„4. Legyen romantikus (legalább néha)."

– A pókhálókkal kezdünk, tegnap egész este ezeket csináltam, jók lettek? – emel meg Ada egy ezüstös zsinegből gondosan csomózott pókhálót.

– Aha – préseli ki magából Bogi hatalmas ásítás közepette.

Lukács csak félig fogja fel Ada szavait, félig még alszik. A kávé se sokat segít, pedig Ada betyárerősre főzte. Lukács már bánja, hogy tegnap felajánlotta a segítségét a díszítésben. Azt hitte, Ada csak egy-két dologgal készül, gondolta, valamivel nyitás előtt felmászik a létrára, hogy Ada össze ne törje magát, és végeznek legfeljebb fél óra alatt. Nem számított rá, hogy Ada tényleg Kísértet lyukat akar csinálni a Bolond lyukból, és ehhez annyi kelléket gyárt mindössze két délután és este leforgása alatt, amennyi konkrétan fizikai képtelenségnek tűnik. Egyáltalán aludt valamennyit ez a bolond lány?

– Utána jöhetnek ezek – vesz elő a dobozból Ada néhány fekete filcből kivágott denevért. – De vannak pókok is – halássza ki a tenyérnyi nagyságú ízeltlábúakat.

– Ezeket mind tegnap csináltad? – kérdi laposakat pislogva Bogi. A tekintetét még fátyolosra mossa az éjszaka.

– Igen, de a töklámpást még nem láttad. Bár igaz, annyira nem nagy szám, nem volt idő túl sokat kísérletezni, kettőt így is elrontottam, szóval hagyományos töklámpás lett, az még a szobámban van. De csináltam kísérteteket is, meg macskákat, ó és vannak mókás csontvázak is, de az abban a dobozban...

– Hogy tudsz már korán reggel ennyit beszélni? – dünnyögi Lukács, érzése szerint olyan hangon, mintha az éjszaka a torkára tapadt volna.

– Évekig gyakorolta, mostanra sajnos tökélyre fejlesztette – adja meg a választ Bogi, bár a mondat vége újabb ásításba fullad.

Ada vigyorogva néz rájuk.

– Jól van, vettem az adást, lemegyek. Ha felébredtetek, gyertek utánam, és hozzátok majd le a dobozokat – közli vidáman, miközben visszarámol a kartondobozba, aztán felkapja, és lendületes léptekkel kimegy a konyhából.

Lukács álmatagon bámul utána. Még akkor is a folyosó felé mered, amikor hallani, ahogyan becsukódik a bejárati ajtó.

Bogival néma csöndben fejezik be a kávézást, de aztán sem mozdul meg egyikük sem.

Lukács azon töpreng, hogy mégis mikor puhult el ennyire. Hosszú évekig hajnalban kelt, ez sosem okozott gondot számára – bár igaz, akkoriban nem is éjfél után került ágyba. Ennek ellenére sokkal jobban szereti ezt a munkát, nem volt rossz a konzervgyárban melózni sem, de tizenöt év épp elégnek bizonyult belőle ahhoz, hogy valami teljesen másra vágyjon.

Mikor úgy két hónapja jelentkezett a Bolond lyukba, még egyáltalán nem volt benne biztos, hogy élvezne egy ilyen munkát – a konzervgyár megedzette, nem azzal van a baj, hogy ne bírna bármilyen munkát, de az emberekkel való kommunikálás nem tartozik az erősségei közé. Mégis jelentkezett, maga sem tudja, miért.

Véletlenül vette észre a kapura ragasztott kiírást, miszerint pultost keresnek – igazából a falra festett bolond tehet róla. Ha nem érezte volna úgy, hogy az a bolond épp rá vigyorog, biztosan nem állt volna meg, hogy alaposabban szemügyre vegye. Akkor még azt sem tudta, mit rejt a kapu, alig pár hete költözött a városba, fogalma sem volt a szórakozóhelyekről, leszámítva a sarki kiskocsmát az előző albérlete környékén. De az a bolond megtorpanásra késztette, ezért vehette végül észre a kiírást is. Mivel munkát keresett, úgy vélte, akár be is mehet, hogy megérdeklődje a feltételeket.

Amikor először belépett a Bolond lyukba, különös nyugalom öntötte el. Aztán ahogy a tekintete a pult mögötti polcokon sorakozó üvegekre és poharakra siklott, még különösebb húzást érzett. Mintha ott lenne a helye, a pult mögött. Ezt az érzést még ma sem tudja megmagyarázni magának.

Olivér csak annyit várt meg, hogy bemutatkozzon és elmondja, a pultos állásra jelentkezik, aztán eldarálta a munkabeosztást, majd megkérdezte, érdekli-e. Lukács gondolkodás nélkül igennel felelt – mintha legalábbis megszállta volna valami ismeretlen erő, ami helyette nyitotta ki a száját –, Olivér pedig minden további kérdés nélkül felvette.

Lukács akkor csak örült a szerencséjének és nem firtatta Olivér indokait, később azonban rákérdezett, hogy mégis miért alkalmazta.

„Anyám szerint nincsenek véletlenek, még akkor se, ha legtöbbször halvány fogalmunk sincs arról, mi miért történik. Mikor még pékség működött itt, anya olyan volt, mint a Csokoládéból a csaj. Láttad a filmet? Ada imádta, szóval én többször is a kelleténél. Mindegy, nem is ez a lényeg. Egyszer anya azt mondta, hogy amikor valaki belép a boltba, elég csak egy pillantást vetnie rá, és tudja, miért jött. Sose értettem. De te pont úgy léptél be az ajtón, mint akinek fogalma sincs, mit keres itt, mégse tud nem itt lenni. Ezért döntöttem úgy, hogy felveszlek" – vonta meg a vállát Olivér, és nem fűzött hozzá többet. Lukács még ma sem igazán érti a logikáját, de eszében sincs megkérdőjelezni, hiszen emiatt dolgozhat a Bolond lyukban, és ezért nagyon hálás.

Még akkor is, ha Ada felbukkanása mindent összezavar.

– Megyek, mielőtt valami őrültséget csinál – áll fel a konyhaasztaltól.

– Ada mindig őrültséget csinál. Az őrültség a lételeme – motyogja Bogi. – Én iszom még egy kávét.

Lukács biccent, felkapja az egyik dobozt, és magára hagyja Bogit. Ahogy leér és kilép a folyosóról, nyomban megtorpan. Mégis mennyi időt töltött fent, miután Ada távozott? Jó, ha tíz, legfeljebb tizenöt percet. Lehetetlen, hogy Ada mindezt ennyi idő alatt művelte. Mégis miből van ez a lány, hogy ennyi energiája van?

A pult mögötti polcokon kaotikusan elrendezve denevérek lógnak, egyik-másik polcra pókháló is került. A pult mindkét végén kisebb boszorkányüst, színültig színes papírba csomagolt apró csokival és cukorral. A bejárati ajtón egy narancssárga, kicsit kancsi és csálén vigyorgó töklámpás figura narancssárga filcből.

Ada épp a bejárati ajtó fölé igyekszik kifeszíteni egy pókhálót. Fekete nadrág van rajta, ami második bőrként simul a lábára, kihangsúlyozva lágy idomait. Ahogy nyújtózkodik, a vádlija, a combja és a feneke is csábítóan megfeszül. A zöld póló kicsit felcsúszik, keskeny sávban kivillan Ada krémfehér bőre.

Nem hajszálvékony lány, de eszméletlenül formás. Lukács szeretné végighúzni a kezét Ada lábán a bokájától egészen édesen gömbölyű fenekéig. Aztán tovább, a csípőjére, a derekára, érezni akarja a tenyere alatt a bőrét, meg akarja markolni a mellét, érezni, ahogy a mellbimbója megfeszül a kínzó várakozástól.

Lukács nagyot nyel, és elfordítja a tekintetét. Ez rosszabb, mint azok az észveszejtő szoknyák, amelyeket Ada egyébként viselni szokott, de még a mellét finoman kihangsúlyozó blúzoknál és pulóvereknél is. Ebben a nadrágban és pólóban olyan Lukács számára, mint a testet öltött kísértés. Vagy a bűnbeesés maga.

Lukács leteszi a dobozt a pultra, és közelebb megy Adához. Mivel a lány épp a létrán nyújtózkodik, nem szeretné megint megijeszteni – még a végén leesne –, ezért inkább nem szólal meg, csak megáll mellette.

– Na milyen? – kíváncsiskodik Ada ragyogó mosollyal, ahogy észreveszi, hogy már nincs egyedül.

Nem kellene buzdítania a lányt, de az az átkozott mosoly már megint áttör Lukács védőfalain – képtelen szárazon vagy gúnyosan válaszolni.

– Szép – böki ki szűkre mérten, de még így is utat talál a hangjába a csodálat.

Ada mosolya még szélesebbre szalad, a szeme elégedetten csillan.

– És még kész sincs, az ablakpárkányokra vettem elektromos mécseseket, abba Olivér nem köthet bele, és még ott van a töklámpás, meg aztán kétdoboznyi figura, amit ki kell aggatni, szóval a vége... – Ahogy Ada forgolódik, hirtelen elveszíti az egyensúlyát, és hiába hadonászik, meginog.

Lukács ösztönösen közelebb lép, megfogja a lány derekát, de ezzel csak annyit ér el, hogy Ada ijedten felsikkant, és megbillen, végül pedig hátraesve Lukács karjában köt ki.

Néhány néma pillanatig mintha megfagyna kettejük között a levegő, aztán viszont egymásra talál a tekintetük, és Lukács lángok füstös illatát érzi, a bőre pedig valósággal izzik ott, ahol Adához ér.

A lány könnyű, Lukács alig érzi, hogy tartja. Tökéletesen simul a karjába, és Lukács legszívesebben még szorosabban magához húzná. Ada szeme párásan csillog, a bőre hajnal-rózsaszín. A szája csábítón elnyílik, az ajka veszedelmesen telt...

– Ez... egész romantikus – pihegi Ada.

– Mi abban a romantikus, hogy majdnem kitörted a nyakad? – dörren mogorván Lukács, és szándékosan rosszallón összevonja a szemöldökét.

– Hát az, hogy elkaptál – vigyorodik el Ada. – Igazán filmbe illő, nem?

Lukács óvatosan a lábára állítja a lányt, majd gyorsan elengedi a derekát, és hátrébb lép, pedig valójában ennek pont az ellenkezőjét szeretné tenni.

– Nem – jelenti ki hűvösen, és mielőtt Ada újra megszólalhatna, hátat fordít neki.

– Ennyit a romantikáról – hallja Ada elhaló, leheletnyit fanyar megjegyzését, de inkább nem fordul vissza, mert ha megtenné, még valami olyan ostobaságot művelne, minthogy visszahúzza magához, és kicsókolja belőle az összes gúnyt.

Ada szaporán dobogó szívvel nézi, ahogy Lukács sietve a pultra tett dobozhoz lép. Az ijedtségtől a vér még mindig a fülében dobol, a gyomra remegése nem akar csitulni. Különös érzés kering benne, de képtelen nyakon csípni. Mintha vad, tomboló hullámok lennének a testében, a nyomukban pedig borzongató gyengeség. Mintha az idegszálai pattanásig feszülve várnának valamit, enyhülést talán.

Meg kell nyugodnia. Mély levegőt vesz, és egy pillanatra behunyja a szemét.

Megint érezte – döbben rá. Ahogy Lukács hozzáért, megint érezte azt a furcsa bizsergést.

Ada összepréseli a száját. Ez nem jelent semmit. A legfőképp azt nem, hogy vonzódik a férfihoz, mert nem vonzódik hozzá. Nem vonzódhat hozzá. Pont. Nem is gondol rá többet. Amúgy is mindegy, hiszen Lukácsot egyértelműen hidegen hagyja.

Zavartan lehúzkodja a pólóját és megszokásból megigazítja a frufruját, majd Lukács mellé lép. A férfi épp a doboz tartalmát pakolja ki a pultra, minden figurát akkurátusan külön kupacba rendez – Adának soha nem jutott volna eszébe így kipakolni, találomra húzott volna a dobozból, aztán pedig érzésre tett volna ki mindent.

– Tényleg megéri ez a felhajtás egyetlen napért? – dörmögi Lukács.

Ada megvonja a vállát.

– Miért ne érné? Boldoggá tesz, és szerintem a vendégek imádni fogják, ettől pedig ez a nap különleges lesz. Nem beszélve arról, hogy ha elég különleges, akkor jövőre már várni fogják. Talán Olivér belemenne, hogy tökfaragó versenyt is rendezzünk – mélázik el Ada. Bár persze egyáltalán nem biztos, hogy jövőre egyáltalán itt lesz, hogy ilyesmin törje a fejét.

Ada megszidja magát. A mai nap az örömé és a varázslaté, nem fog olyasmin agyalni, amin nincs értelme. Végre jól érzi magát a bőrében, persze lehet, igazából csak szőnyeg alá söpri a problémáit, de mivel mióta kirúgták, nem jutott egyről a kettőre, kétli, hogy csettintésre rájön, mihez kezdjen. Ma csak szeretné jól érezni magát.

Az elmúlt két délután és este bezárkózott a szobájába, hogy mindennel készen legyen, amit megálmodott – már önmagában azt is élvezte, de az igazi kaland ma jön. Ada alig várja, hogy érkezzenek a vendégek, szeretné látni a meglepődést az arcukon, az álmélkodást a szemükben. Izgul, hogy vajon bírni fogják-e a dekorációt – bár még Lukácsnak is tetszik, akármennyire igyekezett visszafogni magát, úgyhogy Ada szerint nem lesz egyetlen olyan szőrösszívű vendég se, akit legalább egy picit ne venne le a lábáról a varázslatos hangulat, amivel megtölti mára a Bolond lyukat.

Még egy koktélt is kitalált, bár nem nézett utána, létezik-e ilyen, de úgy döntött, mindegy is – ha létezik, ha nem, ma Weeny lesz a neve. Tegnap sunyiban kipróbálta a pult alatt, persze nem ivott bele, csak látni akarta, hogy úgy néz-e ki, ahogyan elképzelte. Szerencsére a vodka, a gránátalma és a vörös áfonya keveréke riasztóan vérszínű lett. Csak olyasmit használt fel, amit eleve árulnak, így reméli, Olivérnek nem lesz kifogása ellene.

Ha végeztek a díszítéssel, akkor pedig átöltözik. Alig várja, hogy jelmezbe bújjon és kisminkelje magát. Senkinek nem árulta el, mire készül, és kíváncsi, mit fog hozzá szólni Olivér és Zoli. Meg Lukács, bár ahogy a férfit ismeri, legfeljebb egy savanyú szájhúzásra futja majd tőle, viszont Ada szerint a vendégek imádni fogják.

Ami pedig talán még fontosabb: ő maga imádni fogja.

Muszáj, hogy így legyen, mert be akarja bizonyítani magának, hogy hiába tört kicsit össze, most igenis képes felállni. Majd lesz, ahogyan lesz, most az a fő, hogy ne keseredjen el újra. Ha sikerül elérnie, hogy nem süpped vissza a búskomorságba, amely az utóbbi időben komótosan, de kitartóan egyre mélyebb mocsárként terpeszkedett el a lelkében, már megérte a mai nap.

– Ezeket hova akarod kitenni? – zökkenti ki Lukács a merengésből. Ada ámulva nyugtázza, hogy a férfi már ki is pakolta a doboz teljes tartalmát.

– A csontvázakat és a szellemeket a plafonról lenne jó lelógatni, a töklámpás-füzért az ablakok tetejére szántam, a többit meg találomra bárhová – sorolja Ada. – De mielőtt belekezdenénk, húzz a boszorkányüstből – csapja össze a tenyerét lelkesen.

Lukács megütközve mered rá.

– Miért?

– Meglepetés.

– Nem szeretem a meglepetéseket.

– Hogy ez engem miért nem lep meg? – vigyorodik el Ada, aztán úgy pillant a férfira, mintha összeesküvők lennének. – Oké, elárulom, de senkinek egy szót se. Nem mindegyikben csoki meg cukor van, némelyiket kicseréltem. Vannak benne pókok, denevérek, macskák, szellemek és töklámpások, de van olyan is, amiben amolyan szerencsesüti módjára egy-egy feladat. Van hozzá „csokit vagy csalok" tábla is valahol, ha előkerül, majd elé teszem. De most gyerünk, vegyél egyet!

Lukács láthatóan kelletlenül közelebb lép az egyik üsthöz, és oda se pillantva kivesz egy kocka alakú darabot, ami ránézésre nem csokit rejt. Kibontja a csomagolást, és egy összehajtogatott, keskeny papírlap bukkan elő.

Ada magában ujjong, remélte, hogy Lukács valami feladatot húz.

– Mosolyogj ok nélkül, vagy elrabolják a lelked a szellemek, akik ma nyughatatlanul kísértenek – olvassa fel Lukács hangsúlytalanul, aztán úgy néz fel, mintha azt kérdezné, hogy ezt Ada tényleg komolyan gondolja-e.

– Hajrá, lássuk! – biztatja Ada.

Lukács ajka meg se rezzen, de a tekintetében derű bujkál.

Ada keresztbefonja a mellkasa előtt a karját, és kihívóan felvonja a szemöldökét.

– A helyedben aggódnék. Még az is lehet, hogy szellemek helyett eljön a szívedért egy boszorkány. Vagy a sírból frissen szabadult vámpírok a véredet veszik. – Ada igyekszik ijesztően beszélni, de az alapján, ahogy Lukács szája szeglete megrándul, legfeljebb annyira sikerül neki, mintha egy kölyökcica tigris módjára próbálna vicsorogni.

– Azt hiszem, ezek bármelyikét megkockáztatom – jelenti ki Lukács szkeptikusan.

– Ugyan már, Lukács, csak egy mosoly, nem fogsz belehalni.

– Honnan tudod? – kérdi a férfi, az ajkán mégis mintha mosoly derengene.

Ada összehúzott szemmel vizsgálja Lukácsot, majd hirtelen kikerekedik a szeme.

– Te élvezed ezt! Élvezed, hogy húzol – szalad ki belőle önkéntelenül a felismerés.

Lukács ajkára mosoly rebben, még a fogai is kilátszanak, ami Ada érzése szerint kisebb csoda.

– Csak egy kicsit – ismeri be Lukács.

Ada nevetve megrázza a fejét.

– Tudod, gyakrabban is mosolyoghatnál, így egész elbűvölő vagy.

Lukács arcára egyetlen szempillantás alatt visszatér a megszokott közönyös kifejezés, Adát azonban már nem veri át. Minden morcossága ellenére Lukács igenis kedveli őt.

Ada nem érti, ettől miért érzi lebegősen könnyűnek magát.

***

Ahogy megpillantja Adát kilépni a folyosóról, Lukács félrenyeli a kólát. A mellkasát ütögetve köhög, még a szeme is könnybe lábad. Az sem oldja a zavarát, hogy Ada csilingelőn felnevet.

– Ezek szerint megvan a kellő hatás – jelenti ki a lány büszkén.

Lukács képtelen bármit is mondani, bár legalább a köhögés jó kifogás.

Ada boszorkánynak öltözött, piros-fekete csíkos harisnyát húzott, fekete szoknyát visel, és fekete fűzőt, ami csak azért nem hangsúlyozza ki szemérmetlenül a mellét, mert alá valami csipkés felsőt vett, így igazából csak sejteni lehet a puha domborulatokat. A csipke a karját is beborítja, alóla finoman felsejlik Ada igéző, selymesen fehér bőre – és az az átokverte csipke csak arra jó, hogy az ember még többet akarjon látni a lányból.

A jelmezt jellegzetes boszorkánykalap teszi teljessé. Lukácsnak fogalma sincs, mit csinált Ada a hajával, de az most rakoncátlanul göndör tincsekben omlik a vállára. A lány a sminkkel sem spórolt, Lukácsnak fogalma sincs, mit csinált pontosan, de a szeme nagyobbnak tűnik, a tekintete pedig határozottan veszélyesnek. A száján csillogó, vérvörös rúzs, és nem szégyellt még egy fura bibircsókot is ragasztani az orrára, de ahelyett, hogy ez rontana az összhatáson, csak még elbűvölőbbé teszi őt. Azt mondja, nem bánja még azt se, ha a poén kedvéért csúnya lesz, ettől azonban csak még szebb.

Lukács azon töpreng, hogy vajon mennyire zuhant már meg ettől a lánytól, ha még egy csúf bibircsókkal is lehetetlenül szépnek látja – inkább nem akar magának válaszolni.

Szerencsére nyílik a bejárati ajtó, ami nemcsak az ő, hanem Ada figyelmét is eltereli. Egy nő érkezik egy olyan öt-hatéves kisfiúval, nyomukban az ősz bágyadt-édes reggeli illatai surrannak be a Bolond lyukba.

A kisfiú tekintete csodálkozón szalad körbe, de ahogy megpillantja Adát, riadtan megtorpan.

– Anya, nézd, egy boszorkány! – kapaszkodik az anyja karjába, és félve mögé húzódik.

Lukács kíváncsian figyeli, mit kezd Ada a helyzettel. Szándékosan hátrébb lép, nem akar belefolyni, bármi történjen is.

– Képzeld, igazából nem is boszorkány vagyok – mosolyog a kisfiúra Ada kedvesen.

Lukács nem csodálja, hogy a gyerek előóvakodik az anyja mögül, és pislogva, tartózkodón, de mégis némi éledező bizalommal fürkészi Adát. Még Lukácsot is teljesen rabul ejti ez a biztató mosoly.

Ha Ada rá mosolyogna így, miközben az ágyába hívná, az se nagyon érdekelné, ha tényleg boszorkány lenne, és szex után belakmározna a szívéből. Bánná is ő, ha legalább egyszer megkaphatná a lányt!

A kisfiú felnéz az anyjára, és mikor engedélyt kap, a pulthoz szalad. Felmászik az egyik bárszékre, feltérdel, és a pultra könyököl.

– Akkor mi vagy? – kíváncsiskodik.

Ada is a pultra könyököl, és úgy hajol a gyerek felé, mint aki valami borzongató, izgalmas titkot készül megosztani vele.

– Elátkoztak – súgja. – A mai napon így kell kinéznem, és holnap csak akkor lehetek újra önmagam, ha a boszorkányüstjeimből elfogy minden cukor és csoki. De ez veszélyes ám, mert nem minden csomagolópapír csokit vagy cukrot rejt.

A kisfiú szeme csupa lelkes csodálat, máris csüng Ada szavain. Mi tagadás, Lukács is csüng Ada szavain.

– Hanem mit?

– Ezt csak akkor tudhatod meg, ha van merszed venni belőle. De te elég bátor legénykének tűnsz.

– De ugye nem versz át?

Ada komolyan a kisfiú szemébe néz.

– A látszat néha csal, és bár csúnya vagyok, de idebent – teszi Ada a szíve fölé a kezét – nincs bennem semmi csúf. De nem tudom bebizonyítani, neked kell eldöntened, hiszel-e nekem és megbízol-e bennem.

– Ha pedig nem tudsz dönteni – teszi hozzá Lukács amolyan „férfi a férfihoz" hangnemben –, akkor az a legbiztosabb, ha kikéred anyukád véleményét. Egy ilyen nehéz ügyben bölcs dolog tanácsot kérni.

A kisfiú összehúzza a szemét, és kritikusan végigméri. Lukács jót derül rajta, bár ezt nem mutatja. A kisfiú mintegy jóváhagyólag bólint, és az anyukája felé fordul. Az anyuka gyorsan visszafogja a mosolyát, és összehúzott szemmel, szigorúan Adát kémleli, aztán a fiára pillant.

– Szerintem megbízhatsz benne.

– Segítek – fordul vissza Ada felé csillogó szemmel a kisfiú.

Ada ajkán hálás mosoly ragyog fel, az egyik boszorkányüsthöz szökken, és a kisfiú elé tolja. A srácnak több se kell, lelkesen kihúz az üstből egy csokit – Lukács már ránézésre sejti, hogy a csomagolópapír tényleg csokit rejt.

– Vegyek még egyet, hogy biztosan megszabadulj az átoktól? – ajánlja fel a kisfiú lelkesen.

– Sajnos egy ember csak egyet vehet, különben örökre így maradok – rázza meg a fejét Ada. – De nézd, hálám jeléül ez a tiéd. – Ada egy narancssárga filcből kivágott, picike töklámpást ad át a kisfiúnak. A srác lelkesen elveszi, és máris az anyukája felé fordul, hogy megmutassa.

Miután rendelnek, és leülnek az ablak mellé, Ada vigyorogva fordul felé.

– Te értesz a gyerekekhez.

– Négy húgom van, nagy köztünk a korkülönbség, persze, hogy értek.

– Ez még nem magyarázat – húzza össze Ada a szemét. – Olivérnek is van húga, ha gyereket lát, legszívesebben mégis menekülőre fogná. De te... tök jól kezelted ezt a kisfiút.

Lukács közelebb lép Adához, és sötéten elmosolyodik.

– Minden ellentétes híresztelés ellenére nem vagyok szörnyeteg.

Ada picit hátravetett fejjel felnevet, Lukács pedig máris átkozza magát, hogy elveszítette a hidegvérét, és évődő hangnemre váltott. Bár ez még mindig jobb, mintha Ada tovább kérdezősködne arról, miért is ért a gyerekekhez.

– Szóval szereted a gyerekeket?

– Igen, távolról – feleli Lukács, remélve, hogy Ada leakad a témáról.

Nem akar gyerekekről beszélgetni Adával, leginkább azért, mert rögtön arra gondol, hogy hogyan is lesznek a gyerekek, és Ada közelében ez határozottan veszélyes. Lukács sejtette, hogy pokoli lesz az első közös műszakja a lánnyal – pedig Adának délelőttre be se kellett volna állnia –, de azt azért nem hitte, hogy ennyire nem tud majd parancsolni a fantáziájának, a szavainak, magának. Hogyan lehetséges, hogy Ada mellett képtelen közönyös maradni?

Egyáltalán hogy a fenébe lyukadtak ki a gyerekeknél? És tulajdonképpen miért is beszélgetnek?

– Miért? – faggatja Ada.

– Mert sokat kérdeznek – pillant hűvösen Lukács a lányra.

Ada tekintetében huncutság villan, és ez legalább olyan veszélyes Lukács józanságára nézve, mint a mosolya vagy a nevetése. Lukács nem is tudja eldönteni, melyik a gyilkosabb.

– Ezzel most alig leplezve arra célzol, hogy sokat kérdezek?

– Bosszantóan sokat – dünnyögi Lukács.

– Ez összesen csak három kérdés volt.

– Pont hárommal több a kelleténél.

Lukács elfordul, de ezzel még nem menekül meg Ada édes színekkel teli nevetésétől. Hogy lehet valakinek ennyire megbabonázó nevetése? És miért kell ennek a lánynak mindenen nevetnie? Ő meg miért érzi úgy, hogy akár egész nap elhallgatná?

– Máris imádom a mai napot – jelenti ki Ada csupa élénk, magával ragadó derűvel.

Lukács nem mond semmit, eszében sincs bevallani, hogy elég csak Adára néznie, és ő is imádja. Bár ez nem annyira a nap, mint inkább Ada érdeme, mert ez a lány az összes hóbortosságával együtt egyre jobban elbűvöli, és Lukácsnak már fogalma sincs, hogyan küzdjön ez ellen, hogyan tegyen úgy, mintha nem élvezné Ada társaságát, mintha nem hallgatná örömmel, mintha nem akarna úton-útfélen mosolyogni már pusztán attól is, ha ránéz.

***

Ada körbepillantva megállapítja, hogy végre jut némi levegőhöz.

– Hátramegyek Olivérhez, nem baj? – fordul Lukács felé.

Az elmúlt pár órában egy pillanatra sem álltak meg, folyamatosan jöttek a vendégek. Ada nagyon élvezi a pörgést. Nem hitte volna, hogy ennyire zsúfolt délelőttjük lesz, most mégse tudja letörölni az ajkáról a szédült mosolyt.

Egy srác az előbb úgy lépett be, hogy még be se zárta az ajtót, már harsányan kiabálta, hogy „jött megmenteni a boszorkányt", mire az egyik asztalnál a fiatalok éljenezni kezdtek. Ada azt gyanítja, leadták egymásnak a drótot, hogy ma különleges halloweeni nap van a Bolond lyukban, és ettől csupa édes, könnyű öröm zubog az ereiben.

– Ada, egyébként is egyedül lennék, ki fogom bírni nélküled néhány percig.

– De annál tovább már nem bírnád – vigyorodik el Ada kajánul.

Lukács tekintete mintha veszélyesen felizzana, de a következő pillanatban már közönyösen néz rá. Ada úgy véli, csak a képzelete játszott vele.

– Egyél valamit, mielőtt visszajössz – jegyzi meg Lukács.

– Nem vagyok éhes – vágja rá Ada. Mindig így van, ha nagyon felpörög, ilyenkor eszébe se jut, hogy nem ártana enni, aztán persze mikor leereszt, majd kilyukad a gyomra.

– Reggel óta talpon vagy, estére össze fogsz esni – vet rá szigorú pillantást Lukács.

Ada igyekszik visszafojtani a mosolyt, de nem jár sikerrel.

– Megint kedves vagy – bukik ki belőle anélkül, hogy átgondolná.

Lukács összevonja a szemöldökét, és komoran néz rá, de Ada valamiért úgy érzi, ez csak tettetés.

– Önző vagyok, nem akarlak felvakarni a padlóról – morogja szárazon Lukács, és el is fordul.

Ada néhány tétova másodpercig a hátán felejti a tekintetét. Különös ez a férfi, de bármit is állít, nem önző. Segített neki reggel, mikor nem lett volna muszáj, most pedig odafigyel arra, hogy egyen. Ugyan Lukács nagyon igyekszik úgy tenni, mintha mindez semmit nem számítana, de igenis számít. Lukács egyáltalán nem olyan mogorva, mint amilyennek olykor mutatni próbálja magát. Vajon miért akarja elhitetni vele, hogy nincs benne egy csipetnyi kedvesség sem? Miért ilyen távolságtartó?

Ada megrázza a fejét, és hátrasiet az irodába. Olivér épp az íróasztal fölé görnyed, és összeráncolt homlokkal tanulmányoz valami iratot. Ada megtorpan, és nem szólal meg, csak figyeli a bátyját.

Eddig nem vette észre, de Olivér szokatlanul gondterhelt. Ada leszidja magát, amiért napot óta itthon van, de ez csak most tűnik fel neki. Annyira lefoglalta saját maga és a gondjai, hogy nem figyelt eléggé.

– Minden rendben? – kérdi csendesen.

Olivér meglepetten felnéz, de rögtön el is mosolyodik.

– Persze, csak néha az agyamra megy a papírmunka.

– Akarod, hogy besegítsek? Mert szívesen – ajánlja fel Ada.

– Köszi, de megoldom – rázza meg a fejét Olivér. – Odakint minden rendben van?

– Abszolút, csak rengetegen vannak.

– Már most? – szökik magasba Olivér szemöldöke.

Ada boldogan elvigyorodik.

– Azt hiszem, híre ment, hogy egész napos halloweent tartunk. A fiatalok csípik, van, aki jelmezben érkezett. Arra gondoltam, kitehetnénk egy táblát, hogy mindenkinek, aki jelmezben van, jár egy ingyen Weeny. Az előbb már készítettem egy alkoholmentes változatot is, hogy a tizennyolc alattiak se maradjanak ki a buliból.

Olivér elismerően elmosolyodik, amitől Ada kísértést érez, hogy büszkén kihúzza magát. Annyira jó érzés, hogy megállja a helyét, sőt, még haszna is van a Bolond lyukban.

– Jó ötlet, csináld meg a táblát.

– Szuper, köszi! – csapja össze a kezét lelkesen Ada, és rögtön indul is, hogy mihamarabb készen legyen a tábla. Gondolatban már azt tervezi, mi legyen pontosan a felirat.

– Azért bírjátok ketten? – szól utána Olivér.

Ada az ajtófélfába kapaszkodva visszafordul.

– Persze, megoldjuk.

– Csiga? – köszörüli meg a torkát Olivér.

– Igen?

– Örülök, hogy itthon vagy, és annak is, hogy itt dolgozol.

Ada szíve mintha hirtelen megtelne nyárral, ha eddig boldog volt, most nem is tudná megnevezni, mit érez.

– Köszönöm.

– Lukáccsal jól kijöttök?

– Alakul – feleli Ada őszintén.

– Remek – nyugtázza Olivér, de Ada nem érti, miért cseng megkönnyebbülten a hangja. Lemaradt valamiről? Olivér mintha csak megérezné a benne felmerülő gondolatot, elmosolyodik. – Rendes srác, szombaton még azt is felajánlotta, hogy elköltözik, hogy ne zavarjon téged.

– Tényleg?

Ezt nem gondolta volna – Lukács csupa meglepetés.

Olivér bólint.

– Ez... nagyon figyelmes volt tőle – motyogja Ada megilletődve.

– De nem bánod, hogy velünk lakik, ugye? – puhatolózik Olivér. A tekintete fürkészőn tapad rá, Ada picit feszeng tőle, bár nem érti, miért, hiszen nincs semmi titkolnivalója.

– Dehogy – mosolyodik el. Ami azt illeti, egyre inkább kedveli a férfit.

Olivér is elmosolyodik, aztán int, hogy menjen csak.

Ada elmélázva indul fel az emeletre. Míg kitalálja a feliratot a táblára, készít néhány szendvicset – magának és Lukácsnak is, hiszen a férfi sem evett még semmit ma.

Vajon tényleg elköltözött volna? És tényleg azért, hogy ő jobban érezze magát? Vagy lehet, hogy ennyire nem kedveli? De hát akkor még semennyire se ismerték egymást, biztos nem erről van szó. És vajon most már kedveli? Legalább egy picit?

Ada kóválygósan ködösnek érzi a fejét. Lukács kész rejtély számára, és bár igazán nem akarja, de vasárnap éjszaka óta egyre bolyong benne az érzés, hogy meg kell őt fejtenie.

Mire visszaér a földszintre, még többen vannak, mint amikor hátrament. Leteszi Lukács elé a szendvicseket, de beszélgetni nincs idejük, mert többen is várakoznak, úgyhogy Ada beleveti magát a munkába. Az biztos, hogy nem ma fogja megfejteni Lukácsot, csodálná, ha akár egy percük is akadna egymásra. De nem baj, előbb-utóbb akkor is megfejti.

***

Lukács kimerülten támaszkodik a pultnak. El se hiszi, hogy végre bezártak.

– Oké, figyelem! – Zoli színpadiasan egy pezsgőspohárhoz kocogtat egy kést.

Ada a laptophoz szökken, és leállítja a zenét, Olivér pedig keresztbefont karral a pultnak támaszkodik.

Már csak ők négyen vannak a Bolond lyukban, bár Lukácsnak fogalma sincs, mit keres még mindig itt. Rég leléphetett volna, sőt, be se kellett volna állnia. Amint lejárt a munkaideje, Zoli váltotta. Ada persze maradt, hiszen egyébként estére volt beosztva, Olivérnek a Bolond lyuk az élete, szóval nem csoda, ha itt van, de ő nem szokott csak úgy szórakozásból maradni. Ha lejár a munkaideje, többnyire visszavonul, odafent olvas, filmet néz, elmegy bevásárolni, ha már nagyon kiürült a hűtő, de arra is volt már példa, hogy főzött valami kaját másnapra, mert mégse ehetnek mindig szendvicset meg pizzát.

Ma se akart visszajönni, de azon kapta magát, hogy újra és újra arra gondol, Ada vajon bírja-e a strapát. Végül lejött megnézni, bár igyekezett úgy tenni, mintha csak egy sört akarna meginni. Ennek az lett a vége, hogy ő is beállt a pultba, most meg Ada csillogó szemét és kipirult arcát bámulja.

– Megcsináltad az első estéd – kezdi Zoli vigyorogva, és Ada felé emeli az üres pezsgőspoharat –, csak két poharat törtél össze, csak négy boros kólánál rontottad el az arányt, ötször adtál vissza rosszul, legalábbis amiről tudunk, az összes bonyolultabb keverést átpasszoltad nekünk, némelyiknél azt se tudtad, mit takar a név, viszont a Weeny és a „csokit vagy csalok" őrült siker volt, úgyhogy nem maradsz elátkozva, szóval... – Zoli hatásszünetet tart, miközben a pult alól előhúz egy felcímkézetlen üveget –... kiérdemelted, hogy koccintsunk rád!

– Komolyan kerítésszaggatóval akarod leitatni? – mordul fel Lukács. Az a házi szilvapálinka olyan, mint egy jól irányzott, kíméletlen seggberúgás.

– Ada jól bírja a piát – kúszik félmosoly Olivér ajkára.

Ada szigorú pillantást vet a bátyjára.

– Egy pálinkától azért nem fogok berúgni.

– Mintha már máskor is hallottam volna ezt – jegyzi meg remegő szájszeglettel Olivér.

– Tizenhat éves voltam – védekezik Ada. – Fogalmam se volt, mit csinálok, de most már tudom, hol a határ, és ezt egyébként is az én egészségemre isszuk, szóval nem hagyhatom ki.

– Jól beszélsz, Csiga – biccent komolyan Zoli, miközben Ada kezébe nyomja a színültig teli felespoharat. – Egyébként pedig fiatalon mind csináltunk hülyeséget, nem igaz, Olivér?

Olivér erre nem reagál, Ada viszont szédülten vigyorogva beleszagol a pálinkába, bár rögtön el is fintorodik.

Lukács úgy dönt, inkább nem akarja tudni, mi is történt Adával tizenhat éves korában, és azt sem teszi hozzá, hogy egy pálinka talán tényleg nem ártana meg neki, de mivel egész este sorra hívták meg a fiatalok, akiket menthetetlenül megbabonázott a boszorkányos jelmezével, Ada pedig egyszer-egyszer el is fogadta, nem csupán egy pálinka lesz benne. De hát végül is nem az ő dolga, mennyit iszik a lány, nem tartozik érte felelősséggel.

Hiába győzködi magát, ennek ellenére aggódva nézi, ahogy Ada már-már gyanakodva szemléli a pálinkát. Mikor Zoli rá pillant, megrázza a fejét. Négyük közül legalább az egyikük maradjon józan.

Zoli Olivérnek is ad egy felest, majd Ada felé emeli a poharát.

– Fenékig! – kurjantja, és rögtön le is hajtja a pálinkát.

Ada követi a példáját, aztán prüszkölve, édesen felhúzza az orrát.

– Jézusom, ez... hű – krákogja rekedtesen.

– Még egyet? – húzza fel a szemöldökét Zoli.

– Kihagyom, köszönöm. Szerintem leperzselődtek a hangszálaim. – Ada hirtelen elvigyorodik, és Olivér felé fordul. – Választhatok zenét?

– Hajrá! – adja meg az engedélyt Olivér.

Ada csupa vidám lendülettel a laptophoz szökken. Lukács nem érti, honnan van még mindig ennyi energiája. Reggeltől talpon van, egész nap elbűvölte a vendégeket, jókedvvel töltötte meg a Bolond lyukat. A „csokit vagy csalok" habókos feladatai szüntelen derültség forrásává váltak – a fiatalok lelkesen hajtottak végre minden utasítást, egyiken sem ütköztek meg, ha kellett, úgy üvöltöttek, mint a farkasok, hogy ezzel távol tartsák a kísérteteket, „boszorkányűző" körtáncot lejtettek, sőt még bújócskáztak is, miközben az egyikük zombimódra ténfergett mint „hunyó".

Ma az egész Bolond lyuk átváltozott őrült játszótérré, ahol Ada alakította a porondmester szerepét. Lukácsban még visszhangot ver az önfeledt vidámság – mintha a nevetések és mosolyok emléke itt ragadt volna a falak között, különös, álomszerű derengéssel itatva át a levegőt.

Lukács egyébként is szereti ezeket a zárás utáni pillanatokat, a csendet, az álmos félhomályt, az ottfeledett üvegeket és poharakat az asztalon, a rendezetlenül hagyott székeket, de ma még ez is más. Talán az elektromos mécsesek gyenge fénye teszi, talán a plafonról lelógó, kísérteties árnyakat vető figurák, de az is lehet, egyszerűen csak Ada jelenléte.

Lukács tekintete önkéntelenül a lányra siklik. Kíváncsian várja, milyen zenét választ –mivel Ada folyton meglepi, nem mer még tippelni se.

A lány somolyogva a szemébe néz, és Lukácsnak az az érzése támad, hogy bármit is indít el Ada, azt neki címzi.

– „Többé az sem érdekel, ha ki vagyok rúgva" – harsan a hangszórókból.

Lukács nem akar hinni a fülének. Ada tényleg Tankcsapdát választott? Ugyan mennyi meglepetést tartogathat még ez a lány?

– „Eleget ittam, és most má' be vagyok rúgva!" – Ada is énekel, szörnyen hamisan, közben pedig szédülten az egyik asztalhoz ugrik, hogy felkapjon egy sörösüveget, amit a következő pillanatban már mikrofonként a szája elé tart.

– „Nem számít már, hogy a hajnal hol talál rám" – folytatódik a dal, Ada pedig úgy üvölt és úgy ugrál, mintha rocksztár lenne. – „Hogy mi lesz velem, azt csak az Isten tudja!" (1)

– Atyaég – szalad ki Lukács száján döbbenten.

– Tessék, erre szükséged lesz! – nyújt felé Zoli egy felest.

Lukács tétovázik, végül mégis elveszi a poharat. Ivott már ma egy keveset, és tényleg szándékában állt józannak maradni, most azonban mégis inkább felhajtja a pálinkát, bár nem hiszi, hogy ettől Ada majd kevésbé fog fülsértőnek tűnni.

– Ha te is énekelsz, elviselhetőbb – veregeti meg a vállát Zoli, aztán Adához szalad, elkapja a derekát, és nevetve magához rántja.

Úgy kezdenek táncolni, ahogy Lukács szerint ember nem táncolt még Tankcsapdára. Ők azonban nem zavartatják magukat, Zoli megforgatja Adát, majd magához húzza és a derekánál fogva könnyedén megemeli. Ada kitárja a karját és hangosan kacag.

– Nemcsak Ada, Zoli se fog soha felnőni – jegyzi meg Olivér szokatlanul komoran.

Lukács felé sandít, de Olivér Adát és Zolit bámulja. Van valami különös vágyakozás a tekintetében. Mintha legszívesebben ő is odaszaladna és elengedné magát, hogy addig táncoljon, míg kikopik belőle a felnőttség utolsó visszhangja is. Lukácsnak fogalma sincs, mennyire lehet nehéz irányítani egy ilyen szórakozóhelyet, hogy mennyi felelősséggel és aggodalommal jár, de nem irigyli érte Olivért. Felelősségből és aggodalomból neki is bőven kijutott – talán ezért érzi Adát és Zolit nézve ugyanazt, amit Olivér.

Lukács őszintén csodálja, hogy Ada képes ennyire szabadon átadni magát a pillanatnak. Hogy képes megfeledkezni mindenről az öröm kedvéért. Most lehetetlennek tűnik a vasárnap éjszaka, amikor a lány olyan elveszetten kuporgott a kanapén. Mintha az nem is ő lett volna. Lukács csak most érti meg, hogy Ada tényleg elveszítette önmagát – vagy még inkább talán elveszett önmagában.

Most azonban önmaga, és Lukács mélyről eredő húzást érez felé. Nem vesz róla tudomást, inkább tölt még a pálinkából, és azzal a lendülettel le is dönti.

– Jól van, gyerekek, „véget ért a móka mára, zárul Miki mókatára" – szólal meg Olivér, amikor véget ér a szám. – Gyerünk, pakoljunk össze, hulla vagyok.

– Halloweeni hulla – kuncog Ada. Lukács szerint a lánynak megártott a pálinka.

Olivér Zoli felé dob egy tálcát, majd int neki, hogy kövesse a galéria felé. Lukács jobban örült volna, ha Adát viszi magával.

„Gyere, mondd el, mi a baj béb', én figyelek rád" – indul el magától a következő szám. – „Előttem ne legyen titkod, én nem vagyok az apád."

Lukács gyomra összerándul, ahogy Ada tekintete rátalál. A lány felkap még néhány sörösüveget, aztán felé indul.

„Látom, van valami, ami a szívedet nyomja" – folytatódik a dal, és Lukács keserű mosollyal díjazza az iróniát. Adának nyomja valami a szívét, és ezt meg akarja vele osztani, ő pedig legszívesebben elmenekülne. Ivott, nem annyit, hogy berúgjon, de ahhoz már pont eleget, hogy nehezebben tartsa vissza magát.

Ada elé ér, leteszi az üvegeket, közelebb lép hozzá, és a pult belső oldalának támaszkodik.

– Köszönöm – pillant rá.

– Mit? – kérdi értetlenül Lukács.

– A mai napot.

– Nem az én érdemem.

– Vasárnap éjszaka... amiket mondtál... – Ada megrázza a fejét. – Segítettél, hogy ne féljek, hanem éljek. – Ada kissé kábán elvigyorodik. – Csak egy betű, mégis mennyit jelent.

Bolond ez a lány – summázza magában Lukács –, de édes bolond.

– Ha nem beszélgetünk, azt hiszem, még mindig magamat emészteném – folytatja Ada –, de ez a nap, meg az elmúlt napok is igazából, egyszerűen csak jók voltak, és örültem, hogy élek. Szóval köszönöm.

– Nincs mit.

Ada félrebillenti a fejét, és úgy fürkészi, mintha a lelkét akarná látni. Lukács kényelmetlenül feszeng. Hülyeség, de úgy érzi, Ada képes kiolvasni a fejéből a gondolatokat – ha sokáig nézi így, még a végén rájön, hogy megőrül érte.

– Tudod, igaza volt Boginak – jelenti ki megfontoltan Ada.

– Miben?

Lukács rosszat sejt.

– Tényleg nem vagy olyan félelmetes. – Ada nevetve a szája elé kapja a kezét. – Hoppá, azt hiszem, őszintére ittam magam.

– Félelmetesnek láttál? – Lukács nem is érti, miért lepődik meg. Mégis milyennek láthatta volna a lány? Hiszen se kedves, se barátságos nem volt hozzá, épp ellenkezőleg...

– Igen – leheli Ada.

„Na jól van, borítsunk fátylat a múltra" – tör be Lukács tudatába újra a dal, és igen, pontosan ezt szeretné.

„A dolgok jönnek, aztán mennek hirtelen."

Úgy lép közelebb Adához, mintha szétesne a világ, ha nem tenné. Mintha semmi sem lehetne többé. Mintha ő maga nem lenne többé, ha nem lépne közelebb.

„És néha elvisznek magukkal arra az útra..."

Ada feljebb emeli a fejét. A bőre kipirult, a szeme úgy csillog a tompa fényben, mintha a nyár benne rejtőzött volna el a közeledő tél elől.

A pokolba is, még mindig úgy fest, mint egy boszorkány, Lukács mégse vágyik másra, csak hogy végre megérinthesse.

„Ahol az érzelmek laknak, nem az értelem." (2)

Lukács fejében szétforgácsolódnak a gondolatok, nem maradnak, csak érzések.

Nyers, emésztő vágy. Gyötrő sóvárgás. Ott lüktet az ereiben, izzó-vörösre festi a vérét, felperzseli a józanságát, és talán már nem is az alkoholtól bizsereg a gyomra, talán már nem is az alkohol miatt olyan furcsán szétesett a világ.

A tekintete Ada szájára siklik. Már lekopott róla a rúzs, most megint természetes rózsaszín, csábító, igéző rózsaszín.

Lukács nagyot nyel. Gyönyörű és gyűlölt vágy habzsolja benne a visszafogottságot.

Meg akarja érinteni Adát.

Érezni akarja az ízét.

Tudni akarja, milyen, csak egyszer, egyetlen egyszer megérinteni és megízlelni őt.

Úgy akarja megcsókolni, hogy még a lelkét is érezze.

– Hé, mi ez a lazsálás? Dugiban iszogattok még? – harsan Zoli kiáltása.

Lukács pislogva hátrébb lép, és Zolira pillant. Nem látszik rajta, hogy gyanúsnak találná őket, és ettől Lukács megkönnyebbül, közben pedig némán hálát rebeg. Zoli megmentette attól, hogy őrült hibát kövessen el.

Lukács felkap egy tálcát, és kilép a pult mögül. Ahogy magába merülve összeszedi a lenti asztalokról a poharakat, véletlenül sem pillant újra Adára. Fogalma sincs, a lány mennyit fogott fel abból, ami majdnem megtörtént, egyáltalán fog-e rá emlékezni holnap, és ha igen, mit gondol majd, de mindez nem is számít.

Egyetlen választása maradt: el kell kerülnie Adát, még akkor is, ha ez nem lesz egyszerű. Semmi szín alatt nem maradhat vele még egyszer kettesben.

______

(1) Tankcsapda: Be vagyok rúgva

(2) Tankcsapda: Örökké tart

______

A blogon bővült a galéria a szereplők képeivel. :)

papirsziv.wordpress.com/galeria/galeria-varazs