. A munkában jobban szokott neki menni, olyankor csak akkor szólnak egymáshoz, ha muszáj. Bár nagy megkönnyebbülés, hogy Olivér ritkán osztja őket párba – Lukács reméli, nem azért, mert megsejtette, hogy nem felhőtlen a viszonyuk.

– Bocs, nem akartam tolakodó lenni – motyogja Ada pont ugyanolyan hirtelen, mint amilyen hirtelen megszólalt.

– A legkisebb húgommal ebédeltem – mondja Lukács figyelmen kívül hagyva a megjegyzést.

– Ő is ebben a városban él?

– Kollégista, idén kezdett az egyetemen.

Lukács egy apa büszkeségével beszél Hannáról – ha akarná, se tudná visszafogni magát, tényleg büszke Hannára, amiért felvették, és azért is, mert jól boldogul egyedül. Még Hannának is bevallotta, hogy aggódott, mire Hanna rámosolygott, és játékosan visszavágott, hogy persze, mert mindig túlzásba vitte a féltést.

– Hogy hívják? – érdeklődik tovább Ada.

– Hannának.

– Szép név.

– Szerintem is, és illik hozzá. Hanna szelíd, csendes lány...

– Akkor a bátyjára ütött – szúrja közbe Ada, és bár Lukács nem pillant rá, tudja, hogy mosolyog, érezni a hangján.

– Igen.

Hanna tényleg sokban hasonlít rá, de Lukács erre nem akar kitérni, még akkor se, ha csodálkozva veszi észre, hogy egyáltalán nem érzi kényelmetlennek a beszélgetést, pedig máskor kerüli, hogy bármit is eláruljon a családjáról, mert még a végén olyan kérdések merülnének fel, amelyekre semmi kedve válaszolni. Furcsamód most mégis jólesik Ada érdeklődése, és ami még furcsább, hogy szívesen mesélne neki Hannáról, sőt, még szívesebben be is mutatná őket egymásnak, bár ez az ötlet meglepi.

Persze erre nem fog sor kerülni. Megígérte Hannának, hogy hagyja élni és nem ellenőrzi folyton, és bármennyire is szereti őt a húga, ha bemutatná neki Adát, úgy érezné, egy olyan barátnőt akar a nyakára sózni, aki majd vigyáz rá helyette. Ha Ada nem lenne olyan szétszórt, tele őrült ötletekkel, ebben még lenne is igazság. Bár talán így is van, hiszen bízik Adában.

Lukács komoran összevonja a szemöldökét. Ez egy merőben új felfedezés számára, de most, hogy rádöbbent, nem akarja tagadni. Hiszen ha nem bízna a lányban, még ennyit se árult volna el Hannáról. Igen, van abban valami, hogy túlfélti őt.

Lukács annyira a gondolataiba merül, hogy arra eszmél, már meg is érkeztek a Bolond lyukba. Egyszerre mérges, amiért elvesztegette a maradék perceket, és hálás, hogy nem kell tovább Adával lennie, mert a lány már megint játszi könnyedséggel tört át a falain. Hát ezért ostobaság kettesben maradnia Adával.

Ahogy felérnek az emeletre, Lukács az előszoba közepén leteszi a táskát, és úgy dönt, megiszik lent egy kávét, mert így van oka rögtön eltűnni Ada közeléből. Már fordulna el, amikor Ada gombolni kezdi a kabátját, Lukács tekintete pedig önkéntelenül a lány nyakára siklik, majd tovább, az előbukkanó ruha dekoltázsára. Ezek az egyrészes ruhák, amelyeket Ada mostanában visel, rosszabbak, mint a szoknyák és a blúzok.

Lukács nagyot nyel, ahogy Ada felakasztja a kabátot a fogasra, és igyekszik nem elképzelni, hogyan húzná le a ruha cipzárját a lány hátán.

– Köszönöm a segítséget – fordul felé Ada, majd megköszörüli a torkát, és bizonytalanság furakszik a tekintetébe. – Kérsz egy kávét?

Lukács hitetlenül pillant a lányra.

– Mikor adod fel? – kérdi csendesen, indulat nélkül, a hangját mégis élesre karcolja a tehetetlenség, a kétségbeesés vagy talán a düh, maga sem tudja.

Nem Adára haragszik, hanem az egész ostoba helyzetre, hogy legszívesebben igent mondana, mert még ha meg se szólalnak, akkor is élvezi Ada társaságát, mert a lányban van valami, valami veszedelmes és megfoghatatlan, amiért jó vele lenni.

Lukács nem akarja, hogy így legyen.

Azt kívánja, hogy Ada csak egy lány legyen a sok közül, hogy ne legyen több Olivér bolondos kishúgánál, és azt is kívánja, legyőzötten, elkeseredetten kívánja, hogy múljon már el belőle végre ez az átkozott vágy, ami Adát követeli magának, ami nem hagyja nyugodni, ami ráérősen ugyan, mégis egyre biztosabban az őrületbe kergeti.

Ada úgy érzi, a szívéig érnek a szavak, és mint élesre csiszolt szilánkok fúródnak belé.

– Mit? – Az értetlenség összezilálja a hangját, még ő is érzi, mennyire tompa és elvesző a kérdése.

– Hogy kedves legyél hozzám.

– Én mindenkihez kedves vagyok. Többnyire.

Lukács szúrósan néz rá, pont ugyanolyan szúrósan, mint amikor legelőször találkoztak. Ada szíve gyorsabb ütemre vált, a régóta visszafojtott düh méregként árad szét a testében. Mint az előbb, amikor a téren összefutott Lukáccsal, csak most viharosabb. Ada nem tudja, hogyan szorítsa megint vissza.

Nem érti, miért ennyire undok a férfi.

Nem érti, miért kerüli halloween óta.

Nem érti, miért néz rá mindig ennyire hidegen és távolságtartón.

Ada lesüti a szemét, de ekkor megpillantja a táskából kikandikáló Büszkeség és balítélet borítóját, és végigvág rajta mindaz, amire korábban gondolt. Valami mintha elpattanna benne. Nem bírja tovább. Tudnia kell.

– Miért utálsz ennyire? – robban ki belőle.

A szavak felsértik a levegőt, keserűséget fakasztanak belőle.

Lukács összevonja a szemöldökét, a homlokára halvány ráncok kúsznak.

– Nem utállak.

Ada most már képtelen megálljt parancsolni magának. Ritkán veszíti el a türelmét, de ha mégis, akkor a visszafogottság nyomtalanul szétfoszlik benne, és nincs semmilyen gát, ami megakadályozná, hogy a gondolatok kitörjenek belőle.

– Akkor miért csinálsz úgy, mintha utálnál? – szegezi a kérdést keményen Lukácsnak.

Úgy merednek egymásra, mintha az idő visszatartaná a lélegzetét, mintha most nem peregnének a másodpercek, mintha csak ketten léteznének az egész világegyetemben és a kérdés, ami megfeszülve közöttük kíméletlenül követeli a választ.

– Mert ha csak meglátlak...

Felizzanak a szavak a levegőben, majd ugyanolyan hirtelen ki is hunynak. Lukács válla megereszkedik és sóhajtás szakad ki belőle.

– Igen? – sürgeti Ada.

Lukács lemondóan megrázza a fejét.

– Ada, hagyjuk ezt.

– Nem, ne hagyjuk! – csattan fel Ada.

Lukács némán mered rá, a tekintete kész háború. Adának ötlete sincs, mi lehet annyira szörnyű, hogy a férfi fél kimondani.

– Lukács, miért kerülsz? – kérdi újra Ada, ezúttal szelídebben, szinte már beletörődőn. Mert bármit is válaszol a férfi, az jó eséllyel fájni fog. De nem számít, kibírja.

Lukács szemében mintha összetörne valami. Ada úgy érzi, most először néz igazán a férfi szemébe, mintha most először látná őt tisztán. Sebezhetőség, megbánás, bűntudat – mind ott vannak a tekintetében.

– Azért, mert őrülten kívánlak – bukik ki belőle szinte már durván. A hangja olyan, mint a tomboló nyári viharok, mély és sötét, és ezernyi érzés cikázik benne. Szenvedély, vadság, nyers erő – Ada nem feltételezte, hogy a mindig kimért, nyugodt felszín alatt ennyi minden forronghat, és csak most érti meg, hogy amióta ismerik egymást, Lukács folyamatosan visszafogta magát.

– Tessék? – rebegi, pedig jól hallotta. De hallania kell még egyszer, hogy elhiggye.

– Kívánlak, Ada. Ha csak meglátlak, én... – A férfi megrázza a fejét.

– Igen?

– Arra gondolok, hogy meg akarlak csókolni, először, aztán mást is akarok – morogja Lukács elmélyülő hangon.

Ada egy pillanatra megdermed a testén végigvágtázó felkavaró érzésektől, aztán viszont dühösen dobban a szíve.

A fenébe is, hol vannak, az óvodában? Tényleg ezért kerüli már két hete? Tényleg ezért volt korábban olyan goromba vele?

Anélkül, hogy átgondolná, valósággal kizuhannak belőle a szavak:

– Akkor mi lenne, ha túlesnénk rajta, megcsókolnál, és elfelej...

Ahogy Lukács hirtelen felé mozdul, Adában megreked a levegő.

Lukács nem bírja tovább, meg se várja, hogy Ada befejezze, a lány derekára simítja a tenyerét, magához rántja, a másik kezét a tarkójára csúsztatja, és hevesen lecsap a szájára. Amint megérzi Ada édes-puha ajkát, már el is húzódna, mert még a testét rögtön eluraló mámor ködén át is tisztában van vele, hogy mérhetetlen seggfej, amiért így letámadta a lányt, de Adából sóhaj fakad fel, a teste felé mozdul, és Lukács már képtelen abbahagyni, vagy akár csak tisztán gondolkodni.

Megszelídülve kóstolja, ízleli a lányt. Ada minden apró rezzenésére készségesen válaszol. Csak játszanak egymással, komótosan, ráérősen.

Mintha a világ minden ideje az övék lenne, mintha semmi más nem létezne, csak ők ketten, ahogyan felfedezik egymást.

Lukács nem tud betelni Ada ajkának lágyságával, teltségével. A testében szédítő örvények élednek, és ő úgy érzi, zuhan, egyre mélyebbre, egyre távolabb a valóságtól, attól, hogy mi helyes és helytelen.

Nem marad más, csak a mindent elsöprő vágy. A vágy, ami tombol és árad a testében, ami kíméletlenül bekebelezi a józanságot.

Átöleli Adát, még szorosabban magához húzza, a lány pedig a nyaka köré fonja a karját. Lukács felmordulva simít végig a nyelvével a lány alsó ajkán, Ada pedig tétovázás nélkül enged a csábításnak. A szája elnyílik, és Lukács megrészegülve a kéjtől, kiéhezetten előretör.

Ahogy megérinti Ada nyelvét, a szenvedély vörösen lobban benne. A teste mintha tűz lenne – kegyetlenül izzó mámor és kéj. Ada íze betölti a száját, szétomlik a nyelvén, és Lukács egyetlen pillanat alatt a függőjévé válik.

Nincs már finomkodás, nincs felfedezés, csak vágy és ösztön és nyers erő végtelen moraja.

A nyelvük ölelkezik, összegabalyodik, szétválik, az ajkuk egymásnak feszül, és Lukácsban sistergő villámok futnak szét, megperzselik minden idegvégződését, és ő semmi mást nem érez már, csak Adát.

Sose csókolt még így senkit, szinte nem is csók ez már, sokkal inkább mintha szeretkeznének a szájukkal.

A szenvedély Lukács testében megvadulva követel még többet. Még több érintést, bőrt a bőrön, tébolyult csókokat. Lukács tehetetlenül csúsztatja lejjebb a kezét Ada derekáról a fenekére. Ahogy megérzi tenyere alatt a gömbölyded halmot, képtelen ellenállni, mohón belemarkol.

Válaszul Ada a hajába túr, és még szorosabban hozzá simul. Lukács férfiassága máris kőkemény, a több mint háromhétnyi sóvárgás kíméletlenül feszíti. Lukács Ada fenekébe markolva előre löki a csípőjét, lehetetlen leállni, abbahagyni, nincs elég ereje, hogy megzabolázza magát.

Meztelenül akarja maga alatt érezni a lányt, bele akar hatolni, érezni akarja, ahogy a testük egybeforr. Érezni akarja őt mindenhol.

Azt akarja, hogy egymásban érjen véget a világ.

Akarja Adát, annyira akarja, hogy fáj a testét szaggató eleven vágy.

Ada kéjes-mámoros, zilált nyögése visszarántja Lukácsot a valóságba. Tudatosul benne, hogy mit tesz éppen, és mintha egy vödör jeges vízzel öntenék nyakon.

Adát csókolja. A lányt, akit nem lenne szabad így kívánnia. Ennyire felkavaróan és emésztőn. Ennyire kiolthatatlanul.

Aki most izgatón és szégyentelenül hozzá dörgölőzik, miközben imádni való hangokat ad ki magából.

Úristen, ha sokáig csinálja ezt, még az is megtörténhet, hogy ő szégyenszemre anélkül elélvez, hogy egyáltalán levenné a nadrágját. Véget kell ennek vetnie.

Lukács még utoljára körbesimogatja Ada nyelvét, aztán minden erejét összeszedve elszakítja a száját a lány szájától. Felindulva kapkodja a levegőt, odabent mintha remegne, mintha mindene cseppfolyóssá olvadna.

Mintha Ada nélkül többet már egyben tartani sem tudná magát.

Csak nézi Adát, csóktól kivörösödött ajkát, összekuszált haját, a szeme fátyolos csillogását. Ada kábult, álmos pislogással néz rá vissza. Mint aki még nem tért magához. Mint aki azt se tudja, valóság-e, ami épp történik, vagy csupán álom. A tekintetét ellágyítja a szenvedély, nincs a szemében kétség vagy félelem, csakis vágy. Megbabonázó, veszélyes, gyönyörű vágy, ami azt mondja, semmi se számít.

A levegő mintha izzana közöttük. Lukács úgy érzi, füstös illatok tapadnak a bőrére, beleégetik a vágyat, amitől most már talán soha többé nem szabadulhat.

Hirtelen hátrébb lép, mert ha nem tenné, újra magához húzná a lányt.

A távolság hideg kettejük között, hideg és üres, Lukács teste mégis sajog, lüktet, ég, és a benne tomboló, most kegyetlenül visszafojtott vágy fájdalmat szaggat minden porcikájába.

Ada kábán pislog. Tisztán látni, ahogy a valóság a helyére billen benne, ahogy felfogja, mi történt. A szemébe hitetlenség és értetlenség kúszik.

Lukácsban mintha összetörne a világ.

Mintha ő maga törne össze.

– Én... ne haragudj, ez... bassza meg! – morogja rekedtes hangon, majd anélkül, hogy Ada szemébe nézne, sietve elfordul, és tétovázás nélkül kiront a lakásból.

Miután bezárja az ajtót, nem megy tovább. Hevesen emelkedő és süllyedő mellkassal a falnak veti a hátát, és csak mered maga elé.

Hogy tehette ezt? És miért nem bánja mégsem?

Talán ezerszer is elképzelte, hogy megtörténik, de sosem hitte, hogy valóban megtörténhet.

A Bolond lyukból tompán és elveszőn lágy zongoraszó szökik fel – Chopin Esz-dúr noktürnje. Egy zeneiskolás diák gyakorolhat éppen. Az ütem pillanatokra elhamarkodott, de bárki is játsszon, az érzést jól elkapja.

Lukács behunyja a szemét. A hangok törékeny rebbenései elringatják. Vasárnap délutánok illata kering körülötte, omlós, puha sütemények és szelíd mosolyok ízét érzi.

„Mint a porszemcsék. Nézd, ahogy a fénypászmákban táncolnak. Érezd. Aztán játssz."

Lukács elmosolyodik. Lassan könnyebb levegőt vennie, lassan csillapul a szíve vad dobogása.

A zene túl hirtelen ér véget, a hangok még csak félig kihűlt helyére szökő csend fülsértő. Lukácsra rászakad a valóság.

Megcsókolta Adát.

A karjában tartotta.

Érezte a teste lágyságát.

Érezte, ahogyan remeg.

Magába itta az ízét. Napsugarak és nyár és mámor íze volt.

És most... Most túl sok, amit érez.

Nincsenek szavai.

Csak a vére lüktet, elveszetten, kóvályogva.

A vágy nem akar csitulni a testében.

Adát érezni több volt, mint amire számított, nem készült fel rá, nem is hitte, hogy ilyen létezhet, hogy lehet ennyire tökéletes. Vagy csak azért érez így, mert olyan régóta vágyik már rá?

De mit számít ez? Hiszen nem volt elég. Többet akar, sokkal többet.

Mindent, amit nem lenne szabad akarnia.

Túlzás nélkül ez volt élete legjobb csókja – és nem történhet meg újra, akkor sem, ha már önmagában ez a gondolat elég ahhoz, hogy összeszoruljon a mellkasa, és úgy érezze, többé képtelen levegőt venni.

Ada remegő lábbal dől a falnak. Csend van, végtelenül elomló, üres csend, de belül mintha mennydörgés rázná. A vére a fülében dobol, a mellkasa hevesen emelkedik és süllyed.

Bágyadtan megérinti az ajkát, mintha ugyan ez segítene elhinni, hogy az előbb tényleg Lukáccsal csókolózott.

A férfi, akiről azt hitte, hogy tényleg nem kedveli, úgy csókolta, mintha megfulladna, ha nem tehetné. Úgy csókolta, mintha az élete múlna rajta.

Ő pedig visszacsókolta, tétovázás nélkül. Olyan volt... olyan volt...

Ada megrázza a fejét. Nincsenek is rá szavai. A gondolatai szétszóródtak, lehetetlen őket összecsipegetni.

Látja maga előtt Lukács vad örvényekkel teli tekintetét. Látja a szenvedély fellobbanó színeit, látja a nyers vágyat, ami feneketlenül bújt meg a szemében. Látja azt a töredékpillanatot, amikor lehullt róla a visszafogottság máza, amikor a vágy elsöpörte a józanságot, amikor megadta magát.

Ada behunyja a szemét, kirekeszti a világot, ami egy ilyen őrült csók után túlságosan szürkének és halványnak tűnik.

Nincsenek gondolatai.

Nincs semmi, csak kavargó, tomboló, áradó érzések.

A nyelvén még ott van Lukács felkavarón sötét és bársonyos íze – mintha a titkokkal telt éjszakát ízlelte volna. Még érzi a férfi borostájának izgató dörzsölését, még érzi a derekán és a fenekén a lázas érintéseket, érzi a férfi erejét, érzi, ahogyan magához rántotta, ahogyan a testük egymásnak feszült.

Érzi az ajka finom cirógatását, érzi a testében feltámadó vágyat, ami elgyengítette, ami arra sarkallta, hogy adja meg magát Lukácsnak. Ami arra csábította, hogy vesszen bele a férfiba. Ami olyan volt, mintha zuhanna és lebegne és szárnyalna, és azokban a pillanatokban semmit sem akart jobban, minthogy sohase hagyják abba.

Tökéletes csók volt.

Ada szája már az emléktől is bizsereg, a gyomrában még mindig édes melegség lobog, és mintha még a kis lábujja is...

Adában Bogi hangja elvágja a gondolatot.

„Miért pont a kis lábujjad?"

Ada erőtlenül lerogy a padlóra.

„Mert ha még az is bizsereg, akkor biztos, hogy mindenem bizsereg."

Létezik, hogy... Lehetséges...

Megrázza a fejét, de a gondolat máris makacsul elfészkelődött a fejében.

Meg kell keresnie azt a listát, valahol még meg kell lennie, valószínűleg a gyerekkori limlomjai között a tengerészládában.

Egek, csak lenne ereje felállni! Csak ne dobogna ennyire őrülten a szíve, csak ne érezné mindenhol ezt a szédítő bizsergést, amitől mintha puha lángok lobbannának benne, csak lenne elég levegő a tüdejében...

Kell az az átkozott lista.