„6. Az érintése legyen különlegesebb, mint bárki másé."

Lukács őszinte riadalommal figyeli, ahogy Ada és Olivér feláll a kanapéról és a pult felé indul. A pianínónál a lány már nem a saját szerzeményét játssza, hanem Chopin Cisz-moll noktürnjét, és a hangok édes-szomorú áradása baljóslatú borzongást csal Lukács testébe. Mintha a végzet készülne lecsapni rá.

Nem bízott benne, de azért mégis remélte, hogy megúszhatja ezt a pillanatot. Hogy Ada épp csak beugrott, és aztán megy is tovább, így nem jut ideje még arra se, hogy Olivér bemutassa őket egymásnak. Nem bánta volna, ugyanis semmi kedve közelebbről is megismerkedni a lánnyal.

Olivér bőszen vigyorog, ahogy belépnek a pult mögé, Ada azonban inkább sápadtnak tűnik. Lukács összevont szemöldökkel, fürkészőn néz a lányra.

Vajon ő ijeszti meg ennyire? Az igaz, hogy kint a kapu előtt nem viselkedett valami kedvesen, elég csúnyán dörrent rá és még csak bocsánatot sem kért, de annyira összezavarta Ada, eszébe sem jutott. Viszont csak nem olyan rémisztő, hogy Ada úgy lépjen elé, mintha valami vérszomjas vadállat elé kényszerítenék éppen.

– Lukács, bemutatom a húgomat, Adát.

Ada bizonytalanul kezet nyújt. Lukács észreveszi, hogy leheletnyit remegnek az ujjai.

– Holló Ada, nagyon örülök.

Lukács csak nehezen fojtja vissza a gúnyos mosolyt. Ada tekintete annyi tartózkodást sugall, a hangja pedig annyira hamisan cseng, hogy egyértelműen hazudik.

– Dézsi Lukács.

Lukács megfogja Ada kezét. Ahogy a bőrük összeér, mintha finom csípéssel áramütés cikázna szét a testében, puha borzongást hagyva maga után. A lány bőre hideg, a keze madárcsontú, törékeny. Lukács épp csak megszorítja, és már visszavonulót is fúj.

Ada úgy rejti a kezét a háta mögé, mintha megégette volna magát.

Vajon ő is érezte? És ha ilyen érzés megérinteni, milyen érzés lenne megcsókolni? – rebben meg Lukácsban a lehetetlen gondolat.

Olivér átkarolja Ada vállát, és a vigyora még tovább szélesedik. Lukács úgy véli, ha Olivér tudná, miféle gondolatokat ébreszt benne a húga, az a vigyor igen hamar leolvadna az arcáról, őt meg páros lábbal tessékelné ki az épületből, de talán még a városból is.

– Ada hazaköltözik, és itt fog dolgozni. Szóval mától ő az új lakótársunk.

Bassza meg – morogja magában Lukács, és csak nehezen őrzi meg a közöny látszatát.

– Örülök – biccent Adának, és közben nagyon utálja, hogy úgy érzi, mintha smirglipapír lenne a torkában.

A lány gyanakvón összehúzza a szemét, és Lukácsnak az a bosszantó sejtése támad, hogy Ada tudja, ezúttal ő az, aki hazudik. A legkevésbé sem tetszik neki, hogy Ada így átlát rajta, hiszen tizenöt éves kora óta gyakorolja, hogyan rejtse el az érzéseit. Tudja, hogyan leplezzen el bármit, ami benne van, muszáj volt megtanulnia, és mindeddig kitűnően művelte is – legalábbis azt hitte.

– Segítek becuccolni Adának, aztán visszajövök, belefér még? – kérdi Olivér.

Lukács inkább nem szólal meg, csak bólint válaszul. Azt se bánná, ha egész nap a pult mögött kellene állnia, amennyiben így elkerülheti a lányt. Ha nem látja őt, talán nem lepik meg mindenféle ostoba fantáziák.

– Szuper, kösz – biccent Olivér újabb vigyor kíséretében, aztán kitereli Adát a pult mögül.

Lukács egyszerre bosszúsan és töprengve mered utánuk – amint hátat fordítanak neki, Ada tartása ellazul, kevésbé tűnik feszültnek. Ezek szerint tényleg ő hozta rá a frászt, és ez a tény bűntudat sötét, kesernyés ízeivel tölti meg Lukács száját. Nem kellene, hogy érdekelje, sőt, akár örülhetne is neki, hiszen így Ada aligha akarja majd jobban megismerni, mégsem örül, mert még ha ez nincs is rendjén, ő nagyon szeretné jobban megismerni Adát.

A pokolba is, miért érzi ezt? Az, hogy Ada és ő, teljességgel lehetetlen. Nem is csak azért, mert Ada Olivér húga, hanem azért is, mert már ránézésre is olyan lány, aki szerelmet és romantikát akar, márpedig erre Lukács abszolút alkalmatlan.

Sose jutott ideje a nőkre, legalábbis nem abban az értelemben, hogy barátnője legyen, de ezt nem is bánta, mert őszintén fogalma sincs, mihez kezdene az ágyon kívül egy nővel. Az ágyban nagyon jól tudja, gyakorolja is eleget, de ennyi épp elég, semmi szüksége többre. Éppen ezért olyan nőket szeret ágyba vinni, akik nem támasztanak irányába túl nagy elvárásokat, akik beérik azzal, amit adni tud, és ez soha nem több az érzelemmentes, de szenvedélyes szexnél.

Ami azt jelenti, hogy sürgősen ki kell vernie a fejéből Adát, ha belegebed, akkor is.

– Bárkire is gondolsz éppen, nem lennék a helyében.

Lukács összerezzen. Pislogva veszi tudomásul, hogy még mindig az ajtót bámulja, holott az már régen becsukódott Ada és Olivér után.

Felvont szemöldökkel fordul Zoli felé. Zoli összefont karral, a pultnak támaszkodva áll. A szeme kissé dagadt és vörös, szőkésbarna tincsei pont úgy meredeznek az ég felé, mint aki még csak most kelt ki az ágyból. Úgy tűnik, megint odafent a kanapén éjszakázott – ha nagyon sűrű az éjszaka, Zoli nem szokott hazamenni. Olivér sose bánja, Zoli és ő olyanok, mintha testvérek lennének, legalábbis Lukács így látja, bár sok alapja nincs, mert neki nincs fiútestvére, és élete eddigi harmincnégy éve alatt haverja se sok akadt. Ahogy barátnőre, úgy barátokra sem volt ideje.

Zolit a maga módján bírja, bár ők ketten egymás tökéletes ellentétei. Zoli imád beszélni, pusztán szavakkal bármelyik nőről képes lebűvölni a bugyit, folyton poénkodik, és ami a szívén, az a száján, mégse bánt meg soha senkit. Lukács ellenben inkább hallgatag, zárkózott típus, igaz, arra nem lehet panasza, hogy ez ne vonzaná épp úgy a nőket, és legalább az ágyban már pontosan tudja, mit mondjon. Ugyanakkor kétli, hogy Adát bármilyen szinten vonzaná. Nem kellene, hogy ez bántsa, foglalkoznia se kellene vele, hiszen mégis miért akarna tetszeni Adának?

De vajon milyen típusú férfiakat kedvel a lány?

– Ember, most rám nézel úgy, mint akit egy kanál vízben megfojtanál, béke, please! – tartja fel Zoli nevetve a kezét. – Meg egy kávé, ha lehet, széthasad a fejem. Esküszöm, ha Ada legközelebb hazajön, közlöm vele, hogy ha már az ő hibbant ötlete volt a „péntek 13", hát igazán levezényelhetné az összest.

Lukács elfordul, hogy elkészítse a kávét, de közben Adán töpreng. Csak a változatosság kedvéért – állapítja meg magában kissé morcosan, azonban ennek ellenére sem képes más irányba terelni a gondolatait.

Nem lepi meg, hogy Ada ötlete volt a „péntek 13", ez is illik hozzá, pont úgy, mint Spuri nevet adni egy csigának – és pont ugyanannyira különleges.

Minden második héten „péntek 13"-at tartanak, elképesztően sokan zsúfolódnak be olyankor a Bolond lyukba, ők pedig elképesztően sokat dolgoznak. Ez az egyetlen este, amikor mindhárman beállnak, a hétköznap estéket simán elviszi két ember, szombatokon koncerttől függően esetenként szükség lehet mindhármukra, de ha „péntek 13" van, akkor sokszor még hárman is alig győzik a tömeget.

Olivér azt mesélte, pár évvel ezelőtt tényleg csak péntek 13-án tartottak „péntek 13"-at, de az esemény annyira népszerű lett – így aztán annyi bevételt hoz –, hogy később havonta egyszer, most pedig már kéthetente rendezik meg.

„Péntek 13" – vagyis szabad színpad, bárki bármivel felléphet, kereken tizenhárom percre, ha előtte feliratkozik. A gimnazisták és az egyetemisták megvesznek ezért a programért, tegnap is tömve volt a helyiség. A fellépők között a megszokott minikoncertek és stand-up comedyk mellett akadtak hastáncosok, bűvészek, de még egy pantomimes kis srác is.

Lukács nem rajong ezért az egész hóbelevancért, bár most, hogy Olivér felvette Adát, talán olykor megúszhatja ezeket az estéket – ez a gondolat mégsem igazán vidítja fel. Inkább száz „péntek 13", minthogy Ada munkatársa és lakótársa legyen.

Magában keserűen felnyög, kifelé azonban semmit nem mutat. Zoli a húgaként szokta emlegetni Adát, szóval előtte sem árulhatja el magát. Bár legalább ő is örülni fog, hogy Ada itt van.

– Megteheted – morogja Lukács, miközben Zoli elé teszi a kávét.

– Mit? – kérdez vissza Zoli olyan álmatag tekintettel, mint aki még félig alszik.

– Megmondhatod Adának. Hazajött.

Zoli arca felderül, az ajka mosolyra húzódik.

– Komolyan? – néz körbe értetlenül.

– Odakint vannak – biccent Lukács az udvar felé. – Olivér segít behozni Ada holmiját.

– Úgy érted, nemcsak hazajött, hanem haza is költözik?

Lukács vállat von, és bólint. Fogalma sincs, mi van a háttérben, és jobban örülne, ha nem lenne kíváncsi. Persze az, hogy a rosseb egye meg.

– Megyek, köszönök neki – vigyorog Zoli, és hirtelen már fáradtnak se tűnik.

Lukács nem érti, mi van Adában, amiért Olivér és Zoli is így rajong érte, de már most attól tart, hogy csak idő kérdése, és Ada őt is az ujja köré csavarja, márpedig erre nincs szüksége.

Már csak azért sem, mert az teljesen kizárt, hogy mint Zoli vagy Olivér, húgaként tekintsen a lányra. Nem, ő egyértelműen a nőt látja benne, és ettől lesz számára ijesztően veszélyes.

***

Már több órája történt, Ada mégis úgy érzi, mintha épp az imént fogott volna kezet Lukáccsal. Itt ül a konyhában, ahol megszámlálhatatlanul sok órát töltött már, és ahelyett, hogy édes nyugalmat érezne, egyfolytában Lukácsra gondol.

Pedig a konyha még annak ellenére is emlékezteti a gyerekkorára, hogy a bátyja nem tartotta meg a régi konyhabútorokat. A fahéjszín szekrényeket sötétszürkére cserélte, a konyhapult most fehér márványmintás, a padlót pedig a régi játékosan színes linóleum helyett halványszürke cirádás fehér csempe borítja.

Ha a pulton és az asztalon nem lenne kedves rendezetlenség, ha a falakon nem lennének színes fotók Olivér kedvenc városairól, hidegnek és személytelennek tűnne a konyha, így azonban máris barátságos – bár az is lehet, a sok közös sütés-főzés, nevetés és vidámság emléke tehet arról, hogy Ada így érez. Szeretné, ha ez elég lenne ahhoz, hogy ne gondoljon Lukácsra, de a férfi érintése még mindig bizsergeti a bőrét, a testében még ott bolyong az a leheletnyi, fura szikrázás, ami édesen elgyengítette a testét. Különös, belesüppedős érzés kísérti, azt súgja, engedje el magát, csak hunyja be a szemét, és hagyja, hogy magával sodorja.

– A fenéket! – dünnyögi Ada, aztán rögtön nagyot sóhajt.

Nagyszerű, már magában beszél.

Mielőtt újra megszólalna, inkább belekortyol a teába. Eredetileg azért jött a konyhába, hogy elpakolja a bögréit, de mivel az elmúlt órákban mást se csinált, csak pakolt, engedélyezett magának egy teaszünetet. Remélte, hogy a levendula íze és egy kis szusszanás megnyugtatja majd, de mióta leült az ebédlőasztalhoz, csak még feszültebb. Folyton a folyosó felé hallgatózik, azt várva, hogy Lukács esetleg felbukkan, és közben már most kifogásokat gyárt, hogy ebben az esetben gyorsan és feltűnésmentesen a szobájába iszkolhasson.

Egyelőre nem akar újra beszélni a férfival, azt pedig még annyira se akarja, hogy véletlenül újra egymáshoz érjenek. Pedig biztos csak az elektromosság tehetett arról a különös érzésről, néha előfordul, hogy két ember a szó legszorosabb értelmében megrázza egymást.

Ez még semmit nem jelent, egyszeri véletlen, nem több – győzködi magát Ada.

Igen ám, de akkor miért nem képes kiverni a fejéből? Miért érzi még mindig a bőrén azt a különös bizsergést? Miért látja maga előtt, ahogy a keze valósággal eltűnik a férfi kezében, miért érzi a finom szorítást, amitől hirtelen nyugalom öntötte el? Abban a pillanatban mintha nyár szökött volna a testébe, hogy csupa puha melegséget szórjon szét benne.

Ada felmordul, de ennyi sajnos nem űzi el az ostoba és zavarba ejtő gondolatokat. Felpattan, és a pulthoz lép. Muszáj lekötnie magát, különben bedilizik.

Szórakozottan pakolni kezdi a bögréket, élvezi az újságpapír zörgését – jó alaposan bebugyolálta mindegyik bögrét, kész gyűjteménye van, mert sose tud ellenállni, ha szép vagy különleges formájú csészét talál. Különösen a virágmintás és a téli hangulatú bögréket szereti, például ami most a kezében van, egy tündéri, bohókás rénszarvast ábrázol, csálé szemmel és Mikulás-sapkával.

– Kicsit halkabban nem lehetne?

Ada összerezzen, riadtan megpördül, a bögre pedig kicsúszik a kezéből, és hangos csattanással darabokra törik a csempén.

– Bassza meg, ne haragudj! – szánt végig a haján feszülten Lukács.

Ada kerekre tágult szemmel, zavartan néz rá. A férfin csak egy bokszeralsó van, és Ada életében nem látott még ilyen kidolgozott izmokat, de nem felpumpált, izompacsirta módon, hanem arányosan és őrületesen vonzón. Eddig legfeljebb könyvborítókon vagy magazinokban találkozott hasonlóval, nem is nagyon hitte, hogy igazi, hús-vér férfiak festhetnek így – és azt se, hogy rá ez hatással lehet. Ahogy azonban Lukács izmait bámulja, ahogy a tekintete elidőzik a mellkasa közepén sötétlő szőrszálakon, mégis kiszárad a szája és hirtelen összevissza kezd kalimpálni a szíve – és ezúttal nem az ijedtségtől, bár mi tagadás, Lukács ruha nélkül sem kevésbé félelmetes, mint ruhában.

Lukács megköszörüli a torkát, mire Ada félrekapja a tekintetét. Az arca mintha izzana, attól tart, minimum rákvörösre pirult. Lukács számára biztosan egyértelmű, hogy lenyűgözte, és ezért egyszerre dühös a férfira és saját magára.

Úgy érzi magát, mintha valami ostoba, sekélyes liba lenne, akinek máris elcsöppen a nyála, csupán azért, mert lát egy izmos felsőtestet, bár mi tagadás, az a bizonyos felsőtest tényleg elképesztő látvány. De ettől Ada még szégyelli, hogy úgy megbámulta Lukácsot, mintha egy darab hús lenne. Pedig sosem vonzották a kigyúrt pasik, két barátja volt, egy a gimiben, egy az egyetemen, mindketten inkább szálkás, vékony alkatúak.

Visszarebben a tekintete Lukácsra, de szigorúan az arcára fókuszál.

Nem, nem fog még egyszer a mellkasára nézni. Véletlenül sem.

Ada megnedvesíti az ajkát.

– Nem, én... te ne haragudj, nem akartalak zavarni, csak elbambultam, ígérem, nem zajongok tovább, tényleg, menj vissza nyugodtan... – hebegi, és magában azért fohászkodik, hogy Lukács tétovázás nélkül hátat fordítson neki. Nem áll készen arra, hogy beszélgessenek, még össze kell szednie magát, hogy ne rémüljön halálra a férfitól – remélhetőleg akkor nem változik majd dadogós idiótává a társaságában.

– Ne mozdulj! – dörren rá Lukács, amikor Ada a pultra támaszkodik és lábujjhegyre állva arrébb lépne. Ada rögtön úgy megdermed, mintha a férfi legalábbis átkot szórt volna rá. Lukács hangja delejes hatással van rá – még akkor is, ha egy fikarcnyi kedvesség sincs benne.

– Tessék?

Jó ég, mi a franc van a hangjával? Miért olyan, mintha egy gyáva, megszeppent kisegér cincogna?

– Bele fogsz lépni – int Lukács a széttört bögre darabjai felé. – Hozok seprűt – toldja meg, és elfordul.

Úristen, még a háta is rohadtul vonzó – mégis hogy a francba lehet valakinek vonzó a háta?

Ada szeretne a szobájába menekülni, bebújni az ágyba és a fejére rántani a takarót. Talán elő se merészkedne soha többé. Életében nem érezte még magát ennyire kényelmetlenül és ennyire zavarban, pedig nem egyszer hozta már hülye helyzetbe magát – tulajdonképpen ez rendszeresen megtörténik vele, de soha nem egy férfi miatt, hanem pusztán csak azért, mert szétszórt vagy épp ügyetlen.

Vajon Lukács más nőkre is ilyen hatással van? És vajon másokra is annyira mogorván és szúrósan néz, mint rá?

Bár hát nyilván nem minden nő veri fel álmából – fintorodik el Ada. Ő maga sem szokott jókedvű lenni, ha hullafáradt és valaki felébreszti, szóval igazán nem hibáztathatja Lukácsot, amiért megint megijesztette. Neki kellett volna jobban figyelnie.

Lukács seprűvel és lapáttal a kezében visszatér.

– Megcsinálom én – motyogja Ada felé nyújtva a kezét, Lukács azonban megrázza a fejét.

– Csak ne mozdulj – dörmögi komoran és talán egy leheletnyi bosszúsággal.

Ada beharapja az ajkát, és meg se rezzen, még levegőt venni is alig mer. Lukács – pedig ugyanúgy mezítláb van, mint Ada – közelebb lép hozzá, és óvatosan sepregetni kezdi a bögre maradványait. Ada szíve szaporábban dobog, a gyomra öklömnyire szűkül. Lukácsból árad a férfias, vad erő, és még egy nyavalyás partvissal a kezében is szédítő látvány, ami egyszerre félelmetes és – bár Ada ezt csak kelletlenül ismeri be – vonzó.

Már persze ha valaki vonzódik a kigyúrt, nagydarab férfiakhoz, ami rá természetesen nem igaz. Neki eszében sincs vonzódni Lukácshoz, még akkor se, ha a kedvessége meglepi, és árnyalatnyit átfesti benne a jellemét. Mivel felébresztette a férfit, akár itt is hagyhatta volna, hogy visszamenjen aludni – Ada igazán nem hibáztatná ezért –, Lukács mégis itt maradt. Vajon miért? Lelkiismeret-furdalásból? Figyelmességből?

Ada képtelen kiigazodni a férfin, és ez nagyon bosszantja. Nem mintha egyébként olyan jó emberismerő lenne vagy könnyedén átlátna másokon – Olivér és Zoli rendszeresen az orra alá dörgöli, hogy ártatlanul jóhiszemű és naiv, Bogi szerint pedig megveszekedett idealista –, de mivel elég beszédes és nyitott, többnyire viszonylag hamar megtalálja a közös hangot bárkivel. Arról viszont fogalma sincs, hogyan közeledjen Lukács felé – igazából úgy sejti, a férfi nagyjából annyira szívesen van a társaságában, mint ő a férfiéban.

Ada sosem hitte, hogy létezik kölcsönös ellenszenv, ugyanúgy, ahogy az első látásra szerelemben sem hisz, de most kénytelen felülbírálni magát, mert úgy érzi, Lukács és ő minden ok vagy magyarázat nélkül egyszerűen csak taszítják egymást. Mintha egy mágnes ugyanazon pólusa lennének – ami közben logikátlan, hiszen Ada nem sok hasonlóságot vél felfedezni kettejük között, sokkal inkább mintha gyökeres ellentétei lennének egymásnak.

– Várj! – sikkant fel Ada ösztönösen, mikor Lukács mögötte is elhúzná a seprűt.

– Mi történt? – pillant rá szinte már riadtan a férfi.

Ada érzi, hogy megint vörösbe borul az arca.

– Én... megtennéd, hogy nem sepregetsz körbe? – motyogja sután.

Lukács előbb hitetlenül néz rá, aztán megrándul az ajka. Ada szörnyen kínosan érzi magát, mert ezek szerint Lukács ismeri a babonát, hogy ha valakit körbesepregetnek, nem talál párra, a mosoly halvány árnyéka mégis egy csipetnyi bátorsággal tölti el, és át se gondolva belelendül a magyarázatba.

– Tudom, butaság, de Bogi nagynénje, Nana szörnyen babonás, és egész gyerekkoromban ilyeneket és ehhez hasonlókat hallgattam, mikor náluk voltam, és hát szeretnék egyszer férjhez menni, szóval inkább nem kockáztatnék, az ember sose tudhatja, nem?

Lukács nem válaszol, bár Ada nem is várta, sőt, legszívesebben a nyelvébe harapna, de azt se bánná, ha megnyílna alatta a föld és elnyelné. Ezt mégis miért kellett elmesélnie? Lukácsot valószínűleg úgysem érdekli az ő ostoba csacsogása.

– Tényleg nem akarlak feltartani, most már befejezem – nyúl a seprű felé Ada, és úgy veszi el, hogy véletlenül se érjen közben Lukácshoz.

Ada kapkodva, közel sem olyan alapossággal és figyelemmel, mint Lukács, összesepri a maradékot, Lukács pedig leguggol, és megtartja neki a lapátot.

– Köszönöm – jegyzi meg Ada, ahogy Lukács kiegyenesedik, majd a mosogató alatti szemetesbe borítja a bögre maradványait.

A hátsója sem utolsó látvány, és Ada ugyan nem büszke magára, amiért megbámulja, mégis megteszi.

– Remélem, nem a kedvenc bögréd volt – dünnyögi Lukács visszafordulva felé, és Ada most először érzi úgy, hogy a férfi is zavarban van az ő társaságában, bár ezt nem igazán érti. Ellentétben Lukáccsal benne aztán semmi félelmetes nincs.

– Történetesen tényleg az volt – feleli őszintén, de rögtön legyint is –, de nem baj, van belőle másik. Ha beleszeretek egy bögrébe, minimum kettőt veszek, mert hát mint a példa is mutatja, elég béna vagyok. Bár ez téged biztosan nem érdekel – fűzi hozzá sután.

Lukács megint nem válaszol, de olyan mereven néz rá, hogy attól Ada feszengeni kezd. Hogy lehet valakinek ennyire kíméletlen és éles tekintete? Mintha a lelkéig hatolna, és tégláról téglára kérlelhetetlenül lebontana minden védőfalat, hogy végül a legeslegmélyéig érjen, és csak nyersen, tisztán őt lássa.

Ada védtelennek érzi magát Lukáccsal szemben, és ez nemcsak zavarba ejti és megijeszti, hanem fel is kavarja. Mintha törékeny falevél lenne, akit kényére-kedvére sodor a szél.

– Velünk fogsz dolgozni, a pultban? – vonja össze Lukács a szemöldökét. A szavak mögött jól kivehetően kétség és értetlenség rezzen.

Adának hirtelen nem esik le, hogy jön ez most ide, aztán viszont érzi, hogy már megint elpirul. Szörnyen bosszantja, hogy Lukács folyton ezt váltja ki belőle, pedig még csak nem is pirulós alkat, általában nehéz kizökkenteni és nem jön könnyen zavarba – kivéve ha a szexről van szó, de ezzel sajnos nem tud mit kezdeni. A szex mindig zavarba hozza.

Az azonban még jobban bosszantja, hogy Lukács egyetlen kérdéssel lazán elérte, hogy alkalmatlannak érezze magát a munkára, és azon töprengjen, Olivér vajon csak azért vette-e fel, mert testvérek – kevés dologtól irtózik jobban, minthogy kihasználja a bátyját vagy visszaéljen a szeretetével.

– Már csináltam, és jól ment. Nem törtem össze több poharat, mint Olivér vagy Zoli. Szóval ne aggódj, nem foglak hátráltatni – csúszik ki Ada száján. A hangja árulkodón megremeg – bármennyire is szeretné, képtelen leplezni, hogy Lukács megbántotta. Dühös magára, amiért ennyire pocsékul rejti el az érzéseit a férfi elől, főleg úgy, hogy Lukács viszont megfejthetetlen rejtély számára.

A férfi pár másodpercig még kutatón nézi, aztán biccent. Ada azt várja, hogy elmegy, de a férfi nem mozdul, csak mered rá némán és megint azzal a lélekig hatoló, kíméletlen tekintettel. Ada már épp arra jut magában, hogy bocsánatot kér, amiért kicsit durván válaszolt, amikor Lukács félrenéz.

– Sajnálom a bögréd – jelenti ki kurtán, érzelemmentesen, aztán végre megfordul, és magára hagyja Adát.

Ada dermedten bámul utána, majd megrázza a fejét, és a szíve heves dobogását figyelmen kívül hagyva, folytatja a pakolást.

Lukács magában szitkozódva fekszik vissza az ágyba. Behunyja a szemét, és várja, hogy jöjjön az álom. Mivel tizenhat éves kora óta dolgozik, és rendszerint alig állt a lábán a fáradtságtól, amikor hazaesett, sosem akadt gondja az elalvással. A szervezete már régen megszokta, hogy örüljön, ha vízszintesbe kerül, és használja ki ezt az időt, mert sosincs belőle elég. Nem az plafont bámuló, álmatlanul forgolódó típus. Leteszi a fejét, és már alszik is, mint akit leütöttek.

Azt reméli, most is így lesz.

Csukva tartja a szemét, nem törődik azzal, hogy vágyakozón mocorog a farka, hogy a szíve szaporán dobol, hogy közel sem annyira üres az agya, mint máskor elalvás előtt, mert most Ada alattomosan befurakszik a gondolatai közé.

Amiket mondott. Ahogyan nézett rá. Lenyűgözve, éhesen, vágyakozón. Mohó, incselkedő lángokkal a tekintetében, és Lukács akaratlanul is azt latolgatta magában, hogy ha közelebb lépne hozzá, megperzselnék-e azok a lángok. Ha Ada sokáig nézett volna még rá, nem bírta volna ki, hogy ne lépjen hozzá, rántsa magához és csókolja meg.

Úgy hiszi, Ada nem tiltakozott volna, legalábbis az alapján, ahogyan nézett rá, biztosan nem, de ez a gondolat nem segít, igazából ettől csak még pocsékabbul érzi magát. Hogyan tartsa magát távol Adától, ha Adának nem is lenne kifogása az ellen, ha közeledne felé? Vajon félreismerte őt? Lehet, hogy nem is olyan lány, aki nagy szerelemről álmodozik?

Marhaság. Ada pont olyan lány. Valószínűleg csak meglepte – Lukács nem egyszer látta már ezt az éhséget a nők szemében. Nem bánja, hogy így van – mégis melyik férfi bánná? Pedig sosem volt célja, hogy így nézzen ki, nem edzőtermeknek vagy éppen a sportnak köszönhetően izmos, hanem a kemény fizikai munka miatt. Mégis, ha választhatna, inkább lenne nyurga és csenevész, és nem a munka miatt, hanem azért, amiért rákényszerült, hogy tizenhat éves korától dolgozzon.

Lukács felül, és lemondóan a falnak dönti a fejét. Túl sok ez neki, túl hirtelen. Ada összezavarja, csupa olyasmire gondol, amire már évek óta nem. Hogy állítsa le az agyát? Hogy érje el, hogy ne legyen minden második gondolata Ada?

Még most is látja maga előtt a lány száját. Az alsó ajka leheletnyit teltebb, mint a felső, és neki csupa piszkosul kéjes kép kering az agyában, ha csak az a száj megrezdül. Arról már nem is beszélve, hogy még az is elbűvöli, amit a lány mond. Szomjazva ivott magába minden apró információmorzsát, pedig általában untatja, ha egy nő szédült iramban locsog – kivéve persze, ha a húgairól van szó, őket akár órákon keresztül is képes hallgatni, ha épp erre van szükségük, még akkor is, ha a semmiről fecsegnek.

Adát is képes lenne órákon keresztül hallgatni.

Nem akarja, hogy így legyen, de olyan, mintha Ada megbabonázta volna. Mint egy boszorkány. Nem képes tisztán gondolkodni a közelében, és úgy viselkedik, mint egy csökött agyú ősember, aki csak arra képes gondolni, hogy fogja az asszonyt, a vállára veti és a barlangba cipeli.

Atyaég, ha egy férfi így gondolna bármelyik húgára, ő aztán nem állna jót magáért, erre most ő gondol így valaki más húgára. Ez biztosan nem normális, ilyen pokoli vágynak nem lenne szabad léteznie – főleg úgy nem, hogy ma találkozott életében először Adával.

Lukács tehetetlenül felnyög.

Talán el kellene költöznie. Így lenne tisztességes. Ada miatt is, Olivér miatt is.

Pedig szeret itt lakni. Egyrészt praktikus, másrészt Olivér jó lakótárs. Mikor két héttel ezelőtt felajánlotta, hogy beköltözhet, Lukács először ódzkodott. Olivér ugyan jó fej, laza főnök, nincs benne egy szemernyi rosszindulat vagy fölényeskedés sem, de Lukács elképzelni sem tudta, milyen lenne, ha mellé még lakótársak is lennének. Sok főnöke volt már, lakótársa viszont még egy sem akadt, eltekintve persze a családtagjaitól, de az mégis más.

Azért belement, hogy Olivér körbevezesse, és elég volt megpillantania a szobát, amit Olivér neki szánt, máris igent mondott. Nem mintha olyan különleges szoba lenne, sőt, elég puritán – szürke fal, egy ágy, egy íróasztal, két szekrény és egy hintaszék az ablak előtt. Viszont az ablakból látszik az udvaron álló tölgyfa, és ettől Lukácsnak az az érzése támadt, hogy nem is a város közepén van, hanem odahaza.

Mióta beköltözött a városba, hiányolja a természet adta nyugalmat és szabadságot. Egy elég lepukkant, egyszobás albérlettel indult, ahol penészedtek a falak és olykor csótányok tarkították a fürdőt, az ablakból pedig egy ugyanolyan szürke, szocreál tízemeletesre lehetett látni, mint amilyenben ő is lakott. Lukács nagyon utálta, ez is közrejátszott abban, hogy elfogadta Olivér ajánlatát.

Egészen mostanáig nem bánta meg ezt a döntést, most viszont úgy érzi, felelőtlenség és egyben ostobaság lenne, ha maradna. Végül is Ada szobája közvetlenül az övé mellett van. Egy fal fogja elválasztani őket egymástól éjszakánként. Közös fürdőszobát fognak használni. Reggelente Ada talán majd egy szál vékony akármiben flangál a konyhában, ő meg szenvedni fog pusztán már a látványától is.

Ada mindenhol ott lesz. Mindenhol érezni lehet majd a jelenlétét, akkor is, ha épp nincs is jelen. Az őrületbe fogja kergetni.

De mégis mit mondjon Olivérnek, miért akar elmenni? Ha bevallaná, hogy eszméletlenül kívánja Adát, Olivér aligha alkalmazná tovább, és ezért Lukács nem is hibáztatná. Viszont szüksége van a melóra, nem akarja elveszíteni, sem másikat kajtatni.

Vajon van rá esély, hogy amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is tűnjön ez az ostoba vágy? És ha nem, ő képes lesz hosszú távon eltitkolni?

Lukácsnak nincsenek válaszai, és ez bosszantja. Szereti a rendet, szereti, ha tudja, mi vár rá másnap, ha előre tervezhet, ha nincsenek bonyodalmak.

Ada viszont önmagában megtestesíti, sőt bőven kimeríti a bonyodalom fogalmát.

Muszáj lesz beszélnie Olivérrel – ha felveti, hogy elköltözne, talán Olivér egyszerűen rábólint. Meg kell próbálnia.

Lukács sóhajtva feltápászkodik az ágyról, felöltözködik, aztán kilép a szobából. Szíverősítőnek örömmel inna nyugodtan egy kávét, de hallja, hogy Ada még mindig a konyhában szöszmötöl, úgyhogy inkább az ellenkező irányba fordul.

– Lukács?

Lukács megtorpan, mély levegőt vesz, hogy megacélozza magát, és szembefordul Adával. Fogalma sincs, mit akar tőle a lány, de bármiről is legyen szó, úgy sejti, neki nem fog tetszeni.

Ada úgy áll a konyhaajtóban, felé kukucskálva, óvatosan, mint aki már bánja, hogy megszólította.

– Én... – Ada megakad, tétován a füle mögé simítja a haját, aztán újrakezdi. – Szóval azt hiszem, nagyon szerencsétlenül indítottunk, nem lehetne, hogy megpróbáljuk újra?

– És ezt mégis hogy gondolod kivitelezni a gyakorlatban?

Lukács nagyon reméli, hogy Ada most nem áll elő azzal, hogy mutatkozzanak be egymásnak újra. Soha nem bírta az ilyen erőltetett, színpadias gesztusokat, ráadásul értelmét se látja, hiszen attól nem változna semmi – leginkább az nem, hogy elég csak a lányra néznie, és a vágy máris kínzón örvénylik a testében.

– Hát, kezdhetnénk azzal, hogy megiszunk együtt egy teát.

– Nem szeretem a teát – vágja rá gondolkodás nélkül Lukács, és csak utána jön rá, hogy ezzel a válasszal valószínűleg már megint megbánthatta Adát, pont úgy, mint amikor korábban megkérdőjelezte, hogy Olivér felvette.

Lukács átkozza magát, amiért úgy viselkedik, mint egy óvodás, aki úgy mutatja ki, ha tetszik neki egy lány, hogy jól meghúzza a copfját – bár nem is érti, miért várna többet magától, utoljára tényleg az óvodában fordult elő vele, hogy igazán érdekelte egy lány. Nem lett jó vége, bár Lukács ma már csak mosolyog az eseten.

Emlékszik rá, hogy napokig töprengett, hogyan környékezze meg a lányt, végül arra jutott, hogy ajándékot ad neki. Kiválasztotta a kedvenc matchboxát, és úgy vitte el a lánynak, mintha minimum a Szent Grállal járulna elé. A lány kinevette és földhöz vágta a matchboxot, mondván, mégis mit kezdjen ő egy kisautóval.

Lukács így visszanézve úgy véli, ekkor értette meg, hogy a nők és a férfiak gondolkodása merőben eltér. Azóta se jutott közelebb ahhoz, hogy megfejtse a női nemet, a különbség csak annyi, hogy már nem is akarja, viszont ezzel együtt is lehetne barátságosabb Adához. Végül is a lány nem tehet róla, hogy ő így megkattan tőle.

– De egy kávé jólesne – motyogja, megadva magát az elkerülhetetlennek.

Ada szeme felcsillan, az ajkára reményteljes mosoly kunkorodik. Lukács sokkal szívesebben fogná menekülőre, ennek ellenére kelletlenül a konyha felé indul. Ada sarkon pördül, és mire Lukács a konyhába ér, már a kávéfőzővel babrál.

Lukács leül az asztalhoz, de igyekszik nem Adán felejteni a tekintetét.

– A bátyám szinte semmit nem mesélt rólad, bár mostanában kevesebbet beszéltünk, de azért ismerem annyira, hogy leszűrjem, ha bír valakit, és téged nagyon bír. – Ada szembefordul vele, a pultnak támaszkodik, és összefonja a mellkasa előtt a karját. – Szeretném, ha jóban lennénk. Kérlek, légy őszinte, látsz erre esélyt, vagy feleslegesen strapálom magam?

Lukács egy pillanatra köpni-nyelni se tud, Ada nyíltsága letaglózza. Hogy időt nyerjen, megköszörüli a torkát, de ez abban nem segít, hogy rájöjjön, mit is kellene felelnie.

– Olivér szerint az agyamra fogsz menni – böki ki végül az első dolgot, ami az eszébe jut.

Ada szeme elkerekedik, az arca leheletnyit kipirul.

– Hát ez nem volt valami kedves tőle.

Lukács pislogás nélkül bámulja Adát. A pirulós félszegsége pont ugyanúgy rabul ejti, mint a szavai vagy a látványa. Ebben a lányban minden rabul ejti. Borzalmas.

– Szerinted is az agyadra fogok menni? – puhatolózik Ada bizonytalanul.

– Én... – Lukács nagyot nyel. – Nem tudom. Lehet.

Érzéketlen vadbarom – nyög fel magában Lukács. Hogy lehet ekkora tuskó? Jézus, ha a húgai látnák, hogy viselkedik, a sárga földig ledorongolnák, és a pokolba, meg is érdemelné.

Ada válla beesik, az arcán megbántottság árnya suhan át.

Lukács legszívesebben felpattanna a székről, hozzálépne és átölelné. A fülébe súgná, hogy baromságot mondott és ne haragudjon, pedig az ilyesmi legfeljebb a húgai mellett jellemző rá.

Persze nem teszi meg. Lényegében idegenek, nem ölelhetné meg csak úgy a lányt, még akkor se, ha pusztán vigasztalásból tenné. Amúgy meg lehet, Ada attól csak még jobban megrémülne.

Lukács az orrnyergére szorítja az ujjait, mély levegőt vesz, aztán nagyot sóhajt.

– Ne haragudj, általában nem vagyok ennyire...

– Bunkó? – Ada riadtan a szája elé kapja a kezét, a tekintetét bűntudat mélyíti el, Lukács azonban fanyarul elmosolyodik.

– Igazad van. Tényleg bunkó voltam.

– Hát... jó tudni, hogy ezt csak én váltom ki belőled – motyogja Ada szemlesütve.

– Nem – tiltakozik ösztönösen Lukács, de rögtön meg is akad.

Általában tényleg nem bunkó, de azt mégsem árulhatja el Adának, hogy kívánja őt, amivel nem tud mit kezdeni, ezért aztán átmegy idiótába. Elég szánalmasnak érzi magát anélkül is, hogy ezt bevallaná, ráadásul jó eséllyel csak a frászt hozná Adára.

– Igen? – pillant rá Ada kutatón.

Lukács a torkát köszörüli, de nem szólal meg.

– Figyelj – folytatja Ada feszülten –, tudom, hogy eddig nem loptam magam a szívedbe, és tényleg sajnálom, hogy felébresztettelek, és hát az is lehet, hogy egyébként mindenkivel ilyen vagy...

– Milyen? – szól közbe Lukács önkéntelenül.

Ada félrekapja a tekintetét és mélyen elpirul. Lukács maga sem érti, mi üt belé hirtelen, de hallani akarja a választ. Vajon milyennek látja őt Ada?

– Ada?

A konyhapulton felsistereg a kávéfőző. Ada arcát megkönnyebbülés lágyítja el, sietve megfordul.

Miközben a konyhában szétolvad a kávé árnyas, keserédes illata, Lukács töprengve figyeli a lányt. Ada mozdulatai kapkodósak, idegesek. Lukácsot zavarja, hogy erről ő tehet, de fogalma sincs, hogy hozza helyre. Mit mond az ember valakinek, akit gyakorlatilag minden megszólalásával vagy megbánt, vagy megijeszt? Ezek után csoda, ha Ada inkább rá se néz?

De talán jobb is így. Nem feltétlenül muszáj nekik jóban lenniük, sőt, ha nincsenek jóban, akkor talán hamarabb kiverheti a fejéből ezt a szédült vonzalmat. Ki tudja, utána talán még arra is képes lesz, hogy normálisan viselkedjen Adával.

Feláll az asztaltól, és tétován megköszörüli a torkát. Ada hátrales, majd meg is fordul, és várakozón nézi.

– Szerintem ne erőltessük ezt, Ada, semmi értelme. Nem kell barátoknak lennünk vagy ilyesmi.

Az átkozott életbe, miért hangzik ez annyira elutasítónak és durvának?

Ada beharapja az ajkát, aztán bizonytalanul bólint.

– Oké – leheli megadón, de még ebben az egyetlen aprócska szóban is érezni az értetlenséget és a leheletnyi fájdalmat. Pedig ha tudná... Vajon mit szólna? Még jobban megijedne tőle?

Lukács szeretne még mondani valamit, bármit, hogy megértesse Adával, nem vele van baja, de ahogy nézi őt, már megint kéretlenül rátör a gondolat, hogy milyen lenne, ha megcsókolná, ezért inkább hirtelen kifordul a konyhából.

Pár lépés után azonban meg is torpan, magát ostorozva visszafordul, de nem megy tovább. Dühösen a hajába túr. Sose hitte, hogy ennyire megborulhat egy nőtől. A francba is, négy húga van, csak ragadhatott volna rá annyi, hogy tudja, mit mondjon vagy ne mondjon.

Mégis mi a ménkű ütött belé, hogy most ennyire szánalmasan viselkedik?

Lukács nagy levegőt vesz, és újra elfordul a konyhától, de csak két lépéssel jut tovább, mint az előbb, amikor megint visszafordul, de ezúttal is beledermed a mozdulatba. Csak bámul a konyha felé, és azt latolgatja, van-e értelme visszamenni.

– Minden rendben?

Lukács megpördül. Bogi félrebillentett fejjel fürkészi a folyosó másik végéről.

– Igen – feleli Lukács, de a hangjából nem sikerül elrejteni a bosszúságot.

Bogi gyanakvón összevonja a szemöldökét.

– Biztos?

Lukács úgy érzi, egyre sűrűbb a levegő mindattól, amit nem mond ki.

– Persze.

– Ó, azt hittem, Olivér jött fel – hallja Lukács a háta mögül Ada cérnavékony hangját.

Lukács behunyja a szemét, mély levegőt vesz és megfordul.

Ada tekintete kíváncsian szegeződik rá, Lukács pedig ebben a pillanatban nagyon szeretné a falba verni a fejét, hátha akkor nem gondolna megint arra, hogy átkozottul szeretné megcsókolni a lányt. Ez biztosan nem normális élete egyik legkínosabb helyzetében. Pár órányi ismeretség után.

– Én csak... – kezdi, de meg is akad.

Ő csak mi? Idióta?

– Mindegy – morogja legyintve, és a két lány meghökkent tekintetével mit sem törődve valósággal kimenekül a lakásból.

Lesiet a lépcsőn, aztán kilép a Bolond lyukba, de csak Zolit találja ott, amint a pultra támaszkodva épp két huszonéves, szőke lányt szédít. Még nem kezdődött el az esti műszak, de Olivér és Zoli a beosztástól függetlenül szoktak helyet cserélni egymással, néha csak órákra, máskor egész műszakokat, ha Olivérnek épp hátul adódik dolga.

Szombat délután lévén már lassacskán gyülekezik az esti tömeg. Ma se lesz könnyű este, egy helyi középiskolai banda lép fel, és Olivér szerint a fél iskola tiszteletét teszi majd náluk. Lukács örül, hogy nagy lesz a forgalom, így legalább nem lesz ideje Adára gondolni.

Visszafordul a folyosóra, és az iroda felé veszi az irányt. Az ajtó nyitva van, Olivér sosem zárja be. Mikor Lukács rákérdezett, azt felelte, hogy szereti, ha a Bolond lyukból behallatszik a nyüzsgés, mert így folyamatosan érezheti, miért vesződik a papírmunkával.

Az iroda nem nagy helyiség, fény se sok jut be – a keskeny, magasan lévő ablak miatt Lukács szerint valamikor raktárnak használhatták. A falak melletti egyszerű fenyőszekrények zsúfolásig tele dossziékkal, az egyik sarokban íróasztal, vele szemben, a másik sarokban egy kopott, de kényelmes sötétzöld kanapé, előtte dohányzóasztal. Ahogy általában, most is szinte mindenhol papírok hevernek, egy-egy kupac még a világosbarna laminált parkettára is jutott.

Olivér gondterhelt ábrázattal ül az íróasztalnál és mereven bámulja a monitort. Lukács az ajtófélfán kopog, hogy felhívja magára a figyelmét.

– Zavarlak? – kérdi, mikor Olivér felpillant rá.

– Nem, gyere csak! – int Olivér az íróasztal előtt álló szék felé.

Lukács beljebb lép, de nem ül le, inkább rögtön a lényegre tér.

– Figyelj, Olivér, ha most, hogy a húgod hazaköltözött, szeretnéd, ha én inkább elmennék, mondd bátran.

Finomabban tervezte ezt elővezetni, de már mindegy.

Olivér homlokára ráncok futnak.

– Mit csinált Ada?

– Semmit – vágja rá Lukács, érzése szerint gyanúsan gyorsan. Pedig hát Ada tényleg nem tett semmit. Nem az ő hibája, hogy megzakkan tőle.

– Akkor miért akarsz elköltözni?

– Nem lesz a húgodnak kényelmetlen, hogy egy idegen férfival él együtt?

– Majd megismer – legyint Olivér. – Bírni fog, hidd el. Ada mindenkit szeret, de tényleg, szóval ha amiatt aggódsz, hogy zavarnád őt, ne tedd. Vagy... valami másról van szó? – kérdi töprengőn félrebillentett fejjel Olivér.

– Nem, semmiről. Csak nem akarok nektek kényelmetlenséget okozni – magyarázza Lukács, magához képest bő lére eresztve, és közben rettenetesen haragszik magára mind a hazugság miatt, mind azért, hogy lényegében visszaél Olivér bizalmával.

– Nos, nem teszed, nyugi.

Lukács biccent, és anélkül, hogy bármi többet mondana, az ajtó felé lép.

– Lukács! – szól utána Olivér.

– Tessék? – fordul vissza Lukács.

Olivér tekintetében néma figyelmeztetés, a vonásain feszült, rideg komolyság.

– Azt ugye nem kell mondanom, hogy a húgom tabu? – A kérdés úgy rebben közéjük, mintha a szavak várakozón köröző keselyűk lennének. A fenyegetés egyértelműbb nem is lehetne.

Lukács magában elmosolyodik. Olivér helyében ő is pont ugyanezt tenné – sőt, ha a húgai körül legyeskedne egy olyan férfi, mint amilyen ő, még ennyire se lenne barátságos.

– Ne aggódj, kétlem, hogy túlzottan szívelne – jegyzi meg Lukács, és csak ahogy elfordul, érzi meg a nyelvén a keserűség borongós ízeit, de nem törődik vele.

Úgy lesz a legjobb, ha Ada nem szíveli. Nem is fog rá neki okot adni – még akkor sem, ha már most utálja magát azért, hogy ezzel talán újra megbánthatja őt.

Ada leteszi Bogi elé a kávét, aztán ő is leül a konyhaasztalhoz. Máskor már dőlne belőle a szó – Bogival bármikor bármennyit tud beszélgetni, és még sose fordult elő, hogy ne lenne miről, ezen az se változtatott, hogy az elmúlt években másik városban éltek –, most azonban furcsa, kicsit talán melankolikus hangulat ver benne visszhangot, amitől szörnyen zavarosak a gondolatai.

– Jól vagy? – pillant rá Bogi a csésze pereme felett.

– Persze, csak elfáradtam az utazástól, meg azért kicsit fura még itthon – vonja meg a vállát Ada, de ahogy kimondja a szavakat, hazugság fanyar ízét érzi a szájában. Nagyot kortyol a teából, de az érzést, hogy valamit még magának sem vall be, ennyi nem mossa ki belőle.

– Örülök, hogy végül rászántad magad, hogy hazagyere – mosolyodik el Bogi. – Szerintem jót fog tenni neked egy kis nyugi.

Ada szórakozottan bólint. Bogi már hetek óta biztatta, hogy jöjjön haza – ő az egyetlen, akinek Ada elmesélte, hogy kirúgták. Mikor hiába keresett állást, Bogi vetette fel először, hogy talán hazajöhetne, aztán mikor Ada ódzkodott, észérvekkel állt elő. Mikor ez se hatott, egyszerűen csak annyit mondott, hogy ne legyen makacs, és egyébként is, eredetileg úgy tervezte, az egyetem után hazaköltözik, és itt keres munkát. Most itt a remek alkalom, éljen vele, mert annak semmi értelme, ha csupán büszkeségből és félelemből marad.

Adát ezek a szavak zökkentettek ki eléggé ahhoz, hogy belássa, igazából vágyik arra, hogy hazaköltözzön. Ráadásul tényleg az volt a terv, hogy az egyetem után Bogival együtt visszajön, annak idején még azt is latolgatták, hogy ahogyan Budapesten, majd itthon is együtt bérelnek lakást.

– Ada? – rántja ki Bogi a merengésből.

Ada kábán pislog.

– Ne haragudj, tényleg fura ez az egész.

Mint amikor gyerekként hazaérkezett egy-egy táborból, és hiába volt csak egy hétig távol, itthon mégis üresnek érezte magát és nem találta a helyét. Mintha a lelke ott ragadt volna a táborban, és idő kellett volna neki, hogy utolérje a testét.

Bogi átnyúl az asztalon, megfogja Ada kezét, és megszorítja, de nem mond semmit. Ada Bogira pillant, és lassan elmosolyodik. Bogi viszonozza a mosolyt, és mielőtt elengedné, újra megszorítja a kezét.

Furcsa, hogy néha csak egy érintés kell, hogy az ember megnyugodjon. Hogy tudja, nincs egyedül. Hogy bármi baj éri, mindig lesz, akire számíthat.

– Én is örülök, hogy itthon vagyok – jelenti ki Ada, és komolyan is gondolja. Lehet, hogy jelenleg kissé kupis a lelke, de abban bízik, hogy most már lesz ereje rendet tenni magában.

– És végre Olivérnek se kell hazudnom, mikor rólad kérdez – vigyorog Bogi. – Sose fogom megérteni, hogy érezhetitek meg mindig, ha a másiknál valami nem stimmel.

Ada halkan elneveti magát.

– Varázslat.

Bogi elfintorodik, de nem tiltakozik, ami meglepi Adát.

– Nocsak, ennyi év után elértem végre, hogy ne vitatkozz velem?

– Nem, csak abban bízom, benő a fejed lágya, és belátod, hogy ez nem varázslat, csupán a testvéri kötelék.

– És az mégis mi, ha nem varázslat? – teszi fel a kérdést Ada vidáman.

Bogi nevetve megingatja a fejét.

– Jó, hogy van, ami sose változik meg. Ha egyszer azt mondod nekem, nincs varázslat, komolyan úgy fogom érezni, véget ért a világ.

Ada somolyogva belekortyol a teába.

Bogi és ő az óvodában lettek legjobb barátnők. Egy délután, miközben rajzoltak, Bogi megállt mellette, és közölte, hogy a háza össze fog dőlni, ha ilyen ferde falakat rajzol neki, és felé nyújtott egy vonalzót. Ada azonban megrázta a fejét, és azt felelte, hogy nem dőlhet össze, mert a varázslat egyben tartja. Bogi erre rávágta, hogy varázslat nem létezik, csak a mesékben, Ada viszont kötötte az ebet a karóhoz, hogy márpedig varázslat igenis létezik. Bogi feljebb tolta az orrán a szemüvegét, komolyan nézett rá, és azt mondta, hogy ha Ada bebizonyítja neki, elhiszi.

Onnantól kezdve Ada fáradhatatlanul azon igyekezett, hogy meggyőzze Bogit – nem járt sikerrel, de annyi időt töltöttek együtt, hogy barátnők lettek. Később Bogi nagynénje és Ada anyukája egy általánosba íratta őket, utána pedig ugyanabba a gimibe jelentkeztek. A gimiben már csak úgy emlegették őket, hogy az ikrek, néha megtoldva, hogy a cserfes és a csendes. Bogi és Ada mindig jót derült ezen, már csak azért is, mert Bogi csak olyankor csendes, ha sok körülötte az idegen, egyébként legalább annyira beszédes, mint Ada.

– Oké, mi a mai program? – kérdi Bogi, miután felhörpinti a maradék kávét.

– Hát, pakolunk – húzza el a száját Ada, aztán viszont elvigyorodik. – Este meg degeszre tömjük magunkat csokival és chipsszel, és közben nézhetünk valami filmet.

– Azt hittem, most, hogy végre itthon vagy, ki se lehet majd téged rángatni a Bolond lyukból.

Ada gyomra görcsbe rándul, de nem érti, miért.

– Ma valahogy nincs kedvem bulizni. Talán a fáradtság. – Már megint érzi a hazugságot, a szavak szárazon, a torkát karistolva buknak elő belőle.

Bogi kétkedve felvonja a fél szemöldökét.

– Egészen véletlenül nincs ennek a hirtelen jött fáradtságnak köze Lukácshoz?

Ada feszengve fészkelődik a széken, kerüli Bogi tekintetét, inkább a teájába bámul. Bogi már megint rátapintott a lényegre, így Ada nem tagadhat tovább. Mindig így volt ez köztük: Bogi kimondja azt is, amit Ada konokságból nem akar észrevenni.

– Talán – motyogja Ada kelletlenül.

– Mit csinált szegény fickó?

Hát ez az, lényegében semmit. Csak ő olyan... Adának fogalma sincs, hogy fejezhetné be a gondolatot, nem tudja, miért jön annyira zavarba Lukácstól. Ha még tetszene neki, csak-csak érthető lenne, de eltekintve attól, hogy a konyhában megbámulta, inkább egyszerűen megijeszti.

– Szerinted is van benne valami félelmetes?

– Lukácsban? – hökken meg Bogi. – Jézusom, dehogy! Nála szelídebb férfival életemben nem találkoztam még.

Aha – nyugtázza magában Ada. Ez nagyon furcsa, mert Bogi és ő általában egyformán látják a pasikat, most történik meg először, hogy nem értenek egyet. Mert Lukács igenis ijesztő. Ahogyan nézni tud az emberre... Ada megborzong.

Pedig elsőre jó ötletnek tűnt meginvitálni a férfit egy teára a szerencsétlenül elsült konyhai incidens után. Ada úgy gondolta, szörnyen udvariatlan volt, amiért megbámulta őt, és a beszélgetésüknek is olyan kurtán-furcsán lett vége, ezért elhatározta, hogy megpróbálja rendezni köztük a dolgokat – mégiscsak együtt fognak élni, kinek hiányzik az állandó feszültség? Mivel alapvetően türelmetlen típus, és ha valamit a fejébe vesz, képtelen várni, így hallgatózva leste, mikor jön ki Lukács a szobájából.

De arra nem számított, hogy csak tovább ront a nem is létező kapcsolatukon. Vajon Lukács másokkal is ennyire rideg és távolságtartó? De ha nem, akkor vele miért?

– Lukács... mindig ilyen?

– Milyen? – kérdez vissza értetlenül Bogi.

– Goromba, leginkább. Vagyis többnyire – helyesbít, mikor eszébe jut, hogy a férfi igazából kedves volt, amikor ő olyan bambán eltörte a bögrét. – És... nem is tudom – szusszant nagyot.

Bogi merengősen néz rá, az ajkán és a szemében egyaránt mosoly dereng.

– Nana legújabb őrültsége, hogy mindenkire valamilyen könyves eredetű titkos nevet aggat – kezdi Bogi.

Boginak Nanán kívül nincs egyetlen rokona sem. Bogi édesanyja és Nana árvaként nőttek fel, még Nana sem tudja, ki Bogi apja, él-e, hal-e, így amikor Bogi édesanyja meghalt, Nana vette őt magához.

Ada mindig úgy látta, hogy Nana és ő hasonlítanak egymásra, mert a maguk módján mindketten hóbortosak. Mi sem mutatja ezt jobban, mint ez a neves ötlet – ez pontosan olyasmi, ami akár Adától is származhatna.

– Mindegy, igazából én ennek nem sok értelmét látom – folytatja Bogi –, de ő élvezi, hogy a kedvenc hősei lényegében megelevenednek. Lukács Darcy.

– Nem! – hördül fel Ada ösztönösen.

Nem lehet pont Mr. Darcy, mert ő az egyik kedvenc könyves álompasija, és nem, Lukács még csak nyomokban sem emlékeztet rá. Ada már akkor rajongott Darcyért, mikor még azt se tudta, milyen csókolózni, gyakorlatilag ő volt élete első szerelme, a Büszkeség és balítéletet pedig még ma is a kedvenc könyvei közé sorolja. Lukácsot egy lapon említeni Darcyval valóságos szentségtörés a számára.

– De bizony – bólogat Bogi. – Nana szerint pont olyan titokzatos, mint Darcy, és igazi úriember.

Ada elhűlve mered Bogira. Lehetetlen, hogy Nana ezt komolyan gondolja...

– Ezek után inkább nem akarom tudni, milyen nevet aggatott Zolira és Olivérre – jegyzi meg Ada borúsan.

– Zoli Casanova, a bátyád pedig Rochester.

– Olivér. Rochester – visszhangozza Ada nyomatékosan és hitetlenül. Kizárt, hogy ezek után képes legyen ugyanolyan szemmel olvasni a Jane Eyre-t. – Az ég áldja meg, mégis miért?

– Szóval az meg se lep, hogy Zoli Casanova – jegyzi meg Bogi kajánul.

Ada önkéntelenül elmosolyodik.

– Mást el se tudnék képzelni. Esetleg Don Juant. Azt viszont nem fogom fel, hogy jön Rochester a bátyámhoz.

– Igazából én se, viszont Lukácshoz szerintem is passzol Darcy.

– Miért? – kérdi Ada, ezúttal kevésbé kétkedve. Bogi jobb emberismerő nála, és vele ellentétben Lukáccsal se ma találkozott először.

– Te még alig ismered, kell hozzá idő, hogy az ember felfedezze, mert elsőre talán kicsit félelmetes pasinak tűnik, de van benne valami visszafogott kedvesség. Olyan... – Bogi az ajkát csücsörítve keresi a megfelelő szót. – Nem is tudom, talán gyengédség. A múltkor lent voltam, amikor bejött egy terhes nő egy babakocsival, Lukács munkában sem volt, de rögtön ugrott, hogy segítsen betolni a babakocsit.

– Tényleg? – Ada képtelen elrejteni a meglepődés élénk színeit a hangjából. Pedig nem kellene úgy csodálkoznia, végül is Lukács a bögrénél is segítőkész volt, és tényleg nem tűnt úgy, hogy ezért megerőlteti magát.

Ada kelletlenül ismeri be, hogy Lukács talán amolyan „lányok megmentésére siető magányos lovag" típus. Azt még kelletlenebbül teszi hozzá magában, hogy az ilyen férfiak mindig a gyengéjét jelentették.

Persze azért Lukács konkrétan nem. Az kizárt.

– Aha. – Bogi tőle szokatlanul egész ellágyulva néz. – Más talán észre sem vette volna, neki viszont természetesen jött, hogy segítsen. Lehet, hogy kimért és zárkózott, de ha szükség van rá, mindig ott van. És hát tényleg titokzatos, több mint két hónapja dolgozik itt, mégis alig tudni róla valamit. – Bogi hirtelen elvigyorodik. – Na meg jól néz ki, szerintem Olivér ezért is nem bánja, hogy amolyan szófukar típus, így is épp elég rajongója akad.

– Hát én biztosan nem fogok beállni a sorba – morogja Ada, de érzi, hogy leheletnyit elpirul, ahogy eszébe jut, hogy igenis lenyűgözte őt Lukács korábban, bár erre a tényre semmilyen szinten nem büszke.

– Elmondod végre, mi történt köztetek? – pillant rá kíváncsian Bogi. – Lukács teljesen szétesett, pedig a pultban még a legnagyobb nyüzsgésben is mindig nyugodt. Mit csináltál vele?

Ada arca felforrósodik, ahogy visszagondol az egész kellemetlen jelenetre. Jót akart, de szörnyen rosszul sült el, és nem érti, miért. Ha Lukács alapvetően kedves fickó, akkor vele mégis miért olyan undok?

Nagyot sóhajt, és a kapuban történetekkel kezdve mindent elmesél Boginak. Bogi a végén hitetlenül pislogva néz rá.

– Hát ez... nem vall Lukácsra. Fura – nyugtázza, pedig Ada reménykedett, hogy Bogi talán mond valami megnyugtatót. – Mit fogsz csinálni?

– Elkerülöm – vonja meg a vállát Ada, de hirtelen jobb ötlete támad. Az ajka csalafinta mosolyra görbül, ahogy cinkos pillantást vet Bogira. – Vagy csak azért is extra kedves leszek hozzá, végül csak megtöröm.