Másnap reggel a saját ágyamban ébredek fel, hosszú ásítozás és nyújtózkodás után a fürdőbe veszem az irányt, fogmosást követően a tükröt fürkészem, semmire sem emlékszem, ami tegnap történt, azután hogy a tiltott rengetegben a fa tövénél ültem, ami teljesen összezavar. Kopogásra leszek figyelmes, szólok, hogy bejöhet.

McGalagony lép be, feldúlt, mégis aggódó arccal. Közel jön hozzám, mire arca még jobban meglágyul.

-Jobban vagy?-kérdezi kedvesen és kezét felém nyújtja, majd mintha meggondolná magát zavartan vissza húzza azt.

Bár ő az anyám egyáltalán nem vagyunk olyan bizalmas viszonyban, hogy nyíltan kimutassa érzéseit vagy akár hozzám érjen.

-Igen- jelentem ki, pedig egyáltalán nem így érzem magam. Felkavar a tudat, hogy nem emlékszem a történtekre, de nem ő az a személy, akivel ezt megtudnám beszélni-Sajnálom- szólalok meg újra mielőtt kérdezősködne- Tudom, hogy idén nagyon sok gond van velem.

-Ha hiszed, ha nem, régen én is olyan voltam, mint te. Próbáltam a határaimat feszegetni, míg meg nem ismertem saját magam, és rá nem jöttem mit kezdjek az életemmel.

-Szereted még apát?-bukik ki belőlem a kérdés, gondolkodás nélkül, amire már oly rég tudni szeretném a választ, és ezzel el is terelem a figyelmét.

Először meghökkenve néz rám, mintha valami borzalmasan nonszensz kérdést tettem volna fel.

-Nagyon rég volt az már Lauren, nem kellene ilyeneken gondolkoznod, már boldog házasságban él, újra.

-Nem, a boldogság mindegyikőnket elkerüli, mióta meghalt a húgom, te felvettél egy nem törődöm szigorú álcát, apám pedig azóta nem is él igazán, és vagyok én, akivel csak a baj van, de egyikőtök sem veszi igazán a fáradtságot, hogy foglalkozzon az én érzéseimmel, tizenhat éves vagyok, hogyan kellene feldolgoznom mindent egyedül?-csattanok fel, könnyek kezdenek el folyni az arcomról, de a lehető leggyorsabban le is törlöm őket- De tudod mit, nincs rátok szükségem, és az lenne a legjobb, ha most el is mennél, készülődnöm kell az iskolába.

Anyám arca egy pillanatig fájdalmat tükröz, bólint, hátat fordít nekem, és kimegy, egyedül hagyva. Az érzelmeim átszakítva a "jól vagyok" zárat átveszik felettem az uralmat és zokogásban török ki. A csapot csapkodva próbálok enyhíteni magamon, de a lila foltok sem segítenek. Lekuporodok a földre és addig sírok míg már megfájdulnak a szemeim. Aztán felállok, megmosom az arcom és elhagyom a mosdót.

1 héttel később

Mindennap próbálom fenntartani a látszatot, hogy minden rendben van. Pedig időközben egyre többet gondolok Michelle halálára, a képét nézegetem, és sírok. Ezenfelül az sem hagy nyugodni, hogy nem emlékszek még mindig a történtekre, ezért eltökélem magam, hogy így vagy úgy, de kiderítem, ha kell vissza megyek a Tiltott Rengetegbe, de tudnom kell mi történt.

Fred és George egyre többet vannak körülöttem, és úgy érzem kezdek megbocsátani nekik. Ők mindig is a barátaim voltak, és megérdemlik, ahogy én is, hogy kapjanak egy második esélyt. Harryre azóta rá sem bírok nézni és felzaklat a tudat, hogy megcsókolt engem, valószínűleg sohasem fogok tudni megbocsátani neki.

Hermione, nehéz volt megbékíteni, mert ha ő valamit a fejébe vesz az úgy van, ha a fekete fehérré is válik. De addig próbálkoztam nála mígnem beadta a derekát, és újra együtt tanulunk a könyvtárban. Tudom. hogy csak úgy mint nekem neki is szüksége van a társaságra tanulás közben és az aranytrió másik két tagja nem igazán vevő erre, így ha azt nézzük mindketten nyerünk a helyzeten. Élvezem vele a tanulást, mert a legkevésbé sem tudatlan, jól el lehet vele beszélgetni, bármiről. 

Az ikrek azóta másképp viselkednek velem, mióta megtaláltak Hagrid kunyhójában. Nem vagyunk teljesen felhőtlen kapcsolatban még most sem, viszont mintha minden pillanatban a tarkómon érezném a pillantásukat. Az övékét vagy egy  diákét akit nem is ismerek, és teljesen biztos vagyok benne, hogy a térképpel is követnek mindenhova, arra várva mikor tűnök el újra. Igazán szeretném végre a tudtukra adni, hogy szükségem van a magán szférámra, de mintha megéreznék, hogy ezt akarom felhozni témának faképnél hagynak. Nem igazán tetszik nekem ez a helyzet, de valamilyen szinten őket is megértem. A barátjuk vagyok akinek a mentális állapota a legkevésbé sem mondható stabilnak, a depresszió szélén táncikál, és csúnya gondolatai vannak. Talán jobb is, hogy ennyire megakarnak óvni saját magamtól.

Órák után, mikor a klubhelyiség ajtaján belépek Ronba ütközök. 

-Szia-köszönök kedvtelenül, kikerülöm, majd gyorsan vissza fordulok hozzá.-Ha majd indulsz Umbridge-hoz, kiálts fel értem, nem igazán szeretnék egyedül menni.

-Jó- biztatóan megszorítja a csuklómat, mintha látná rajtam, hogy bármelyik pillanatban elbőghetném magam.

Szomorúan elmosolyodok, és tovább indulok ahol pedig az ikrek állják az utamat.

-Kiket látnak szemeim-teszem keresztbe mellkasom előtt a kezeimet.

-A csodálatos Weasley ikreket-kacérkodik George, mire csak  megforgatom a szemeimet.

-Akiknek nincs jobb dolguk mint Lauren lépteit követni-ismét elindulnának, hogy elkerüljék, de mindkettőjük karját elkapom- ha most itt hagytok, ne várjátok hogy szóba állok veletek Roxforti tanulmányaitok idején.

-Nem kémkedünk utánad ha ezt szeretnéd tudni- mondja Fred.

-Bele gondolva úgy igazán, szerintem pontosan ezt teszitek. 

Kirántja Fred a kezét és ellépdel, én pedig sértődötten indulok a saját szobámba. Felérve becsapom az ajtót, az ablak pedig teljesen kivágódik a huzat erejétől, a kép pedig ami a húgomról készült kirepül az ablakon, mire odarohanok, felmászok az éjjeli szekrényemre, hogy utána nyúlhassak, de megcsúszok, és kiesek az ablakon.

Az ijedtségtől elsikoltom magam, és minden erőmmel azon vagyok, hogy sikerüljön felhúznom magam, vagy legalább megtartanom az ablakpárkányon, amit éppen eltudtam kapni. Még ez is nehezemre esik mivel, mostanában nehezemre esik rendesen enni.

Segítségért kiabálok, mert a kezeim alig tartják meg magukat, és attól félek, hogy lefogok esni és meg fogok halni, akárcsak a húgom, az én Michellem. Még egyszer elkiabálom magam, de most már sírva és még kétségbe esettebben mire hangos lépteket hallok a szobába csörtetni.

-Itt vagyok, kérlek, segíts nem bírom!

Két erős kar húz fel a mélyből, én a kajaiba vetem magam, először bele sem gondolva, hogy valószínűleg egy fiú, és semmi keresni valója nincs itt, de ha nem sikerült volna átvágnia a bűbájt ami a lányokat védi, már valószínűleg halott lennék.

-Mit kerestél ott Lauren? Ennyire eleged van már belőlünk?-hallom meg Fred hangját, közben fejemet erősen a mellkasához szorítja. 

Hangja egyszerre szomorú, ideges és féltő.

-Elakartam kapni a képemet, de megcsúsztam, nagyon megijedtem, köszönöm, hogy itt vagy, nem akarom, hogy még egyszer ilyen távol kerülj tőlem -zokogom, és úgy szorítom magamhoz, mintha az életem múlna rajta. 

-Megígérem, hogy mindig veled leszek ha szükséged lesz rám.

Sokáig lehettünk így egymás karjaiba burkolózva, mert odakint besötétedett, és Ron hangját hallottam lentről. A könnyeim már felszáradtak, szipogásom is elcsendesedett. már csak Fred meleg karjait akartam magamon érezni, hogy lenyugtassanak.

-Itt van értem az öcséd. Most már neked is menned kellene.

Remélem tetszik nektek. Puszi :*