„5. Ne legyenek titkaink egymás előtt."

Lukács kilép a fürdőből, és Ada szobája felé indul. Olivér még nem jött fel, szóval ha benéz a nappaliba, egyértelmű lesz számára, hogy Adával alszik, de mivel egyébként is együtt töltik az éjszakák javát, Lukács nevetségesnek érezné, ha most a kanapén aludna.

Ada rábeszélte Hannát, hogy ne menjen ma vissza a kollégiumba, Lukács pedig átengedte neki a szobáját. Nem akarta, hogy Hanna esetleg kényelmetlenül érezze magát a nappaliban, ő pedig egyébként is szívesebben alszik Adával.

Halkan kopog Ada ajtaján, majd miután a lány kiszól, belép a szobába. Ada betakarózva, hátát a falnak vetve, könyvvel a kezében néz fel rá. A sógunt múlt héten befejezte, odavolt érte, ami Lukácsnak szokatlan módon jólesett. Élvezte Adával kivesézni a történetet, örömmel töltötte el a lány lelkesedése. Ada most Fekete István egyik novelláskötetét olvassa, szintén az ő polcáról, szintén az ő ajánlására.

– Ugye nem bánod, ha veled alszom? – kérdi Lukács, miután bezárja az ajtót.

– Mikor bántam? – mosolyodik el Ada, de rögtön el is komolyodik. – Hogy van Hanna?

– Már jobban – ül le Lukács az ágyra. – Köszönöm, hogy...

– Ugyan, nem tesz semmit.

Lukács gyengéden megsimogatja Ada arcát. Fogalma sincs, mihez kezdett volna ma nélküle – nyilván felhívta volna valamelyik húgát, de hát egyikük se tudott volna varázsütésre itt teremni. Lukács még most sem tudja, mi történt pontosan, ugyan megkérdezte Adát, de Ada szemrebbenés nélkül közölte vele, hogy nem fogja elárulni Hanna bizalmát. Lukács nem rajongott a válaszért, de tiszteli érte Adát.

– Kedvel téged – jegyzi meg Lukács.

Bár ez nem olyan meglepő, Adát nehéz nem kedvelni – ő már csak tudja, hiszen megpróbálta.

– Én is kedvelem őt, nagyon édes lány.

Lukács mellkasát büszkeség feszíti. Örül, hogy Ada és Hanna olyan gyorsan egymásra találtak – mikor Hanna összeszedte magát és lejöttek a Bolond lyukba, látta Hannán, hogy jól érzi magát Adával. Hogy miről beszélgettek az egyik kanapén kucorogva órákon keresztül, azt elképzelni sem tudja, de a nap végére Hanna már nemcsak mosolygott, hanem nevetett is, és Lukács ezért nagyon hálás Adának.

Lukács Adához hajol, és gyengéden megcsókolja. Nem engedi, hogy elharapózzon bennük a szenvedély, amint felgyorsul a szívverése, elhúzódik. Ada tekintete kába a vágytól, Lukács önuralma pedig egy hajszálon függ. Kapkodva feláll, hogy legalább annyival is távolabb legyen Adától.

Levetkőzik, csak a bokszert hagyja magán, aztán bebújik a takaró alá. Ada félreteszi a könyvet, lekapcsolja a falra szerelt olvasólámpát, és a vállára hajtja a fejét, a tenyerét pedig a mellkasára fekteti.

Már hajnal egy is elmúlt, fáradtnak kellene lennie, Lukács mégis éber. Élénken érzi maga mellett Ada testét, mintha sisteregne a bőre ott, ahol egymáshoz érnek. A csend beburkolja őket, a lakás néma, és kintről sem hallatszik be semmilyen zaj.

Lukács szórakozottan simogatja Ada hátát, és igyekszik elterelni a gondolatait arról, hogy mi mindent csinálna most szívesen a lánnyal. Hosszú percek telnek el, mire a lélegzetvételeiből lassan kikopik a vágy. A szeme addigra már hozzászokik a sötétséghez, ki tudja venni a bútorok körvonalait.

– Rendben lesz Hanna, ugye? – szólal meg halkan Lukács.

– Igen, inkább csak dühös, mint sebzett. Nem kell miatta aggódnod.

– Nem tudok nem aggódni, Hanna... Hanna nem egyszerűen csak a húgom – bukik ki Lukácsból.

Már tudja, hogy folytatni fogja. Képtelen tovább visszafogni a szavakat, amelyek hetek óta érlelődnek benne. Maga sem érti, miért akar mesélni Adának, de akar.

Talán meg akarja magyarázni, hogy Hanna miért hozzá futott „haza". Talán azért, mert soha nem mesélte el senkinek. Talán jólesik megosztani valakivel, akiben megbízik. Talán csak szeretné, hogy Ada jól megértse Hannát.

De talán mindez nem is számít.

Ada visszatartja a lélegzetét. Soha nem volt még annyira nehéz, hogy ne kérdezzen, mint most, de attól tart, a faggatózásra Lukács csak begubózna. Bármit is akar elmondani, az nem lehet könnyű számára – ha az lenne, már rég beszélt volna róla.

Másodpercek szitálnak.

Lukács mély levegőt vesz.

– Hanna... olyan, mintha a lányom lenne. Lényegében én neveltem fel, se anyát, se apát nem ismerte, csak a nagyit, de Hanna alig volt tíz, amikor ő is meghalt – mondja Lukács érzelmektől mentes, fakószürke hangon.

Ada belül összerándul. Lukács szavai hidegek benne, és élesen, kegyetlen sötétséggel fájnak.

– Apa tűzoltó volt – folytatja Lukács, mintha csak száraz tényeket sorolna. Mintha nem is az ő életéről lenne szó. – Egy tízemeletes hatodik emeltén ütött ki a tűz, utóbb véletlen balesetet állapítottak meg, elöregedett vezetékek... Anya akkor még nem tudta, de már várandós volt Hannával. Nem bírta ki a szülést, komplikációk voltak, túl sok vért veszített. – Lukács hangját ércesre karistolja a múlt. – Tizenöt voltam akkor. Livi kilenc, Ella hat, Lídia négy. Nem volt más rokonunk, csak a nagyi, szóval hozzá költöztünk. Mikor ő is meghalt, én lettem a lányok gyámja, kivéve Livit, ő akkor már betöltötte a tizenkilencet.

Ada nagyot nyel. Tizenöt évesen a legnagyobb gondja körülbelül az volt, hogy mit vegyen fel másnap vagy elkészült-e minden házijával. Tizenöt évesen Lukács árván maradt négy kishúggal, amikor pedig annyi idős volt, mint most ő, három kislányért felelt. Nem voltak ott a szülei, hogy segítsék és támogassák, neki kellett szülővé válnia. Talán senki sem volt, akivel megoszthatta a gondjait, egyedül kellett boldogulnia. Csoda hát, hogy olyan zárkózott férfi lett?

Ada szemébe könnyek szöknek, a szíve ismeretlen, nehéz fájdalommal sajog. Igyekszik lenyelni a torkát feszítő gombócot. Biztosan érzi, hogy Lukács nem akarja látni a könnyeit, hogy nem kér sajnálatot. Nem kér semmit, csak azt, hogy meghallgassa.

Lukács megköszörüli a torkát, de egyébként meg se rezzen.

– Nagyi mindent megtett, de sok nyavalyával küzdött, szóval... tizenhat évesen otthagytam a sulit, és dolgozni kezdtem, később, estin érettségiztem le. Nem pótolhattam anyát és apát, de... nem akartam, hogy a lányoknak mást is nélkülözni kelljen. Néha... néha átkozottul gyűlöltem a világot. – Lukács hirtelen elhallgat, mintha megriadna attól, amit mondott.

Ada feljebb csúsztatja a kezét a férfi mellkasán, pontosan a szíve fölé. Nem mond semmit, talán meg se tudna most szólalni, de szeretné, ha Lukács érezné, hogy megérti, hogy a legkevésbé sem ítéli el. Ki ne érzett volna így a helyében? Vajon beszélt erről valaha bárkinek? Vagy tizenöt éves kora óta hordozza magában a szavakat? Hányszor érezhette magányosnak magát? Hányszor érezhette úgy, hogy elárulja a húgait, amiért épp haragszik a világra? Mennyi érzést cipelt magában, pusztán azért, mert nem volt, akinek elmondja?

Ada torka összeszorul. Remeg a szíve azért a fiúért, aki valaha Lukács volt.

Csak néhány szó, és annyi mindent megért, a fejében lassan összeáll a kép. Lukács azért mesél csak ritkán a szüleiről, mert előbb-utóbb elkerülhetetlen, hogy a halálukról is beszéljen. Azért nem emlegeti sokat a gyerekkorát, mert gyakorlatilag alig volt gyerekkora. A néha-néha szemébe lopódzó fájdalom maga a múlt, a gyász, a fájdalom. Hannával azért olyan szoros a kapcsolata és azért félti annyira, mert ha ténylegesen nem is, de mégis olyan, mintha ő lenne Hanna apja.

Lukács mély levegőt vesz, a kezét Ada kezére teszi, és gyengéden megszorítja.

– Vasárnaponként Liviékhez szoktam menni. A nagyi házában lakik a férjével és a kisfiával. Bence tavaly született. Ella, Lídia és Hanna is haza szokott jönni. Lídia állatorvosnak tanul, Ella pedig... leginkább keresi önmagát. – Lukács hangjába némi derű kapaszkodik.

Ada szaporán pislog, a szeme csíp.

– Tudod – suttogja, hogy Lukács ne vegye észre a hangján, mennyire megérintette, amit megosztott vele –, szerintem remek munkát végeztél. Hanna különleges lány, és biztos vagyok benne, hogy a másik három húgod is az. Te pedig... – Ada behunyja a szemét és nagyot nyel, de akkor is kimondja anélkül, hogy közben elbőgné magát. – Csodálatos ember vagy.

– Csak tettem, amit kellett. Mi... ott voltunk egymásnak, nem mindenki ilyen szerencsés. Nem volt könnyű, de megérte. Minden pillanat.

Amit kellett – ismétli meg magában Ada kábán, és a kirakó utolsó darabja is a helyére zökken. Már tudja, miért nem akar Lukács kapcsolatot.

Csak egy pillanat, de Ada ismeri már a férfit, könnyű rájönni – és a világ mintha a feje tetejére állna, Ada tüdejében megszorul a levegő, a szíve veszettül dobog.

Lukács tizenöt éves korában felelősséget vállalt a húgaiért, mindent alárendelt azért, hogy megkönnyítse az életüket, hogy otthont teremtsen nekik. Éveken át, sőt, egész fiatalkorában. Nem volt ideje felnőni, tizenöt évesen, amikor elveszítette az édesapját, hirtelen egyszerűen felnőtté kellett válnia. Aztán elveszítette az édesanyját is...

Ada nem tudja, ő maga elbírt volna-e ennyi veszteséget és felelősséget, hogy nem bolondult volna-e bele.

Azzal, hogy Hanna felnőtt és egyetemre ment, Lukács életében először szabad lett. Senkitől nem függ, tőle sem függ senki. Eddig mindent tennie kellett, most szabadon választhat. Nincs felelősség. Csak ő, önmagáért. Persze, hogy nem akarja magát lekötni. Élni akar, élvezni és felfedezni mindazt, ami kimaradt.

Hibáztathatná-e ezért?

De a szerelem nem kér engedélyt, jön, amikor jönni akar, és az ember semmit nem tehet ellene.

Hanna szerint Lukács szörnyen makacs – de csak nem engedné el a boldogságot, igaz?

Ada önkéntelen húzódik közelebb Lukácshoz. Baljós hideg futkos a hátán, éreznie kell a férfit, a belőle áradó forróságot. Lukács karja megfeszül, ahogy átöleli. Mintha neki is szüksége lenne erre a közelségre.

Ada belül reszket, ahogy felemeli a fejét. Lukács olyan gyengéden csókolja meg, hogy beleborzong. Mintha nem is csók lenne, ahogy az ajkuk találkozik, hanem néma ígéret. Mintha most kötnék magukat végleg össze, mintha most, hogy már nincsenek közöttük titkok, nem lenne többé semmi, ami elválaszthatja őket.

Ada szeretné hinni, hogy tényleg így van.

***

Lukács hallgatja Ada csendes lélegzetvételeit. A lány szinte teljesen ráfonódva alszik. Lukács szereti, hogy Ada mindig ennyire közel bújik hozzá.

Ő is aludt valamennyit, de nyugtalanul. Az álmába beszökött a múlt, felriadt. Alig hajnalodik, de akármennyire is szeretne, nem tud újra elaludni, túl sok minden kavarog benne. Emlékek a szüleiről, a haláluk utáni évekről, a húgairól, az állandó aggodalomról, hogy történik velük valami, hogy nem tud eléggé mellettük lenni...

Örül, hogy Ada ezúttal sem kérdezősködött. Nem akart volna többet mesélni, épp elég volt ennyit előásni magából – bár az az érzése, hogy Ada így is pontosan értette. Értette azt is, amit nem mondott ki.

Ada érzékeny az emberekre, hamar átérzi a helyzetüket – nem véletlen, hogy még Lali bácsi is megnyílt neki. Van benne valami, amitől az ember azt érzi, szabadon beszélhet. Talán azért, mert Ada nem ítélkezik, csak elfogad.

Őt is elfogadja olyannak, amilyen.

Pedig többet érdemelne. Valakit, aki szereti, aki bármit megtenne érte.

Lukács feszengve pillant Adára. Miért van vele? Miért nem keres valami többet, mint amennyit ő adhat? Miért elégszik meg ennyivel?

Lukács úgy érzi, sötét viharfelhők gomolyognak benne.

Nem akar róla tudomást venni, inkább gyengéden leemeli magáról Ada karját, és felül. Korán van még ahhoz, hogy odakint tébláboljon, úgy dönt, inkább olvas. Ada általában mélyen alszik, nem fogja zavarni a fény.

Lukács felkapcsolja az olvasólámpát, és a tengerészláda fölé hajol. Ada mindig tart rajta könyveket, ahogy az asztalán, de néha még a földön is. Átböngészi a címeket, a Büszkeség és balítéleten megakad a tekintete.

Lídia rengeteget nyúzta, hogy olvassa el, mert kamaszként ez volt a kedvenc könyve, de Lukács sosem szánta rá magát. Egyszer belekezdett, de úgy ítélte meg, nem az ő világa. Talán itt lenne az ideje, hogy mégis elolvassa. Ada is szereti, szóval csak nem lehet annyira rossz.

Mivel a többi cím nem kelti fel a figyelmét, felemeli a könyvet. Ahogy kinyitja, egy papírlap hullik ki belőle. Felemeli, és szórakozottan széthajtja. Csak akkor döbben rá, hogy nem lenne szabad ezt tennie, mikor megpillantja az első szavakat, akkor viszont már nem tud leállni. A tekintete végigszalad a sorokon.

Minden egyes szó súlyos kőként zuhan a mellkasára. Mire a lista végére ér, nehezebb levegőt vennie.

Mi a pokol ez?

Lukács szeretné hinni, hogy csak valami gyerekkori badarság, de látszik a különbség a régen írt betűk és a frissen húzott vonalak színe között. Ada csak nemrég kezdhette áthúzni a pontokat.

Lukács megfeszül.

Létezik, hogy Ada benne véli megtalálni a tökéletes férfit? De hát ez akkora baromság, hogy Lukács legszívesebben nevetne rajta – mégsem teszi, mert Ada talán komolyan gondolja.

Most mégis mi a francot csináljon?

***

Ada félálomban tapogatózik Lukács után, de a lepedő hideg mellette. Álmosan pislogva nyitja ki a szemét. Lukács az íróasztalánál ül, már felöltözve, és őt figyeli. Még a szokottnál is zárkózottabb a tekintete, az arca merev, áthatolhatatlan maszk.

Ada gyomra mintha összecsavarodna. Valami nem stimmel. Máskor Lukács mindig megvárja, hogy felébredjen, sose hagyja magára.

– Lukács? – kérdi Ada, a hangja még maszatos az álomtól.

– Nem tudtam éjszaka aludni – közli halkan, borúsan Lukács. – Gondoltam, olvasok, de akkor megtaláltam ezt. – Lukács megmutatja a kezében tartott papírlapot.

Ada rögtön éberré válik, az álom nyomtalanul elillan el a testéből. Felül, a falnak veti a hátát.

– De az... a Büszkeség és balítéletben volt – motyogja kábán. Annyi könyv van szerteszét a szobában, miért pont azt vette kézbe Lukács? Ez lehetetlen, ennek semmi értelme. Ugye ez csak valami ostoba, rossz álom?

– Nem hiszem, hogy ez most számítana – dörren Lukács keményebben, mint ahogy Ada valaha is hallotta. – Mi ez?

Ada gondolatai szélsebesen pörögnek. Gyűlöl hazudni, de ugyan mit tehetne?

Tépelődve beharapja a száját. Lukács tekintete veszélyesen villan.

Talán mindegy, mit mond, talán Lukács már így is sejti. Ha nem sejtené, nyilván nem lenne ennyire kiakadva.

– Szerintem tudod, mi ez – sóhajtja végül megadón Ada. Nem fog hazudni, és nem kér bocsánatot azért, amit érez.

Lukács a térdére támaszkodva előre hajol, néhány kósza tincs a homlokába hullik. A zöld szempár mintha smaragdszínben izzana, ahogy keményen rászegeződik.

Ada nagyot nyel. Nem lehetne, hogy nem kerítenek ennek ekkora feneket?

– Miattam kezdted el lehúzni a pontokat?

Ada tétován biccent.

– És komolyan gondolod? – Lukács hangját gyengédség és kétségbeesés árnyalja mélyre.

Ada lesüti a tekintetét.

– Az olyan nagy baj lenne? – motyogja félszegen.

– A francba is, igen! – pattan fel Lukács a székről. Ledobja a listát az asztalra, a hajába túr. – Nem hiheted tényleg, hogy illik rám ez a lista. Egyébként is mi ez?

– Gyerekkoromban írtam – vallja be Ada.

– De miért?

Ada összeszorítja a száját. Ezt nem mondhatja meg. Lukács sokkot kapna, és ha most dühös, akkor valósággal tajtékzana. Nem tudhat a varázslatról.

Lukács megáll előtte, és kíméletlenül mered rá.

Ada lesüti a tekintetét.

– Egy film miatt – böki ki, csak hogy mondjon valamit. Félve felfelé les, de valósággal megfagy attól, ahogy Lukács összepréseli a száját. Nem lehet, hogy látta az Átkozott boszorkákat, ugye nem?

– Ada – sóhajtja Lukács, de aztán nem folytatja, csak megrázza a fejét. Elfordul, és a kezébe veszi a listát. A tartása merev, ordít róla a visszafojtott feszültség és düh.

– Lukács, nem kell, hogy emiatt bármi is megváltozzon köztünk – szólal meg óvatosan Ada.

Lukács visszafordul, a kezében megzörren a papír, ahogy megszorítja.

– De számodra ez nem csak játék, te hiszel a varázslatban.

Lukács hangjában nincsenek kételyek, csak hideg elutasítás.

Adának fogalma sincs, mit kellene most mondania vagy tennie. Abszurd módon egyetlen dolog jut eszébe: nem így akarta, hogy ne legyenek titkaik egymás előtt. És ebben a pillanatban átkozottul gyűlöli azt a hülye listát.

Meg fogja bántani Adát, ez most már elkerülhetetlen.

Lukács mindig vigyázott, hogy ne bántson meg egyetlen nőt sem, sosem akart ő lenni a rosszfiú, aki összetört szíveket hagy maga után. Látta a húgait elégszer sírni fiúk miatt, és gyűlölte, hogy semmit sem tehet, hogy nem segíthet. Nem akarta, hogy akár egyetlen nő is valaha miatta sírjon. A szex mindig csak az élvezetről szólt, nem többről, és most sem vágyott másra.

De csak magát okolhatja, amiért ez lett a vége, hiszen érezte, hogy Ada érzései változnak. Érezte, csak nem akart róla tudomást venni, mert szeret vele lenni. De így már nem folytathatják tovább, most már nem.

Lukács hevesen szitkozódik magában. A tehetetlenség súlyosan zuhan a mellkasára, nehezebb tőle levegőt venni. Talán még a szíve is lassabban, erőlködve dobog.

Miért is nem lépett, amikor először látta, hogy Ada olyan furcsán néz maga elé? Miért nem fejezete be vele már akkor? Vajon Ada mikor vette elő ezt a listát?

Lukács belül összerándul, rosszízű sejtelem támad benne, a még ki nem mondott szavak máris keserűek a szájában.

– Mikor kezdted el lehúzni a pontokat?

Ada hirtelen mintha kifakulna, sehol nincs az a napfényes derű, ami mindig körbelengi, helyette riadt feszültség tükröződik a vonásain, és Lukács már azelőtt tudja, mit fog válaszolni a lány, hogy egyáltalán kinyitná a száját.

– Ada? – kérdi halkan, erővel visszaszorított indulattal.

– Miután először megcsókoltál – leheli Ada. Olyan, mintha még a hangja is sápadt lenne.

Lukács dermesztő hideget érez a szívében.

– Csak a lista miatt akartál velem lenni? – Nem érti, mi ez a fájó szúrás a szívében.

– Ez nem ilyen egyszerű – hadarja Ada. – Én veled akartam lenni, a lista csak... csak... eszembe jutott és passzolt, és megadta a lökést, amire szükségem volt, hogy merjek lépni, de nem pusztán ennyiről szólt az egész.

Lukács elfordul Adától. Képtelen most ránézni.

Ada hazudott neki. Részéről soha nem csak szexről volt szó, az elejétől fogva többet remélt.

Lukács eddig csak dühös és kétségbeesett volt, amit most érez, az valami több. Megbízott Adában, de a lány gyakorlatilag elárulta, kezdettől fogva. Soha nem volt kérdés, megbántja-e őt, mert azzal, hogy Ada nem volt őszinte hozzá, borítékolta, hogy végül így lesz.

Miért szorul össze ettől ennyire kegyetlenül a mellkasa? Mi ez a különös feszítés a szívében?

És mégis mi bántja jobban? Hogy fájdalmat fog okozni Adának, vagy hogy Ada hazudott neki?

Bár talán mindegy is, a válasz semmit nem változtatna azon, amit tennie kell.

A rohadt életbe, nem ezt akarta! Mégis megszólal. Minek halogatná azt, ami elkerülhetetlen? Nem húzhatja mellébeszéléssel, jobb tisztázni a helyzetet, minél előbb. Épp elég ideig volt önző.

– Soha nem leszek az, akire vágysz, nem számít, mit hiszel most. Jobb lesz, ha befejezzük.

Ada tekintetét mintha felsértenek a szavak, fájdalom keserű illataival telik meg a levegő. Lukács nem képes félrenézni. Ezernyi pillanat zúdul rá. Mintha felgyorsított filmet nézne. Egyre csak peregnek a képek – Ada, mindig és mindenhol Ada, és ez olyannyira sok, hogy belül mintha összeroskadna.

Semmit sem élhet meg újra azokból a pillanatokból.

Vége van.

Elfordul, és kiront a szobából, de megtorpan, ahogy bezárja maga mögött az ajtót.

Hanna dermedten áll a folyosón, a tekintetét csalódottság festi sötétre.

Lukácsnak ez most túl sok, ezt már nem tudja kezelni. Tiltakozón feltartja a kezét, nehogy Hanna megszólaljon. Úgyis tudja, mit mondana. Hogy idióta. Talán tényleg az. Idióta volt, amiért nem költözött el már legelső nap. De ezt a hibát még egyszer nem követi el.

– Mindjárt jövök – mormogja Hannának, majd válaszra se várva elfordul.

Lesiet a Bolond lyukba, és rögtön az iroda felé veszi az irányt. Nem áll meg az ajtó előtt, nem kopog, egyszerűen csak bemegy, megáll az íróasztal előtt, és kertelés nélkül belevág.

– Nagyon megbántottam Adát. Felmondok, és még ma elköltözöm. Ha be akarsz húzni, essünk túl rajta.

Olivér meglepetten pillant fel rá, de ahogy felfogja a szavakat, összeszalad a szemöldöke. Hátradől, és komoly tekintettel mered rá.

– Elég nyomorultul festesz anélkül is, hogy bemosnék neked egyet.

Lukácsban mintha megnyílna egy szelep, süvítve enged ki belőle a feszültség, és ő úgy érzi magát, mintha összezsugorodna.

– Én... nem akartam, hogy ez legyen a vége.

– Tudom.

– Sajnálom.

– Ezt is tudom.

– Oké. Akkor megyek pakolni. Akarod, hogy letöltsem a felmondási időm?

Olivér nem válaszol rögtön, de végül megrázza a fejét.

– Január elején térjünk vissza erre a kérdésre.

Lukács komoran méregeti Olivért.

– Nem értelek. Miért nem vagy dühös?

– Mert még nem ismerem Ada oldalát – feleli Olivér tartózkodón, de Lukácsnak ez a legkevésbé sem tűnik elég magyarázatnak. Olivér imádja Adát, logikus lenne, hogy most minimum agyonverje. Miért nem teszi?

– Nem elég, hogy jó eséllyel most épp miattam sír? – dörren Lukács dühösen. Miért érzi úgy, hogy ő jobban haragszik magára, mint Olivér rá?

– Most mégis azt akarod, hogy bemossak neked? – vonja fel a fél szemöldökét Olivér gúnyosan, de egyébként nem mozdul, sőt, mintha némi derültség is csillogna a szemében.

Lukács nem érti, de úgy dönt, inkább nem is érdekli. Csak minél távolabb akar lenni Adától. Megrázza a fejét, és kisiet az irodából. Ideje pakolni.

***

Hogy romolhatott el minden ennyire gyorsan? Tegnap este Lukács végre megnyílt előtte, végre beszélt, erre előkerül a lista, és ez... ez annyira nem igazságos. Miért történt így?

Ada a bárpultra könyököl, és alig-alig pislogva bámul maga elé.

Nem akart egyedül maradni. Nem akar sírni. Ezért jött le, itt legalább emberek vannak körülötte, legalább látja, hogy az élet megy tovább. Fel se öltözött, csak egy melegítőnadrágot rángatott magára meg egy pulcsit az alvós pólója fölé, és már jött is le. Zoli megérezhetett rajta valamit, mert nem poénkodott, nem is kérdezett semmit, csak teát készített neki és elé tette. Ada bele se ivott, kétli, hogy akár egy korty is lemenne most a torkán.

Nem hiszi el, hogy vége van. Hiába ismételgeti magában, nem tűnik valósnak, az agya egyszerűen nem fogadja el, hogy ennyi lenne.

– Jól vagy?

Ada összerezzen Olivér hangjára. Bágyadtan néz fel a bátyjára, és elhúzza a száját.

– Ennyire látszik?

– Lukács járt nálam.

Ada szégyenkezve lehajtja a fejét.

– Nagyon csúnyán eltoltam.

– Megmondtad neki, hogy szereted?

– Hát azt te meg honnan tudod?

– A húgom vagy, ismerlek – mosolyodik el halványan Olivér.

Vajon mindenki másnak is egyértelmű? Bár igazából mit számítana?

– Nem, nem mondtam meg, de mindegy is, majdnem olyan rossz – dünnyögi Ada elhalón. Hogy a fenébe hozza ezt helyre? Mert helyre kell hoznia, nem lehet, hogy így ér véget, ami köztük van.

Nem is lenne szabad véget érnie. Ada olyan biztosan érzi ezt, mint még soha semmit. Számára igenis Lukács a tökéletes férfi, úgy, ahogy van, még az őrjítő makacsságával együtt is. Lukács megérdemli, hogy valaki nagyon szeresse, hogy valakinek ő legyen az első, miért taszítja el magától? Miért nem meri elfogadni a boldogságot? Hiszen minden olyan tökéletes volt együtt. Hogy lehet, hogy ő ezt nem látja?

– Ada – zökkenti ki Olivér gondolataiból. – Lukács...

– Az idióta bátyám csomagol – bukkan fel Hanna a folyosóról.

– Hogy mi? – Ada feszülten mered Hannára.

Hanna szomorúan néz rá vissza. Az arcára van írva, hogy mennyire feldúlt és mennyire aggódik.

– Elköltözik.

– De... Te tudtad? – pillant Ada Olivérre.

– Épp ezt akartam mondani.

Ada megrázza a fejét. Nem hagyhatja, hogy Lukács elmenjen. Nem maga miatt, hanem azért, mert Lukács szeret itt lakni. Ő hibázott, nem Lukács, nem büntetheti magát.

Ada anélkül, hogy bármit mondana, otthagyja Olivért és Hannát, és felrohan az emeletre. Lukács szobájának az ajtaja nyitva van. Ada kifulladva áll meg a küszöbön.

– Nem kell elmenned – szakad ki belőle.

Lukács nem néz fel, úgy folytatja a pakolást, mintha nem is hallotta volna.

– Lukács? – lép közelebb Ada, és már emeli a kezét, hogy megérintse Lukács karját, de Lukács elhátrál előle.

– Ne! – pillant rá hűvösen. – Hiba volt, ami köztünk történt.

Ada szíve mintha elfelejtene dobbanni. Nem lehet, hogy Lukács tényleg így gondolja. Most csak dühös, haragszik rá, de ez akkor sem lehet. Nem teheti néhány szóval semmissé mindazt, ami összeköti őket.

– Megbántad? – leheli Ada.

Lukács tekintete egy csalóka pillanatra ellágyul, de rögtön újra meg is keményedik.

– Nem. De ettől még nem lett volna szabad megtörténnie.

Ada úgy érzi, már nincs vesztenivalója.

– Szeretlek.

Lukács megdermed, és úgy bámul rá, mintha pofon ütötte volna.

– Nem szerethetsz.

– Az ég szerelmére, mégis miért nem? – Ada nem tudja, sírjon-e vagy nevessen.

– Ada, te és én... ez csak vágy, semmi több.

– Tényleg ezt hiszed? – kérdi Ada éledező dühvel. Miért nem látja Lukács, hogy ő sem közömbös iránta? Talán nem szerelmes, de hogy érez valamit, az biztos. Különben nem haragudna ennyire, amiért nem volt őszinte hozzá, különben nem akarna most olyan messzire menekülni, amennyire csak tud. Lehetetlen, hogy ne érezzen ő is valamit...

Lukács szemében a kínlódás sötét és fenyegető.

– Sajnálom, Ada – dörmögi. – Én nem... – Lukács megrázza a fejét. – Minél hamarabb elfogadod, hogy vége, annál gyorsabban tovább tudsz lépni.

Ada torkát gombóc feszíti, a szemét könnyek csípik. Düh és csalódottság szorítja a mellkasát, a szívét tehetetlenség markolja. Hogy lehet egyszerre őrülten szeretni valakit és ennyire haragudni rá?

– Nem lehetsz ennyire makacs – préseli ki magából reszketegen, de tudja, hogy hiába minden. Lukács nem fog nekik esélyt adni.

– Tényleg azt akarod, hogy kimondjam? – kérdi megtörten Lukács.

Ada nem felel, de nem is mozdul.

Lukács fáradtan felsóhajt.

– Nem vagyok szerelmes beléd, Ada.

Ezúttal Ada érzi úgy, mintha megütnék a szavak. Durván, kíméletlenül.

Lukács nem kapja félre a tekintetét. Pont úgy néz rá, annyira elutasítón és ridegen, mint amikor először találkoztak.

Adában szétfoszlik a remény, amibe eddig kapaszkodott, már hiába nyúlna utána, hiába markolná. Képtelen lenne most megszólalni, ezért inkább kifordul a szobából.

Fáj eltávolodni Lukácstól, fájnak a szavai, amelyek éket vernek közéjük, fáj még a levegővétel is. Ada nem is hitte, hogy létezhet ennyi fájdalom. Mintha valami előbb csak megrepedne, majd széttörne benne. Mintha éles, hideg szilánkok karcolnák össze mindenhol.

Még létezni is fáj most.