„10. Pont úgy szeressük egymást, ahogyan vagyunk, a hibáinkkal együtt."

– Anya! – szakad ki Adából, amint megpillantja az édesanyját.

A földre ejti a táskáját, és úgy, ahogy van, sapkában, kabátban, az édesanyja karjába veti magát. Minden korábbi fogadkozása ellenére megerednek a könnyei – ugyan sejtette, hogy előbb-utóbb kitör belőle a napok óta visszaszorított feszültség, de remélte, hogy nem rögtön, amint belépnek a szülei házába.

Karácsonyra jöttek haza Olivérrel. Három napig lesznek itthon, Olivér karácsonykor soha nem nyit ki – azt szokta mondani, az ünnep a családé. Ada nem bánja. Egy héttel ezelőtt még ez a három nap is örökkévalóságnak tűnt volna Lukács nélkül, most azonban olyan, mintha újra tudna levegőt venni.

Olivér felajánlotta, hogy jöjjön haza hamarabb, de Ada nem akarta cserbenhagyni a bátyját. Tudja, hogy boldogultak volna nélküle is, de ha nem bírja ki ezt a pár napot, azzal beismerte volna, hogy Lukács és közte mindennek vége, ezt pedig nem bírta elfogadni.

Az első sokk után meggyőzte magát, hogy Lukács talán azért akar annyira elmenekülni, mert az állításával ellentétben igenis szerelmes belé, és egyszerűen csak megijedt. Épp ezért Ada úgy tett, mintha mi sem történt volna. Olivér ugyan átvariálta a beosztást, így egyszer sem került párba Lukáccsal, de míg váltották egymást, elkerülhetetlenül találkoztak.

Ada mélyen elrejtette a félelmét és a kétségeit, és ugyanígy viselkedett, mint máskor. Dacosan hitte, hogy ha nem vesz tudomást arról, mennyire elromlott minden, akkor még helyrejöhet. Hogy ha nem engedi meg magának a fájdalmat, akkor nem is fáj.

Lukács azonban átlátott rajta. Tegnap zárás után félrehívta, és közölte vele, hogy nem fogja meggondolni magát, januártól pedig nem dolgozik tovább a Bolond lyukban.

Ha csak felidézi, mennyire közömbösen nézett rá a férfi, hogy egy szemernyi vágy sem volt a tekintetében, hogy úgy pillantott rá, mintha idegenek lennének, Ada máris újra úgy érzi, dermedtre fagy benne a lélek. Mintha jeges, csípős szelek támadnának benne, kíméletlenül, kegyetlenül, éhesen.

Egyre kevesebb meleget hagynak benne.

Mert Lukács talán tényleg nem szereti, talán számára a kapcsolatuk valóban csak a szexről szólt. Egészen addig a pillanatig valahol mélyen még hitte, hogy Lukács végül belátja, együtt kell lenniük, ez tartotta benne a lelket, de tegnap... tegnap óta már nem tud őszintén hinni benne. Talán csak naiv volt, talán könnyebb volt reménykedni, mint elfogadni valamit, ami elfogadhatatlannak tűnik. Talán alaposan átverte saját magát.

Talán...

Ada könnyei még jobban megerednek. Még mindig kapaszkodna, pedig talán sosem volt mibe.

– Mi történt?

Ada felkapja a fejét az édesapja hangjára, de az apukája nem rá, hanem Olivérre mered. Ráncokkal barázdált arcán komor feszültség. Ada már nyitná a száját, hogy megelőzze Olivért, és a védelmébe vegye Lukácsot, mielőtt az apukája egyáltalán megtudná, hogy egy férfi miatt sír, de Olivér hamarabb szólal meg.

– Lukács – adja meg a választ tömören.

Az édesapjuk szemöldöke elégedetlenül összeszalad, és továbbra is fürkészőn mered Olivérre. Olivér halványan elmosolyodik.

– Jelenleg nagy barom, de attól még jó ember.

Ada édesapjának erre még jobban összeszalad a szemöldöke – Ada úgy sejti, csak a mondat első felét fogta fel. Az apukája bármit megtenne érte, bármi áron megvédené. Pedig szelíd ember, ugyanolyan színes fantáziával, mint Ada, mindketten örök álmodozók. Ada tőle örökölte a színeit is, bár az édesapja haja már szürkére fakult. Testalkatra olyan, mint Olivér, igaz, az elmúlt években kis pocakot eresztett, de azért még így is tekintélyt sugároz magából. Ennek ellenére Ada azzal szokta húzni, hogy így már nem olyan, mint egy harcos viking, hanem mint egy barátságos óriás.

Bár ebben a pillanatban inkább dühös óriásra emlékeztet.

– Elég lesz, Attila – szólal meg csendesen Ada édesanyja. – A lányunknak semmivel nem lesz jobb, ha dühös vagy arra a fiúra.

Ada édesapja válla leheletnyit enged, és közelebb lép hozzájuk. Ada most őt öleli át. Mélyen magába szívja a papája illatát, füstös, árnyalatnyit kesernyés pipaillat. Adát a gyerekkorára emlékezteti, és ebben a pillanatban azt kívánja, bár kislány lehetne újra, akit minden rossztól megvédenek a szülei, de ettől csak még keservesebben sírni kezd – mert Lukács elvesztette a szüleit, őt nem védte meg senki, neki csak felelősség és aggodalom jutott. Nem is csoda, ha most menekülne, ha tudat alatt fél lekötni magát...

– Jól van, no, jól van – dörmögi az édesapja finoman megpaskolva a hátát.

Ada még a könnyei ellenére is elmosolyodik – ahogy Olivér, úgy az édesapjuk sem tud mit kezdeni a könnyekkel.

– Főzök teát – szólal meg Ada édesanyja –, aztán leülünk, és kibeszéled magadból, amit szeretnél, rendben?

Ada szipogva bólint.

Össze kell szednie magát, a sírás sehová sem vezet, és az anyukája talán tud olyat mondani, amitől némileg bizakodóbban tekint a jövőbe.

Egy-két órával, jó néhány csésze teával és töménytelen szóval később Ada kifacsart szivacsnak érzi magát. A tágas, világos konyha levegője mintha besűrűsödött volna az érzéseitől, mintha a kintről beáradó téli napfény sápadtan folyna szét a falakon.

Ada nem mesélt el válogatás nélkül mindent, azért mégiscsak van, ami Lukácson és rajta kívül senkire nem tartozik, de kiöntötte magából az összes félelmét. Ahogy egyre jöttek és jöttek a szavak, ahogy életében először könnyek közepette elátkozta a Büszkeség és balítéletet – nem mintha a könyv bármiről is tehetne, de Ada jelenleg nem keres logikát magában –, furcsa gondolat körvonalazódott benne.

Vajon ha másik könyvbe rejti a listát, Lukács akkor is megtalálja? Miért pont ezt a könyvet kapta ajándékba az eladólánytól a könyvesboltban? Mi van, ha nem véletlen volt? Ha sokkal inkább sorsszerű, hogy a lista Lukács kezében kötött ki? Ha igazából mindenről, ami történt, a varázslat tehet?

De ha így van, akkor minden, ami most történik, vezet valahová. Vagy már megint ostobaságba akar kapaszkodni?

Ada az édesanyjára pillant. A szemét ellepik a könnyek, a torkában akkora gombóc, amit már képtelenség lenyelni.

– Létezik ennyi véletlen? Nem lehet, hogy... hogy mindennek így kellett lennie? Hogy mindez azt jelenti, hogy Lukács mégis... – Ada hangja elcsuklik, nem tudja befejezni. Mert mi van, ha csak áltatja magát?

Az édesanyja átnyúl az asztalon, és megszorítja a kezét.

– Nem tudom, kincsem. Csak azt tudom, hogy az élet sokkal bonyolultabb és összetettebb annál, mintsem hogy mindenestül megérthessük. Néha nincs más, csak a remény.

Ada fáradtan behunyja a szemét és nagyot sóhajt. Vajon bolond, hogy mindennek ellenére, ha nem is akarja, még mindig reménykedik? És mennyire fog fájni, ha ez az alig pislákoló remény is kialszik benne?

***

Lukács a fotelből figyeli a hóesést. A nagyanyja nappalijában ül – vagyis most már Liviéké. Eltekintve a zongorától, amit Livi az ő kedvéért tartott meg, lecserélték a régi ütött-kopott bútorokat. Lukács örül, hogy Livi és a férje átrendezték a szobát, így ez már igazán az ő otthonuk. A derűs, könnyű pasztellszínek jellemzőek Livire, nem mintha ebből így az éjszaka közepén bármi is látszódna. Lukács nem kapcsolt villanyt, csak a karácsonyfa izzói adnak fényt. Olyan, mint a Bolond lyukban...

Lukács felmordul. Szeretné kizárni magából az emlékeket.

Bár igazából semmit sem tehet, gyakorlatilag mindenről Ada jut eszébe.

Jó lenne most odaülni a zongorához, de nem akarja felébreszteni a húgait. Pedig ha játszhatna, valószínűleg megnyugodna. Ki tudja, talán végre normálisan aludna, nem úgy, mint az elmúlt napokban.

Ada nélkül...

A nappali ablakai az utcára néznek, a lámpafényben szikráznak a sűrűn hulló pelyhek. Adának tetszene, ahogy a házakat, a kerteket és az utat belepi a hó.

Vajon a havazásról most már mindig Ada fog eszébe jutni? Mennyi időnek kell eltelnie, hogy már ne gondoljon rá annyit? Hány nap még? Hány végtelenek tűnő perc és óra? Mikor lesz újra értelme nélküle az időnek?

Pokoli volt a múlt hét, Lukács gyűlölte minden pillanatát. Olyan nehéz volt közömbösnek lennie, mikor legszívesebben minden egyes alkalommal, ha látta Adát, megcsókolta volna.

De ha holnapután visszamennek dolgozni, már csak pár napot kell kibírnia, aztán vége. Még nem tudja, mihez fog kezdeni, de majd kitalál valamit. Persze hiányozni fog neki a Bolond lyuk.

Ada is hiányozni fog...

Megreccsen mögötte a parketta, Lukács oldalra kapja a fejét. Hanna mezítláb, kócosan, pizsamában lép hozzá közelebb.

– Miért nem alszol? Minden rendben? – húzza ki magát rögtön Lukács.

Hanna elnézően elmosolyodik.

– Persze, nem kell ám mindig aggódnod miattam. – Hanna a kanapéhoz sétál, leül és felhúzza a lábát, aztán töprengve ránéz. – Kérdezhetek valamit, amire jó eséllyel nem igazán akarsz majd válaszolni?

– Ki vele – bólint Lukács biztatón.

– Mikor megpillantottad őt, az... olyan volt, mint a villámcsapás? – súgja Hanna egyszerre kíváncsian és lelkesen.

– Hát ezt meg honnan szeded? – Lukácsot őszintén meglepi a kérdés. Mégis honnan tudhatna erről Hanna?

– Nagyi mesélte. Apa úgy érezte magát, mintha villám csapott volna bele, mikor megpillantott anyát. Nagyi azt mondta, a családban mindenki így talált rá az igazira. Mintha hirtelen kifordult volna a sarkaiból a föld.

Lukács nem mond semmit. Pontosan emlékszik, mit érzett, amikor először pillantotta meg Adát. Hogy földbe gyökerezett a lába és nem kapott levegőt. Hogy utóbb arra gondolt, olyan volt, mintha villám sújtotta volna.

De nem hiszi, hogy ez bármit jelent, már azon túl, hogy Ada már akkor megfogta.

– Tényleg nem szereted őt, vagy csak félsz szeretni? – suttogja Hanna, mintha csak érezné, mire gondol éppen.

Lukács már nyitja a száját, de Hanna megrázza a fejét.

– Ne válaszolj, csak gondolkodj el rajta.

Nincs min gondolkodni.

A karácsonyfa fényei szétolvadnak Hanna szemében, minden bizonnyal ettől tűnik szokatlanul komolynak a tekintete.

– Ne haragudj azért, amit mondani fogok, és ne is vágj közbe, jó?

Lukács komoran bólint. Nem szokta meg, hogy Hanna ennyire felnőttes legyen, furcsa látni az arcán a feszültséget, az aggodalmat. Mindig ő volt, aki aggódott, nem fordítva.

– Mindig azt kívántam, hogy boldog légy. Olyan sokat tettél értem, értünk, és közben... nem éltél igazán. Megígérted, hogy nem szólsz közbe – vet rá szigorú pillantást Hanna, amint Lukács rázni kezdi a fejét.

Lukács elhúzza a száját, de nem szólal meg.

– Mindketten tudjuk, hogy így volt – folytatja Hanna. – És most, amikor megtehetnéd, amikor végre élhetnél, inkább elmenekülsz. Láttalak Adával, Lukács, mellette... mellette jobban önmagad vagy, mint bármikor máskor. Mellette élsz.

Igen, ez igaz, de ez még nem jelenti azt, hogy lenne jövőjük Adával. Nem hitegetheti őt, nem használhatja ki. Nem lenne tisztességes.

– Csökönyös szamár vagy, de azért szeretlek – sóhajtja Hanna. – És remélem, hogy rá fogsz jönni, mennyire hülye vagy, mielőtt késő lenne.

Ugyan mihez lenne késő?

Lukács megrázza a fejét.

Egyedül azt bánja, hogy fájdalmat okozott Adának. Meg persze azt is, hogy már nem lehet vele. De mindez nem változtat azon, hogy helyesen cselekedett.

– Nem foglak meggyőzni, igaz? – kérdi Hanna szomorúan lebiggyedő szájjal.

– Azt tettem, ami a legjobb mindenkinek – feleli Lukács hangsúlyosan. Nem akarja tovább ragozni ezt a témát, épp elég, hogy folyton Adára gondol.

Hanna feláll, hozzá lép, és puszit nyom az arcára.

– Szerintem ezt te sem hiszed el – közli, és mielőtt Lukács bármit felelhetne, magára hagyja.

Lukács újra a havazást bámulja. A gondolatai pont ugyanúgy kavarognak, mint odakint a hópelyhek.

Az édesapja hitt a villámcsapásban.

„Mint a villámcsapás. Nem viccelek, fiam, pont olyan volt, amikor először megpillantottam édesanyádat. Villámcsapás."

Ada is hinne benne, mert Ada szerint a világ tele van csodákkal és varázslattal. Amikor vele volt, olykor-olykor még ő is elhitte, hogy így van.

Lukács behunyja a szemét és hátrahajtja a fejét.

Annyira szeretné, ha nem érezné szüntelenül ezt a mardosó hiányt.

Ha valahol mélyen nem akarná, hogy igenis létezzen varázslat és létezzen villámcsapás, ő pedig legyen szerelmes.

De hiába kívánja, attól még nem lesz valóság.

***

Ada érzi magán Lukács kezét, érzi az érintések nyomában szisszenő csábítást, és a szenvedély szétárad a testében, sűrű és forró, és bele kell merülni.

Sajog az egész teste. A vágy végigömlik rajta, egyetlen porcikáját sem hagyja érintetlenül.

Olyan súlyos a szemhéja, olyan súlyos benne minden, az érzései, a vágy, a néma sóvárgás. Végtelen-sötétbe zuhan, levegőért kap, és az öle lüktet a hiánytól.

El akar veszni Lukácsban, azt akarja, hogy a férfi elcsitítsa a testében ezt visszafoghatatlan tombolást, hogy megszelídítse az áradatot, hogy újra hangtalan sikolyokat csaljon az ajkára, hogy úgy csókolja, mintha ő lenne a levegő...

Ada könnyekkel a szemében riad fel. Dühösen megtörli a szemét, aztán magzatpózba gömbölyödik, és csak mered maga elé. Talán ma fel se kel. Végül is mennyivel jobb, ha úgy tesz, mintha élne?

Eljött a karácsony, és el is múlt. Ada úgy érzi, átlebeg a napokon. Nincs súlya a pillanatoknak, csak az érzéseinek. Mintha elveszett volna magában. Mintha a kilátástalanság egyre mélyebbre húzná.

Olivér rábeszélte, hogy ne menjen vissza dolgozni. Ada ragaszkodott volna hozzá, hogy ki fogja bírni, de Olivér sokat sejtető mosollyal közölte, hogy talán jót tenne Lukácsnak, ha érezné a hiányát. Ada nem tudja, mit remél ettől Olivér, de a bátyja mégiscsak pasiból van, szóval hallgatott rá. Még akkor is, ha a tehetetlenség irtózatosan idegtépő és nehéz.

Hiszen januárban Lukács már nem lesz a Bolond lyukban. De ugyan mit tehetne, ha újra találkoznának? Már elmondta neki, hogy szereti – csak éppen Lukács nem akarta elhinni. De hát hogy bizonyíthatná be neki, ha a férfi egyszerűen eltaszítja? És menne vele bármire is, ha Lukács elhinné, hogy szereti? Hiszen ő... ő talán nem szereti... talán nem is látják egymást többé...

Ez a gondolat annyira fájdalmas, annyira elviselhetetlen, hogy Ada önkéntelenül még jobban összegömbölyödik. Mintha el akarna rejtőzni a fájdalom elől.

A fájdalom és a lelkiismeret-furdalás elől.

Hiszen nem Lukács tehet arról, ami köztük történt, mégis ő az, aki elveszítette az albérletét és a munkáját. Mihez fog kezdeni? Mi van, ha nem talál munkát? Vagy ha talál, de nem lesz boldog?

Ada nagyot sóhajt, és a hátára fordul. Szaporán pislogva mered a plafonra, a szeme bepárásodik, de nem hagyja megszökni a könnyeket.

Az igazi szerelem soha nem önző. Ha Lukács boldog lenne nélküle, akkor még ha fájna is, elfogadná, hogy így a legjobb. Nem mintha lenne más választása, de úgy talán könnyebb lenne. Úgy talán kibírná, bármi jöjjön is.

Csak azt szeretné, hogy Lukács jól legyen. Hogy ha ő nem teheti boldoggá, akkor találjon valakit, aki mellett boldog lehet.

Ada szívébe fájdalom tép, hevesen, élesen, de csak azért sem sír.

– Még mindig ágyban? – robban be a szobába kopogás nélkül Bogi.

– Igen – motyogja Ada.

Bogi elégedetlenül ráncolja a homlokát, ahogy leül az ágyra.

– Hogy vagy?

Ada feljebb tornázza magát, a háttámlának támaszkodik, és megvonja a vállát.

– Megvagyok – feleli nem túl nagy meggyőződéssel. De hát mit szépítse? Bogi egyébként is átlátna rajta.

Többször is beszéltek telefonon az elmúlt napokban, de még úgy se tudta elrejteni Bogi elől, mennyire pocsékul van. Elég régóta ismerik már egymást ahhoz, hogy a másik hangjából is megérezzék, ha baj van.

– Valamit mondanom kell – jelenti be Bogi tárgyilagosan. – Fontos lesz, szóval figyelj, oké?

Ada bólint, Bogi pedig nagy levegőt vesz.

– Benéztem ma reggel a Bolond lyukba, Lukács volt bent.

– Jól van? – szakad ki Adából meglóduló szívveréssel.

– Igyekszik úgy tenni, mintha jól lenne, de pocsékul fest. Megkérdezte, te hogy vagy, és akkor én... – Bogira nem jellemző, hogy ne találjon szavakat, most mégis hitetlenül megingatja a fejét. – Ada... én elhiszem, hogy a listád testet öltött.

– Tessék? – leheli Ada ledöbbenve.

– Hiszek a varázslatban, legalábbis ebben – mosolyodik el szélesen Bogi. – Ez még nekem is képtelenségnek tűnik, de... elég sokat meséltél nekem a romantikus regényeidről, hogy tudjam, milyen férfit képzeltél el magadnak. Lukács pontosan olyan férfi, és bár ezt megrázó kimondanom, de talán tényleg a te varázslatod tehet róla. Szóval lehetetlen, hogy Lukács előbb-utóbb ne jöjjön rá, hogy téged akar.

– Tényleg így gondolod? – suttogja Ada.

– Igen – bólint Bogi határozottan. – Ahogy nézett rám, ahogy várta a választ, az mindent elárult. És lehet, hogy te már nem hiszel a varázslatban, de én hiszek helyetted is.

Ada ezúttal már nem tudja visszatartani a könnyeit, de most inkább a megkönnyebbüléstől sír.

Bogi visszaadta a varázslatba vetett hitét, pedig Ada nem is tudta, hogy elveszítette.

***

Lukács ujjai könnyedén táncolnak a billentyűkön.

Már bezártak, ő pedig úgy érezte, muszáj játszania, mert elviselhetetlen, hogy be se kell hunynia a szemét, mégis mindenhol Adát látja. Ahogy nevet, ahogy mosolyog, ahogy egyik asztaltól a másikig szökken, ahogy a sörösüveget mikrofonként használva bolondozik. Szinte még azt is hallani vélte, ahogy énekel. El kellett magában nyomnia a képeket.

Olivér hátul van a raktárban, ha visszajön, hallani fogja, de Lukácsot most még ez se érdekli. Januártól úgysem dolgozik itt – mit számít, ha Olivér megtudja, hogy egész jól zongorázik?

Mióta visszajöttek, furcsa Olivérrel és Zolival a kapcsolata. Olivér úgy viselkedik, mintha Ada nem is miatta lenne távol, Zoli pedig folyton úgy méregeti, mintha legszívesebben alaposan ellátná a baját.

Lukács a dal végére ér. A csend a lelkébe mar. Gondolkodás nélkül újra játszani kezd.

Debussy: Claire du Lune.

Ezt játszotta akkor is, amikor Ada felbukkant, mint egy éjszakai tündér, és menthetetlenül a bűvkörébe vonta.

Nem tud szabadulni a hangoktól.

Nem tud szabadulni az emlékektől.

Minden pillanat, amit Adával töltött, olyan elevenen él benne, mintha épp csak most történne.

– Nem is tudtam, hogy ennyire jól játszol.

Lukács összerezzen, ahogy Olivér mellé lép.

– Nem szoktam reklámozni – mormogja távolságtartón.

– Ada tudja? – kérdi Olivér hanyagul.

– Igen – szűri a fogai közt Lukács.

– Ada sok mindent tud rólad, amit senki más.

– Igen.

A pokolba is, nem akar Adáról beszélni! Azért játszik, hogy elfelejtse végre, mi a fenéért nem hagyja békén Olivér?

– Most mit csinálsz? – morran Lukács, ahogy Olivér közelebb húz egy széket, és leül.

– Idegesítelek.

Lukács félreüt, hamis hang bontja meg a dallamot, de azért játszik tovább.

– És élvezed?

– Mérhetetlenül – neveti el magát Olivér. – Vedd úgy, hogy ezt kapod cserébe, mert nem húztam be neked egyet. Bár lehet, azt kellene, akkor talán észre térnél.

Lukács komoran Olivérre pillant, de a derűn kívül mást nem tud leolvasni az arcáról.

– Mégis miről beszélsz? – kérdi, pedig ha nem feszegetné a témát, jó eséllyel Olivér feladná. De a kíváncsisága erősebb – és talán Adáról is megtudhat valamit.

– Arról, hogy fülig belezúgtál a húgomba.

– Nem – tiltakozik Lukács ösztönösen.

– Istenem, dehogynem – röhögi el magát Olivér. A szeme elárulja, hogy épp baromi jól szórakozik. – Mit gondolsz, miért nem vertem szét a képed? Az első pillanattól fogva egyértelmű, hogy odavagy érte.

– Nem.

– De. És ezt akár az örökkévalóságig folytathatjuk, akkor is nekem lesz igazam.

Lukács nem mond semmit. Reméli, ha nem reagál, Olivér békén hagyja. Csak játszani szeretne, belemerülni a hangokba, és kitörölni magából mindazt, ami Ada és közte történt.

– Tudod, szerintem mi a szerelem? – szólal meg elmélázva Olivér. – Amikor a másik mindennél fontosabb. Amikor bármit megtennél azért, hogy a másik boldog legyen. Amikor magadra nem is gondolsz. Amikor az tesz boldoggá, ha a másik boldog.

Lukács most sem reagál, csak játszik tovább, de közben azt kívánja, hogy Olivér fogja már be végre.

– Ada kislányként egyszer bezárkózott a szobájába, és csak azt hallottuk, hogy zokog. Anyáék idelent voltak, Zoli meg én Ada ajtaja előtt. Belénk állította a szart, fogalmunk se volt, mi baja lehet. Mikor végre bekönyörögtük magunkat a szobájába, nagy nehezen kiszedtük belőle, hogy attól fél, sosem lesz szerelmes. Mert kiszámolta – ne kérdezd, hogyan –, hogy mennyi esély van rá, hogy az ember megtalálja az igazit. Akkor jöttem rá, és igen, rohadtul nyálas gondolat, de mentségemre legyen mondva, tizenhét éves voltam és épp rajongtam egy lányért, hogy ha egyszer megtalálnám a tökéletes nőt, semmiért a világon nem engedném el. Te most épp elengedni készülsz. Nem lesz még egy Ada az életedben, és ezt nem azért mondom, mert a húgomról van szó, hanem azért, mert ez az igazság. Fogalmam sincs, mi bajod van a szerelemmel, de nagy marha vagy, ha nem ragadod meg. Amíg Adával voltál, boldog voltál, most nem vagy az. Szerintem ez pofonegyszerű.

Tényleg nem lesz még egy Ada az életében. Adából csak egy van, ő különleges és csodálatos és...

Lukács hirtelen úgy érzi, valami széttörik benne, a szíve nagyot dobban, hogy aztán szabálytalanul verdessen – mintha most szabadult volna, mintha még erőtlen lenne.

A keze nem mozdul, a dallam megakad.

Dermedten mered maga elé. Nyitva van a szeme, de semmit nem fog fel abból, amit lát. Eltűnik a Bolond lyuk, eltűnik minden – csak Ada marad. Ada, ahogyan ránéz és azt mondja, szereti.

Lukács szíve szaporán dobog, a testét valami különös izzás hevíti. Valami, ami több mint vágy vagy szenvedély, valami, ami olyan elemi, ösztönös és mély, hogy beleszédül.

Hogy lehetett ennyire ostoba? Vakon ragaszkodott ahhoz, hogy nem akarja magát lekötni, és közben megfeledkezett arról, amit Adának mondott. Hogy miért ne lehetne a cél a boldogság? Hiszen mi más számít? És mi számít, ha az ember boldog?

Adával lenni nem kötöttség, nem felelősség, Adával lenni az egyetlen, aminek értelme van. Az egyetlen, amitől úgy érzi, él.

Lukács szeretné a falba verni a fejét.

– A francba, tényleg marha vagyok – leheli önkéntelenül.

– Örülök, hogy végre belátod – jegyzi meg derűsen Olivér.

Lukács nevetve megingatja a fejét. A napok óta hurcolt feszültség eltűnik belőle, nem marad más, csak szabadság. A szabadság, hogy feltétel nélkül, mindenestül szeret.

Hogy is hihette, hogy nem így van?

Hogy hihette, hogy van értelme az életének Ada nélkül?

Lukácsban acélos elhatározás árad szét. Meg kell mondania Adának, hogy szereti.

– Kiviszel Adához? – fordul Olivérhez.

– Most?

Lukács bólint. Ugyan mire várna? Így is épp elég fájdalmat okozott Adának, egy perccel sem akar többet. Akkor sem, ha ehhez az éjszaka közepén kell hozzá beállítania.

– Nem lehet, ittam – rázza meg a fejét Olivér.

Lukács gondolatai szélsebesen pörögnek, máris más megoldás után kutat. Kimegy Adához, akkor is, ha gyalog kell nekiindulnia.

– De talán Zoli ki tud minket segíteni – húzza elő Olivér a zsebéből a mobilt.

***

Ada arra ébred fel, hogy rettenetesen kell pisilnie. Rossz ötlet volt, hogy lefekvés előtt teát ivott, de mostanában nem alszik jól. Hiányzik mellőle Lukács, hiányzik az a biztonság és nyugalom, amit mindig érez, ha a férfi átöleli. Abban bízott, a tea segít, hogy végigaludja az éjszakát.

Szeretne visszasüppedni az álom puha, öntudatlan csendjébe, de erőt vesz magán és nagy sóhajtással lerúgja a takarót. Bágyadtan pislogva botorkál ki a fürdőszobába, majd miután végez, ugyanolyan bágyadtan vissza a kisszobába.

Nem bújik rögtön ágyba. Mivel nehezen alszik el, rengeteget agyal, és már nagyon unja, hogy folyton ugyanazokat a köröket futja gondolatban. Inkább az ablakhoz sétál, és merengve kibámul a hólepte kertbe.

Most nem havazik, az éjszaka szikrázóan tiszta. A hold és a csillagok fénye ezüstösre festi a sötétséget, és ebben a pillanatban, ahogy a világ úgy csillog, mintha álmokból és csodákból gyúrták volna össze, könnyű elhinni, hogy semmi sem lehetetlen.

Ada maga köré fonja a karját, és behunyja a szemét. Olyan egyszerű elképzelni, hogy Lukács öleli, hogy a fülébe dörmög, és a hangja végigbizsergeti a gerincét, felébreszti az érzékeit és szaporább dobogásra készteti a szívét.

Olyan egyszerű elképzelni, hogy minden rendben van, de ha kinyitja a szemét, sötéten és kegyetlenül sajog a szívében a valóság.

– Ada?

Hogy hallhatja Lukács hangját úgy, mintha tényleg itt lenne mögötte?

– Ada?

Ada kinyitja a szemét. Képzelődik?

– Bejöhetek?

Ada megpördül, és ahogy megpillantja Lukácsot az ajtóban, a folyosóról beömlő fényben, megugrik a szíve.

– Úristen! – szalad ki belőle riadtan.

– Nem akartalak megijeszteni – mosolyodik el féloldalasan Lukács.

Ada is mosolyogna, ha képes lenne rá, ha értené, mi történik, de jelenleg ahhoz sincs eléggé magánál, hogy pislogjon. Ha pislog, Lukács még eltűnik.

Ada nem hiszi el, hogy a férfi tényleg itt áll előtte, de az se érdekli, ha hallucinál. A tekintete mohón tapad a férfira, magába issza a látványt. Lukács borostája megint hosszabb, mint általában, talán már szakállnak se lenne túlzás nevezni. Milyen jól áll neki, markánsabb így az arca. Annyira jóképű férfi, szívet sajdítóan jóképű – bár most fáradtnak és meggyötörtnek tűnik, és közel sem olyan nyugodt, mint egyébként mindig.

Olyan valóságos – de lehet ez tényleg valóság?

Lukács állkapcsa megfeszül, ahogy beljebb lép. Ada nem látja jól a szemét, de így is érzi, hogy Lukács őt figyeli. Érzi a tekintetéből áradó erőt, érzi a félelmet, a vágyat... Vagy csak képzeli?

– Mit keresel te itt? – suttogja Ada kifakult hangon. Úgy érzi, ő maga is kifakult.

– Hozzád jöttem – lép közelebb Lukács. Lassan mozog, mintha attól félne, elijeszti.

– De... miért? – nyögi ki Ada. Ennek semmi értelme. Vajon megháborodott?

– Bocsánatot szeretnék kérni. Én... hülye voltam.

Ada szíve olyan sebesen ver, hogy valósággal fáj.

– Ezt hogy érted?

Lukács tekintete bűntudattól súlyosan tapad rá. De ott van benne a remény is. Ugyanaz a remény, ami egyre növekszik Adában.

– Tévedtem, mindenben, és nagyon sajnálom. Mindent, amit mondtam, és azt is, amit nem.

Ada torka összeszorul, a szíve még gyorsabban dobog, a vére megrészegülve száguld az ereiben.

– Komolyan beszélsz?

Lukács a zsebébe nyúl, és előhúz egy kissé meggyötört papírlapot. Ada épp csak rápillant, máris tudja, hogy a listája az. A lista, ami Lukácshoz vezette és ami elválasztotta tőle.

– Én... tudom, hogy ez a lista elvileg a számodra tökéletes férfit takarja, de... számomra téged jelent, Ada. – Lukács olyan mély szenvedéllyel, olyan vággyal és szeretettel néz rá, hogy attól Ada térde megremeg. – Veled együtt egész a világom.

Lukács úgy néz rá, mintha várna valamit, de Ada csak hitetlenül mered rá. Még nem fogta fel igazán a szavakat, még ismételgeti őket magában, még...

– Tudnod kell, hogy már nincsenek titkaim előtted, ezt még nem húztad le – folytatja kapkodósan, zavartan Lukács –, bár lehet, már úgy gondolod, a többi pontnak sem felelek meg, de... ha rajtam múlik, újra és újra át akarod majd húzni mindet, mert... nekem csak az számít, hogy boldog legyél. Ha te boldog vagy, én is az vagyok, és... szeretnék veled lenni, Ada. Nemcsak a szexért, hanem igazán. Én... sosem akarok mást, csak téged.

Ada nagyot nyel, de még így se képes megszólalni. Édes gyengeség ömlik végig a testén, a feszültség, a félelem elillan belőle. Nem marad más, csak megkönnyebbülés, sírni valóan gyönyörű boldogság – és a szerelem, amit végre szabadon érezhet.

Hát mégis igaz. A varázslat valóra vált.

Ahogy Ada arcán könnyek futnak végig, Lukács gyomra öklömnyire szűkül. Most mégis mi rosszat mondott? Egek, ugye nem lehet, hogy Ada nem hisz neki? De ha hisz, akkor mégis miért sír?

– A pokolba is, Ada, kérlek, ne sírj, szeretlek! – szakad ki belőle kétségbeesetten, és már lép is Ada felé, de ahogy rájön, mit mondott, megtorpan.

Ada elkerekedett szemmel néz rá. Lukács feszülten a hajába túr.

– A francba, ezt nem egészen így terveztem megmondani.

Ada ajka remegősen felfelé kunkorodik.

– Szerintem minden lány ilyen szerelmi vallomásról álmodik – motyogja szipogva.

– Engem nem érdekel semmilyen más lány, csak te. Ugye... ugye hiszel nekem? – Lukács hangját összekaristolja a félelem. Nem számít, ha Ada nem hisz neki, bármire kész, hogy bebizonyítsa, csak őt akarja. Nem fogja még egyszer elengedni, nem követi el ugyanazt a hibát soha többet. Nem élhet Ada nélkül.

– Az ég szerelmére, Csiga, ne kínozd már szegény fickót, a vak is látja, hogy odavagy érte! – zavarja meg őket Zoli.

Ada kikerekedett szemmel pillant az ajtó felé, aztán összepréselt szájjal megindul a folyosó felé. Csípőre teszi a kezét, és elégedetlenül mered Olivérre és Zolira. Annyira gyönyörű. Egy szál gyűrött pólóban, mezítláb, kócos hajjal és könnyektől maszatos arccal is olyan, mint egy istennő.

– Olyanok vagytok, mint a rossz vénasszonyok, nem illik hallgatózni! – méltatlankodik Ada, de a hangja vidáman cseng.

– Kibékülsz vele? – kérdi Olivér figyelmen kívül hagyva Ada szavait.

Ada hátrapillant, összefonódik a tekintetük. Lukács szíve hirtelen mintha a torkában dobogna.

– Igen.

Lukács úgy érzi magát, mintha a csillagok, a nap és a hold és az egész végtelen égbolt minden fénye ragyogna fel benne. Ilyen hát, ha szeretik az embert.

– Jól van – bólint vigyorogva Olivér.

Ada nevetve megrázza a fejét.

– Oké, most olyat fogunk csinálni, amit egész biztosan nem akartok hallani, szóval tűnés! – Ada minden további nélkül bezárja az ajtót, kirekesztve Zolit és Olivért.

Lukács érzése szerint igencsak ütődött vigyorral bámulhat most Adára, ennek ellenére nem igyekszik visszafojtani. Szereti ezt a lányt, mindenestül.

– Szóval olyat fogunk csinálni, amit nem akarnak hallani?

– Mi az hogy – súgja Ada kacéran, közelebb lépve hozzá.

– Akkor... nem haragszol?

Ada megrázza a fejét.

– Szeretlek. Úgy, ahogy vagy. – Ada megtorpan és félrebillenti a fejét. – És te... te nem haragszol? A lista miatt?

– Ugyan hogy haragudhatnék, mikor úgy hiszem, ennek a listának köszönhetem, hogy vagy nekem? – Lukács elbizonytalanodik, aggódva pillant Adára. – Viszont a túrórudis zsemlét még soha nem kóstoltam, de ha akarod...

– Talán jobb, ha ez titok marad – görbül huncut mosolyra Ada ajka. – És hát... igazából már nem érdekel a lista. Te vagy az igazi.

Lukács nem bírja tovább, hogy ne érintse meg Adát. Magához húzza, és az arcára simítja a tenyerét. Ennyi is elég, hogy szédülten tomboljon benne a vágy, hogy még többet akarjon. Megérinteni Adát mindenhol, csókolni kifulladásig, aztán úgy szeretkezni vele, hogy érezze, mennyire odavan érte, hogy érezze, ez sosem lesz máshogy.

Ada a tenyerébe hajtja a fejét, és behunyja a szemét.

– Hiányoztál – súgja.

– Te is nekem, őrülten – vallja be Lukács. – De soha többet nem engedlek el.

– Helyes – mosolyodik el Ada, aztán pajkos pillantást vet rá. – Akkor most... öhm... meg fogsz csókolni... vagy mi? – kérdi kuncogás kíséretében.

Lukács telt hangon felnevet, és a hangokkal együtt a feszültség emléke is kiszökik belőle. Ada ugyanezt kérdezte azon az éjszakán, amikor Lukács megadta magát neki. Élete legjobb döntése volt, hogy akkor igent mondott – bár most, ahogy lehajol és gyengéden megcsókolja Adát, arra gondol, igazából talán nem is volt választása. Ada varázslata tett róla, hogy ne legyen, de a legkevésbé sem bánja, ha így is van, mert Ada... Ada minden.