„12. Mindig tudja, mivel vidíthat fel."

Ada nyugtalanul forgolódik az ágyában, képtelen elaludni. A gondolatai üveggolyóként gurulnak, ütköznek benne, amitől kész csatatérnek érzi a fejét. Ezernyi kép kínozza, hogy miként is szúrhatja el a holnapi napot – leejtett poharak, összekevert rendelések, rosszul megválasztott szavak és elégedetlen vendégek dühös tekintete kísérti.

Reggel kezd a Bolond lyukban. Nem kellene aggódnia, hiszen csinálta már, ráadásul a hétfő délelőtt nem is zsúfolt időszak – Olivér szerint még akkor sem, ha épp őszi szünet van az iskolákban –, Ada idegei mégis rojtos cafatokban lógnak. Annyira szeretne megfelelni, magának, a bátyjának, sőt, még Lukácsnak is be akarja bizonyítani, hogy jól boldogul a pult mögött. Ada úgy érzi, szüksége van erre, szeretné magát újra hasznosnak érezni, elege van abból, hogy csak lóg a levegőben.

Délután kiugrott a szüleihez, itt volt az ideje, hogy nekik is elmondja, mi történt, és nem akarta telefonon keresztül elmesélni, meg persze egyébként is nagyon hiányoztak már neki. Mindketten támogatták és biztatták, sőt, az anyukája úgy vélte, abszolút neki való lesz a munka, amit nagyon fog élvezni. Olivér szerint pedig felesleges aggódnia, vele lesz párban holnap, és mindent újra megmutat és elmagyaráz, amit tudnia kell. Még azt is kijelentette, hogy ha első nap csak bénázni fog, nem történik tragédia, hiszen mindenkinek kell idő, míg belejön.

Ahogy álmatlanul peregnek a percek, Ada mégis egyre nyugtalanabb, pedig most lenne csak szüksége igazán az alvásra. Ha holnap fáradt lesz, nagyobb az esélye, hogy hibázik.

Morcosan lerúgja magáról a takarót, elgyötört nyögéssel felül, és a falnak veti a hátát. Tegnap még jól aludt, megnyugtatta, hogy újra a szobájában lehet, hogy a gyerekkora emlékei puha takaróként ölelik körbe.

A szobája mit sem változott kamaszkora óta, ugyanaz a hatalmas tükrös szekrény az ajtóval szemben, mellette az íróasztala, aztán pedig könyvespolcok egészen a falig. Az ágy még mindig a sarokban van, a végében pedig ugyanaz a tengerészláda, amit gyerekkorában a papája vett neki az ócskapiacon.

Ada régen szerette azt játszani, hogy kalóz, és a láda őrzi a mesés kincseket. Az apukája mindig minden hóbortjában benne volt, folyton arra biztatta, hogy használja a fantáziáját – csodásan izgalmas kalandokat éltek át együtt.

Most azonban semmilyen emlékből nem tud erőt meríteni, a gondolatai csakis a holnap reggel körül forognak. Bár nem a legjobb ötlet az éjszaka kellős közepén teát inni, mert akkor reggel majd azért ébred fel az ébresztő előtt, mert pisilnie kell, de jelenleg bármi jobb, mint tovább kergetni az álmot, ami folyton megszökik előle.

Úgy, ahogy van, bugyiban és egy bő, majdnem térdig érő lila pólóban kibotorkál a konyhába. Nagyon óvatosan és halkan mozog, véletlenül se szeretné megint felébreszteni Lukácsot.

Szombat óta nem beszéltek egymással, aznap éjszaka Ada kidőlt, mielőtt odalent bezártak volna, vasárnaponként pedig Lukács már kora reggel mindig eltűnik és csak este ér haza. Még Olivér se tudja, hová szokott menni, bár mikor Ada rákérdezett, hozzátette, hogy biztosan nem csajozik, mert Lukácsnak a legtöbb kapcsolata csupán egy-egy éjszakára terjed ki. Ada még most se érti, hogy ettől miért szorult össze a mellkasa. Semmi köze Lukács magánéletéhez, és nem is akarja, hogy ez megváltozzon.

Amint elkészül a teával, átmegy a nappaliba. Nem kapcsol lámpát, az udvarról beszűrődik annyi derengős, bágyadt fény, hogy kivegye a bútorok körvonalait, így nem megy neki semminek, míg elér a kanapéig.

A nappali már nem idézi a gyerekkorát, a faragott könyves- és vitrines szekrények helyét fekete lebegőpolcok foglalták el, amelyek javán a bátyja a Star Wars-os makettgyűjteményét tartja, az egyik sarokban számítógépasztal, mellette könyvespolc, bár inkább dvd-k és számítógépes játékok dobozai pihennek rajta. A halványszürke falakon régi koncert- és filmplakátok bekeretezve. Igazi legénylakás lévén nem hiányozhat a hatalmas tévé sem, valamint a kanapé és a fotelek. Utóbbi összetartozó, sötétkék szett, ami a markáns fekete polcokkal és bútorokkal együtt kétségtelenné teszi, hogy ez egy férfi nappalija.

Ada óvatosan az üvegezett tetejű dohányzóasztalra teszi az átforrósodott bögrét, majd felhúzza a lábát, és nagyot sóhajtva hátradől.

– Ne ijedj meg, de...

– Úristen! – kap a szívéhez Ada nagyot ugorva. Egy pillanatra alig jut levegő a tüdejébe, a szíve tébolyodottan kalapál.

– Igen, ezt akartam elkerülni – morogja Lukács.

Az ablaknak háttal állított fotelben ül, Ada a körvonalait is alig tudja kivenni, de még így is látni véli, hogy a férfi szúrósan mered rá. Riadt borzongás fut végig a testén ettől a tekintettől.

Szüksége van pár másodpercre, hogy újra normálisan lélegezzen, de csak akkor szólal meg, amikor már biztos benne, hogy nem verte fel a bátyját. Olivér szobája most a szüleik régi hálószobája, a konyha mellett nyílik, és csak egy fal választja el a nappalitól.

– Ez most már szokás lesz köztünk? – kérdi Ada az ijedtségtől árnyalatnyit még remegős hangon. – Mindig halálra rémítesz majd?

– Nos, igen, én ilyen ijesztő vagyok – feleli Lukács szarkasztikusan.

– Bocsánat, nem úgy értettem, mármint igazából nem te tehetsz róla, hogy mindig megijedek tőled – fullad halvány motyogásba Ada hangja.

Összevissza fecseg, ráadásul csupa ostobaságot – miért nem képes befogni? Máskor legalább félig-meddig visszafogja magát, és nem mondja ki minden kósza gondolatát, de Lukácsnak mintha valami átkozott mágikus képessége lenne, ami miatt a társaságában képtelen megfékezni az alattomosan szökni vágyó szavakat.

Ada Lukácsra sandít. Zavarja, hogy nem látja az arcát, a férfi viszont láthatja az övét. Félrekapja a tekintetét, a kezét összefűzi az ölében, és az ujjait babrálja. Csak ekkor veszi észre, hogy a pólója felcsúszott, mikor az előbb megugrott. Melegség önti el, majd megilletődve lejjebb húzkodja a combján a pólót, így viszont a mellén feszül meg, ami legalább annyira kényelmetlenül érinti, mint az, hogy kis híján kivillantotta a bugyiját. Miért nincs itt egyetlen párna vagy pléd sem, amit maga elé húzhatna?

A csend összesűrűsödik, az éjszaka fenyegetően sötétnek tetszik.

Ada mozdulni sem mer. Olyan ez, mintha csendkirályt játszanának, márpedig ebben a játékban sosem remekelt. Nem arról van szó, hogy állandóan beszélnie kell, viszont ha tudja, hogy valamit épp nem lenne szabad tennie, akkor odabent egyre sürgetőbb kényszert érez, hogy márpedig megtegye.

Talán jobb lenne, ha inkább a szobájában inná meg a teát. Lukács nyilván nem azért ült itt egyedül az éjszaka kellős közepén, mert azt remélte, hogy ő majd megjelenik. Biztosan nem vágyik társaságra, ő meg kéretlenül felbukkant, bár erről nyilván nem tehet, de ettől függetlenül nem kellene zavarnia a férfit.

De vajon miért van még ébren? És ha valami baja van?

Ada megköszörüli a torkát, és Lukács felé les.

– Mit csinálsz itt?

– Gondolom, ugyanazt, amit te.

– Én nem tudok aludni.

– Úgy tűnik, mintha én aludnék? – kérdi Lukács gúnyosan.

Adát csak egy hajszál választja el attól, hogy megfutamodjon, de megacélozza magát. Megfogadta, hogy kedves lesz Lukácshoz, így is fog tenni.

Óvatosan Lukács felé les. A férfi nem több most egy alig kivehető árnynál. Mintha itt sem lenne igazán, vagy nem is ő lenne. Könnyebb így beszélni. Könnyebb őszintének lenni. Ada behunyja a szemét, mert nincs értelme a sötétségbe merednie, ha úgysem láthatja a férfit.

– Nagyon sajnálom, hogy a múltkor bunkónak neveztelek, én... hát... kicsit összezavarsz – vallja be Ada sután. – Ezért aztán csupa hülyeséget mondok, ne haragudj.

Te is összezavarsz engem – szeretné mondani Lukács, de még időben visszanyeli a szavakat.

Már bánja, hogy nem állt fel pár perccel ezelőtt és ment vissza a szobájába. Ki se kellett volna jönnie. Csak éppen úgy érezte, megfullad. Másra se tudott gondolni, minthogy Adát csupán egy fal választja el tőle.

Lukács még kamaszként megtanulta, hogyan ürítse ki a fejét – és a szívét –, hogy hogyan koncentráljon arra, ami számít. Adát azonban nem tudja kiűzni magából, a lány makacsul befészkelte magát a gondolatai közé, és tehet ő bármit, egy tapodtat sem mozdul.

Térre vágyott és egy kis mozgásra. Több levegőre.

Aztán megjelent Ada, és még ha tudta is, hogy nem lenne szabad vele maradnia, képtelen volt mozgásra bírni a testét. A tekintete odatapadt Ada bársonyos bőrére, pontosan oda, ahol a póló feljebb csúszott a combján. Azt kívánta, bár még feljebb csúszna, hogy többet láthasson Adából.

Azt kívánta, bár ne is lenne rajta póló.

Önkéntelenül elképzelte, hogy végighúzza az ujjait Ada bőrén, hogy érzi a teste lágyságát és forróságát. Hogy megízleli őt.

Azt kívánta, bárcsak megtehetné, bár ne lenne tiltott a számára, bár olyan lenne, mint akármelyik nő, akit alkalomadtán ágyba visz.

A belopódzó gyér fényben Ada bőre törékeny holdfényszínű. Ahogy hátrahajtja a fejét, sötét tincsei szétterülnek a vállán, a karján. Gyönyörű, csak így, egyszerűen. Gyönyörűbb bármelyik nőnél, akit Lukács valaha látott.

Fogalma sincs, hogyan álljon ellen.

Talán ezért nem mozdult az előbb, talán ezért olyan veszettül csábító, hogy hallja még Ada lágy hangját, hogy ellopja ezeket a pillanatokat, és nézhesse őt. Ezért szólal meg – és talán azért is, mert minden korábbi elhatározása ellenére képtelen elutasítón viselkedni, mikor Ada ennyire nyílt és őszinte volt.

– Én is sajnálom, hogy... miattam rosszul érzed magad a saját otthonodban.

– Ennyire egyértelmű? – nyögi Ada.

– Igen – motyogja Lukács, és már bánja, hogy egyáltalán megszólalt. Nem akarta Adát megint kényelmetlen helyzetbe hozni.

Ada szája megrezdül, a vonásai bűntudatról árulkodnak.

– Nem a te hibád – szólal meg gyorsan Lukács, mert komolyan így gondolja, de vele egyszerre Ada is ugyanezeket a szavakat mondja.

Ada ránéz, a tekintetében derű, az ajkán meleg mosoly. Lukács maga is elmosolyodik, de hálás azért, hogy Ada ezt nem láthatja.

– Nem vagyok könnyű természetű ember – ismeri be Lukács közönyösen. Nem mentségnek szánja, csak magyarázatnak. Nem életcélja, hogy elriasszon maga mellől minden embert, sőt, úgy véli, a húgai mellett elég türelmet és elfogadást tanított már neki az élet, de azt is megtanulta, hogy az emberek jönnek és mennek, épp ezért nem könnyen enged közel magához senkit, amitől olykor talán kicsit ridegnek tűnhet.

Ada újra hátrahajtja a fejét és becsukja a szemét.

– Mostanában... nem igazán úgy jönnek össze a dolgok, ahogy szeretném, és ettől feszült vagyok. – Ada arcára nehéz, nyomasztó szomorúság kúszik, a hangját kétségbeesés árnyalja. – Huszonhat éves vagyok, kirúgtak, haza kellett költöznöm, és fogalmam sincs, mihez kezdjek az életemmel. Még csak azt se tudom, mivel szeretnék foglalkozni. Én... annyira... nem is tudom, szétestem, és most mintha még magamat se találnám. Szóval azt hiszem, most semmiképp sem érezném magam igazán jól.

Lukács nem érti, miért bízik meg benne Ada. Miért ennyire őszinte, mikor nem is ismerik egymást? Vagy talán pont ezért? Vagy bárki másnak is ennyire könnyen kitálalna?

A francba is, igazából mindegy. Biztos benne, hogy holnap meg fogja bánni, de most akkor sem képes csendben maradni. Úgy érzi, segítenie kell Adának, mondani valami biztatót, valamit, ami fogódzkodót jelenthet a számára.

Zavarba ejtő érzés, pont mint szombaton a konyhában, mert Lukács a húgait leszámítva tényleg soha senkihez nem kötődött annyira, hogy felébredjen benne a védelmezőösztön. Adát mégis szeretné megvédeni. Legszívesebben átülne mellé, magához húzná, és csak ölelné, hátha ezzel átszivárog belé némi feszültség a lányból, hátha ezzel enyhíthet azon, amit érez.

De ezt persze eszében sincs megtenni – maradnak a szavak.

– Ada? – szólal meg Lukács, magához képest bizonytalanul. Nem szokta meg, hogy kiöntse magából a gondolatait, hogy bármit is megmutasson abból, ami benne rejtőzik. Sosem érezte szükségét, értelmét sem látta, most mégis feszítik a szavak.

Ada felé fordítja a fejét, és ránéz. A tekintetét kíváncsiság lágyítja el. Olyan most a szeme, mint az olvadt csokoládé.

Lukács nagy levegőt vesz, és félretolja a zavarát.

– Harmincnégy éves vagyok, és halvány fogalmam sincs, mit akarok kezdeni az életemmel.

A különbség csak annyi, hogy őt ez egyáltalán nem zavarja. Élvezi, hogy szabadon sodródhat az árral. Kicsit olyan, mintha még csak most kezdte volna az életét – ami nem is áll messze az igazságtól.

– Tényleg? – hunyorít rá gyanakvón Ada.

– Tényleg – biccent Lukács.

– Akkor még van időm, nem igaz? – ereszt meg egy erőtlen, kissé fanyar mosolyt Ada.

Lukács előbb csak elmosolyodik, de végül nem tudja megállni, halkan felnevet. Tetszik neki a lány humora és a keresetlen őszintesége.

Túlságosan is tetszik.

Lukács dörmögős nevetése végigborzongatja Ada gerincét, és libabőrt csal a karjára. Nem kellemetlen, sokkal inkább... izgató. Mintha titkok és bűvös ígéretek bújnának meg a hangok mögött.

Ada megijed ettől a gondolattól, nem akarja Lukácsot semmilyen módon izgatónak találni. Nem, nem is izgató, inkább csak... furcsa, mert még nem hallotta a férfit nevetni, és nem hitte, hogy a nevetése ilyen kellemes, mélyen zengő lehet. Hogy tele van édes, simogató árnyalatokkal.

Igen, minden bizonnyal csakis ezért van rá hatással. Ha a férfi többet nevetne, fel se tűnne, hogy milyen igéző a nevetése, bársonyos és...

Nem – állítja le magát könyörtelenül Ada.

– Mindegy, nem akartalak untatni, de azért köszönöm, hogy meghallgattál – szólal meg, leginkább azért, hogy elterelje a saját figyelmét.

Fogalma sincs, mi ütött belé, hogy így kiöntötte a szívét. Eddig senkinek, még Boginak se beszélt arról, mennyire összezavarodott.

Lukács hirtelen előre dől, és megtámaszkodik a térdén. Így már Ada látja az arcát és a szemét. A férfi most nem szúrósan néz rá, hanem szelíden, Ada akár azt is megkockáztatná, gyengéden.

– Talán nem azt kellene görcsösen akarnod, hogy rájöjj, mihez kezdj, hanem egyszerűen csak élvezned kellene, hogy élsz.

– De valamerre csak tartanom kellene, nem? – dől előre Ada is.

Halkan beszélnek, szinte suttogva.

– Ha holnap a fejedre zuhan egy tégla, baromira mindegy, tartottál-e valamerre vagy nem.

– Ez elég pesszimista hozzáállás – húzza el a száját Ada.

– Nem hiszem – feleli töprengve Lukács. – Én inkább reálisnak mondanám. Sose tudhatod, mi lesz, és elég szar lenne úgy meghalni, hogy még csak nem is éltél igazán, nem? A boldogság célnak épp úgy megteszi, mint bármi más, és miért ne lehetne? Élj azért, mert jó élni, élvezd, hogy vagy, attól, ha gyötröd magad, úgysem változik semmi, szóval ennyi erővel akár nézheted úgy is, hogy tömérdek lehetőséged van, ami mind felfedezésre vár, és talán köztük lesz az is, amitől majd újra úgy érzed, hogy tartasz valahová. Viszont míg meg nem találod, felesleges rajta agyalni, helyette inkább... élj – vonja meg a vállát a férfi.

Ada pislogás nélkül mereszti a szemét Lukácsra. Nem akarja elhinni, hogy a férfi tényleg ennyit beszélt. Hogy nemcsak meghallgatta, de még vigasztalni is próbálja.

– Tényleg így gondolod? – súgja Ada.

– Ha te nem adsz értelmet az életednek, más nem teszi meg helyetted, szóval igen, így. Kár elpazarolni akár csak egy pillanatot is.

Ada megigézve néz Lukács szemébe. A férfi tele van titkokkal, felsejlenek a szavai mögül. Titkok és valami bánatosan derengő fájdalom. Vajon miért? Adában kíváncsiság ébred, most először érzi úgy, hogy tényleg szeretné jobban ismerni Lukácsot, hogy szeretné tudni, miket élt már meg, miért gondolkodik így, hogy mi ez a csendes szomorúság benne.

– Jól vagy? – szólal meg Lukács összevont szemöldökkel.

– Igen – leheli Ada –, csak elgondolkodtattál.

Lukács ajka halványan felfelé ível. Ada megbabonázva mered rá. Ez a rebbenésnyi mosoly egészen megváltoztatja az arcát, szelídebbnek tűnik így.

– Ne gondolkozz annyit, megárt.

Ada halkan felnevet. Ebben bizony van valami.

– Oké.

Lukács mosolya árnyalatnyit még szélesebbre szalad. Ada alig pislog, úgy bámulja. Nem tudja, hogy Lukács jelenléte, ez a gyengéd mosoly vagy épp a szavak teszik, de édes, rég áhított nyugalom árad szét benne. Nem ostromolja a bizonytalanság, nem feszítik kérdések. Pedig azt hitte, ha hangosan is kimondaná a félelmeit, még nehezebb és fájóbb lenne, még valóságosabb, most azonban inkább megkönnyebbült.

Mintha újra otthon lenne saját magában.

Önkéntelenül dől picit előrébb. Talán azért, mert már egészen másként látja a férfit, most nem érzi hidegnek a tekintetét, sokkal inkább meleg és hívogató. Mintha a zöld szempár magához húzná, mintha arra kérlelné, hogy vesszen bele. Ada nem érti, miért dobog egyre gyorsabban a szíve, és hogy mi az a különös zsibongás, ami egyszerre elgyengíti a testét.

Lukács hirtelen elszakítja a tekintetét.

– De felőlem azt csinálsz, amit akarsz – közli nyersen, és úgy pattan fel a fotelből, mintha menekülne.

Már majdnem az ajtónál jár, amikor Ada végre összekapja magát.

– Köszönöm – szól a férfi után.

Lukács megfordul, a homlokára ráncok húzódnak.

– Mégis mit?

– Hogy kedves voltál – mosolyodik el Ada.

Lukács ajka gúnyosan felfelé ível.

– Ne éld bele magad.

– Ez azt jelenti, hogy holnap megint goromba leszel? – kérdi Ada játékosan. Már nem látja félelmetesnek a férfit, még akkor se, ha most úgy áll az ajtóban, mintha sötétségből gyúrta volna össze az éjszaka.

Lukács halk nevetéssel megrázza a fejét.

– Jó éjt, Ada!

– Jó éjt, Lukács!

Lukács egy pillanatig még nem mozdul, aztán viszont sietve hátat fordít és kilép a folyosóra. Ada merengős mosollyal bámul utána. Különös, de a férfi már nem is olyan idegen és távoli a számára. Azt ugyan nem állítaná, hogy kedveli, de már lát rá esélyt, hogy egyszer – talán nem is olyan sokára – megkedvelje.

***

Bocsánatot kellene kérnie Adától – állapítja meg magában bosszúsan Lukács.

A bárpultnál ül, reggel is lejött egy kávéra, de most már lassan véget ér Ada munkaideje, utána pedig Zoli és ő következik az esti műszakra. Lukács alig várja, azt reméli, ha végre beállhat a pult mögé, az majd eltereli a figyelmét Adáról. Nem mintha ez szombat este olyan remekül bevált volna. Folyton azt várta, Ada majd felbukkan, aminek következtében folyton rágondolt.

Lukács elfordítja a fejét. Délutánhoz képest sokan vannak a Bolond lyukban, érezni, hogy iskolai szünet van, több a kamasz, mint máskor hétköznapokon. Ada meglepően jól boldogul, az előbb ugyan eszpresszó helyett hosszú kávét adott ki, de amikor a vendég felhívta a figyelmét a tévedésre, elképesztően talpraesetten reagált, még a vendéget is megnevettette, és ahogy Lukács látta, a fickó nem kis borravalót adott végül Adának.

A lány már nyolc órája áll a pult mögött, de még mindig ugyanolyan vidám és széles a mosolya, mint reggel, egyáltalán nem látszik rajta a fáradtság. Lukács őszintén csodálja ezt, ő még akkor sem igazán mosolyog, amikor kezd, nemhogy akkor, amikor végez, de szerencsére ezt Olivér sosem rótta fel neki.

Ada sokkal ügyesebb, mint Lukács várta. Az alapján, amennyit eddig látott belőle, szeleburdinak és esetlennek tűnt, de ahogy Lukács megfeledkezve magáról újra visszanéz rá, inkább úgy véli, mintha Adát egyenesen erre a munkára találták volna ki.

Ma is úgy néz ki, mintha az ötvenes évek Amerikájából csöppent volna ide, csak ezúttal egyszínű szoknyát visel, és nem blúzt, hanem pulóvert, ami szemtelenül simul a testére. Természetesen mozog a pult mögött, közvetlen, kedves, beszédes, de épp csak annyira, hogy ne legyen a vendégek terhére. Van benne valami megfoghatatlan, valami varázslatos – még azok is, akik kedvtelenül vagy fáradtan lépnek a pulthoz rendelni, mosolyogva távoznak.

Lukács úgy érzi, Ada jelenlétével még a Bolond lyuk hangulata is megváltozott. Mintha lenne valami a levegőben, élénkebbnek tűnnek a nevetések, elevenebbnek a mosolyok. Vagy ezt csak ő érzi így? Rá lenne ennyire hatással a lány?

Nem kizárt, Lukács megfigyeli, hogy egyetlen férfi sem bámulja őt úgy, ahogyan ő. Ostoba molylepkének érzi magát, aki képtelen lemondani a fényről. Vajon a molylepke tudja, hogy megperzselődhet a szárnya, amikor a gyertyaláng körül kering? És ha tudná, érdekelné egyáltalán? Miért mindig az a legvonzóbb, ami veszélyes és tiltott?

Lukács mogorván a falra fogatott órára pillant, majd megkönnyebbülten nyugtázza, hogy végre beállhat dolgozni. Gyorsan megissza a maradék kávét, leszáll a bárszékről, és megkerüli a pultot.

– Átveszem – közli Adával.

– Nem törtem össze egy poharat sem – húzza ki magát büszke mosollyal Ada, amitől Lukács gyomra mintha furcsán megcsavarodna.

– Komoly teljesítmény – nyugtázza szárazon, majd egy gúnyos mosoly kíséretében hozzáteszi: – Gratulálok!

A szavak nem oltják ki Ada szemében a derűt, a mosolya sem lanyhul. De legalább nem szólal meg újra – Lukács már ezt is sikerként könyveli el.

Ada megkerüli a pultot, felpattan az egyik bárszékre, és várakozón ránéz.

Lukács elhúzza a száját, és hozzá lép.

– Ugye más vendégekre nem így nézel? – emeli meg a szemöldökét huncutul Ada. – Csak jelzem, ez határozottan vendégriasztó.

Lukács visszafogja az ajkára kívánkozó mosolyt. Meglepő, hogy Ada közelében milyen sokszor van erre szükség, de eszében sincs bátorítani a lányt. Akkor sem, ha üdítőnek és igazából még kedvesnek is találja a játékos őszinteségét.

– Te lényegében nem vagy vendég.

– Értem, szóval akkor csak engem tisztelsz meg ezzel a mogorva képpel. – A szavak élét elveszi Ada könnyed mosolya.

– Ada, mit kérsz? – sóhajt fel Lukács türelmét vesztve.

– Levendulateát.

Lukács bólint, és elfordul Adától. Mire elkészíti a teát, befut Bogi is, de Lukácsnak épp csak annyira jut ideje, hogy köszönjön és elkészítsen neki egy hosszú kávét, máris néhány kamasz felé fordul. Mikor kiadja a rendelésüket, feltűnésmentesen Adára és Bogira pillant. A két lány megfeledkezve a külvilágról, egymáshoz közel hajolva, beszélgetésbe merül.

Bogi gyakran jár ide, Lukácsnak mindig úgy tűnt, hogy épp annyira barátja Zolinak és Olivérnek, mint Adának. Különös, de ha objektíven igyekszik megítélni, Bogit találná szebbnek. A lány karcsú és formás, bár Lukács úgy érzi, ezt próbálja leplezni, ezért visel mindig egyszerű farmert és pólót. Szőke tincseit legtöbbször egyetlen fonatba fogva hordja, sminket sosem visel. De ha akarná, Bogi gyönyörű lehetne, olyan, akár egy kifutóra illő, álomszerű modell. Ada más, hétköznapibb, „valósabb". Mégis, míg Bogi soha nem mozdított meg Lukácsban semmit, Adára elég csak ránéznie, és máris élénk fantáziaképek gyötrik. Hogy szabadulhatna meg ettől?

Lukács elfordítja a fejét a lányokról. Az aligha használ, ha sóvárogva bámulja Adát.

Ahogy egy újabb csapat kamasz tódul be az ajtón hideg levegőt és esőillatot sodorva magukkal, mögöttük feltűnik Zoli is. Elég csak egy pillantást vetni rá, és máris látszik, hogy jelenleg nincs a helyzet magaslatán. A fekete ing egyik fele betűrve a nadrágjába, a másik fele viszont kilóg, az egyik cipőfűzője kibomlott, és általában véve úgy néz ki, mint aki kapkodva készülődött.

– Elkéstél – figyelmezteti Lukács, amint Zoli belép a pult mögé.

Zoli megtorpan, és úgy mered Lukácsra, mintha a becsületébe gázolt volna.

– Hogy is van? Á, igen! – csettint a nyelvével, majd kihúzza magát, és picit megemeli az állát. – Egy király sosem késik, mindenki más érkezett korán – közli arisztokratikus hanghordozással.

– Te most lényegében a Neveletlen hercegnőből idéztél? – billenti félre a fejét Lukács.

Zoli szeme elkerekedik, meglepetten pislog Lukácsra.

– Haver, te tényleg tudod, hogy a Neveletlen hercegnőből idéztem?

– A kettőből, hogy pontosak legyünk – szúrja közbe Ada.

Zoli ügyet se vet rá, még mindig megütközve bámul Lukácsra, amitől a férfi lassan már kényelmetlenül érzi magát.

– Ne nézz így rám, te idéztél belőle.

– De te tudtad – hüledezik Zoli, bár Lukács szerint rájátszik. – Basszus, most mégis melyikünk a gázabb?

– Mindketten egyformán – jegyzi meg Bogi.

– Kösz, Bogi, tudtam, hogy számíthatok rád – vigyorog a lányra Zoli.

– A te mentségedet tudom, de mi a tiéd? – szegezi Bogi a tekintetét Lukácsra. Kíméletlen, titkokat előcsalogató tekintet ez.

– Négy húgom van, szerinted? – emeli meg a szemöldökét Lukács, aztán gyanakodva Zoli felé fordul. – Neked viszont nincs húgod.

– Hál' a jó égnek! – sóhajt színpadiasan Zoli. – Épp elég nekem ez a két ördögfajzat.

– Ezt kikérem magamnak – szól közbe Bogi –, nem én kényszerítettelek a tévé elé.

– Nem is én – védekezik Ada, de a szája sarkában pajkos mosoly bujkál.

– Mit nem csináltál te? – lép ki a hátsó folyosóról Olivér, és rögtön gyanakodva méregeti a húgát.

– Nem én kényszerítettem Zolit, hogy megnézze a Neveletlen hercegnőt.

– Dehogynem, a francba is! – fortyan fel Zoli. – Hiszen kikötöztél!

Lukács hitetlenül pillant Adára. Zoli annyi idős, mint Olivér, tehát harminckét éves, ami azt jelenti, hogy Ada és közte hat év van. Mégis hogy tudta kikötözni Ada Zolit? És miért tett volna ilyet?

– De te kérted! – kuncog Ada.

– Nem hittem, hogy tényleg úgy megkötözöl, hogy abból nem szabadulok ki.

– Észrevettétek, hogy ennek a beszélgetésnek felnőttként egészen más színezete van? – töpreng el Bogi.

Ada a barátnőjére pillant, aztán mikor leesik neki, mire utal, mélyen elpirul.

– Bogi – motyogja megilletődve.

Lukács szerint aranyos ez a félszeg szégyenlősség. Vajon Ada az ágyban is ilyen? Vagy olyankor merész és vad?

– Elárulnátok, hogy mikor történt mindez? – kérdi, remélve, hogy ezzel elterelheti a figyelmét a fejébe villanó képekről. Semmi szüksége rá, hogy elképzelje, hogyan kötözné ki Ada, arra még úgyse, hogy ezt fordított helyzetben is lássa maga előtt, így is épp eléggé kívánja a lányt – és egyébként sem híve a kikötözésnek, szeret érinteni és azt is szereti, ha őt érintik.

– Tizenkettő voltam – húzza ki magát büszkén Ada.

Lukács kivételesen képtelen leplezni a megdöbbenését, ahogy Zoli felé fordul.

– Tizenkét évesen fogta magát, és kikötözött, hogy megnézd a Neveletlen hercegnőt?

Zoli zavartan a hajába túr.

– Hát ez így valóban hülyén hangzik, de azért nem egészen így történt. Fogadtunk, hogy nem tud úgy kikötözni, hogy abból ne szabaduljak ki. Kikötözött, elindította a filmet, és nyugodtan végignézte, míg én azon szenvedtem, hogy kiszabaduljak. Csak akkor engedett el, amikor vége lett a filmnek.

– Aztán rá egy hétre visszavágót tartottunk – veszi át a szót vigyorogva Ada –, de megint nem tudott kiszabadulni, szóval megint végignézte velem a filmet. Akkoriban épp a kalózos korszakomat éltem, és megkértem apát, hogy tanítson meg csomót kötni. Zolin remekül begyakoroltam.

– Gyilkos technikája van, tényleg. Ha ő kötöz ki, tuti nem mész sehová. – Zoli félrebillenti a fejét, az ajkára pimasz mosoly ível, ahogy Adát méregeti. – Ez felnőtt fejjel tényleg egész... érdekesen hangzik. Mintha valami domina lennél. Mondd, emlékszel még azokra a csomókra?

Lukács mellkasába valami szörnyen idegesítő, feszítő érzés gyűlik. Basszus, féltékeny? Nem, az kizárt, csak... Bosszantja, hogy Zoli ennyire könnyen flörtöl Adával. Ez még nem féltékenység.

– A húgommal flörtölsz – veti közbe figyelmeztető éllel Olivér.

– Igen, és? – fordul felé lusta, szemtelen mosollyal Zoli.

Ada nevetve megrázza a fejét.

– Azt hiszem, jobb, ha magatokra hagyunk titeket a perverz gondolataitokkal.

– Hé, Bogi kezdte! – vágja rá Zoli.

– Ki mondta, hogy egy nőnek nem lehetnek perverz gondolatai? – mosolyodik el huncutul a lány, majd hátat fordít nekik, és Adával együtt a kanapé felé indul.

Lukács majdnem felnevet Zoli és Olivér megdöbbent ábrázatát látva.

– Azért azokra a perverz gondolatokra kíváncsi lennék – dünnyögi Zoli.

– Mi tagadás, én is – dörmögi Olivér, de egészen úgy, mintha őt magát is meglepnék a belőle kibukó szavak.

– Ó, bátyus! – pördül meg Ada. – Mit tervezel halloweenre?

– Nem tudtam, hogy terveznem kellene bármit is – vonja össze a szemöldökét Olivér, ami elárulja, hogy máris rosszat sejt.

Lukács se lepődne meg, ha Ada valami eszement ötlettel állna elő, bár legalább nincs nagy mozgástere, szerdán lesz október 31-e, ennyi idő alatt még ő se lehet képes túl vad és elrugaszkodott dolgot megvalósítani.

– Már hogyne kellene! – Ada szemébe ábrándosan csillogás szökik. – Ez a második kedvenc napom az évben, és most végre itthon vagyok, szóval ünnepelnünk kell. Egy napra, mondjuk, lehetne Bolond lyuk helyett Kísértet lyuk, feldíszíthetnénk...

– Nem – akasztja Olivér Adában a szavakat.

Ada egyszerre csalódott és morcos pillantást vet a bátyjára. Lukács szerint bámulatos, hogy mennyire kifejező Ada tekintete. Olyan tiszta, mintha semmit nem szégyellne. Mintha egészen a lelkéig lehetne látni.

– De az...

– Nem – rázza meg a fejét Olivér.

Lukács érdeklődve figyeli, ahogy a két testvér farkasszemet néz egymással. Akár már most borítékolná, hogy Ada fog győzni. Bár Lukács berzenkedik attól, hogy Ada befogja majd a díszítésre, ennek ellenére nem fogja hibáztatni Olivért, ha beadja a derekát – ő maga is csak ritkán képes nemet mondani a húgainak, főleg, hogy a húgai nagyon jól tudják, mivel puhíthatják meg.

Ada ajka játékos mosolyra görbül, és látványosan a szempilláit kezdi rebegtetni. Zoli felnevet, és együttérzőn hátba veregeti Olivért.

– Anyám, ezt ne csináld! Ijesztő vagy, komolyan – morogja Olivér. – Jól van, megadom magam, csak hagyd abba! – emeli fel a kezét. – De te felelsz mindenért, és nem rángathatsz, hogy másszak fel a létrára, meg aggasszak ide-oda vackokat, és nincs semmi, ami tűzzel jár.

– De töklámpás nélkül az egész mit sem ér – húzza el a száját durcásan Ada. – Az tartja távol a szellemeket és a démonokat.

Lukács megtippelni se tudja, hogy ezt vajon Ada viccnek szánja-e vagy komolyan gondolja – nem lepné meg, ha utóbbiról lenne szó. Ahhoz képest, hogy Ada huszonhat éves, Lukácsnak olyan érzése van, mintha jó pár évvel fiatalabb lenne. Ha nem veszi figyelembe a tegnapi beszélgetésüket, hiányzik belőle a komolyságnak még a látszata is. Lukács keserűen arra gondol, hogy ő sosem volt ilyen, vagy legalábbis nem tud rá visszaemlékezni, hogy valaha is ilyen lett volna.

Olivér egy pillanatra behunyja a szemét, pont úgy, mint aki épp erőért és türelemért fohászkodik.

– Oké, egyetlen töklámpás, a pult mögött.

– Imádlak – ragyog fel Ada mosolya, aztán szökkenős léptekkel Bogi után megy a kanapéhoz.

– Hogy lehet valaki ennyire... – Lukács megakad, nem találja a megfelelő szót.

– Élettel teli? – segíti ki Zoli.

Lukács bólint, de nem fordul Zoli felé, továbbra is Adát bámulja.

– Mindig ilyen volt?

– Igen – vágja rá egyszerre Zoli és Olivér.

– Szerintem sose fog felnőni – jegyzi meg Olivér.

– Persze, hogy nem, még a tízet se töltötte be, amikor közölte, hogy ő Pán Péter lányban.

Lukács magában jót derül. Miután megnézték a Hookot, a húgai imádtak „sohaországosat" játszani, és persze melyik szerepet osztották volna rá, ha nem magát Hookot? Vajon mit szólna ehhez Ada, ha tudná? Bár, ha azt nézi, Ada szerette a kalózokat...

– Innen jött a kalózmánia?

– Először, aztán A Karib-tenger kalózai után újra előtört belőle – feleli Zoli Adára bámulva. A szemében leplezetlen érdeklődés csillan. Lukács nem csodálja, az ő gondolatai is egészen más irányt vesznek...

– Oké, álljatok le – fortyan fel Olivér.

– Mivel? – pillant rá tettetett ártatlansággal Zoli.

– Ne fantáziáljatok a húgomról.

Lukács elfordítja a tekintetét Adáról. Olivérnek fogalma sincs, mennyire nehéz eleget tenni a kérésének. Mert az hagyján, hogy vonzza Ada, de nála érdekesebb lánnyal még soha nem találkozott. Végül is ki mondana olyat, hogy a halloween a második kedvenc napja?

Lukács töprengve visszanéz Adára.

– Mi az első kedvenc napja? – csúszik ki belőle a kérdés önkéntelenül.

– Április elseje – nevet fel Zoli, és ezúttal Lukács se állja meg mosoly nélkül.

Igen, Ada tényleg érdekesebb bárkinél, akit valaha ismert.