Ronnal a büntető munkánk után Hermione társaságában ülünk a klubhelyiségben, éppen a kezemet próbálja lefertőtleníteni a lány. Mély sebet ejtett az emberi vérrel író toll, a kezem pedig a "nem akadékoskodok többé" felirat áll, akárcsak Ronén. Ma, a fiúval felháborodottan próbáltunk kiállni, a pálca használata mellett, Sötét Varázslatok Kivédésén, ezért kaptuk mindezt. Lábaim fel vannak húzva a kanapén, szabad karommal átölelem őket, fejemet pedig ráhajtom.

-Mi történt a tenyereddel? Le horzsolódott, kezeljem le ezt is?- kérdi én pedig felé pillantok.

-Megbotlottam, semmiség.

A lány bekötözi a kezemet, aztán beszélgetnek, én pedig csak nézek ki a fejemből, és az ikreket figyelem, ahogy felsőbb évesekkel nevetgélnek. Fred néha felém néz, hogy megbizonyosodjon róla minden rendben van-e velem.

Fel állok a kanapéról és oda lépdelek hozzájuk. Kezeimet a hátam mögött össze kulcsolom, ahogy rájuk nézek.

-Lenne kedved beszélgetni, Fred?-pislogok rá.

A fiú bólint, majd otthagyja a barátait. Kimegyünk a klubhelyiségből, keresünk egy nyugodtabb helyet.

-Várj, erre ülj rá, elég hideg meg koszos is a lépcső-teríti le nekem a pulóverét.

-Kösz, szeretném megköszönni mind azt amit értem tesztek, még ha követtek is engem, mint a zaklatók-ülök le, az ölembe ejtem fájó kezem a másikkal pedig megfogom azt.

A vörös is leül mellém, és félmosolyát mutatja felém.

-Szeretnénk segíteni neked, mert fontos vagy számunkra. Bármennyire próbálod elhitetni az emberekkel, én és George is látjuk rajtad mennyire egyedül érzed magad. De nem kell, mi a barátaid vagyunk és bármikor számíthatsz ránk.

-Elvesztettem ma a képem. A húgomról. Most már nem mosolyog rám többet-vonom meg a vállam szomorúan.-Nem tudok mit kezdeni a tudattal még most sem, és már azt hiszem tudom miért. Soha nem mondtam el senkinek, hogy mi történt. Még a szüleimnek sem.

Fred közelebb húzódik hozzám, és megszorítja ép kezemet.

-Elképzelni sem tudom mit érezhetsz Lauren. A fájdalmat és szomorúságot amit magadban hordozol. Borzalmas lehet.

-Tudod 14 éves voltam, ő pedig csak 9. Már mutatkoztak nála a varázserő apróbb jelei. Mikor mérges volt poharak estek le a pultról, ha boldog, sokkal világosabb volt a házban. Biztos tehetséges boszorkánnyá vált volna a Roxfort tanulójaként. Már akkor sokkal értelmesebb és érettebb volt mint a többiek, de még gyerek. Akárcsak én, vagy Alec.

Pár pillanatra abba hagyom a beszédet, visszaemlékezek a fiú arcára, szeplős volt. Szőke, magas és 15 éves.

-Ő a szomszédunk volt, de Kvibli. Vissza gondolva, biztosan féltékeny volt ránk, mert mi rendelkeztünk varázserővel. Mindegy is. Egy őszi este volt, hűvös, a kötött pulcsimat oda adtam Michellenek, mert ő nem hozott magával. Az erdőben játszottunk mi hárman, sokszor játszottunk ott. Már besötétedett, és délelőtt esett is, csúsztak a kövek meg a fadarabok. Apa dolgozott, a nevelőanyánkat meg egyáltalán nem érdekelte mit csinálunk. 

Fredre pillantok aki megértően néz rám, a szemében látom, hogy átérzi a fájdalmamat, a könnyek öntik el az arcom egyik pillanatról a másikra. 

-Baleset volt, tényleg, azt hiszem. Nem akarta bántani, ahogyan én sem, csak játszottunk, de túl meredek volt és csúszós a domb, elakartam kapni, de elszakadt a pulcsi ujja, szétfoszlott az ujjaim közt, és mire feleszmélhettem volna, egy fának csapódott a teste. Sosem fogom elfelejteni azt a látványt. Mi tényleg nem tudtuk mit kellene tennünk, leszaladtam hozzá. Egy ág, összeroncsolta a mellkasát. 

-Azt mondta nekem, hogy fél, de nem fáj semmije. Alec elszaladt, de én egy lépést sem bírtam tenni, az ölembe vettem, és addig simogattam az arcát, míg ki nem hűlt a teste. Ha elszaladtam volna segítségért, lehet túlélte volna. Miattam halt meg a húgom, mert nem segítettem neki, mert nem védtem őt meg.

A történet végére, már patakként folynak a könnyek az arcomról, és Fred mellkasába temetem azt próbálom kiadni magamból minden fájdalmamat.

-Nem a te hibád volt Lauren, ne hibáztasd magad, senki sem tehetett róla, nagyon fiatalok voltatok még. 

Sokáig ülünk ott, egymás karjaiban, és mintha egy hatalmas szikla esett volna le a szívemről, úgy érzem, mert végre megosztottam valakivel az emlékeimet, amik gúzsba kötnek, felszabadultabbnak érzem magam, sokkal.

A fiú felkísért a hálókörletet elválasztó folyosóig. Legalább egy órán át áztattam a testem, forróvízben, és este úgy aludtam mint a bunda.

  1 héttel később

Fred és George azóta szinte minden percüket  nekem szentelik így egyáltalán nem érzem magam egyedül. Rájöttem, hogy igenis nagyon nagy szerepük van az életemben, és én ezt a világért nem adnám. Éppen számmisztikára sietünk, az ajtó nyitva áll. A leghátsó padban látom meg Dracot. A nevetésünkre hátra pillant, ezért elkapom a tekintetemet.

-Délután lemehetnénk Roxmortsba, szeretnék veletek beszélni valamiről.

Mindkét fiú igenlően bólogat, hátat fordítok nekik és elindulok a helyem felé. Akaratlanul is Dracora nézek. Tekintetünk találkozik, míg a helyemre nem érek, farkasszemet nézünk, mind ketten érzelemmentes arccal, majd leülök és kizárom a gondolataimból a szőke fiút. Nincs már szükségem a hamis szeretetére és arra ahogy nap mint nap bánt velem, találjon mást, aki majd alázatosan kiszolgálja kényes igényeit. 

 Ezen az órán a mardekáros Zambini-vel ülök egy padban aki egyáltalán nem arról híres, hogy tanulna az órákon, vagy egyáltalán figyelne, inkább engem szokott szurkálni s pennájával, ami szerintem még sosem látott tintát, vagy csak húzgálja a hajam, vagy  a hátunk mögött ülő msrdekárosokkal nevetgél . A fiú  most engem néz rám és elvigyorodik. Ő volt az egyetlen mardekáros aki szóba áll velem, azután, hogy szakítottunk Draco-val.

-Úgy nézel rám, mintha emberhúsra lennél kiéhezve-szólalok meg, ahogy elő pakolom a felszerelésemet.

-Lehet így is van!-őrült vigyor terült el az arcán és felpattant a helyéről.

Először meglepettségemben lefagynak mozdulataim, aztán én is felállok és elrohanok az ajtóig, a fiú pedig utánam. Elnevetem magam, próbálok a padok között szlalomozni, hogy a fiú el ne tudjon kapni.

Látom, ahogy Pansy Parkinson kirakja elém a lábát, de nem vagyok elég gyors ahhoz, hogy azt át is ugorjam, hanem egyenesen beleszaladok, és átesek rajta. A földre zuhanok, behunyom a szemem és próbálom a kezemet magam elé rakni, hogy ne essek olyan nagyot, de minden olyan gyorsan történik, hogy a fejem a pad széléhez vágódik, és csak utána terülök el. Felszisszenek, a fájó pontra szorítom a kezemet, szédelegve tápászkodok fel.

-Mit csináltál?-kérdezi egyszerre Draco és Zambini a lánytól.

Az ujjaim között meleg folyadék kezd el szivárogni, amitől megijedek.

-Jól vagy ?-fogja meg a karomat Zambini, és mintha bűntudatot vélnék felfedezni az arcán.

Bólogatok, de ez igazából nem így van. A fejem egyre jobban fáj és szédülök. Draco padjának dőlök, hátha az elég támaszt ad, hogy talpon maradjak.

Hirtelen terem előttem Malfoy, és szigorú tekintettel néz rám, elfordítom arcomat, hogy ne lássam.

-Mutasd meg!-szól rám.

-Semmi közöd hozzá, menj inkább a szőke barátnődhöz, ne velem foglalkozz- motyogom, inkább magamnak mint neki.

Pansy csak önelégülten kuncog mellettünk, mire grimaszolva bemutatok neki, ütésre emeli, de Zambini elkapja a karját, a lány pedig sértetten néz rá, aztán otthagy minket.

-Gyerünk!-szól ismét a szőke, de most már sokkal idegesebben.

Rá pillantok, pár pillanatig figyelem, hogy tesz-e valamit, aztán neki is felmutatom az ujjam, ellököm magam a padtól kikerülöm, és elhagyom a termet, vércseppeket hagyva magam után.Nem érdekelt jelen pillanatban az sem, hogy a táskám a teremben maradt vagy a tény, hogy kezd minden össze mosódni a látóteremben. Nem akarom megadni Draconak azt az örömet, hogy szükségem legyen rá, mert akkor újból rám fog szállni. Pár lépcső fokot tettem csak meg, mikor utolért a fiú.

-Esküszöm ha még egyszer az utamba állsz Draco én megátkozlak- lassan lépkedek a fokokon, mert nem voltam biztos hogy elbírnak a lábaim.

-Ahhoz pálcára is szükséged lenne, azt pedig fent hagytad.

Idegesen pillantok felé.

-Akkor csak simán lelöklek a lépcsőn!

A fiú nem törődve a szavaimmal, mellém lép, a térdhajlatomhoz nyúl a karjával, és felkap a földről.

-Tegyél le Draco!- csapom meg a karját, de csak még erősebben fog.-Nincs már rád szükségem, érted? Elboldogulok egyedül is.

-Amióta nem vigyázok rád egyfolytában összetöröd magad. Kiesel az ablakon, Umbridge megkínoz, majdnem halálra fagysz az erdőben. Igenis szükséged van rám.

-Te honnan tudsz ezekről? 

-Mindenhol van szemem és fülem, ezt ne feledd.

Sértetten fordulok el tőle, és nézem ahogy úgy visz le a lépcsőn mintha súlyom sem lenne.

-Le vagy fogyva, nélkülem már enni sem tudsz?

-Nem, csak elmegy tőled az étvágyam.

A fiú elenged egy pillanatra én pedig mindkét karomat a nyaka köré fonom, hogy le ne essek. Ő pedig elvigyorodik.

-A legjobb ebben az esetben az, hogy a tökéletesen kivasalt, hófehér inged csupa vér lett.

-Elhiheted, hogy nem érdekel, mindjárt leérünk.

-Nem kellene ezt tenned, semmi közöd nincs már hozzám, és nem is akarom, hogy legyen.

-Ha tényleg így lenne nem bizonygatnád ennyire. Saját magaddal akarod elhitetni.

-Tegyél le!Most!

A fiú lerak, én újból a fejemre szorítom a kezemet, és elbicegek az orvosi szobába, ahol Madam Pomfrey, már meg sem lepődik azon, hogy én jelenek meg csurom véresen az ajtóban. 

A távolból még hallom Draco hangját.

-Mond meg a kis barátodnak, hogy jobban kellene vigyáznia rád-suttogta, kiment a helyiségből és bezárta maga után az ajtót.

Utána fordulok, de már csak a távolodó alakját látom.

Madam Pomfrey leültet egy ágyra és egy vizes ronggyal kezdte törölgetni a fejemet. Hamar végez velem a nő, aztán szigorú pihenésre kötelez, és holnap reggel jöhetek vissza kötözésre.

Elindulok a Griffendél ház klubhelyisége felé. A lépcső fokokat kettesével szedve sietek fel. A klubhelyiségben az ikrek ülnek, nagyon belemélyedve beszélgetnek valamiről, és pár papír mellet hever a kanapén és a földön is. Odasétálok hozzájuk, felkapok egy lapot, és azt olvasra ülök le melléjük.

-Mik ezek a számlák?-kérdezem rájuk se nézve.

Olyanok vannak a lapon mint például, orrvérző ostya meg ehhez hasonlók.

-Veled meg mi történt?-kérdezik egyszerre.

-Semmi különös, csak belefejeltem egy padba, mostanában tényleg nagyon szerencsétlen vagyok.Szóval mik ezek?-Lóbálom meg a lapot George arca előtt, aki közelebb ül hozzám.

-Számlák-mondják egyszerre.

-Nane-válaszolok szarkasztikusan-Akkor ne mondjátok el nekem-vonok vállat és vissza dobom a papírt a földre.-Megyek tanulni inkább egy csomó házim van, este kilenckor itt találkozunk?

-Igen- mondja Fred.

Felbaktatok a szobámba, egy pillanatra megszédülök, a homlokomhoz kapok, majd megyek tovább, megetetem Ody-t aztán neki ülök a házijaimnak, amit mostanában igencsak elhanyagoltam. Először a holdkőröl szóló esszét kezdem.

Remélem tetszett puszii:*