„3. Legyen számára fontos a család."

Kávé keserédes, sűrű illata és andalító, lágy jazz-zene öleli körbe Adát, ahogy hétfőn valamivel dél előtt laposakat pislogva battyog le a lépcsőn. Lezuhanyozott ugyan, de ennyitől még nem sikerült magához térnie. Tegnap este Zoli átjött filmezni, és kicsit beleszaladtak az éjszakába, a végén mindhárman a nappaliban aludtak el, a Vissza a jövőbe harmadik része alatt. Zoli még mindig alszik, Olivér viszont már nem volt fent, mikor Ada felébredt.

Lukács az első rész végén ért haza a szokásos vasárnapi útjáról, a második részt nézte velük egy darabig, de mivel ma ő kezdett, inkább elment aludni. Zoli azzal húzta, hogy puhány vénember. Lukács csak mosolygott a megjegyzésen, Adából viszont majdnem kibukott, hogy Lukács aztán minden, csak nem puhány és nem vénember, és ezt tanúsíthatja is, de még idejében visszanyelte a szavakat.

Utána percekig nem tért magához. Majdnem lebuktatta magukat Olivér előtt. A szavak olyan természetességgel akartak kiszaladni a száján, mintha ugyan Lukács és ő hivatalosan is együtt lennének. Talán azért, mert úgy érzi, tényleg együtt vannak. Ada vágyik rá, hogy beismerjék, nem csupán szeretők. Ami összeköti őket, az valami több. Vajon Lukács meddig fogja még ezt tagadni?

Ada ösztönösen elmosolyodik, ahogy megpillantja a pult mögött Lukácsot. A férfi még nem vette észre, háttal áll neki. Lukács soha nem tétlen. Ha épp üresjárat van, mert egy vendéget sem kell kiszolgálni, akkor is leköti magát. Újra áttörölgeti a poharakat, esetleg ellenőrzi, mi fog hamarosan kifogyni, vagy épp lemossa az amúgy patyolattiszta pultot.

Így dél körül nincsenek sokan, néhányan szoktak érkezni ebéd után egy kávéra, de igazán akkor lendül be a forgalom, amikor véget ér a tanítás. Egy-két óráig még viszonylag nyugalom lesz.

Lukács, mintha csak megérezné a jelenlétét, felé fordul.

– Jó reggelt, álomszuszék!

– Neked is – mondja Ada egy hatalmas ásítás közepén. – Bocsi – vigyorodik el. – Nagyon reggel van.

– Fekete tea?

Ada megrázza a fejét. Itt az ideje, hogy túlessen a beszélgetésen Olivérrel.

– Csak látni akartalak – mondja halkan, közelebb lépve a férfihoz.

Szombat reggel óta nem voltak kettesben, reggel ugyan együtt lapátolták el a havat az udvaron – építettek hóembert is, bár Lukács csak annyiban járult hozzá, hogy keresett két gallyat a hóember karjának –, este pedig együtt dolgoztak, de vasárnap reggel Lukács még azelőtt elindult, hogy Ada felébredt volna.

Lukács összehúzott szemmel, kutatón néz rá, aztán ő is közelebb lép, és egy pillanatra gyengéden megszorítja Ada kezét.

– Minden rendben? – Lukács hangjában féltés és törődés bújik meg.

Ada érzi, hogy ez nem egyszerű érdeklődés, nem csak odavetett sablonkérdés, amit olykor feltesz az ember, de nem is számít igazi válaszra – épp ellenkezőleg, Lukács tényleg szeretné tudni, minden rendben van-e vele.

– Szerinted – kezdi bizonytalanul – jól végzem a munkám?

– Persze.

– Tényleg?

– A vendégek imádnak, de ne mondd, hogy ez neked nem tűnt fel. – Lukács dörmögősen felnevet. – Lali bácsi még a kezed is megkérte. Egyébként hiányolt ma.

Ada beharapja az ajkát, de egy kis kuncogás így is megszökik belőle. Lali bácsi törzsvendég, a hetvenes éveinek a végét tapossa, és minden hétköznap reggel beugrik egy kávéra, aztán megy is a dolgára. Olivér azt mesélte, az öreg korábban soha nem beszélt, mindig inkább magának való figurának tűnt. Ada azonban előcsalogatta belőle a szavakat, és Lali bácsi reggeli kávézásai azóta mind hosszabbra nyúlnak. Ada szereti őt hallgatni, a bácsi buszsofőr volt, és elképesztő sztorijai vannak az utasokról vagy épp a városról.

– Csak nem féltékeny vagy? – kérdi Ada játékosan.

Lukács tekintete ellágyul.

– Mindenkire, akivel időt töltesz – jelenti ki elmélyülő, birtoklástól sötétlő hangon. Adát megrészegítik a szavak. – De úgy hiszem, nem ez aggaszt. Mi a baj, Ada?

– Szeretnék maradni – böki ki Ada feszengve.

– És ennek mi az akadálya?

– Hát... ez csak átmeneti megoldásnak indult, míg össze nem szedem magam. – Ada elhúzza a száját. – Nem is tudom. Ez így túl egyszerűnek tűnik.

– Micsoda?

Ada nagyot szusszant.

– Nem tudom.

Lukács szája sarka megrándul.

– Emlékszel, mit mondtam neked korábban? Ne gondolkodj annyit.

– Igen, de...

– Ada, boldoggá tesz, hogy itt dolgozol?

– Igen.

– Akkor beszélj Olivérrel – jelenti ki Lukács tárgyilagosan.

– Szerinted tényleg ennyire egyszerű az élet?

– Nem. – Lukács szemébe szomorúság szökik, és Ada nagyon szeretné tudni, miért. Hogy mi benne ez a néha előbukkanó csendes, beletörődő fájdalom. – De vannak dolgok, amelyek ennyire egyszerűek. Ha szereted ezt csinálni, jól érzed magad és nem vágysz máshová, akkor egyszerűen maradj. Ne bonyolítsd túl azt, ami igazából olyan egyszerű, mint a faék, inkább csak örülj neki.

Ada elgondolkodva nézi Lukácsot. Szereti, ahogy a férfi az életről gondolkodik, a szavai mindig segítenek, hogy ő is tisztábban gondolkodjon. Mint azon a vasárnap éjszakán, amikor kiöntötte neki a szívét.

Ada megfeledkezik Olivérről, most csak Lukács érdekli. Szeretné tudni, hogy a férfi boldog-e itt, már a nyelve hegyén toporognak a szavak, de végül visszanyeli őket, és nem kérdez. Lehajtja a fejét, hogy elrejtse a férfi elől a kíváncsiságát, de Lukács megérinti az állát, és szelíd nyomással kéri, hogy nézzen újra a szemébe.

Ada felemeli a tekintetét, de Lukács nem veszi el a kezét, helyette gyengéden végigsimít az arcán. Ada tudja, hogy ha most felbukkanna mögöttük Olivér, aligha magyaráznák ki, hogy nincs közöttük semmi, tudja azt is, hogy a vendégek közül bárki feléjük nézhet, mégsem akarja megtörni a pillanatot. Élvezi, hogy Lukács nem fogja vissza magát, hogy most olyan, mintha nem is lenne titok a kapcsolatuk.

Vajon tisztában van vele a férfi, hogy ilyenkor úgy néz rá, mintha ő lenne az egyetlen nő az egész földkerekségen?

– Olivér bolond lenne, ha nem lejtene örömtáncot, amiért maradni akarsz, de ő sosem kérne rá, legfeljebb akkor, ha biztosan tudná, hogy ezt akarod. Mindig azt fogja nézni, ami neked jó, egyszerűen azért, mert a bátyád. – A szavak mögött sötétség és titkok sejlenek fel, de Lukács könnyű félmosolya eloszlatja őket. – Szóval menj, és mondd el neki.

– Oké – leheli Ada, de nem mozdul.

Lukács nem szakítja el a tekintetét. Ada szíve bolondul dobog, ahogy Lukács közelebb hajol. A csók rövid, épp csak találkozik az ajkuk, amikor Lukács már vissza is húzódik, Adában mégis édes lángok lobbannak.

Lukács úgy pislog, mintha csak most venné észre, hol is vannak. Hirtelen hátrébb lép, de a mosoly nem tűnik el az ajkáról.

– Menj – ismétli meg biztatón. – Ha akarsz valamit, azért sose félj tenni.

Ada bólint, és kicsit kóvályogva hátraindul. Az iroda előtt mély lélegzetet vesz, hogy megnyugodjon. Nem is érti, miért ennyire ideges – Olivér a bátyja, persze a főnöke is, és igazából Ada most azt szeretné, ha inkább a főnökeként, nem pedig a bátyjaként viselkedne. Ahogy nem akarta kihasználni a helyzetet egy hónappal ezelőtt, úgy most sem akarja. Csak most döbben rá, hogy egészen idáig ezért ódzkodott ettől a beszélgetéstől – Lukács szavai azonban elég erőt adtak ahhoz, hogy végre összeszedje magát.

Olivér a kanapén ül, annyira belemerül a munkába, hogy észre se veszi Adát.

– Beszélhetnénk? – köszörüli meg a torkát Ada.

Olivér sóhajtva leteszi a papírlapot, és felnéz Adára. Furcsa a tekintete, zárkózott és titokzatos. Ada általában jól megérti a bátyját, de most fogalma sincs, miért néz rá így.

– Szóval döntöttél – jelenti ki Olivér.

– Miben? – hökken meg Ada.

– Bogi felhívott. Megkérdezte, szerintem jó ötlet-e, hogy szóljon neked az állásról.

És Olivér szerint jó ötlet volt, hiszen Bogi szólt neki.

Ada szíve összefacsarodik, dermedten mered Olivérre.

Ez azt jelenti, hogy nem akarja, hogy maradjon?

Olivér kifürkészhetetlen tekintettel figyeli. Ada nagyot nyel, és kihúzza magát. Nem akarja, hogy a bátyja azt érezze, muszáj megtartania csak azért, mert ő maradni szeretne.

– Akkor szerinted jelentkezzek?

– Csiga, ezt neked kell eldönteni – mosolyodik el Olivér lágyan, de a tekintete még mindig megfejthetetlen.

Ada egyik lábáról a másikra áll, bizonytalanul összefonja maga előtt a karját.

– Ha szeretnéd, jelentkezz – toldja meg Olivér biztatással a hangjában.

– Oké. – Ada mosolyt kényszerít az ajkára.

Talán már így is kihasználta Olivért, nem fogja most rázúdítani, hogy igazából maradni szeretne.

– Köszönöm – bólint, és mielőtt Olivér bármit felelhetne, sietve kifordul az irodából. Úgy érzi, mintha vákuum lenne a mellkasában, mintha hirtelen minden eltűnt volna belőle. Vagy talán csak fél érezni...

Végigsiet a folyosón, és már majdnem kilép a Bolond lyukba, amikor úgy torpan meg, mintha áthatolhatatlanul vastag falba ütközne.

Lukács szerint Olivér örülne, ha maradna. De akkor miért mondta Boginak, hogy szóljon neki az állásról?

„Mindig azt fogja nézni, ami neked jó..."

Ada szeme elkerekedik. Mi van, ha Olivér azt gondolja, hogy nem boldog és elégedett itt? Ha azt hiszi, másra vágyik, és csak esélyt akart neki adni, hogy váltson?

De ha mégse akarja megtartani?

„Ada, ha nem mondod el, mi a baj vagy mitől félsz, akkor nem tudok rajta segíteni."

Már megint Lukács ad neki erőt – mosolyodik el Ada, és megfordul. Lendületes léptekkel visszamegy az irodába. Olivér meglepetten pillant rá, ahogy valósággal becsörtet.

– Én igazából maradni szeretnék – hadarja anélkül, hogy Olivérnek esélye lenne megszólalni. – De csak akkor, ha tényleg elégedett vagy velem, ha mást szeretnél a helyemre, megértem, szóval nem akarok visszaélni azzal, hogy a bátyám vagy, de ha csak azért mondtad Boginak, hogy szóljon nekem az állásról, mert lehetőséget akartál adni, de igazából jobban örülnél, ha maradnék, akkor jó, ha tudod, hogy maradni szeretnék, de...

– Ada – szól közbe Olivér csitítón.

– Igen? – szusszantja kicsit kifulladva Ada.

– Szeretném, ha maradnál.

– Tényleg? – húzza össze a szemöldökét gyanakvón Ada.

Olivér gyengéd szeretettel elmosolyodik.

– Mindig azt szerettem volna, hogy egyszer majd itt dolgozz. A Bolond lyuk veled együtt az igazi, a te szédült, dilis ötleteiddel.

Ada hirtelen leeresztett lufinak érzi magát.

– De... miért nem mondtad soha?

– Hogy ne érezd kényszernek. Azt szerettem volna, ha magadtól döntesz úgy, hogy itt akarsz lenni. Nem akartam semmit rád erőltetni.

Ada lerogy a kanapé karfájára, és éledező mosollyal figyeli Olivért.

– Szóval nem is akarod, hogy elmenjek?

– Persze hogy nem, Csiga. A te zseniális ötleteid plusz forgalmat jelentenek, és nem fogom tagadni, ez ránk fér.

Ada elkomorodik.

– De azért nincs baj, ugye?

– Hát mehetne jobban – sóhajtja Olivér hátradőlve.

– Rengeteg dilis ötletem van még – vigyorodik el Ada, hátha ezzel feldobja kicsit a bátyját. Nem szereti, ha Olivér gondterhelt.

– Szabad kezet kapsz, csak előtte azért avass be, és előre szólok, vétójogom van.

Ada nevetve bólint, lecsúszik a karfáról, és átöleli Olivért.

– Köszönöm.

Olivér megsimogatja a hátát.

– Nincs mit. Igazából... ha akarod, kibővíthetjük a munkakörödet. Átvehetnéd a marketinget Zolitól és tőlem, mert mi iszonyatosan bénák vagyunk hozzá és úgyis csak tessék-lássék módon csináljuk. Fizetésemelést egyelőre nem tudok ajánlani, de beoszthatlak kevesebbszer, hogy erre is jusson időd... – Olivér bizonytalanul elhallgat.

– Örömmel csinálnám – villanyozódik fel Ada.

Végül is ezt tanulta, legalább nem volt hiába az egyetem, és egyébként is szeret kreatív ötletekkel előállni, most végre nem kellene visszafognia magát.

– De biztos vagy benne? – harapja be az ajkát Ada. – Ugye nem csak azért ajánlod fel, mert a húgod vagyok?

– Nem.

Ada élesen vizsgálja Olivért, mire Olivér felnevet.

– Ada, imádlak, néha az agyamra mész, de imádlak. Viszont ez üzlet. Zolit se azért alkalmazom, mert a haverom, téged sem azért, mert a húgom vagy. Ha nem hinnék benned, eleve fel sem vettelek volna. A Bolond lyuk az életem, nem viszem csődbe érzelmi alapon.

– Rendben, viszont legközelebb azért ne keresztbe-kasba szervezz, jó? Inkább mondd el, mit szeretnél, én is tudok úgy dönteni, hogy nem befolyásol, te mit gondolsz.

Olivér tekintete mintha beborulna, de a következő pillanatban már mosolyog, így Ada nem biztos benne, hogy tényleg látta.

– Igenis, asszonyom, értettem – tiszteleg játékosan Olivér, aztán magához húzza, és puszit nyom a fejére. – Még a végén tényleg felnősz, Csiga.

– Azt kétlem – vigyorodik el Ada.

Olivér félrebillentett fejjel, elgondolkodva néz rá. Mintha várna még valamit. Ada feszengve elkapja a tekintetét. Olivér általában ráérez, ha titkol valamit – talán sejti, hogy most is így van? Jobb lenne, ha elmondaná?

– Utálom, hogy úgy érzed, nem lehetsz őszinte velem – sóhajt Olivér. Ada gyomra összeszorul. – Tudok rólad és Lukácsról.

– Te-tessék? – dadogja Ada ijedten.

Olivér ajkára gúnyos félmosoly ível.

– Nem vagyok tök hülye, Ada. Szombat reggel, Lukács szobája, rémlik, ugye?

Ada érzi, hogy mélyen elvörösödik.

– Én... nem akartam eltitkolni, vagyis de... de csak mert nem tudtam, hogy te... hát izé... szóval, hogy... nem rúgnád-e ki Lukácsot... merthogy ebben ketten vagyunk, és...

– Ada – emeli fel Olivér a kezét. – Elég lesz. Ha nem vetted volna észre, Lukács még él, és kirúgni sem fogom. Csak... ha lehet, előttem ne essetek egymásnak, oké? És ezt üzenem neki is.

– Ő... tudja, hogy tudod? – rebegi Ada.

– Igen, de megkértem, hogy várja meg, míg beszélek veled, szóval ezért ne haragudj rá.

Ada félénken elmosolyodik. A megkönnyebbülés úgy önti el a lelkét, mint ahogyan hosszú esők után kiderül az ég. Olivér nem haragszik Lukácsra.

– Te most lényegében megvédted őt?

– Boldoggá tesz téged, amíg így marad, bírom őt.

Ada nem kérdezi meg, mi lesz akkor, ha nem marad így. Ezt a lehetőséget jelenleg nem hajlandó számításba venni.

– Haragszol? – pillant a bátyjára aggódón.

– Hát nem repesek az örömtől. De nem te vagy itt az első, aki összeszűri a levet egy munkatársával, szóval nincs jogom ítélkezni. Bár úgy tűnik, a szabályaim annyit érnek, mint szarnak a pofon – húzza el a száját.

Ada nevetve finoman oldalba könyököli. Boldog, hogy már nem kell titkolózniuk Lukáccsal, még akkor is, ha ez nem jelenti azt, hogy mostantól kapcsolatnak nevezik azt, ami köztük van. De talán előbb-utóbb eljön annak is az ideje.

Lukács türelmetlenül pillant újra és újra a folyosó felé, de Ada nem bukkan fel, pedig ennyi idő alatt már rég végeznie kellett volna. Vajon Olivér szóba hozza azt is, hogy tud róluk? És Ada hogy fogadja majd? És mi lesz utána velük? Mit tesz, ha most, hogy már úgyis tudnak róluk, Ada mégis igazi kapcsolatot akar? Egyáltalán lehetséges, hogy pont vele vágyna kapcsolatra?

Lukács megrázza a fejét. A pokolba is! Szombat reggel óta kísértik minden óvatlan pillanatban ezek az átkozott gondolatok, most már rohadtul elege van. Felkap egy törlőruhát, és vehemensen nekiáll törölgetni a pultot. Nem fog baromságokon agyalni.

Amikor Ada boldog vigyorral az arcán felbukkan a hátsó folyosóról, Lukács sem állja meg mosoly nélkül. Nem kérdez semmit, csak felvonja a szemöldökét.

– Maradok – jelenti be Ada büszkén.

– Gratulálok! – mosolyodik el Lukács megkönnyebbülten, és a mosolya még szélesebbre szalad, ahogy Ada a pultnak támaszkodva lelkesen elhadarja, hogy Olivér nemcsak azt szeretné, hogy maradjon, hanem a marketinget is rábízta.

– Arra gondoltam, hogy holnap reggel felragasztgatom a plafonra a hópelyheket, van kedved segíteni? – vált hirtelen Ada, de Lukács számára már nem jelent problémát, hogy a csapongó gondolatok nyomába szegődjön.

– Ez azt jelenti, hogy létrára fogsz mászni? – hunyorog a lányra.

Ada felfelé kunkorodó szájjal bólint.

– És ugye szoknya lesz rajtad?

Ada leheletnyit elpirul ugyan, de a szeme pajkosan csillan.

– És talán elfelejtek bugyit felvenni.

Lukács gondolatai lefagynak, a teste viszont mintha lángra gyúlna. Nagyot nyel. Aztán még egyet. Kinyitja a száját, majd be is csukja. Végül nevetve megrázza a fejét, de a szíve bolondul dobog. Valami megváltozott Adában, a tartózkodás eltűnt, és most pontosan olyan édesen vad és pajzán, mint amilyennek Lukács először képzelte. Vajon az ágyban is lesznek őrült ötletei?

– Ó, és Olivér azt üzeni, hogy ha lehet, előtte ne essünk egymásnak – vigyorog Ada, majd hirtelen hozzá hajol, és puszit nyom az arcára, aztán sarkon pördül. – Ó! Szia, bátyus!

Lukács Olivérre pillant. Olivér kifürkészhetetlen tekintettel figyeli őket. Ada nem jön zavarba, nem szabadkozik, Olivér arcára is puszit nyom, aztán lendületes léptekkel eltűnik a folyosón. Olivér Lukácsra függeszti a tekintetét, és közelebb lép hozzá.

– Most jön az a rész, hogy mégis behúzol nekem egyet? – kérdi Lukács szinte már közönyösen. Nem lepné meg, ha Olivér így tenne, mert ennek még mindig több értelme lenne, minthogy ennyire könnyen elfogadja, hogy a húgával kavar.

– Nem – nevet fel Olivér. – Csak egy kávéért jöttem.

Lukács gyanakodva méregeti Olivért, de ő csak somolyog, és a kávéfőzőhöz lép.

– Tudod – szólal meg Olivér, miután odateszi a kávét –, igazából jót teszel Adának, szóval nem tudom, és nem is akarom tudni, mi van pontosan köztetek, de... azt hiszem, örülök neki.

Lukács azt kívánja, hogy Olivér akkor se érezzen majd máshogy, ha Ada és közte véget ér, ami van. Bár jelenleg fogalma sincs, hogyan érhetne véget – vagy hogy ő maga akarja-e egyáltalán, hogy véget érjen.

Csak azt tudja biztosan, hogy nem akar változást.

***

– Kérlek, Lukács! Ez csak egy Mikulás-sapka, nem halnál bele, ha a fejedre húznád – győzködi Ada Lukácsot, és látványosan rebegteti a szempilláit.

Lukács felvont szemöldökkel gúnyos pillantást vet rá, mintha csak azt mondaná, hogy „de bizony, szörnyet halna". Ada jót derül a férfi arckifejezésén. Mikulás-sapkával a fején, a lábát lóbázva ül a pult belső részén. Nincs beosztva délelőttre, de lejött, hogy Lukáccsal lehessen.

Korán van még, nincsenek sokan a Bolond lyukban, csak pár asztalnál ülnek. A levegőt átitatja a pörkölt kávé és a szegfűszeges narancs illata – Olivér adventi koszorút a gyertyák miatt nem engedett kitenni, de a szegfűszeges narancsot nem bánta. Pár napja a papírhópelyheket is kiakasztgatták, még az ablakokra is jutott belőlük. Odakint is fehér minden, a hó most is sűrű, nagy pelyhekben esik.

– Pedig szerintem jól állna – próbálkozik tovább Ada.

Lukács közelebb lép hozzá, de nem annyira, hogy egymáshoz érhessenek.

– Ada, nézz mélyen a szemembe...

– Az nem jó ötlet – rázza meg a fejét Ada elfojtott kuncogással. – Ha mélyen a szemedbe nézek, huss, minden értelmes gondolatom elillan, és csupa huncutság jár a fejemben.

Lukács szeme elsötétedik. Ada biztos benne, hogy ugyanarra gondol, amire ő. Az éjjel átosont Lukácshoz és szeretkeztek. Ada még most is forró bizsergést érez, ha felidézi, miket súgott Lukács a fülébe. Nem tartja kizártnak, hogy Lukács csupán szavakkal is képes lenne elérni, hogy elélvezzen. Kíváncsi lenne rá, ilyesmi egyáltalán lehetséges-e.

Utána még órákon keresztül beszélgettek, reggelre pedig mindketten berekedtek. Lukács álmos mosollyal kijelentette, hogy legközelebb annyi sikolyt csal az ajkára, hogy attól fog berekedni. Ada pimaszul közölte, hogy áll elébe, mire Lukács kifulladásig csókolta, aztán az oldalára fordította, és hátulról belehatolt. Egészen más érzés volt így, Ada még sosem csinálta ebben a pózban, meglepte, hogy mennyire máshogy tölti ki Lukács, hogy mennyire sötéten buja és izgató érzés, ahogy a csípőjét markolva szenvedélyesen újra és újra mélyre döf benne.

Ada önkéntelenül beharapja az ajkát, ahogy elmerül az emlékekben. Lukács tekintete a szájára siklik, és közelebb lép hozzá. Ada visszatartja a lélegzetét, ahogy Lukács a füléhez hajol. Az ajka incselkedőn érinti a bőrét, a lehelete perzselő.

– Az ágyban jó eséllyel bármit megtennék a kedvedért, de azt a sapkát akkor se húzom a fejemre.

– Azt mondod, bármit? – súgja Ada.

– Amit csak akarsz – dörmögi Lukács. – Például örömmel nyalnálak addig, míg már hangod se marad, hogy kisikoltozd magadból a kéjt.

Ada nagyot nyel. Ez neki se lenne ellenére.

– Ez... nekem is tetszene – rebegi kifulladva.

– Ma éjszaka?

Ada arcát forróság önti el. Ma éjszaka nem lehet, de fogalma sincs, ezt hogyan mondja meg. Csak pár nap múlva kellett volna megjönnie, nem számított rá és nem is érezte előre, de zuhanyzás közben vérezni kezdett. Kész szerencse, hogy nem hamarabb...

– Az... nem fog menni – motyogja Ada. – Én most... szóval az van, hogy... – Ada zavartan elhallgat. Hogy fogalmazza meg?

Lukács csak annyira húzódik el tőle, hogy a szemébe tudjon nézni. Pár másodpercig értetlenség ül a tekintetében, aztán hirtelen elmosolyodik.

– Kimondhatod, hogy menstruálsz, nem fogok sikítva elrohanni. A húgaimtól hallottam már különbet is. Ella rendszerint a fejemhez vágta, mikor menstruált, hogy „épp dől belőlem a vér, ne várd, hogy kedves legyek".

Ada egyszerre derűsen és szégyenlősen pillant Lukácsra.

– Fogadjunk, hogy már megint perverz dolgokról susmogtok.

Ada összerezzen Zoli hangjára. Néha komolyan bosszantó, hogy ha Lukáccsal van, teljesen megfeledkezik a külvilágról, észre se vette, hogy Zoli visszajött a mosdóból.

– Miattam abba ne hagyjátok – közli vidáman Zoli, majd egy sós mogyorót pottyant a szájába, és úgy nézi őket, mintha moziban lenne.

– Csak a Mikulás-sapkáról beszéltünk – hárít Ada.

– Aha, persze – vigyorog Zoli szemtelenül.

Lukács éles pillantást vet Zolira, és hátrébb lép, de a fejével a Mikulás-sapka felé biccent.

– Ada, ha a fejemre húzom azt a sapkát, a Mikulás fogalma új értelmet nyer.

– Ja, te lennél a szexi Mikulás.

– Én horror Mikulásra gondoltam.

– Csiga, életedben először emberedre akadtál – szól közbe Zoli leplezetlen jókedvvel, majd Lukácsra pillant. – Csodálom a türelmed, haver, én a helyedben már rég a fejemre húztam volna azt a nyamvadt sapkát, ha ezzel elhallgattathatom Adát.

Ada morcos pillantást vet Zolira, de a szájára kívánkozó csípős megjegyzést inkább visszanyeli, mert egy szőke copfos kislány lép a pulthoz és mászik fel az előttük lévő bárszékre.

– Szia! – cincogja a kislány a pultra könyökölve. Az állát a tenyerébe támasztja, és kerekre tágult szemmel bámul Lukácsra.

– Szia! – mosolyodik el Lukács.

Ada megigézve figyeli a jelenetet.

– Mit tehetek érted? – érdeklődik Lukács kedvesen.

– Pisilnem kell.

Ada azt várja, hogy Lukács megrökönyödik, de arcizma sem rándul.

– Hol van anyukád vagy apukád?

– Ott – mutat az egyik asztal felé a kislány. – Anya azt mondta, kérdezzem meg, hol van a vécé.

Lukács az asztal felé pillant, és kérdőn megemeli a szemöldökét. Mikor az asztalnál ülő fiatal nő biztatón bólint, visszafordul a kislányhoz.

– Azon a folyosón, balra – mutat Lukács a molyzug mellett nyíló folyosóra.

A kislány gyanakodva mered a folyosóra.

– Sötét van.

– Amint odaérsz, világos lesz.

– Félek a sötéttől – vallja be a kislány lebiggyesztve a száját.

– Mit szólnál hozzá, ha ez a kedves néni elkísérne?

A kislány Adára pillant, de szinte rögtön vissza is fordul Lukács felé, és hevesen megrázza a fejét.

– Te kísérj el – jelenti ki leheletnyi daccal a hangjában.

– Rendben – bólint Lukács. Nem látszik rajta, hogy zavarná a kislány választása.

A kislány várakozón nézi, ahogy Lukács mellé ér. Lukács könnyed természetességgel leemeli a székről, aztán pedig megfogja a kezét.

– Hogy hívnak? – kérdi, ahogy elindulnak.

– Mara – pillant fel a kislány Lukácsra.

– Nagyon szép neved van, Mara.

A kislány boldog mosolyt villant Lukácsra.

Ada elgyengülve figyeli őket. Mintha édes-langyos tavasz bomlana szét benne, csupa szín, csupa élet. A szíve szaporán dobog, a mellkasát ismeretlen, könnyű érzés tölti meg.

Lukácsból egyszer nagyszerű apa lesz.

A gondolat, mint egy parányi kavics, ha pocsolyába dobják, szétzilálja Ada érzéseit. Összetörik benne valami, akárcsak a víz felszíne. Zavaros a világ.

Ada nem érti, miért szorul össze a gyomra. Hogy mi ez a fájó, feszítő érzés benne. Hogy miért gyűlik gombóc a torkába, ha arra gondol, hogy Lukács egyszer apa lesz és lesz egy felesége...

És a fenébe is, ő akar lenni a felesége!

– Ne legyél már ennyire megzuhanva tőle! – nevet fel Zoli, és a nyomatékosítás kedvéért felé dob egy szem sós mogyorót.

Ada szaporán pislogva szakad ki a ráhullt bűvöletből. Felkapja a mogyorót, és a pultra teszi Zoli elé.

– Nem vagyok megzuhanva tőle, te viszont egy óvodás szintjén mozogsz.

– Miért? Mert sós mogyoróval dobállak? – röhög Zoli, és még egy szem mogyorót pöcköl Ada felé.

Ada szigorú pillantást vet rá, de Zoli továbbra is ütődötten vigyorog. És még rá mondják, hogy sosem fog felnőni – akkor Zoli mi, csecsemő? Ada úgy véli, jelen pillanatban ez sértés a csecsemők felé.

– Egyébként meg – vált Zoli némileg komolyabb hangnemre – felismerem egy nő tekintetében, ha megzuhant valakitől. Te megzuhantál Lukácstól.

– Csak aranyosnak találom, ahogy a gyerekekkel bánik – motyogja Ada, de még a saját fülében is hamisan csengenek a szavak.

– Aha, persze, és közben arra gondolsz, hogy milyen lenne, ha neked csinálna gyerekeket – közli pimasz vigyorral Zoli.

– Zoli! – hördül fel Ada.

– Elpirultál, igazam van.

– Ha majd egyszer megzuhansz egy lánytól, ezt visszakapod.

– Most lényegében beismerted, hogy megzuhantál tőle – jelenti ki elégedetten Zoli.

– Nem ismertem be semmit.

Zoli úgy hümmög, mint aki mindent tud és mindent ért. Ada elfordul, nem akar védekezni, se tovább feszegetni a témát. Nem árulhatja el, hogy Zolinak igaza van. Mert igen, beleszeretett Lukácsba, de ez a felfedezés új és ijesztő, nem áll rá készen, hogy bárkivel is megossza.

***

– „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet..."

Lukács kifordul a folyosóról, de ahogy megpillantja Adát, megtorpan.

– „... mert szó az nincs, csak képzelet..."

Ada még mindig szörnyen hamisan énekel, Lukács mégis megigézve hallgatja. Mostanában bármit is tesz Ada, az őt menthetetlenül rabul ejti.

Adán halványkék ruha van, és ahogy a zene ritmusára ringatózik, a szoknyája szelíden susog a lába körül. A haját lófarokba fogta össze magasan a feje tetején, a tincsei vele együtt mozdulnak. Fekete-fehér filmbe illene ez a kép – vagy egy régi fényképre.

– „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet..."

Már bezártak, csak ők ketten vannak idelent. Olivér nem alszik itthon ma éjszaka.

– „... hogy nélküled élni nem lehet?" (1)

A zenét Ada választotta, de Lukács nem bánja, szereti a Képzelt riportot. Azon már meg se lepődik, hogy Ada is – valamelyik reggel kiderült számára, hogy Ada zeneileg mindenevő, sokféle együttest ismer a szüleinek és Bogi nagynénjének köszönhetően, Olivér és Zoli pedig tettek arról, hogy a rockkal is barátságban legyen.

Ada nem veszi észre, hogy visszajött. Egy pohárral a kezében megdermed, és ahogy a következő szám elindul, már nem énekel. A tekintete ábrándos, az arcán sóvárgás.

Lukács nem először látja, hogy Ada megfeledkezve magáról így bámul maga elé, és nem először érzi azt, hogy Ada előbb-utóbb olyasmit akar majd neki mondani, amit ő a legkevésbé sem szeretne hallani, aminek semmi értelme. Ami köztük van, csak a vágyról szól, de Lukács attól tart, Ada előbb-utóbb mást hisz majd. Reméli, hogy téved, de ha így látja Adát, egy kicsit mindig nehezebb bíznia ebben.

Lukács szíve összeszorul. Talán itt lenne az ideje, hogy elengedje Adát. Csak éppen még nem volt elég belőle, még... még vele akar lenni. Hiszen a múlt héten még annak ellenére is együtt aludtak, hogy nem történhetett köztük semmi, de Lukács ezt se bánta. Még az is jó volt, hogy egyszerűen csak ölelheti Adát.

De meddig lehet vele úgy, hogy a végén nem bántja meg?

Ada megrázza a fejét, és felteszi a poharat a polcra. Ahogy fordul a következőért, észreveszi, és rögtön elmosolyodik.

– Mindjárt megvagyunk. Van kedved zongorázni?

– Ahhoz mindig van kedvem – feleli Lukács őszintén.

– Játszol nekem?

Lukács bólint. Míg Ada befejezi a poharak pakolását, leállítja a zenét, aztán a villanyt is lekapcsolja – az izzósorok épp elég fényt adnak. Lukács nem hagyja, hogy Ada a pianínó melletti székre üljön, megfogja a kezét, és inkább az ölébe húzza.

– Fogsz tudni így játszani? – fészkelődik Ada.

– Minél kevesebbet mozogsz, annál jobban – dünnyögi Lukács elmélyülő hangon. Nem tehet róla, Ada feneke őrjítően izgató. – Mit szeretnél?

– A szépség és a szörnyetegből a Hol volt, hol nem volt – vágja rá Ada.

– Lídia is mindig ezt kérte.

– És a többiek?

– Ella a Hakuna matatát, Hanna kedvence a Szívem mélyén álmok hada él az Aranyhajból, Livinek pedig a Mulanból az Erős légy.

– És neked? – pillant rá Ada a válla felett, aztán mikor nem mond semmit, játékosan megböki a hasát a könyökével. – Gyerünk, valld be, hogy van kedvenced.

Lukács sóhajtva megadja magát. Csak tudná, hogy ismerhette ki Ada ennyire.

– A kincses bolygóból a Mi vár még rám, az volt az első Disney, amit megtanultam játszani. Nagyon szerettem gyerekként azt a mesét, A kincses sziget pedig az első kedvenc könyvem volt.

– Szóval szeretted a kalózokat? – vet rá huncut pillantást Ada.

– Igen – vallja be Lukács egy röpke mosoly kíséretében.

Ada szeme felcsillan.

– Ha eddig nem tetszettél volna, most vesztem volna el – jelenti ki, aztán elkomolyodik a tekintete. – Nehéz téged elképzelni gyerekként – motyogja, és úgy néz rá, mintha a lelkébe látna. Mintha tudná, hogy rohadt régen volt igazán gyerek – olyan régen, hogy már alig emlékszik rá.

– Tudom bizonyítani, valahol kell lennie néhány fényképnek – üti el Lukács a pillanatot, és megcsókolja Ada nyakát. Szereti, mikor Ada felfogja a haját, szereti látni a nyaka törékeny ívét. Finoman megkarcolja a lány bőrét a fogával, Ada picit oldalra hajtja a fejét, és sóhaj lebben le a szájáról.

Lukács elmosolyodik, de nem folytatja az érzéki játékot. Felemeli a kezét, és csak egy pillantást vet a billentyűkre, máris zongorázni kezd. Annyiszor játszotta már ezt a dalt, hogy bekötött szemmel is boldogulna vele.

A hangok puhán, szelíden szöknek elő a pianínóból, és lágyan lebegnek körülöttük. A levegőben mintha bágyadt-boldog álmok csillognának.

Lukács ujjai könnyedén rebbennek a billentyűkön, a zene mintha átszivárogna az ujjain keresztül a testébe, megtelik csendes nyugalommal, vasárnap délutánok rég elmúlt illataival, napfénnyel és nevetéssel.

Ada végigsimít a karján, a kezét a kezére fekteti, és elengedi magát. Ahogy mozdulnak az ujjai, mozdulnak Ada ujjai is.

– Így egészen olyan, mintha én játszanék – suttogja Ada.

– Megtaníthatlak – ajánlja fel Lukács anélkül, hogy átgondolná.

– Tényleg?

– Hannát is én tanítottam – dörmögi Lukács kissé kelletlenül. Hülye ötlet volt ezt szóba hozni, semmi szükség rá, hogy még több időt töltsenek együtt.

– Sose gondoltál arra, hogy tanár legyél?

Lukács mély levegőt vesz. Gyerekkorában nem volt titok, fűnek-fának mesélte, hogy ha nagy lesz, akkor zongoratanár lesz, mint a nagymamája, de már régóta nem gondolt erre. Az álmot elkoptatta az idő és az élet, most már azt se tudja, komolyan gondolta-e valaha. Talán csak gyerekkori butaság volt, amit a nagyanyja és a zene iránti szeretet szült.

– De. Régen – feleli halkan, amikor a dal végére ér.

– Szerintem nagyszerű tanár lennél. Miért nem lettél az?

Vajon tényleg nagyszerű tanár lenne? Hannával szeretett foglalkozni, élvezte neki megmutatni, hogy hogyan csalhatja elő a zenét a hangszerből. Élvezte látni Hanna örömét, amikor jól játszott le egy-egy darabot.

De ez Hannával volt, nem valami idegen gyerekkel.

Lukács megrázza a fejét.

– Közbeszólt az élet.

– De még most sem késő.

– Ugyan, öreg vagyok már ahhoz, hogy iskolapadba üljek – húzza el Lukács a száját.

– Dehogy vagy öreg! – pillant rá Ada feddőn. – És ha még mindig ez az álmod, akkor miért ne?

Lukács megvonja a vállát. Nem minden álom válik valóra, de ez olykor talán nem is baj. Végtére is mik az álmok igazából? Talán csak azért vannak, hogy segítsenek kitartani, amikor épp nehéz az élet. Muszáj hinni valamiben, ami erőt ad ahhoz, hogy az ember tovább csinálja akkor is, amikor legszívesebben feladná.

Ada szigorúan néz rá, Lukács tudja, hogy nem fog tágítani a témától.

– Azt mondtad, ha akarok valamit, azért ne féljek tenni. Megfogadhatnád a saját a tanácsodat. Az álmok... az álmok nem avulnak el, nem számít, hány éves az ember, az álmok azért vannak, hogy valóra váltsuk őket.

– És te miről álmodsz? – simít végig Lukács Ada arcán.

Ada halvány mosolyában megértés bújik meg. Lukács csodálja, hogy Ada soha nem kérdez, hogy még ha a kíváncsiság ott is csillog a szemében, mindig hagyja, hogy elterelje a beszélgetést magáról.

Ada félrebillenti a fejét, a tekintetét gyengédség mossa árnyasra. Van a szemében valami megfoghatatlanul mély, valami veszélyesen eredendő, ami végigborzongatja Lukács gerincét, és újra felmerül benne a gondolat, hogy hiba még mindig együtt lenniük.

De aztán Ada ajka huncutul felfelé görbül, és picit megmozgatja a fenekét, Lukácsban pedig darabjaira hullanak a kétségek.

– Általában rólad – súgja Ada. – Emlékszel még arra a zongorás álmodra? Mit szólnál hozzá, ha valóra váltanánk?

– Minden álmomra emlékszem, amit rólad szólt – dörmögi Lukács, miközben Ada tarkójára csúsztatja a kezét.

És mindet szeretné valóra váltani, de ezt már nincs ideje hozzátenni, mert Ada picit oldalra fordul az ölében, és alighogy elhagyják a szavak a száját, csókolja is. A keze a vállára rebben, aztán a mellkasára, majd még lejjebb, a póló szegélyéig.

Lukács beleszédül Ada szenvedélyességébe, a csókja mohóságába. A nyelvük fékezhetetlenül ölelkezik, Ada incselkedőn tör előre és húzódik vissza, egyszerre játékos és szenvedélyes. Lukács elveszti az eszét ettől a kettősségtől.

Ada mindig ilyen hatással van rá, mindegy, hányszor voltak már együtt, újra és újra megbabonázza, újra és újra őrült vágyat ébreszt benne.

Ilyenkor számára Ada az egyetlen valóság.

Nem létezik semmi más, csak hogy érinthesse és ízlelhesse. Hogy megadjon neki mindent, amire vágyik, hogy hallja, hogyan fakadnak fel belőle a gyönyör hangjai.

Ada lerángatja róla a pólót, az ujjai a mellkasán siklanak. Lukács úgy hiszi, lassan már nincs olyan porcikája, amit Ada ne érintett volna meg, mégis mindig olyan, mintha először érezné az érintését, mintha először futnának a bőrén a törékeny ujjak. Ada a mellkasára simítja a tenyerét, érezheti, mennyire hevesen kalapál a szíve.

Lukács lehúzza Ada ruháján a cipzárt, aztán az ujjával végigrajzolja a gerince vonalát, mert ettől Ada mindig megremeg és kéjesen felsóhajt. Lukács magába issza a sóhaját, a remegése pedig mintha a testébe ivódna.

– Lukács? – suttogja Ada szinte a szájába.

Lukács csak egy kérdő morranással válaszol, de közben Ada állát, nyakát csókolja. Képtelen most összeszedetten gondolkodni. Nem is akar. Csak érezni Adát mindenestül, elveszni benne, és nem gondolni arra, mi lesz holnap.

Úgy akarja őt szeretni, mintha nem is lenne holnap.

– Ha... óvszer nélkül csinálnánk, kibírnád, hogy ne bennem élvezz el?

Lukács megdermed, behunyja a szemét. Már pusztán a lehetőségre is, hogy óvszer nélkül legyen Adában, követelőzőn megrándul a farka.

Kibírná, igen, de ettől még kockázatos. Persze az óvszer sem tökéletesen biztonságos. Miért ne lehetne? Csak most az egyszer?

– Igen – feleli halkan. Nem kérdezi meg, hogy Ada tényleg ennyire bízik-e benne, mert ahogy összefonódik a tekintetük, ott van a válasz a sötétbarna szempár mélyén.

Ada puhán és röviden megcsókolja, aztán feláll az öléből. Huncut pillantást vet rá, és vetkőzni kezd. Nincs érzékiség a mozdulataiban, nem játssza meg magát, Lukács mellkasa mégis hevesen emelkedik és süllyed, ahogy figyeli őt. Számára minden érzéki, amit Ada csinál.

Csak pár másodperc kell, és Ada meztelenül áll előtte. Lukács nem érti, hogy bűvölheti el Ada mindig ennyire zsigerekig hatóan. Hiszen már ismeri a testét, érintette, csókolta, mégis minden alkalommal, amikor meztelenül látja, beleborzong a sóvárgásba, és az ereiben mintha folyékony tűz áradna szét.

– Lemaradtál – jelenti ki Ada futó mosollyal.

– Csak élvezem a látványt – morogja Lukács, de közben már a nadrágját gombolja.

Ahogy megszabadul a ruháitól, a derekánál fogva mohón magához húzza Adát, és újra csókolja. Kapkodva, szinte már kétségbeesetten. Magáévá teszi az ízét – lángra lobbant nyáréjszakák íze, a szenvedély íze.

Ada a nyaka köré fonja a karját, a hajába túr, és szorosan hozzá préseli magát. Lukács farka Ada hasának nyomódik, a közéjük szorult levegő mintha égetné a férfi bőrét. A keze Ada fenekére siklik, és ahogy erősen megmarkolja, Ada felnyög.

– Fordulj meg, Ada – dörmögi Lukács.

Ada beharapja az ajkát, ahogy ránéz.

– Mondtam már, mennyire felizgat, hogy mindig ennyire határozottan tudod, mit akarsz?

– Téged akarlak – bukik ki Lukácsból rekedten.

Ada derengő mosollyal végigsimít a mellkasán, a hasán, aztán a kezét a merevedésére kulcsolja. Lukács idegvégződései mintha felizzanának. Megragadja Ada derekát, és kérlelhetetlenül megfordítja a lányt.

Ada a billentyűkre támaszkodik. A hangok kaotikusan szöknek elő a pianínóból, Lukács számára mégis tökéletesek és gyönyörűek.

Becsúsztatja a kezét Ada combja közé, és ahogy megérzi, mennyire nedves a lány, önkéntelenül felmordul. Gyengéden megdörzsöli Ada csiklóját.

– Kérlek, Lukács, nem bírom – nyöszörgi Ada.

Lukács elveszi a kezét, aztán lassan és óvatosan Adába hatol. Kiélvez minden töredékmásodpercet, ahogy a farka a lány testébe csúszik. Más érzés így, óvszer nélkül. Soha senkivel nem szexelt még így, sosem kockáztatott.

Ada forrósága körbeöleli, és pontosan olyan észveszejtően szűk, amilyen álmában volt. Ez maga a mennyország. Tökéletesen passzol Adához, tökéletesen kiegészítik egymást, és így, hogy semmi nem választja el őket, olyan, mintha tényleg összeforrna a testük, mintha valóban eggyé válnának.

Lukács lassan húzódik kijjebb, és csak egy kicsivel erősebben csúszik vissza. Ada neki feszíti a fenekét, és ahogy a teste mélyére siklik, leheletnyit megremeg.

– Jó így? – súgja Lukács Ada csípőjét szorítva.

– Tökéletes – rebegi Ada.

Lukács az egyik kezét Ada csípőjén hagyja, a másikat viszont a mellére csúsztatja. Nem markolja meg erősen, mégis érzi, hogy Ada hüvelye sóhajtásnyit összerándul körülötte. Mikor az ujjai között kezdi morzsolgatni Ada mellbimbóját, Ada nyögve mozdul. Újabb hangok rebbennek fel a pianínó mélyéről, mélyek és magasak, szédült összevisszaságban.

Remegnek a hangok körülöttük.

Remeg a vágy Lukács testében.

Újra és újra, egyre gyorsabban hatol Adába.

Úgy teszi őt a magáévá, mintha örökké érezni akarná.

A szenvedély vad mozdulatokat diktál. A testük keményen ütközik egymásnak, a zihálásuk felperzseli a levegőt és tűz sistergő illataival itatja át.

Ada a nevét nyöszörgi, a hangját összekuszálja a feszültség.

Lukács képtelen magát visszafogni, erősen, hevesen hatol Adába. A testében kitörésre készen örvénylik a gyönyör.

Hirtelen kihúzódik Adából. Látni akarja őt, amikor elélvez, látni akarja az arcát, ahogy a tekintete megtelik fátyolos ragyogással.

Ada elhaló nyögése felér egy tiltakozással, de Lukács megragadja a derekát, és maga felé fordítja őt. Hevesen lecsap a szájára, a nyelvük egymásba gabalyodik. Csókolózva botladoznak el a kanapéig. Ada a hátára fekszik, és várakozón pillant rá. Lukács Ada lába közé térdel, és a hüvelyéhez igazítja magát.

Összefonódik a tekintetük, ahogy lassan Adába csúszik. A szenvedély égeti Lukács testét, de nem gyorsít. Gyengéden hatol újra és újra Adába, elnyújtja a kéjt, az őrületig fokozza a várakozást.

Megtámaszkodik Ada feje mellett, és fölé hajol. Szelíden megcsókolja, és amikor a lány ajka elnyílik, pont úgy hatol be a szájába a nyelvével, ahogyan lentebb a teste mélyére siklik.

A gyönyör apró mag Lukács testében. Ada háta ívbe feszül, a mellkasuk összepréselődik. Lukács a bőrén érzi Ada merev, kemény mellbimbóját. Ada ujjai a vállát és a hátát érintik, a lábát a dereka köré fonja. Tökéletes összhangban mozognak együtt.

Lukács látja Ada elködösülő tekintetében és érzi a hüvelye szorításán, hogy mindjárt elélvez. Összeszorítja a száját, és hirtelen erősen mélyre lök.

Ada halkan felsikkant, hátraveti a fejét, de a szemét nem csukja be. Nézi őt, ahogyan elélvez. Lukács kijjebb húzódik, aztán végtelenül lassan újra vissza. Ada ujjai a hátába mélyednek, a hüvelye a farka köré feszül. Lukács érzi a finom rándulásokat, érzi Ada remegését, és mielőtt benne is felfakadna a gyönyör, kihúzódik a lányból. Nem kell rásegítenie a kezével, elég a leheletnyi nyomás, ahogy Ada hasához szorul a farka, és ő is elélvez.

Elgyengül a teste, ahogy reszketve szétárad benne a megkönnyebbülés. Mintha lebegne. Képtelen magát tovább tartani, Adára hanyatlik. Ada szorosan öleli, a lélegzetvételei a nyakát perzselik.

Összekeverednek a szívdobbanásaik, Lukács már nem is tudja, hogy a saját szívverését vagy Adáét érzi.

– Hogy lehet, hogy veled lenni mindig ennyire... hihetetlen? – súgja Ada reszketegen.

Lukács feltolja magát, és Ada szemébe néz.

– Mert csodálatos vagy, azért.

Ada meleg mosolya a szívébe surran. Lukács szeretné megragadni ezt a pillanatot, elrejteni valahol mélyen magában, hogy örökre emlékezzen rá. Mert lehet, hogy előbb-utóbb véget ér, ami köztük van, de ez nem jelenti azt, hogy valaha is el akarja felejteni, milyen volt Adával lenni.

***

Ada teát kortyolgatva figyeli a Bolond lyuk karácsonyfájának fényeit. Most végeztek a díszítéssel, Bogi mellett Zoli is besegített. Az összes fehér porcelángyurmából készült csillagot és hópelyhet feltették, mellé pedig színes izzósort tekertek körbe a fa ágai között. Egyszerű, de gyönyörű.

Ada fényképeket is készített, hogy feltegye a Bolond lyuk Facebook-oldalára. Egyelőre csak azt vette át, Olivér idén már nem akar semmilyen újításba belevágni – a két ünnep közötti és a szilveszteri programokat már leszervezte, így Ada egyelőre csak ezeknek a hirdetésével foglalkozik. Bár néhány ötletet azért lejegyzett, és mindegyiket átbeszélte Lukáccsal.

Ada alig hiszi el, hogy már több mint egy hónapja együtt vannak. Egyrészt olyan kevésnek tűnik, másrészt viszont olyan, mintha mindig is együtt lettek volna, mintha nem számítana az idő. Nehéz elképzelni, hogy valaha igazán boldog lehetett Lukács nélkül is.

Vajon a szerelem mindig, mindenki számára ilyen? Mintha átfestené a világot, csupa új, elképesztő árnyalattal, mintha az ember többet látna és érezne, mint előtte.

Csak akkor lehetne még ennél is boldogabb, ha Lukács viszontszeretné. Ada nem tudja, meddig bírja még magában tartani az érzéseit. Néha kísértést érez, hogy bevallja, de végül mindig hallgat. Lukács valamiért nem akar kapcsolatot, és amíg magától nem jut el a felismerésig, hogy ami köztük van, nagyon is kapcsolat, addig ő nem mondhat semmit, mert azzal talán elijesztené őt.

De azért pokoli nehéz ez a várakozás. Pokoli nehéz, hogy pillanatokra Lukács mintha távolodna tőle. Hogy néha szinte már kétségbeesetten szeretkezik vele, hogy néha olyan, mintha minden érintéssel búcsúzna.

Mit tesz, ha Lukács visszavonulót fúj? Hogy fogja meggyőzni, hogy igenis boldogok lennének együtt?

– Hogy állsz a listával? – huppan le Ada mellé Bogi.

Ada kizökken a nyomasztó gondolatokból. Elmosolyodik, szereti, hogy Bogi sosem fecsérli a szót. Mielőtt válaszolna, ellenőrzi, hogy a vendégek közül hallhatja-e őket valaki, de hétfő délután lévén még nincsenek olyan sokan. A diákok hazafelé szállingóznak, az egyetemisták csak lézengenek, messze még az este.

– Leginkább sehogy – vonja meg a vállát.

Mit számít a lista, ha egyszer szereti Lukácsot?

Ada összevonja a szemöldökét.

Végül is a lista passzol Lukácshoz. Ugyan nem húzta át a pontokat, de ez nem jelenti azt, hogy ne illenének Lukácsra. Ha viszont a lista passzol...

Ada hirtelen kihúzza magát.

Hát persze! Ha a lista passzol, Lukács az igazi, és akkor bármi is történjen, előbb-utóbb Lukácsnak is rá kell jönnie, hogy egymás mellett a helyük. Nem kell őt meggyőznie semmiről, csupán hinnie kell a varázslatban.

– Bogi, te zseni vagy!

– Aha, főleg, ha szívügyekről van szó, ezért is olyan rendezett a szerelemi életem – jegyzi meg Bogi ironikusan.

Ada megértő pillantást vet Bogira. Egyiküknek sem volt soha túl sok szerencséje a szerelemben. Bogi az egyetem alatt vesztette el a szüzességét, két évig járt Áronnal, de sosem mélyült el igazán a kapcsolatuk. Bogi a szakítás után azt mondta, szerinte jó ideje már inkább csak kényelemből voltak együtt.

– Talán neked is listát kellene írni – veti fel Ada szelíden.

Bogi gyengéd pillantást vet rá, a halványzöld szempárban szomorúság dereng.

– Kétlem, hogy nekem beválna.

– Én hiszem, hogy te is megtalálod majd az igazit – jelenti ki biztatóan Ada, Bogi azonban válaszul csak elhúzza a száját.

– Talán – hagyja annyiban, és a pult felé pillant. – De azért neked nagyon szurkolok.

Ada tekintete önkéntelenül rebben. Olivér csíptetős mappával a kezében az italokat szemléli, mellette Lukács épp kávét készít.

Ada gondolatai szédült iramban peregnek. A fejében végigpörgeti a listát. Két pont hibádzik: Lukácsnak bőven vannak titkai, és Ada azt sem tudja, szereti-e a túrórudis zsemlét. Abban meglehetősen biztos, hogy a család fontos számára, elég csak arra gondolni, hogyan beszél a húgairól.

Két pont, csak kettő, és a varázslat valóra válik. Korábban Ada azt kérdezte magától, mi lesz, ha áthúz minden pontot, hogy talán varázsütésre beleszeret-e Lukácsba – most abban bízik, hogy amikor majd minden pontot lehúz, Lukács rájön, viszontszereti őt.

Ugye nem lehet máshogy?

Ada szíve hevesen dobog, furcsán érzi magát, mintha szédülne. Mindig hitt a varázslatban, mindig hitt abban, hogy a világban sokkal több rejtőzik, mint ami látható és kézzel fogható. Miért most kezdene kételkedni?

Olivér mond valamit Lukácsnak, aztán eltűnik a folyosón. Ahogy Lukács megfordul, hogy kiadja a kávét, az arcára sápadt riadalom szökik. Ada követi a tekintete irányát. A Bolond lyuk ajtajában egy bájos fiatal lány áll. A kabátja nincs begombolva, a ruhája is rendezetlen, mintha hirtelen rángatta volna magára a farmert és a kötött pulcsit. Lenszőke haja kócos, az arca maszatos a könnyektől.

Lukács oda se figyelve leteszi a csészét, és a vendéggel mit sem törődve kisiet a pult mögül. A lány megindul felé, és a karjába veti magát. Lukács rögtön köré fonja a karját, olyan szeretetteli természetességgel, amitől leheletnyit megsajdul Ada szíve.

– Kicsim, mi a baj? – kérdi Lukács. A hangja reszelős a feszültségtől.

A lány nem felel, csak még szorosabban kapaszkodik Lukácsba.

– Mi történt? Ugye nem a nővéreiddel van valami? Hanna, mondj már valamit! – Lukács szavai összetorlódnak az ijedtségtől.

– Én... szakítottam vele... – hüppög Hanna.

Lukács arcán megkönnyebbülés fut át, de csak egy pillanatra, aztán újra feszültség keményíti meg a vonásait.

– Bántott? – kérdi élesen, könyörtelen hangon.

Hanna megrázza a fejét. Lukács karja megfeszül körülötte, egy pillanatra behunyja a szemét, és mély levegőt vesz.

Ada végre magához tér, felpattan a kanapéról, és közelebb lép hozzájuk.

– Beállok, menjetek fel.

– Köszönöm – bólint Lukács, és gyengéden átkarolja Hannát, majd a folyosóra vezeti.

Ada a pult mögé siet, de csak félig van jelen, ahogy bocsánatot kér a vendégtől, akit Lukács faképnél hagyott.

Érthetetlenül szorít a mellkasa, kábán szolgálja ki a srácot.

– Tessék – tolja elé Bogi a teát, miután a srác ellép a pulttól.

– Köszi.

– Újabb pontot húzhatsz le – ül fel Bogi az egyik bárszékre. – Azt hiszem, egyértelmű, hogy Lukácsnak fontos a család.

Adában zajong a lelkiismeret. Nem így akart megbizonyosodni róla, hogy Lukácsnak fontos-e a család. A francba is, mintha pusztán azzal, hogy erre gondolt, megidézte volna Hannát. Ostoba gondolat, bármi is történt Hannával, nyilván nem ő tehet róla, mégis rosszul érzi magát. Ismeretlenül is aggódik Hannáért, aggódik, mert Lukácsnak fontos a húga, és nem akarja, hogy Lukács aggódjon.

Ada szomorkásan elmosolyodik. A szerelemben nemcsak a jón osztozik az ember, a szerelem eggyé mos a másikkal, és ha a másiknak fáj, a fájdalom is közös. Semmi nem köt össze úgy két embert, mint a szerelem.

– Hát az a csaj meg ki volt Lukáccsal? – lép mellé Zoli. A hangjában kíváncsiság bujkál.

– A legkisebb húga, Hanna.

Zoli hümmög, a szeme furcsán csillog.

Bogi a pultra támaszkodik, és gyanakodva méregeti Zolit.

– Tényleg elérte egy nő, hogy ne találj szavakat?

Zoli Bogira pillant, kinyitja a száját, aztán mégsem mond semmit, csak megrázza a fejét.

– Jézusom, Zoli, eszedbe ne jusson! – hördül fel Ada őszinte ijedtséggel.

Zoli mogorva pillantást vet rá.

– Aligha ítélhetne el, emlékeztetnélek, ő is rámászott valaki húgára.

Ada arcát melegség önti el, ennek ellenére nem tágít.

– Hanna tizenkilenc éves, és azt hiszem, épp most tört össze a szíve.

– Nincs is nemesebb, mint megvigasztalni egy összetört szívű leányt – teszi a mellkasára a kezét Zoli kissé teátrálisan. – De őszinte sajnálatomra Lukács húga tényleg szemtelenül fiatal, szóval kénytelen vagyok e hősies tettet másnak meghagyni.

Zoli nagyot sóhajt és bánatos kiskutya szemmel mered a folyosó felé.

Ada halvány mosollyal megrázza a fejét.

– Dilis vagy.

– Ezért is értjük meg egymást olyan jól – kacsint rá Zoli, de aztán töprengő tekintettel visszafordul a folyosó felé. – Ha tényleg összetört a kislány szíve, akkor most aligha a melák bátyjára van szüksége. Olivér mindjárt jön, nem akarsz felmenni? – pillant Adára.

Ada semmit nem szeretne jobban, de nem tudja, Lukács örülne-e neki.

– Hidd el, Csiga, egy pasi számára horror, ha egy nő sír, szóval Lukács hálás lesz neked – toldja meg Zoli, ráérezve Ada bizonytalanságára.

– Tényleg hálás lennék – bukkan fel Lukács a folyosóról. A szemében tehetetlenség feszül. – Nem tudom, hogyan vigasztaljam meg, semmit sem mond.

Ada elgyengülve pillant Lukácsra. Meghatja, hogy ennyire aggódik a húgáért, attól pedig puhává olvad belül, hogy tőle kér segítséget. Hogy számít rá, hogy megosztja vele a gondját. Ada biztosan érzi, hogy ez lehetetlen lett volna, amikor összejöttek, Lukács akkor még nem fordult volna hozzá.

– De biztos vagy benne, hogy Hanna szívesen látna? Hiszen nem ismerjük egymást.

– Én... meséltem neki rólad – vallja be Lukács. – Ő kérte, hogy... szóljak neked.

Ada szívét hevesebb dobogásra késztetik a szavak, de félretolja az örömét – most Hanna az első.

Szó nélkül sietnek fel az emeletre.

Hanna a lábát felhúzva és átölelve ül Lukács ágyán, a kezében zsebkendőt szorongat. Törékenynek és elveszettnek látszik, ahogy hangtalanul pityereg.

– Hanna – szólal meg Lukács félszegen –, itt van Ada...

– Ne haragudj – pillant Hanna könnyek között Adára –, nem így akartam neked bemutatkozni. Lukács már annyit mesélt rólad, és nagyon vártam, hogy megismerhesselek.

– Megyek, főzök teát – fordul ki Lukács hirtelen a szobából.

– Most zavarba hoztam – mosolyodik el Hanna vérszegényen.

Ada leül Hanna mellé, és valami mélyről fakadó természetességgel megsimogatja a hátát.

– Nagyon aggódik érted.

– Tudom – sóhajtja Hanna. – Nem akartam ráhozni a frászt, csak... csak... szükségem volt rá – erednek meg újra a könnyei. – Igazából csak azért bőgök, mert majd szétvet az ideg – súgja. – De neki nem mondhatom el, mert meg akarná ölni Antit, és amúgy már mindegy az egész.

– Mi történt? – kérdi gyengéden Ada.

– Csak azért volt velem, hogy megfektessen. Annyira ostobának érzem magam – csuklik el Hanna hangja. – Bár legalább nem feküdtem le vele, akkor aztán tényleg kész lennék – törli meg szinte már dühösen a szemét. – Ne haragudj, mindjárt összeszedem magam.

– Sírj csak nyugodtan, néha kell – mosolyodik el Ada. Mivel a feszültség általában belőle is könnyekkel együtt jön ki, megérti Hannát.

Adát meglepi, mikor Hanna a vállára hajtja a fejét. Vajon miket mesélt róla Lukács, hogy Hanna így bízik benne?

Hanna még akkor is sírdogál, amikor pár perc múlva Lukács egy bögre teával a kezében megáll a küszöbön.

– Hogy van? – kérdi halkan.

– Jól.

– De még mindig sír. – Lukács hangját kétségbeesés és értetlenség karcolja össze.

– És csak attól, mert sír, még tökéletes a hallása – szúrja közbe Hanna.

Ada megnyugtatóan Lukácsra mosolyog.

– Nekünk lányoknak olykor jól ki kell bőgni magunkat ahhoz, hogy kerek és egész legyen a világ.

– Akkor nem kell megölnöm senkit? – kérdi Lukács, Ada érzése szerint csak azért, hogy mosolyt csaljon Hanna arcára.

Hanna felemeli a fejét, és félszegen elmosolyodik.

– Nem.

– Oké. Lent leszek, ha szükséged lenne rám, rendben? – teszi le Lukács a teát az éjjeliszekrényre.

– Köszönöm.

Lukács és Ada tekintete összefonódik. Lukács szája sarkában apró mosoly bújik meg, ahogy biccent. Mintha csak azt mondaná, hálás, hogy itt van. Ada visszabiccent, és reméli, Lukács megérti, mindig számíthat rá.

Ahogy Lukács magukra hagyja őket, Hanna kifújja az orrát és megtörli a szemét.

– Oké, elég volt. Nem érdemli meg, hogy bőgjek miatta – jelenti ki határozottan. Kihúzza magát, mély levegőt vesz, aztán a bögre után nyúl.

Néhány korty után kíváncsian Adára pillant.

– Kérdezhetek valamit?

– Persze.

– Szerelmes vagy a bátyámba?

Adát meglepi a nyílt kérdés, picit meg is illetődik, de nem látja értelmét a tagadásnak.

– Igen – súgja. Most vallja be hangosan először, még Boginak sem mondta el. Furcsa érzés, egyszerre ijesztő és felszabadító. Világgá azért nem merné kürtölni, de mégis jó, hogy a titka már nem titok, hogy valaki tudja, hogy végre nem kell magában tartania.

– Az jó – mosolyodik el melegen Hanna. – Sose volt senkije, tudtad? Mindig nyúztam, hogy csajozzon már végre, de sose engedett. Reméltem, hogy ha már nem kell rám vigyáznia, végre elengedi magát. Mesélt rólam?

– Igen, de...

– Akkor tudod, hogy ő a gyámom?

Ada szeme elkerekedik.

– Ahogy elnézlek, nem sokat árulhatott el – húzza fel az orrát Hanna kislányosan. – Átkozottul makacs tud lenni. Emlékszem, mikor tizenöt voltam, el akartam menni egy házibuliba, napokig könyörögtem neki, még kiabáltam is vele, de nem adta be a derekát. Akkor sem, amikor aztán nem szóltam hozzá. Néha dühítően türelmes, megvárta, míg már nem bírtam tovább – neveti el magát Hanna, de aztán komolyság rebben az arcára. – Nagyon szeretem őt, tudod? Annyira jó lenne, ha végre megengedné magának, hogy boldog legyen. – Hanna nagyot sóhajt.

Ada fején legalább ezer kérdés cikázik át, a szavak a torkát kaparják, de nem szólal meg. Ha Lukács készen áll arra, hogy meséljen magáról, majd mesél, nem akarja sürgetni vagy erőszakosan kiráncigálni belőle a válaszokat, és semmiképp nem szeretne a háta mögött beszélni róla.

– Nem is faggatsz? – pillant rá kíváncsian Hanna.

Ada megingatja a fejét.

– Nem lenne szép, és... azt szeretném, ha Lukács megbízna bennem.

– Hiszen bízik benned. Ha nem így lenne, nem hagyott volna itt veled. Szerintem szerelmes beléd – kuncogja el magát édesen a lány.

Ada úgy érzi, kivirágzik benne a remény.

______

(1) Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról – Vinnélek, vinnélek