„1. Vele együtt legyen egész a világom."

– Akkor megvagyunk, igaz? – kérdi Olivér, ahogy ledobja a szövetkabátját az egyik üres asztalra. Nem alszik ma itthon, odakint egy lány vár rá.

– Még felpakolom ezeket a poharakat, és igen. Már ha biztosan nem baj, ha a felmosás reggelre marad – feleli Ada.

– Dehogy baj, majd korábban jövök és megcsinálom – legyint Olivér. – Rád fér a pihenés, nagyon kitettél ma magadért. Ügyes voltál.

Olivér dicsérete boldogságot csempész Ada szívébe. Sűrű este volt, még egy sima péntekhez képest is. Egy nagyobb társaság szülinapot ünnepelt, és Ada kitalálta, hogy az ünnepelt válasszon zenét – az ötletnek óriási sikere volt a vendégek körében. Függetlenül attól, ki kivel érkezett, repkedtek az ötletek, hogy ki milyen zenét kíván majd a szülinapján, amitől az egész Bolond lyuk felpezsdült – sőt, alig kellett fél óra az indie rockból, a kemény rock rajongók sorra hívták meg a szülinapos lányt és az asztaltársaságát, hátha ezzel lekenyerezhetik, és valami más zenét választ. A lány tizenegy körül végül beadta a derekát.

Olivérnek is tetszett az ötlet, olyannyira, hogy egyből hagyománynak kiáltotta ki, ami büszkévé tette Adát, még úgy is, hogy Zoli egész este pufogott az indie rock miatt. Végül le is lépett, amilyen hamar csak tudott.

– Azt hiszem, Zoli nem értene veled egyet – neveti el magát Ada.

– Lehet, de nem ő a főnököd – mosolyodik el Olivér melegen.

Ada fejében megfordul, hogy felhozza most, szeretne maradni. Holnap már december, úgysem akart tovább várni. Kétli, hogy a mai nap után Olivér tiltakozna. Ráadásul Ada nemcsak vele és Zolival, Lukáccsal is tökéletes összhangban dolgozik együtt, persze időnként még mindig ügyetlen, de talán az ötletei kárpótolják Olivért – és még rengeteg ötlet lapul a tarsolyában, csupa olyasmi, mint a mai.

Mégsem szólal meg, nem akarja kapkodva elintézni ezt a beszélgetést. Olivér valószínűleg gondolatban egészen máshol jár, és igazából Ada sincs egészen jelen. Majd beszélnek hétfőn.

– Bezárom a kaput, az ajtó a tiéd – jelenti ki Olivér, ahogy felveszi a kabátot.

Ada közönyösen bólint, és folytatja a poharak pakolását. Igyekszik nem mutatni, mennyire izgatott.

– Jó éjt, Csiga! – fordul vissza Olivér az ajtóból.

– Neked is, bár gondolom, ne kívánjak mellé szép álmokat is.

Olivér nevetve megrázza a fejét.

– Inkább tényleg ne.

Adát meglepik a saját szavai, mert ugyan nagyon halványan, de akkor is szexuális utalást tett, és még csak zavarban sem érzi magát miatta, sőt, felszabadító, hogy végre nem feszeng. Csak most ébred rá, hogy Lukács miatt nemcsak, hogy nem tart a szextől, de a témát is természetesebben kezeli. Végre nem rándul görcsbe a gyomra, ha valaki pajzán megjegyzést tesz vagy kétértelműen fogalmaz, már nem érzi, ha csak szóba kerül a szex, hogy nem stimmel vele valami.

Ahogy bezáródik Olivér után az ajtó, Ada remegő kézzel helyére teszi a maradék néhány poharat. Hátralép, és lekapcsolja a villanyt. Az udvarról beszökő gyér fényben az ajtóhoz megy, és már fordítaná el a kulcsot, amikor észreveszi, hogy odakint lustán szállingózik a hó. Ada halvány mosollyal figyeli a pelyhek hangtalan, finoman szikrázó táncát.

Mikor hazajött, még volt egy-két kókadt levél az udvar szélén magasodó tölgyfán, most pedig már hó esik. Alig hiszi el, hogy már több mint egy hónapja itthon van. Mióta sokszor éjszakába nyúlóan dolgozik, összezavarodott benne az idő, a napoknak, de sokszor a napszakoknak is sokkal kevésbé van jelentősége, mint amikor még a magazinnál dolgozott. Akkor a leadási határidők szabták meg az életét, most csupán az, mikor van beosztva. Időtlen érzés, amitől szabadnak érzi magát.

Különös, hogy az ember élete milyen gyorsan megváltozhat. Hogy elég egyetlen döntés, és az, ami addig kusza és félelmetes volt, helyre rázódik. Ada úgy érzi, ő is a helyén van most, itt, a Bolond lyukban és talán még Lukács mellett is.

Ahogy Lukácsra gondol, a szíve rögtön meglódul, és a testében jóleső meleg hömpölyög. Lukács olykor már mesél magáról, nem sokat, csak apróságokat, de Adát minden információmorzsa felvillanyozza. Mert minden egyes morzsa utat jelent Lukácshoz, ahhoz, hogy jobban megismerje őt.

Ada ábrándosat sóhajt – olyan közel áll az ajtóhoz, hogy a lehelete fehér párát csal az üvegre. A hó egyre nagyobb pelyhekben, egyre sűrűbben zuhog, a macskaköveket már vékony, fehér réteg takarja. Ha egész éjszaka így esik, holnapra olyan lesz a város, mintha ezüstösen csillogó kristályvilággá változott volna.

Ada szereti a hóesést – szereti a szelíd tavaszi esőket és a nyári viharokat is, sőt, még a ködöt is, de számára csak a havazás képes varázslatossá és meséssé festeni a világot. Varázslatossá és meséssé, mint amilyen ez a pillanat.

Az izgatott várakozás jólesőn összeszorítja Ada gyomrát. Lukács még nem tudja, de együtt fogják tölteni az éjszakát. Ada kedd óta azon töpreng, hogy mikor maradhatnak végre kettesben – még az is megfordult a fejében, hogy egy szabad estéjükön ki kellene venniük egy hotelszobát. Azért örül, hogy erre végül is nem kerül sor, valószínűleg hülyén érezné magát, ha azért menne egy szállodába, hogy szexeljen.

Azonban így, hogy Olivér nem alszik itthon, nem kell tovább várniuk.

Ma éjszaka Lukácsé lesz. Ma éjszaka megtudja, milyen, ha összeforr a testük, hogy milyen érzés, amikor egymásban érnek véget, amikor a világuk tökéletesen egy.

A ma éjszaka színtiszta varázslat.

Lukács hallja, hogy valaki feljött, de akárhogy fülel, azt nem tudja megállapítani, hogy Ada vagy Olivér, esetleg mindketten. Bár a kísértés dacosan feszíti a testét, mégsem mozdul meg. Ma este le se ment a Bolond lyukba – annyira hiányzik neki Ada, hogy attól tart, pusztán a tekintete is elárulná őt. Ha pedig Olivér rajtakapja... Nem, ezt inkább nem szeretné tudni.

Így is több időt tölt Adával, mint korábban. Együtt szoktak reggelizni, néha pedig ebédelni is. Olykor Zoli vagy Olivér is csatlakozik hozzájuk, attól függően, ki tartja épp lent a frontot – talán ezért nem tűnt még fel Olivérnek, hogy szokatlanul sokat vannak együtt Adával.

Persze ilyenkor legfeljebb egy-egy futó érintésre vagy kapkodós csókra jut idő, többre sosem, de Lukács egyébként is élvezi Ada társaságát. Akkor is, ha a lány elpirulva elhadarja, mit álmodott, akkor is, ha gyerekkori emlékekről vagy épp arról mesél, mi történt odalent.

Bár nem jellemző rá, de még Lukács is megosztotta Adával egy-egy korai emlékét, nem mondott sokat, de ahhoz épp eleget, hogy furcsállja. Nem szeret a múltról vagy akár a szüleiről beszélni. Ada azonban sosem faggatja, sosem akar többet tudni, mint amit megosztana vele, így időről időre azon kapja magát, hogy arról mesél, hogyan járt vasárnaponként pecázni az apjával, vagy hogy az édesanyja gyakran emlegette, hogy mikor Lukáccsal volt várandós, valamiért folyton Chopint akart játszani – szerinte Lukács még meg se született, amikor magába szívta a zeneszeretetet.

Ha Adával van, lényegtelenné válik az idő, és akárhányszor vége szakad a reggelinek vagy az ebédnek, Lukács máris úgy érzi, hogy még nem volt elég, még többet akar Adából.

Mit meg nem adna érte, ha Olivér ma nem töltené itthon az éjszakát!

Szombat óta alig csókolta meg Adát, és hiányzik neki az íze, az illata, hogy érinthesse. Nem fogja magát a lányra erőszakolni, de legutóbb Ada kezdeményezett, és Lukács úgy érzi, hiába viselkedett Ada oldottabban, nem árt, ha kimutatja, mennyire hiányzott neki és mennyire vágyik rá. Adának éreznie kell, csak így tudja magát elengedni.

Lukács először csak azért súgott mocskos szavakat Ada fülébe, mert meg akarta mutatni a lánynak, hogy nincs mit szégyellnie. Aztán felfedezte, hogy Ada pupillája mindannyiszor kitágul, hogy a tekintete furcsán fátyolos lesz, hogy a levegőt zihálva veszi. Azóta tudja, hogyan vegye el Ada eszét, tudja, mivel oldhat fel benne minden gátlást, tartózkodást. Tudja, hogy Ada csak azért fél a szextől, mert soha senki nem mutatta meg neki, hogy a szexben nincs tabu, hogy amíg róluk szól, amíg mindketten akarják, addig bármit szabad.

Lukács úgy véli, Ada sosem kapott elég biztatást attól a két sráctól, akivel együtt volt, így nincs tisztában azzal, mennyire különleges. Hogy minden érintése gyönyör, hogy a hangja, a tekintete, a mozdulatai, minden, minden, ami ő, életre kelt erotikus fantázia.

Bár persze az is lehet, ezt csak Lukács látja így – ami nem is baj, új érzés számára a féltékenység.

Kedden tapasztalta először – amikor Ada és Zoli olyan meghitten ültek a molyzug egyik kanapéján. Először nem is értette, mi az a bosszantóan súlyos érzés a mellkasában, hogy mi az a fura feszültség, ami mintha leégetné az idegvégződéseit. Amikor leesett neki, hogy minden bizonnyal féltékeny, megijedt, mert ez talán azt jelenti, túl erősen kötődik Adához. Aztán arra jutott, ha így is van, nem érdekli.

Előbb-utóbb persze véget ér, ami köztük van – még akkor is, ha ez most lehetetlennek tűnik –, de addig egyszerűen csak élvezni akarja, anélkül, hogy előre tervezne vagy épp mérlegelne.

Lukács megrázza a fejét, félreteszi a kezében szorongatott könyvet, lekapcsolja az olvasólámpát, felpattan a hintaszékből és az ablakhoz lép – csak hogy csináljon valamit. Felhúzza a redőnyt, és kibámul az éjszakába. Havazik.

Lukács elmosolyodik. A hóról mindig Hanna jut eszébe. Hogy milyen volt, amikor kerekre tágult szemmel először csodálkozott rá a hóra, hogy pár évvel később mennyit nyúzta – Ellával és Lídiával karöltve –, hogy építsenek hóembert vagy menjenek szánkózni. Hogy egyszer az éjszaka kellős közepén ébresztették fel, mert havazni kezdett, és feltétlenül sétálniuk kellett, hogy érezzék, ahogyan a friss hó ropog a talpuk alatt. Lukács emlékszik rá, hogy másnap hajnalban kellett kelnie, mégse mondott nekik nemet.

Kopogás tör be az emlékek közé, Lukács halványan összerezzen.

– Gyere! – fordul az ajtó felé. A szíve hevesebben dobog. Talán Ada...

Lukács megfeszül, ahogy nyílik az ajtó. Ada lép be. Már átöltözött, ruha helyett a térdig érő, lila alvós pólója van rajta, amiben mindig olyan szemtelenül látszik a mellbimbója.

– Ada...

– Olivér nem alszik itthon – vág közbe Ada izgatottságtól remegő hangon.

– Az... az jó – szakad ki Lukácsból.

– Igen – kunkorodik felfelé Ada szája. – Arra gondoltam, hogy... hogy veled aludnék.

Lukács már majdnem megmozdul, de lehűti magát – az együtt alvás még nem jelent feltétlenül szexet. Nem akar túl messzire menni, nem akar olyasmit tenni, ami kényelmetlen lenne Adának, így tisztább, ha rákérdez.

– Csak aludni, vagy...

– Mást is akarok. Mindent.

Lukács hirtelen mélyen beszívja a levegőt. A teste megfeszül, a vére máris lüktetve árad az ágyéka felé.

Nem fogja lerohanni Adát, nem ijeszti meg.

Nem kell kapkodniuk. Lassú lesz, kiélvez minden pillanatot.

Övék az egész éjszaka.

– Biztosan ezt akarod? – kérdi reszelős hangon, mielőtt a testében izzó vágy végleg elpárologtatná minden csepp józanságát.

– Igen.

Ada tekintete sóvárgástól súlyosan tapad rá. Lukács nagyot nyel. A szoba árnyas sötétsége körülöleli őket, az átható csendben mintha sisteregnének a másodpercek.

Amikor Lukács megmozdul, úgy érzi, lavinaként szabadul el benne a szenvedély. Pár lépéssel átszeli a szobát, magához rántja Adát, és máris hevesen csókolja. Nincs finomkodás, nincs gyengédség, csak vad és nyers erő, csak féktelen vágy, ami Adát követeli magának.

Ada hozzásimul, a melle a mellkasának nyomódik, és Lukács a szívén érzi Ada szívveréseit. Ahogy a nyelvük ölelkezik, ahogy beborítja őket a vörösen lobbanó mámor, a szívük mintha egymáshoz igazodna, mintha egyszerre dobbanna. Megrészegülten, remegve a néma gyönyörtől.

Lukács Ada fenekébe markol, a lány kéjesen dörgöli hozzá az ölét. Lukács farka megfeszül, és a vágy mintha folyékony selyem lenne, mindenhol ott van, mindenhová elér. Lukács teste valósággal izzik. Meztelenül akarja érezni maga alatt Adát.

Csak annyira szakad el a lány szájától, hogy lerángassa róla a pólót, aztán úgy csókolja tovább, mintha csak addig élhetne, amíg csókolja őt, mintha különben atomjaira hullana a világ. Lukács úgy érzi, ebben a pillanatban tényleg csak Ada tartja itt – általa létezik, csakis neki, érte.

Ada derekára simítja a tenyerét. A lány teste libabőrös, és olyan forró, hogy szinte égeti Lukács bőrét. Ahogy a keze lassan feljebb siklik, Ada megremeg. Lukács élvezettel markolja meg Ada mellét. Imádja, hogy nem nagy, mégis észveszejtően formás, hogy tökéletesen simul a tenyerébe. Megdörzsöli Ada merev, kemény bimbóját. Ada hátrahajtja a fejét, pihegős sóhaj szakad fel belőle.

Lukács bejárja a szájával a lány állát, aztán a nyakára hint apró csókokat. Megízleli Ada bőrét, a nyelvén érzi, ahogy a lány nyel, ahogy a vére lüktetve árad. Mikor lejjebb hajol és a szájába szívja Ada mellbimbóját, Ada aprót sikkant. Lukács imádja ezeket az önkéntelen hangokat, imádja, ahogy forrón és reszketve előszöknek Adából, ahogy a bőrébe olvadnak és végigperzselik a testét.

Finoman szívja és nyalja Ada mellbimbóját. Mikor a lányból kéjes nyöszörgés fakad fel, a másik mellbimbója fölé hajol, és addig ingerli, míg Ada mohón a hajába nem túr, és úgy markol a tincseibe, mintha nem tudná eldönteni, még közelebb húzza magához vagy inkább eltaszítsa.

– Elképesztő vagy, Ada – súgja Lukács, szándékosan úgy, hogy a lehelete a lány mellbimbóját cirógassa. – Elképesztő és gyönyörű, és én őrülten kívánlak.

Lukács körbenyalja Ada mellbimbóját, aztán térdre ereszkedik, és a hasát csókolja.

– Tudod, hányszor ébredtem úgy, hogy éreztem a számban az ízed? – dörmögi Lukács. – Hogy hányszor akartalak úgy megdugni a nyelvemmel, hogy sikolyokat csaljak ki belőled?

Ada testén remegés fut végig, a tekintete zilált, a szeme elkerekedik.

– Mennyire vagy már nedves, Ada? – súgja Lukács Ada szeméremdombjára simítva a tenyerét. – Mennyire izgat fel, ha elképzeled, mit fogok veled csinálni?

Lukács Ada lába közé csúsztatja a hüvelykujját. A bugyi vékony anyaga teljesen átázott.

– Nem hiszem, hogy ezt én kibírom állva – nyöszörgi Ada a vállába markolva.

Lukács elmosolyodik, majd komótosan lehúzza Ada bugyiját, közben az ujjaival finoman érinti a lábát, ezzel is ingerelve a lányt. Ahogy Ada kilép a bugyiból, Lukács a sarkára ül, és álmélkodva néz végig Adán.

Látta már őt meztelenül, megérintette, mégis olyan, mintha először látná. Nem tud betelni a testével, a finom ívekkel, domborulatokkal, a bőre harmatfehér színével, a mellbimbója lágy rózsaszínével. Hogy lehet valaki ennyire észveszejtően szép? Ennyire... tökéletes?

– Tudom, hogy már mondtam – húzódik félmosolyra Lukács szája –, de muszáj újra elmondanom. Gyönyörű vagy, Ada.

Ada nyakára és arcára halvány pír kúszik.

Lukács szíve vadul dobog, és valami sosem tapasztalt, nyers és állatias vágy hevíti a testét. Valami, aminek nem tud nevet adni, aminek nem tud határokat szabni. Ez a vágy birtokba veszi nem is csak a testét, hanem őt magát mindenestül, és arra sarkallja, hogy adjon meg Adának mindent, amire csak vágyhat. Hogy úgy tegye őt boldoggá, ahogy még soha senki.

Lukács minden szeretőjére mindig odafigyelt, de most, ahogy csak nézi Adát, ahogy a tekintete újra és újra végigsimogatja a testét, azt érzi, hogy Adának sokkal többet szeretne adni. Valamit, amit örökre őrizhet, ami nem is ér véget.

Olyan tömény, tiszta gyönyört, amit sosem felejt el.

Lukács pár másodpercig még nézi Adát, aztán nem bírja tovább, hogy ne érintse újra. Felcsúsztatja a kezét a lábán, és úgy érzi, a lány forrósága átszivárog belé. A szenvedély újra elragadja, mohón hajol Ada öléhez, a száját a csiklójára nyomja, magába issza az ízét, az illatát. Ada lába megremeg, a keze Lukács fejére rebben, ujjai a hajába túrnak. Lukács válaszul megmarkolja Ada fenekét.

Lágyan és lassan simogatja Adát a nyelvével, csak akkor vált ritmust, amikor Ada ujjai megfeszülnek a fejbőrén. Egyre gyorsabban, egyre keményebb nyelvcsapásokkal hajtja a lányt a gyönyör felé.

Ada nyöszörögve, zihálva érthetetlen szavakat mormol. A hangokat összekeni a kéj, és úgy izzanak, hogy Lukács akkor se csodálkozna, ha lángra lobbantanák a sötétséget. Ahogy megroggyan Ada térdre, Lukács hirtelen feláll, és mielőtt a lányból minden erő kiszaladna, felkapja, és az ágyra fekteti őt. A kezét Ada lába közé csúsztatja, és addig dörzsöli a csiklóját szelíden és lassan, míg Ada testében el nem ül a remegés.

Lukács megbabonázva nézi Ada arcát. A lány szeme csukva, a szája leheletnyit elnyílik, ahogy levegőért kapkod.

Amikor Ada kinyitja a szemét, Lukács elmosolyodik. Ada úgy néz fel rá, mintha nagyon messziről tért volna éppen vissza.

– Szia – súgja Lukács.

– Szia – visszhangozza Ada bágyadt-nevetős hangon. – Szerintem túl sok rajtad a ruha.

Lukács elvigyorodik, de rögtön feláll, és sietősen ledobálja magáról a ruháit. Alig várja, hogy Adában legyen, hogy végre érezze, milyen, amikor a lány szűk forrósága körülöleli.

Ada az ágy szélére húzódik, és felnéz rá. A szája pont egy vonalban van Lukács ágyékával, és Lukács önkéntelenül képzeli el, hogy milyen lenne, ha Ada a szájába venné. Már a gondolat is elég, hogy a farka megránduljon. Hátrébb lép, de Ada a combjára simítja a kezét.

– Ada...

– Maradj csendben, Lukács, és ne mozgolódj, különben kikötözlek, és úgy lelem a kedvem rajtad – pillant fel rá csupa édes pajkossággal Ada. – Emlékszel, ugye? Csomókban jó vagyok.

Lukács rekedten felnevet.

– Szóval a kedved akarod rajtam lelni? – ismétli meg Ada szavait.

Megőrjíti ez a lány, ahogy néz, amiket mond – senkivel nem találkozott még, aki ennyire elbűvölően érzéki és játékos lenne egyszerre.

– Ez minden vágyam – kuncog Ada picit előrébb csúszva az ágyon.

A keze a mellkasára rebben, puha érintéssekkel bejárja a felsőtestét, aztán lejjebb siklik, és végigsimít a farkán. Lukács erőt gyűjtve behunyja a szemét. Ada finom, gyengéd érintése is elég, hogy úgy érezze, a gyönyör kitörésre készen már a golyóit feszíti.

Mélyeket lélegzik, hátha csitul valamelyest a háborgás a testében, de akkor megérzi Ada forró leheletét.

– Ada? – súgja Lukács, a hangja csupa borzongás és sötéten izzó vágy, képtelen megzabolázni.

Ada felnéz rá, az ajkán huncut mosoly.

– Tudni akarom, milyen, amikor a számban vagy.

Lukács gondolatai hamuvá porladnak. Erőtlenül bólint, és tágra nyílt szemmel figyeli, ahogy Ada közelebb hajol hozzá, és kísérletezőn megnyalja a makkját, majd lassú, édes csókot lehel rá. A keze ökölbe szorul, ahogy kényszeríti magát, hogy ne rezdüljön.

Ada körbenyalja, aztán lassan a szájába engedi. Lukács testét gyönyörű kín szaggatja, ahogy belemerül a nedves forróságba. Figyeli, ahogy a farka kicsúszik a lány szájából, majd újra vissza, mélyebbre. Lángvörös kéj árasztja el a testét, a torkából vad morgás szakad fel.

Ada újra és újra magába engedi, egyre gyorsabban, egyre több bátorsággal.

Lukács elvész a testét tépő érzések között, belevész Adába, a lány érzéki szenvedélyébe. Biztos volt benne, hogy lenyűgöző lesz, ha Ada nem fél többé, ha szabadon engedi a vágyait, de azt nem hitte, hogy amikor megtörténik, ő úgy érzi majd magát, mint aki örökre elveszett.

– Ada – nyögi Lukács, és leheletnyit előre lendül a csípője.

Ada gyomrában összesűrűsödik a vágy, egyre csak lüktet és remeg. A szíve hevesen kalapál a testét elöntő izgalomtól.

Mámorító, hogy Lukács így átadja magát neki, hogy bár megfeszül a teste, hogy visszatartsa magát, szépen lassan mégis elveszíti a kontrollt.

– Nem bírom tovább, benned akarok lenni – morogja Lukács, és a hangjába mintha éjszín sötétség bújna, tele titkokkal, tele vággyal.

Ada kiengedi a szájából a férfit, de mielőtt elhúzódna, puszit lehel a makkjára. Már meg se lepődik rajta, hogy milyen természetesen jön, hogy ezt tegye, nincs benne semmi szégyen, semmi zavar. Tudja, hogy bármit is csinál, az tetszik Lukácsnak, érzi abból, ahogyan ránéz, ahogyan megérinti.

Lukács a tarkójára csúsztatja a kezét, lehajol, és vadul, mélyen megcsókolja.

– Óvszer – dörmögi szinte a szájába, kapkodósan, türelmetlenül.

Ada a hátára fekszik, és figyeli, ahogy Lukács felhúzza az óvszert. Izgató látni, ahogy a férfi megérinti magát.

– Egyszer... – Ada elhallgat, de ahogy Lukács kíváncsian ránéz, rájön, hogy nincs mit szégyellnie. – Szeretném végignézni, ahogy magadat simogatod.

– Rendben, ha közben nézhetem, ahogy magadhoz érsz, és csak akkor, ha benned fejezhetem be.

Ha elképzeli, hogy Lukács nézi, miközben magához ér, Ada gerincén sötét, lázas reszketés szalad végig.

– Oké – leheli.

Lukács ajka érzéki, csábító mosolyra ível. Olyan ez a mosoly, mint egy bűnös, gyönyörű ígéret. Ada szíve mintha beleremegne. Megborzong a gondolattól, hogy mennyi mindent mutathat még neki Lukács, hogy mennyi mindent fedezhetnek még fel együtt.

Lukács feltérdel az ágyra, és Ada minden visszafogottság nélkül tárja szét a lábát. Érezni akarja végre, hogy milyen, amikor a férfi benne van. Ahogy Lukács megtámaszkodik felette, Ada lenyúl kettejük közé, megragadja Lukács kemény és merev férfiasságát, majd lassan és óvatosan magába vezeti. Lukács csak egy picit csúszik bele, amikor Ada elhúzza a kezét.

– Nem fáj? – kérdi halkan, gyengéden Lukács.

– Kicsit feszít, de... hát régen volt, hogy... tudod.

A férfi mélyen a szemébe néz, ahogy apránként beljebb csúszik. Hagy időt Adának, hogy megszokja az érzést, pedig látszik az arcán, hogy nehezen fogja vissza magát.

– Jézusom, hihetetlenül szűk vagy – szakad ki Lukácsból reszelősen.

– És az... jó? – leheli Ada feszengve.

– Nagyon jó.

Lukács picit kijjebb húzódik, majd ugyanolyan lassan, mint az előbb, újra mélyre csúszik benne. Ada nem tudja, hányszor ismétli meg ezt a férfi, mire a feszítés kellemes, izgató bizsergéssé változik.

Ada végigsimít Lukács karján, vállán, érzi a feszülő izmokat, a kidudorodó ereket, és azt kívánja, hogy Lukács engedje el magát, hogy hagyja, hogy a szenvedély irányítsa a mozdulatait. Érezni akar mindent, amit Lukács most visszafog.

– Engedd el, Lukács, kérlek – motyogja Ada, és Lukács dereka köré fonja a lábát. Úgy szorítja meg, hogy a férfi érezze, semmit sem kell már visszafognia.

Lukács kihúzódik belőle, egy pillanatra megdermed, aztán hirtelen mélyen a testébe hatol. Ada úgy érzi, most ér véget a világ. Ennyi gyönyört, ennyi néma tökéletességet már nem lehet elviselni.

Ahogy Lukács újra mozdul, ahogy kijjebb húzódik, majd erősen vissza, Ada hátraveti a fejét, és belül, a lelkében, valahol hihetetlenül mélyen történik valami. Mintha vihar bomlana szét benne. Mintha odabent szétesne és újra összeállna, és újra és megint, őrült, végtelen spirálban.

Lukács megsemmisíti és újjáteremti, és Ada sosem hitte, hogy ilyen szeretkezni. Hogy amikor két test összekapcsolódik, az lehet ennyire elemi, ennyire megrendítő.

Hogy elfogyhatnak a szavak, mert az érzés olyan hatalmas, hogy nincs hang, ami elbírhatná.

– Ada – zihálja Lukács, és Ada kinyitja a szemét. Észre se vette, hogy behunyta.

Lukács a tekintetét keresi, és már nemcsak a testük, hanem mintha a lelkük is egybeforrna.

Minden erős lökés végigremeg Adán, és még többet akar, valamit, amit nem is tud megnevezni.

Mintha Lukács némán is értené, gyorsabban kezd mozogni. Féktelen erő árad belőle, ahogy fölé magasodik, ahogy megfeszül a karja, a válla. Ahogy a magáévá teszi.

Ada soha semmit nem érzett még ennyire megfoghatatlanul gyönyörűnek.

A zihálásuk egybeolvad, a forróság verejtékezve szorul a testük közé.

Lukács arca eltorzul, ahogy a mozgása darabossá válik, és minden lökés mintha mélyebbre érne, mint az előző, és Ada úgy érzi, valami szétrobban a teste mélyén.

A gyönyör borzongva fakad fel benne, remeg a teste.

Remeg a lelke.

Mintha szakadék nyílna benne, de a zuhanás nem zuhanás, csak végtelen, súlytalan lebegés.

És a világ mintha most, ebben a pillanatban születne meg.

Mintha minden, minden most kezdődne el.

Lukács nehezen kapaszkodik vissza a valóságba. Fogalma sincs, mennyi idő telik el, mire újra képes érzékelni, felfogni a világot. A levegő hűvös érintését a bőrén, Ada halk lélegzetvételeit, a saját szíve cseppet sem csillapuló dobogását. Talán csak néhány perc, talán egy egész örökkévalóság.

Soha nem élt át hasonlót egyetlen nővel sem – soha nem érezte úgy, hogy széthullik a világ, hogy aztán visszarendeződjön ugyanolyanná, mint volt, és mégis egészen más legyen. Vajon csak azért érzi így, mert annyit várt Adára? Mert a vágy minden porcikáját múlhatatlanul átitatta? Ilyen lesz legközelebb is?

Lukács mély levegőt vesz. Nem bír most gondolkodni. Úgy érzi magát, mintha minden erőt kiszipolyoztak volna belőle. Remeg a karja, ahogy feltolja magát.

Ada mosolyogva nézi, a szemében még lustán kering a gyönyör. Az arca kipirult, a homlokán halvány verejték.

Lukács lágyan megcsókolja Adát. Bágyadt, álmos csók, egy pillanatra mégis visszacsempészi Lukács testébe a gyönyör emlékét.

– Mindjárt jövök – súgja, és minden erejét összeszedve kihúzódik Adából.

A fürdőbe megy, kapkodva rendbe teszi magát, majd langyos vízzel benedvesít egy törölközőt. Csak pár percig van távol, de ennyi is elég, hogy hiányolja Adát. Amikor visszaér a szobába, nagyot dobban a szíve. Ada mozdulatlanul fekszik, az ajkán derengős mosoly.

Lukács leül az ágy szélére, és gyengéden megtörölgeti Adát. Egyetlen szót sem szólnak közben, de folyamatosan egymás tekintetét keresik. Most nincs mit mondani, nincsenek kérdések, nincsenek válaszok, most valamiképp minden egy, ők ketten, a világ, minden.

Ahogy Lukács végez, félreteszi a törölközőt, Ada mellé fekszik, és magukra húzza a takarót. Ada az oldalára fordul, Lukács pedig átöleli, és szorosan magához húzza. A lány teste tökéletesen simul az övéhez, és bár Lukács sosem rajongott az összebújásért, most élvezi, hogy Ada mellette fekszik, hogy összefonják az ujjaikat, hogy a mellkasán érzi a lány csendes lélegzetvételeit, hogy az ágyéka a lány csábító fenekének nyomódik. Még azt is élvezi, hogy Ada rakoncátlan fürtjei az orrát csiklandozzák.

– Lukács?

– Hm?

– Ugye ezzel még nincs vége köztünk?

– Dehogy – mormogja Lukács. – Még csak most kezdtük el.

Ada megszorítja a kezét, és közelebb fészkelődik hozzá. Ennél szorosabban már nem is feküdhetnének egymás mellett.

Lukács félálomban, a sötétség szelíd ölelésében, arra gondol, hogy fogalma sincs, mikor érezte magát utoljára ennyire nyugodtnak. Hogy mikor volt utoljára ennyire kerek és egész a világ. Hogy ő maga mikor volt ennyire egész – de ezek a gondolatok már olyan zavarosak benne, hogy nem is fogja fel őket igazán.

***

Ada arra ébred fel, hogy Lukács karja megfeszül körülötte, és birtoklón közelebb húzza magához. A testük egymáshoz préselődik, Lukács forrósága körbeöleli, elgyengíti.

Vajon Lukács ébren van? Vagy álmában vonta közelebb magához?

Némán peregnek a másodpercek, Lukács nem mozdul meg újra, a légzése is egyenletes.

Ada elmosolyodik. Tisztaszín boldogsággal önti el, hogy Lukács még így, öntudatlanul is közelebb akarja tudni magához. Vajon ez azt jelenti, hogy nem is akarja majd elengedni?

Ada nem tudja, hova fog vezetni kettejük kapcsolata, csak azt tudja biztosan, hogy az elmúlt éjszakát sosem fogja megbánni – bár bízik benne, hogy nem most ébredt utoljára Lukács mellett.

Amilyen óvatosan csak képes rá, leemeli magáról Lukács karját. A férfi mormog valamit, de Ada nem érti – bár erősen tiltakozásnak hangzik. Ada mosolyogva mászik ki az ágyból. Megkeresi a pólóját és a bugyiját, de mikor felöltözik, mégsem mozdul, csak bámulja Lukácsot.

Így álmában, kisimult arccal fiatalnak és gondtalannak tűnik. Ada félrebillentett fejjel tanulmányozza őt. Szívremegtetősen jóképű férfi, a furcsa komorság ellenére is, ami általában a vonásain ül. Vajon miért ilyen? Mi történt vele, hogy ilyen lett?

Adának rengeteg kérdése lenne, annyi mindent szeretne tudni Lukácsról – hogy miért ennyire zárkózott, hogy miért olyan biztos benne, hogy nem akar kapcsolatot, hogy hova megy vasárnaponként, hogy milyen álmai vannak és még ezernyi más –, de most ráébred, hogy talán nem ezek számítanak igazán. Lehet, hogy alig tud valamit Lukács múltjáról, de mégis ismeri, tudja, milyen ember. Hogy jó és különleges.

Ada elmosolyodik, majd kioson a szobából, hogy kávét készítsen Lukácsnak. Szeretné, ha még jutna egy kis idejük együtt, mielőtt Olivér hazaér.

Lukács álmát gyengéd simogatás zilálja szét. Laposakat pislogva nyitja ki a szemét, de az ajka rögtön mosolyra görbül, ahogy megpillantja Adát.

– Jó reggelt! – suttogja a lány.

– Te felöltöztél – morogja Lukács álomtól karcos hangon.

Ada csilingelőn felkacag.

– Mégse mehettem meztelenül kávét főzni.

– Nekem tetszett volna, már persze, ha látom – vigyorog Lukács. Felhajtja a takarót, és megragadja Ada derekát.

– Várj, a kávé! – sikkant Ada, és gyorsan leteszi a kávét az éjjeliszekrényre.

– Leszarom a kávét – mormogja Lukács, és szorosan magához húzza Adát. – Te sokkal jobb ébresztő vagy.

Ada kuncogva megmozgatja a fenekét.

– Érzem.

Lukács válaszul előre löki a csípőjét, a merevedése Ada gömbölyded fenekéhez simul.

– Szóval igaz, hogy a pasik szeretnek reggel szexelni – állapítja meg Ada derűsen.

– Más pasik nevében nem nyilatkozhatok, de én bármikor szeretek veled szexelni – dörmögi Lukács.

Ada megfordul, kettejük közé csúsztatja a kezét, és tétovázás nélkül megmarkolja a farkát. Lukács nyögve hajol Ada szájára. A lány egyre merészebb szenvedélye mindenestül megsemmisíti a józanságát.

Ada épp csak megmozdítja a kezét, amikor kintről ajtó tompa dobbanását hallják. Mindketten úgy dermednek meg, mintha hirtelen jég öntené el a testüket.

– Hé, Ada, ébresztő! Esik a hó! – hallják Olivér lelkes kiáltását.

– Bassza meg! – szakad ki Lukácsból fojtottan.

Ada egy másodperc tört része alatt ugrik ki az ágyból. Lukács feljebb húzza magán a takarót, és úgy fekszik, hogy ne látszódjon az erekciója.

– Itt vagyok! – kiáltja ki Ada, és sietve megigazítja magán a pólót.

Épp csak végez, amikor már nyílik az ajtó. Olivér úgy torpan meg a küszöbön, mintha láthatatlan falba ütközött volna.

– Mit csinálsz te Lukács szobájában? – Olivér szemében sűrűn gomolyog a gyanakvás.

– Ráveszem, hogy jöjjön hóembert építeni – vágja rá Ada vidáman. – De már épp indultam.

– A húgod egy terminátor – dörmögi Lukács, szándékosan úgy, mintha még alig lenne magánál.

Olivér tekintete fürkészőn rebben előbb Adára, majd rá. Lukács kételkedik benne, hogy megvezethetik, és már számít a dühös kitörésre, de Olivér végül elmosolyodik.

– Tudom, ha havazásról van szó, nem ismer tréfát.

– Szóval csipkedd magad – vet rá huncut pillantást Ada, majd lelkesen sarkon pördül, és Olivér mellett kisasszézik a szobából.

Lukács visszafojtott levegővel figyeli Olivért. Kizárt, hogy ne jött volna rá, vagy legalább ne sejtene valamit. Mégsem mond semmit, csak kimérten biccent egyet.

Lukácsban feltámad a bűntudat, eddig sikerült elnyomnia, hogy nem helyénvaló, amit tesz, most már képtelen rá. Zolinak igaza volt, mikor azt mondta, beszélnie kellene Olivérrel, és nem azért, mert meg akarja úszni, hogy Olivér beverje a képét, hanem azért, mert így tisztességes.

– Olivér, figyelj én...

– Szerintem ezt most nem akarod befejezni – fordul vissza Olivér. Ridegen, szúrósan néz rá. A keze a kilincsen. Olyan erősen szorítja, hogy Lukács azon se lepődne meg, ha a fém hirtelen szétroppanna. – Nagyjából két hete tart, igaz?

– Honnan...

– Ada azóta majd kicsattan a boldogságtól. Ez a te kibaszott szerencséd. – Olivér elhúzza a száját. – Ada felnőtt, nem szólhatok bele, mit csinál, de ha megbántod...

Lukács bólint. Semmi szükség rá, hogy Olivér befejezze. Sőt, ha megbántja Adát, önként és dalolva áll Olivér elé, hogy verje szét a képét.

– Adának ne mondd el, hogy tudom, én szeretnék vele beszélni – teszi még hozzá Olivér, aztán minden további nélkül kilép a szobából és becsukja maga mögött az ajtót.

Lukács szíve még mindig szaporán dobog, a gondolatai zavarosak.

Előre utálja, hogy hallgatnia kell Ada előtt, de úgy hiszi, ennyivel tartozik Olivérnek, ha már lényegében engedélyt kapott tőle, hogy Adával legyen.

Ada két hete majd kicsattan a boldogságtól – ismétli el magában, és ez a gondolat valami különös, zavarba ejtő elégedettséget csempész a szívébe.

Pedig nem kellene így éreznie, ami Ada és közte van, csak szex, semmi több.