„13. Amikor először találkozunk, akadjon el a lélegzetem és dobbanjon nagyot a szívem."

Itt az ideje, hogy megint optimista és vidám legyen, nincs több kibúvó és nincsenek könnyek sem. Össze kell végre szednie magát.

Ada a szélvédőre szitáló esőcseppekre mered, és megerősítésként – mintha csak ezzel pecsételné meg az elhatározást – biccent egyet. Felkapja a táskáját az anyósülésről, aztán nagy sóhajjal kiszáll az autóból. Szórakozottan megigazítja a frufruját, és lesimítja harang alakú, térd alá érő szoknyáját.

Nagy levegő, nem lesz semmi baj. A bátyja ugyan nem várja, de Ada biztosan tudja, hogy örömmel fogadja majd. Olivér hat évvel idősebb nála, és már gyerekkorukban is igazi védelmező nagyobb testvérként viselkedett, nem is csak Adát, Bogit is a szárnyai alá vette, mintha egy helyett két húga lenne. Most is segíteni fog.

Ada a pocsolyákat kerülgetve átvág a sáros parkolón. A sűrű földillat és a szétázott levelek keserédes illatai az orrát csiklandozzák, a finoman, de kitartóan szemerkélő őszi eső árnyasan szürkére festi a várost.

Álmos, lusta szombat délelőtt, olvasásra, teázásra és kuckózásra való, nem pedig arra, hogy az ember kiköltözzön az albérletéből, hosszú, unalmas órákat vezessen, és váratlanul a bátyja nyakára lőcsölje magát.

Ada szigorúan megrázza a fejét. Elég, épp az imént fogadta meg, hogy optimista lesz. Lehet, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan az ember tervezi, de hát ettől lesz igazán kalandos, nem igaz? Ez a gondolat most nem igazán dobja fel, de erről inkább nem vesz tudomást.

A parkoló közvetlenül a bátyja kávézóját rejtő épület mellett húzódik, így csak pár másodperc, és Ada már a ház falába vágott magas, boltíves kapu előtt áll. A tekintete a szándékosan régimódi cégérre siklik. Bolond lyuk, alatta kisebb betűkkel művészzug – hirdeti a fába égetett cikornyás felirat, és ha bárkiben felvetődne, hogy netán rosszul lát, egy középkori udvari bolondot festettek a kapu mellett a falra, bohócsipkával, színes ruhával, és ahogy azt illik, igen széles vigyorral. Hat évvel ezelőtt Ada és Olivér együtt találták ki ezt a nevet a kávézónak – vagy kocsmának, ezt nehéz lenne eldönteni, de Ada szerint elegánsabb a kávézó, mert annak kedves, régimódi bája van.

Ada kihúzza magát, és behunyt szemmel néhány mély, csitító lélegzetet vesz. Nem érti, mire fel ez a gyomorszorító, riadt idegesség, hiszen nem dőlt össze a világ, csupán... megakadt kicsit az élete, de hát ez mással is előfordult már. Olivér meg fogja érteni, ő pedig talpra fog állni.

– Még ma bemegy?

Ada összerezzen a füstös, szenvtelen hangra, és riadtan levegőért kap.

– Jézusom! – szorítja a kezét a mellkasára, összevissza dübörgő szíve fölé. – Hogy... tessék? – Elakadnak a szavai és elreppennek a gondolatai, ahogy a mellette szobrozó férfira néz.

A férfi magas, jóval magasabb, mint ő – pedig ő sem kifejezetten alacsony –, ráadásul ijesztően robusztus alkat, amit a motoros bőrdzseki a legkevésbé sem rejt el. Ada szívverését az sem csillapítja le, hogy a pasi úgy mered rá szürkészöld szemével, mintha pusztán már a létezése is bosszantaná, pedig még soha életükben nem találkoztak.

Ada pislogás nélkül bámulja a férfit, képtelen megszólalni.

– Bemegy? – ismétli meg a férfi, a tekintete türelmetlen és éles.

– Én... nem tudom...

Ada kótyagosnak érzi a fejét, mintha gondolatok helyett sűrű köddel lenne tele.

– Nem tudja? – emeli meg a szemöldökét a férfi.

Hogy mit nem tud? Mi volt egyáltalán a kérdés?

Ada félrekapja a tekintetét, és végre ráeszmél, hogy elállja az utat.

– Ó... én... bocsánat... – áll félre szörnyű zavarban.

A férfi kinyitja a kaput, aztán közönyösen Adára pillant.

– Nem jön?

– Én... – Ada megint elakad, csontszáraznak érzi a torkát, a száját. Megnyalja az ajkát, nagyot nyel, de végül inkább csak megrázza a fejét.

A férfi úgy néz rá, mintha azt latolgatná, vajon helyén vannak-e a kerekei, aztán lazán vállat von, és se szó, se beszéd továbblép. A kapu nemtörődöm, tompa dobbanással csukódik be utána.

Másodpercek szaladnak el, mire Ada szapora pislogással végre képes kiszakadni a zavarból.

Hát ez meg mégis mi volt? Mi ütött belé?

Talán csak a kialvatlanság és a fáradtság tehet róla. Nem szokott ő ennyire idiótán viselkedni. Bár ez a férfi... hát mi tagadás, kissé ijesztő volt.

Ada megrázza a fejét, és nagy sóhajjal belép a kapun.

A ház alatt átvezető sötét kapubeálló egy macskakövekkel kirakott, tágas belsőudvarra vezet. Amint Ada megérzi a bőrén a szemerkélő esőt, megáll, behunyja a szemét, és mélyet lélegzik. Hűs, ázott falevelek illatával teli levegő áramlik a tüdejébe, és ezernyi kép merül fel benne a gyerekkorából.

Az utcafronti magas épület egy kisebbet rejt itt, a város szívében. Ez is kétszintes, mint a kinti, de közel sem olyan nagy a belmagassága, így hívogatóbb, mint a takarékszövetkezetet és zálogházat rejtő, tekintélyes és régimódi kinti épület.

A ház L-alakú, a falak mentén fedett terasz húzódik, a tető alatt faasztalok és padok. Az udvar jobb oldalát művészi graffitivel telefestett fal szegélyezi, előtte terebélyes tölgyfa – Ada gyerekkorában imádott felmászni rá. Akkoriban a szülei pékséget üzemeltettek a földszinten, ők maguk pedig az emeleti lakásban éltek. Ada gyerekkora frissen sült kenyér és péksütemények édes illata között telt. Még ma is, ha kenyér illatát érzi, látja maga előtt a papáját, amint megfeszülő karral dagasztja a tésztát, érzi a kemence ropogós lángjainak melegét, és sokszor hallani véli, ahogy az édesanyja szelíd hangon dúdol.

A Bolond lyukat Ada bátyja akkor nyitotta meg, amikor a szüleik úgy döntöttek, hogy visszavonulnak és egy kisebb tóparti faluba költöznek. Olivér alaposan átalakíttatta a ház alsó szintjét, de az emeleten lévő lakást megőrizte eredeti állapotában, lényegében csak a falak színe és a berendezés változott.

Ada ajka halvány mosolyra húzódik, és a lelkében kicsit csillapodik a feszültség. Hiszen itthon van, végre itthon.

Lendületes léptekkel átvág az udvaron, és szaporán dobogó szívvel kinyitja az ajtót. Az orrát rögtön megcsapja a pörkölt kávé sötéten selymes illata, a fülébe lágy zongoradallam szökik, a kellemes meleg otthonosan öleli át.

– Képzelődöm, vagy tényleg a kishúgomat fújta be a szél? – zendül Olivér mély hangja.

Ada a bátyjára vigyorog.

– Képzelődsz – vágja rá. – Mert annyira hiányzom neked.

Olivér telt hangon felnevet, és megkerülve a pultot ölelésre tárja a karját. Ada boldogan fut a bátyjához.

– Szevasz, Csiga – zárja köré a karját Olivér, és jól megszorongatja.

Három hónapja nem látták egymást, telefonon persze beszéltek, de azért az nem ugyanaz. Ada mindig közel állt a bátyjához, nem tud visszaemlékezni olyan időre, amikor másként lett volna. Külsőre le se tagadhatnák egymást, ugyanaz a sötétbarna haj és ugyanolyan különös árnyalatú aranybarna szempár, bár az ismerőseik azt szokták mondani, hogy a féloldalas, játékos mosolyuk az, ami rögtön elárulja őket.

– Miért nem szóltál, hogy jössz? – Olivér szelíden eltolja magától Adát, és a szemébe néz. – Ha tudom, úgy intézem a beosztást, hogy ne legyek műszakban.

– Meg akartalak lepni – hárít Ada félszeg vállvonás kíséretében.

Olivér homloka komoran összegyűrődik.

– Baj van – jelenti ki feszülten.

Ada elátkozza magában, hogy Olivér előtt sosem tudott semmit eltitkolni, a bátyja rejtélyes módon mindig ráérez, ha valami bántja. Az édesanyjuk azt szokta mondogatni, hogy ez hétköznapi varázslat – az egyszerű dolgok, amelyek az emberek szívéből fakadnak, amelyek szeretetből, törődésből és odafigyelésből születnek, mind megmagyarázhatatlanok és varázslatosak. Mint egy mosoly, ami boldogságot csempész az ember szívébe. Ada nagyon örülne most az édesanyja mosolyának, de azt se bánná, ha a bátyja kevésbé fürkészőn méregetné.

– Mit szólnál hozzá, ha egy tea mellett beszélgetnénk? – veti fel Ada.

– Menjünk fel?

– Nem, jó lesz itt – rázza meg a fejét Ada. Nem akarja megijeszteni a bátyját, hiszen igazából semmi tragédia nem történt, és ha azt mondaná, fent beszéljenek, Olivér rögtön valami borzalmasra gondolna.

– Oké, akkor hozok teát, addig keress egy szimpatikus helyet – mosolyog rá Olivér, de a szemében aggodalom gomolyog.

Ada bólint, és már meg is fordul, hogy a sarokban lévő kanapéhoz menjen. Az a kedvenc helye, amióta csak Olivér megnyitotta a Bolond lyukat. Bár a helyiségen belül nem sok rész kapott külön nevet, ezt a sarkot a legtöbben molyzugként emlegetik. A kanapé mellett hatalmas könyvesszekrény áll, a könyveket bárki olvashatja, akár haza is lehet vinni őket, nem kell hozzá külön engedély és nincs lista sem, mégsem kelt lába soha egyetlen könyvnek sem.

Ahogy Ada leül, a tekintete körbeszalad a szedett-vedett asztalok, székek, puffok, fotelek és kanapék között. Nincs két egymáshoz illő darab, Ada szerint ez különleges, bohém bájt ad a helyiségnek. Ahogy a fehér falakra színes filctollakkal írt idézetek is, amelyek csakis a bátyja engedélyével kerülhetnek fel. A fiatalok rendszerint versenyeznek, hogy elő tudnak-e rukkolni olyan idézettel, amit Olivér enged a falra írni – ha valakinek sikerül, egy este ingyen fogyaszthat, de inkább a dicsőség maga az igazi vonzerő.

A terem másik végében, a pult melletti sarokban kisebb színpad áll, nem különösebben magas, inkább csak amolyan dobogó. Egy fiatal lány játszik a pianínón, néha megáll, és egy kottalapra ír, majd folytatja a játékot. Finom, édes és könnyű zene, mint amilyen a pillanat, amikor az ember álomba süpped.

Ada elmosolyodik – szereti a Bolond lyukat. Egyetemistaként minden nyáron itt lógott, a bátyja megőrizte neki a gyerekkori szobáját, és mindig örömmel fogadta, ha hazatért. Ada gyakran segített be a pultban, olykor pedig az irodában, ha épp ott volt rá szükség.

Szereti a nyugalmat, ami varázslatos módon állandó vendég a falak között. Ada nem tudja biztosan, mi teszi, de a Bolond lyukban nagyon ritka bármilyen konfliktus. Mintha lenne valamiféle íratlan szabály, hogy aki ide betér, elfogad mindenki mást – és ez egyszerűen működik. Talán azért, mert általában olyanok térnek be, akik szívesen kiszakadnak kicsit a valóságból, akik maguk is elfogadásra vágynak, épp ezért ők maguk is elfogadók.

Olivér igazán remekül kitalálta, hogy minden művészlélek barátságos menedékre leljen. Járnak ide színészek, zenészek, a közeli művészeti szakközépiskola tanulói, mindegy, hogy festőnek vagy épp táncosnak készülnek, zeneiskolások és még a város egyetemistái is, de hétköznap délelőttönként előszeretettel térnek be kisgyerekes anyukák és idősebbek is.

Most például az egyik ablak melletti asztalnál egy fiatalember tollat rágcsálva mered az udvarra, kicsit arrébb tőle egy fiatal lány ül modellt egy srácnak, mellettük pedig két bácsi sakkozik, de a biliárdasztalok felől is hallani nevetést. Az L-alakú épület másik szárában a játéksarok kapott helyet, lent két biliárdasztal, fölötte, a galérián, csocsóasztalok és darts.

Ada tekintete továbbsiklik, majd levegő után kap, ahogy megpillantja a férfit, aki odakint úgy megijesztette és összezavarta. A pasi az egyik bárszéken üldögél, előtte puhán gőzölgő kávé. A motoros dzsekijét levette, fekete ing feszül széles vállán és mellkasán. A sötétkék farmer kirajzolja izmos combját, bakancsba bújtatott lábát hanyagul pihenteti a szék lábtartóján. Markáns arcéle van, az állán borosta sötétlik, az orra határozott és egyenes vonalú.

Ada összerezzen, mikor a férfi – mintha csak megérezné, hogy figyeli – felé fordul. Összefonódik a tekintetük. Néhány kósza sötétbarna tincs a férfi homlokába hullik, miközben áthatóan és hidegen, csupa borongós zordsággal mered rá. Ada nem tudja, mivel érdemelte ki ezt a leplezetlen ellenszenvet, mégis érzi, hogy felforrósodik az arca. Megilletődve félrenéz.

Reméli, ez az ijesztő idegen nem törzsvendég – nem szeretne vele többet találkozni.

Ha elpirul, még bájosabb.

Lukács borúsan elfordul a lánytól. Tudta, hogy Olivérnek van egy húga, Olivér gyakran emlegeti őt, de arra nem számított, hogy ez a bizonyos kishúg – akit Lukács valamiért mindig épp csak egyetemistának és amolyan vadóc, szertelen kislánynak képzelt – ennyire különleges, azt pedig végképp eszébe sem jutott volna feltételezni, hogy őt ennyire megragadja majd.

Pedig nincs is benne semmi különleges. Se nem vékony, se nem telt, csinos, de nem feltűnő, az arca kicsit kerek, a haja sötétbarna, a szeme... nos, a szeme tényleg különleges – barna, de furcsán aranyló, mintha napfénnyel lenne tele.

Az öltözködése sem mindennapi. Térd alá érő pöttyös szoknyájában van valami szemtelenül visszafogott, ami azt súgja, nem kell ahhoz sokat mutatni, hogy egy férfi kíváncsisága feléledjen és többre vágyjon. A fekete öv karcsú derékra simul, a magas nyakú blúz nem nagy, de csábítóan gömbölyded mellet rejt.

Lukács húgai megőrülnének ezért az összeállításért, különösen a legkisebb, aki jelmeztervező szeretne lenni. Mivel Lukács nem egyszer hallgatta végig – véleménye szerint végtelen türelemmel – Hanna csacsogását, sokkal többet tud a ruhákról, mint szeretne, nem is szokta reklámozni, hogy pasi létére pontosan tisztában van azzal, hogy mit takar például a vintage, de akár azt is megmondja, hogy egy adott ruha melyik évtized jegyeit viseli magán.

Épp ezért tudja, hogy Ada olyan, mintha az ötvenes évek Amerikájából csöppent volna ide. Ha ezt figyelmen kívül hagyja, akkor viszont semmi nem indokolja, hogy ennyire veszettül vonzza a tekintetét.

A pokolba is, amikor odakint először megpillantotta, különös, soha nem tapasztalt érzés szorította össze a szívét, hogy aztán olyan vad dobogásba hajszolja, amitől Lukács valósággal megszédült.

„Mint a villámcsapás. Nem viccelek, fiam, pont olyan volt, amikor először megpillantottam édesanyádat. Villámcsapás."

Lukács beleborzong az emlékbe. Úgy tízéves lehetett, mikor az ebédlőasztalnál ülve az apja ezt mondta, az édesanyja meg kacagott, csókot nyomott az apja arcára, majd megborzolta Lukács haját. Lukács csak vigyorgott, felhőtlenül, vidáman, mert a szülei boldogsága rá is átragadt.

Régen történt – hessegeti el az emléket bosszúsan, és belekortyol a kávéba. Amit odakint érzett, egész biztosan csak a másnaposságnak és a kialvatlanságnak tudható be. A legkevésbé sem vonzza Ada.

Lukács a kávéjába bámul, és fanyarul elhúzza a száját.

Nem vonzza a fenét, de ez nem jelenti azt, hogy engednie kell ennek a vonzalomnak. Felnőtt férfi, képes megzabolázni a vágyait.

Egyáltalán minek gondolkodik ezen? Soha nem lenne akkora barom, hogy megkörnyékezze a főnöke húgát. Az se kizárt, hogy Olivér kirúgná érte, márpedig Lukács nem szeretné elveszíteni a munkáját, az albérletéről már nem is beszélve. Életében először igazán szabad, azt tehet, amit akar, akkor, amikor akarja, nincs felelősség, nincsenek kötöttségek, és még a melót is szereti. Ezt a szabadságot nem kockáztatná egyetlen nőért sem.

– Ahogy elnézlek, nem semmi éjszaka lehetett – rángatja ki a merengésből Olivér derűs megjegyzése.

Lukács válasz helyett csak halványan elmosolyodik. Sosem kérkedik az éjszakáival, és egyébként sem beszédes típus. Négy húg mellett megszokta, hogy ő az, aki inkább csendben marad.

– Tudom, hogy pocsékul időzítek – folytatja Olivér, ahogy bekapcsolja a vízforralót –, és más esetben nem is kérnék ilyet, de...

– Beállok, míg beszélsz a húgoddal – vág közbe Lukács, hogy megkímélje Olivért a további szabadkozástól. Ha neki toppanna be váratlanul valamelyik húga, hálás lenne ugyanezért, úgyhogy hiába férne rá egy alapos zuhany és egy kiadós alvás, ez a minimum, amit megtehet.

– Nagyon köszönöm – biccent Olivér, aztán Ada felé les, és a tekintetét aggodalom mélyíti el. Lukács is Adára pillant.

– Miért pont Csiga? – bukik ki belőle, mielőtt egyáltalán átgondolhatná, miért is szeretné tudni a választ.

Olivér nem veszi zokon a kérdést, elvigyorodik, miközben kikészít egy pöttyös kerámiabögrét.

– Ada úgy tízéves kora körül a fejébe vette, hogy háziállatot akar. Valami különlegeset. Először a patkányt választotta – épp tombolt nála a Harry Potter-láz –, de anya megvétózta, így kitalálta, hogy márpedig neki afrikai csigája lesz. Mivel az terráriumban van, anya nem bánta. Ada imádta nézni, és azzal húztam, hogy tanulhatna türelmet a csigájától, mert ő maga olyan, mint egy búgócsiga. Végül így ragadt rajta a Csiga.

– Hogy hívták? A csigát. – Ahogy kimondja, Lukács már bánja is a kérdést. Máskor egyáltalán nem érdekelné egy ilyen apróság – most se lenne szabad, nincs is semmi értelme, épp ezért mérhetetlenül bosszantja, hogy mégis érdekli.

– Spurinak – vágja rá nevetve Olivér.

Lukács is elmosolyodik. Furcsa, de úgy érzi, egy ilyen névválasztás nagyon is illik Adához. Van benne valami nem szokványos – ahogyan Adában is. Lukács azt kívánja, bár ne lenne.

– Bemutatlak majd Adának, bár igazság szerint úgy gondolom, az agyadra fog menni – jegyzi meg Olivér, zabolátlan, árnyalatnyit kaján jókedvvel a szemében.

Lukács fürkészőn Adára pillant. Bárcsak tényleg így történne. Ha Ada az őrületbe kergetné, akkor talán megszűnne ez a hirtelen jött, fura és érthetetlen vonzás, ami felé húzza. Könnyebb lenne úgy.

Felhörpinti a maradék kávét, aztán megkerüli a pultot, és beáll Olivér mellé. Nagyon igyekszik, hogy véletlenül se nézzen újra Ada felé.

Ada majdnem felhördül, mikor a mogorva pasi beáll a pult mögé. Olivér úgy két hónapja mesélte, hogy Rita felmondott, és a helyére nem egy lányt, hanem egy férfit vett fel, sőt mintha a nevét is említette volna, de Ada hiába gyötri az agyát, nem jut eszébe.

Tényleg ez lenne az a férfi? Ada elnyom egy bosszús sóhajt. Ennyit arról, hogy soha többé nem találkozik vele. Feszengve elfordítja a fejét, a gyomrában idegesítő görcs fészkelődik. Mégis mi van ebben a férfiban, amitől ő így zavarba jön? Ennek semmi értelme.

– Sápadt vagy. Minden rendben? – lép a kanapéhoz Olivér egy bögre teával a kezében.

– Persze – eszmél fel Ada, és még egy mosolyt is sikerül az ajkára kényszeríteni.

Olivér leteszi a bögrét az asztalra, majd leül a kanapéra. Ada nem fordul felé, inkább a bögre után nyúl, de az túl forró ahhoz, hogy rásimítsa a tenyerét. Pedig most jól jönne valami kapaszkodó, annyira zavaros benne minden. Kicsit előrébb hajol, és magába szívja a levendulatea puha gőz fodrait. A nyelvén már érzi is az édes „varázslat-ízt". Ada ajka halványan felfelé kunkorodik. Gyerekkorában semmihez sem tudta hasonlítani a levendula ízét, ezért aztán elnevezte „varázslat-íznek" – nos, igen, gyerekkorában akadtak fura ötletei, bár ha jobban belegondol, ez igazából manapság sincs máshogy.

Ada érzi magán Olivér tekintetét, de tudja, hogy a bátyja türelmesen megvárja, míg ő végre összeszedi magát és kiböki, mi a baj. Mivel kiskorától fogva túlagyalja a dolgokat, Olivér már régen megtanulta, hogy semmire se megy, ha sürgeti. Pedig igazából a legjobb lenne köntörfalazás nélkül túlesni rajta, hiszen ezen nincs mit szépíteni.

Ada megnedvesíti a száját, és Olivérre pillantva nagy levegőt vesz.

– Szóval az van, hogy kirúgtak.

– Hogy? De... mikor?

– Úgy két hónapja. Én... elszúrtam. – Ada úgy érzi, mintha lángolna az arca. – Elábrándoztam.

Olivér ajka leheletnyit felfelé ível, de nem mosolyodik el, amiért Ada nagyon hálás. Gyerekkora óta küzd azzal, hogy ne kalandozzon el folyton a figyelme. Ahogy felcseperedett, persze belejött, de ha picit fáradtabb, még mindig könnyen elmerül magában, olyankor pedig a világ megszűnik létezni.

Ez nem mindig tragédia – például ha egy-két megállóval továbbmegy a metrón, legfeljebb később ér haza, ha nem figyel oda főzés közben, lekap a kaja, ha elfelejt kiteríteni, még mindig kiöblítheti még egyszer a ruháit, de ha meló közben fordul elő, az sajnos az állásába kerülhet. Bár ha úgy veszi, évekig kihúzta, hogy ne okozzon galibát, ezt akár sikerként is elkönyvelheti. Pedig szerette a munkáját. Gyakornokként került egy divatmagazinhoz, és mikor befejezte az egyetemet, marketingasszisztensként pozíciót ajánlottak neki, ő pedig egy pillanatig sem habozott, rögtön elfogadta. Szerette az állandó pörgést, és még ha sokszor jutott is rá kulimunka, azért valamelyest a kreativitását is kiélhette.

Azonban amikor kirúgták, és ő belevetette magát az álláskeresésbe, majd sorra kapta az elutasításokat, rájött, hogy valójában fogalma sincs, mit akar igazán csinálni. Ez megijesztette. Itt van huszonhat évesen, és ha arra gondol, hogyan tovább, egy óriási fehér foltot lát maga előtt. Ami bizonyos tekintetben jó, hiszen ezt a fehéret bármilyen színnel kitöltheti, ugyanakkor rossz is, mert hát fogalma sincs, milyen színhez kellene nyúlnia. Nem is a munkája elvesztése, hanem ez a bizonytalanság gyötörte meg igazán.

Ada szégyenlősen Olivérre pillant.

– Nem találtam másik munkát, úgyhogy fel kellett mondanom az albérletem – hadarja el egy szuszra.

– Miért nem szóltál? Segítettem volna – lágyul el Olivér tekintete.

– Tudom, de... nem akartam. Azt hittem, megoldom. Csak... nem sikerült – hajtja le Ada a fejét. Hirtelen rázuhan az elmúlt hetek kilátástalansága, és összeszorul a torka.

– És most? – teszi fel Olivér a sarkalatos kérdést, árnyalatnyi noszogatással a hangjában, mintha már pontosan tudná, mit keres itt.

Ada behunyja a szemét, hogy erőt gyűjtsön. Annyiszor végigrágta már magában ezt, most mégis muszáj elismételnie: nem szégyen, ha a jelenlegi helyzetében megfutamodik, és a bátyjára támaszkodik. Hálás lehet azért, hogy van erre lehetősége, hogy számíthat Olivérre. Nem mindenkinek adatik ilyen testvér.

– Ha nem bánod, hazaköltöznék, mármint ide, a régi szobámba, és... ha felveszel, akkor dolgoznék neked. Ha most nincs rám szükség, akkor pedig keresek valamit, szóval nem úgy gondolom, hogy ingyen...

– Ada, fogd be – pirít rá szelíden Olivér. – Addig maradsz, ameddig csak akarsz, és igen, felveszlek.

A megkönnyebbülés egy hurrikán erejével söpri ki Ada testéből a feszültséget – hirtelen egy leeresztett léggömbnek érzi magát. A nyomasztó bizonytalanság, ami egyre makacsabbul terpeszkedett el a lelkében, most elillan, és a helyére otthonosan befészkelődik a biztonság. Nincs több görcsös aggodalom a munka miatt, az albérlet miatt, nem kell kínosan ügyelve számolgatnia, hogy kijön-e hó végéig – végre kiengedhet.

– De ugye nem csak azért, mert a húgod vagyok? – préseli ki magából Ada reszketeg hangon. Ezt még muszáj tudnia. Olivér bármit megtenne érte, és Ada nem szeretné kihasználni vagy visszaélni azzal, hogy testvérek.

– Nem. Történetesen azért, mert jelenleg nincs női pultosunk. Zoli még a nevedet is áldani fogja, ha megtudja, hogy felvettelek, hetek óta könyörög, hogy kerítsek már végre valakit, de... – Olivér zavartan köhint egyet. – Szóval nem egyszerű.

Ada igyekszik visszafojtani a mosolyt, de nem jár sikerrel. Zoli Olivér gyerekkori legjobb barátja, és igazi szívtipró. Nem azért, mert olyan ellenállhatatlanul jóképű, sokkal inkább a kisugárzásában van valami magával ragadó és lehengerlő, ha pedig igazán beveti magát, csak kevés nő tud neki ellenállni.

Olivér sem ártatlan bárány, a legtöbb nőt pillanatok alatt zavarba hozza, bár ezt Ada sosem értette, de úgy véli, csak azért, mert ő képtelen Olivérre férfiként tekinteni. Mindenesetre ők ketten mindig bőven elégnek bizonyulnak ahhoz, hogy a legtöbb nő ne húzza ki sokáig velük.

– Viszont vannak szabályok – ráncolja össze Olivér a homlokát.

– Igen?

– Első szabály: nem randizunk munkatársakkal.

Ada elvigyorodik.

– Fogadjunk, hogy ezt a fiúknak nem így adtad elő.

– Nem hát, de te a húgom vagy, és nem vagyok hajlandó arra gondolni, hogy van szexuális életed. – Olivér szeme elkerekedik, majd zavart köhintés kíséretében megrázza a fejét. – Ezt már kimondani is dermesztő.

Ada beharapja az ajkát, hogy ne nevessen fel, de inkább nem fűz hozzá semmit. Nem áll szándékában a bátyjával kibeszélni a szexuális életét – igazából ezt mással sem áll szándékában kibeszélni. A szex említése mindig zavarba hozza, elég egy pikáns megjegyzés, és ő máris kényelmetlenül feszeng.

– Oké, mi a következő szabály?

Olivér elgondolkodva félrebillenti a fejét.

– Igazából csak ez az egy van – jelenti ki komolyan.

Ada felnevet. Jellemző Olivérre, hogy csupán egyetlen olyan szabállyal áll elő, amivel őt akarja védeni. Bár tekintve, hogy Ada az egyik munkatársát gyerekkora óta ismeri, és végignézte, hogyan csavarja el nem egy lány fejét, szóba se jöhetne – ráadásul Zoli amúgy sem kockáztatná, hogy Olivér péppé verje.

A férfit, aki most a pult mögött áll, Ada még annyira se venné számításba – elég csak ránéznie, és máris úgy érzi, hogy a tél minden hidege kúszik a szívébe. Ez a férfi ijesztő, és Ada hálás lesz, ha minél kevesebbszer kell párban dolgoznia vele.

– Azt hiszem, ezt nem esik majd nehezemre betartani.

– Akkor fel vagy véve – mosolyodik el Olivér.

Ada torka összeszorul, a megkönnyebbüléstől vagy a meghatottságtól, hirtelen nem is tudná eldönteni. Szaporán pislogva igyekszik visszatartani a kiszökni kész könnyeket.

– Szerintem idd meg a teát, mielőtt teljesen kihűl – dünnyögi Olivér. Sosem tudott mit kezdeni a könnyekkel. – Utána bemutatlak Lukácsnak. Tényleg, azt meséltem, hogy két hete lakótársak lettünk?

Ada a bátyjára mered. Úgy érzi, a tél hidege a szívéből most alattomos, éles szúrással a fejébe hatol, picit mintha még bele is szédülne. Mert ha az a férfi Olivér lakótársa, akkor az ő lakótársa is lesz, ami azt jelenti, hogy esélye sincs elkerülni őt.