„Új rajzlapját kifeszíti az égen A hajnal..." (Tóth Árpád)

– És most? – kérdi Dina a konyhapultnak támaszkodva, miután elmosogatták a tányérokat, elpakolták a torta maradékát és az üres sörösüvegeket. Szinte semmit sem beszéltek, mióta magukra hagyták őket a többiek – az is olyan kurta és furcsa volt, Dina nem tudja magában hova tenni. Egyszer csak megjelent a verandán Adrián, és közölte, hogy ideje menniük. A belőle áradó egyszerű boldogság, a többiek értetlenséggel vegyes zavartsága, de legfőképpen Ákos visszafogott, mégis fájón jelenvaló félelme megbolygatta Dina lelkivilágát. Azóta sem tért magához egészen.

– Hogy érted? – lép elé Ákos. Könnyednek tűnik, de Dina érzi, hogy nem az. A nyugalom tengerszín felszíne mögött kételyek és vágyak kelnek egymással birokra.

A lány félrebillenti a fejét, fürkészi az érzéseket, de nem tud rajtuk eligazodni – zavarosak, elveszők, felsejlők, egyik sem megfogható, mind csak olyan, mintha köd mögé próbálna látni.

Ákos mosolyogva megfogja a derekát, majd felemeli, és a pultra ülteti. Dina lazán köré fonja a lábát. Érzi, hogy mindkettejükben egyszerre dereng fel a vágy – úgy érkezik, olyan hirtelen és olyan feltartóztathatatlanul, mint a nyári záporok. Végigsöpör rajtuk, nem tűr ellenállást.

A férfi lassan hozzáhajol, és olyan puhán és gyengéden csókolja meg, hogy Dina minden apró porcikája belebizsereg. Az ajkaik játszanak egymással, a nyelvük meg-megrebben. Dina karja már Ákos nyaka körül, a testük összepréselődik, és Dina érzi, hogy öléhez a férfi erekciója nyomódik, amitől a gyomrában mintha újra erőre kapnának a kolibrik...

Dina nem tudja, melyikük szakítja meg a csókot, talán egyszerre húzódnak el. Nézik egymást, mindketten gyorsan kapkodják a levegőt, és mindketten mosolyognak. Vajon ez a boldogság? Ez az egyszerű és könnyű összetartozás? Ez a minden érzés mögött felsejlő nyugalom?

– „Mi lesz velem, s mi lesz veled?" – mondja ki Dina az első dolgot, ami eszébe jut, de szinte rögtön el is átkozza magát miatta.

– Ez most valami idézet volt, igaz? – somolyog rá a férfi, mintha csak érezné, hogy bár Dina kimondta, de nem akar erről beszélni.

– Pilinszky, de honnan tudod? – mosolyodik el megkönnyebbülten a lány.

– Más a hangszíned, ha idézel, ilyenkor inkább susogó faleveleken átszűrt, délutáni, bágyadt napfény.

– Miért, egyébként milyen? – kérdi Dina mosolyogva.

– Mint a teába csorgó méz – jelenti ki gondolkodás nélkül a férfi, ebből Dina tudja, hogy ezen már töprengett korábban, hogy ez a kép nem most született meg benne, ami furcsa érzés. Furcsa, hogy a férfi így látja őt, hogy talán minden rezzenését egy képbe zárja – vajon így akarja megfesteni? Nem azt, ami valóság, hanem amit ő lát?

– Mindent így látsz? – kérdi halkan Dina. Ujjai Ákos tarkóján játszanak. Jó érzés, hogy miközben beszélgetnek, érinti a férfit, jó érzés felhevült bőrét tapintani, ami csak azért szokatlan, mert akárhány fiúval is került közelebbi kapcsolatba, sosem érzett ehhez foghatót.

– Mi mindent? – kérdez vissza Ákos értetlenül.

– A hangok, az érzések, a zene... minden képpé lesz benned?

– Azt hiszem – feleli a férfi picit félrebillentett fejjel, mintha csak azt mondaná, nem tehet erről, ilyennek született.

Dina elmerül a férfi arcának szelíd vonásaiban, a szemöldökének komor ívében, a szája telt puhaságában, a szeme körüli apró ráncokban, a borostával borított határozott állában – úgy nézi, mintha mindet az emlékezetébe akarná vésni, és ettől a hirtelen felbukkanó gondolattól megijed, és a szíve gyorsabban kezd verni. Miért érzi most úgy, hogy emlékeznie kell a férfira? Miért érzi úgy, hogy minden apró vonását meg kell jegyeznie? Miért kísérti a gondolat, hogy ennek egyszer vége lesz, mikor még csak most kezdődött? És ez a gondolat miért fáj tompán és sajgón?

– Mi a baj? – kérdi Ákos halkan, és végigsimít a lány arcán. Érdes érintés, forróságot csal Dina testébe. Miért reagál ennyire érzékenyen a férfi legkisebb érintésére is?

– Semmi – suttogja megingatva a fejét a lány.

– Előbb-utóbb beszélnünk kell kettőnkről – néz mélyen Dina szemébe a férfi, és Dina érzi, hogy ettől a beszélgetéstől Ákos is fél. Vajon van értelme tovább kerülgetni?

– Nincs miről beszélni. Egy hét, ebben egyeztünk meg. Aztán elfelejtjük – közli Dina, de ezek a szavak kegyetlenek és fájnak. Ugyanakkor... erről szólt az alku, és Dina nem akarja, hogy megváltozzanak a feltételek. Nem hiszi, hogy lenne értelme, mert bármi is ez, bárminek is neveznék, nem számít, hiszen Ákosban el fog múlni, ahogy minden elmúlik, ezt pedig ő nem tudná elviselni. Nem akar tanúja lenni annak, hogy az, ami közöttük van, szépen lassan elhalványul, és végül eltűnik. Akkor már jobb, ha ők maguk vetnek neki véget, ha lejár a megszabott egy hét.

– De...

– Nincs de.

Ákos komoran, összehúzott szemöldökkel néz rá.

– Mitől félsz? – kérdi halkan.

Dina megvonja a vállát, és elfordítja a fejét.

– Edina – fogja meg finoman Ákos a lány állát, és gyengéd nyomással kényszeríti, hogy visszaforduljon felé. Dina a férfi szemébe néz, és nagyot sóhajt.

– Nem akarom végignézni, hogy az, ami köztünk van, elenyészik benned – mondja ki, és érzi, hogy megsebzi a férfit. A szavak belemarnak, fájdalmat csalnak elő a lelkéből. Tudja, és nem tesz ellene semmit. Ákos szemében a fájdalom olyan, mint a hajnalé, amikor látja elvérezni az álmokat, és tudja, hogy ez miatta történik.

– Adrián szerint te megtörhetnéd az átkot – suttogja a férfi, de Dina érzi benne a hitetlenséget. Ákos szeretné, ha így lenne, de nem hisz benne. Abban hisz, hogy végül megbántják egymást – ettől fél. Dina érzi ezt, és azt kívánja, bár ne érezné. Bár lehetne csak vágy és szenvedély köztük, bár átadhatnák magukat ennek tisztán és ártatlanul, nem nézve a holnapokat, nem számolva semmilyen következménnyel...

– De vajon jó-e, ha megtörik? Vajon kell-e, hogy megtörjön? – A lány hangja szomorkás.

– Ezt hogy érted?

– Te attól vagy az, aki, hogy elmúlnak az érzéseid, ha akarod, ha nem – magyarázza Dina, bár minden egyes szó nehezen jön a szájára, küzdeni kell azért, hogy ezeket a gondolatokat kimondja. – Ha nem ilyen lennél, vajon képes lennél-e festeni? És ha nem, nem éreznéd-e úgy, hogy elvesztettél valamit – talán önmagad? Ha megtörne az átkod, szabadon éreznél, de akkor mi lenne a festéssel? Mi van, ha egy idő után meggyűlölnél, mert elvettem ezt tőled? Elvettem azt, ami önmagaddá tesz... És én mindezt érezném. Mert belőlem ez nem fog eltűnni, én éreznék akkor is mindent, ha belőled már nem tűnnének el az érzések. Ezt akarod? – kérdi, és a hangjában fájdalom csendül. Dina ezért nem akarta ezt a beszélgetést, nem akart ezekkel a kérdésekkel szembesülni, nem akarta őket szavakba önteni – mert amíg hangtalanok voltak, megtehette, hogy nem vesz róluk tudomást.

– Újratanulnám önmagam – feleli Ákos.

– És mi történne, ha azt, aki úgy lennél, nem tudnád elfogadni? Ha nem szeretnéd? Mi történne, ha beléd szeretek, megtörik az átok, megváltozol, és már nem tudnálak úgy szeretni?

– Ezek csak elméletek.

– Talán. De mi van, ha nem?

– Nem gondolod te ezt egy kicsit túl? – mosolyodik el erőtlenül a férfi.

– Nem – jelenti ki a lány. – És ha lenne erőd szembenézni mindazzal, ami benned van, ugyanezekre a következtetésekre jutnál.

– Honnan tudod, hogy nem szerelemre vágyom?

– Ákos... – sóhajtja Dina. – Persze, hogy vágysz rá, kimondva vagy kimondatlanul, beismerve vagy sem, de mindenki vágyik rá. – Kiszakad belőle még egy sóhaj. Lemondó sóhaj ez, lemondó és keserű. Vajon milyennek festené meg a férfi? Dina szomorú színekkel árnyalt falevélnek, ami épp leszakad az ágról. Már ha tudna festeni. – Tudod, talán ezért randiznak az emberek.

– Most nem tudlak követni.

– A randizás azon túl, hogy lehetőséget ad arra, hogy megismerd a másikat, lehetőséget ad arra is, hogy hozzászokj az érzésekhez. Nekünk erre nem volt időnk. Mi rohanunk, mintha igazából mindkettőnket csakis a félelem hajtana. Megtartani ezt addig, amíg lehet... – Dina megrázza a fejét. – Mindegy. Azt hiszem, jobb lenne, ha ezt a beszélgetést most elfelejtenénk. Nincs értelme. Csak... érezzük jól magunkat. Mit gondolsz?

– Nem tudom – feleli Ákos.

– Akkor mi lenne, ha egyáltalán nem gondolkodnánk? – kérdi Dina félrebillentett fejjel, halvány mosollyal az ajkán. Vajon ez most menekülés? De hát nincs miről beszélni – ha beleszeretne is a férfiba, attól még nem törne meg az átok, nem? A férfinak is szeretnie kellene. De hogy szerethetne, ha minden érzése elillan? Lehet-e szerelem az, ami nem marad meg, ami elenyészik?

– De ugye ma nem a kanapén akarsz aludni? – adja meg magát végül a férfi. Az érzései még mindig zavarosak, de már tűnőben vannak. Dina megkönnyebbül. Úgy érzi, jobb így. Jobb nem töprengeni, elmélkedni, jobb hagyni, hogy csak történjen, aminek történnie kell, nem nézve, hogy mi lesz holnap vagy azután...

– Az ágy valóban szimpatikusabb – bólint huncut mosollyal a lány.

– Az enyém? – kérdi a férfi felvont szemöldökkel, incselkedőn.

– Talán arra számítasz, hogy valaki másé? – nevet fel Dina, mire Ákos megragadja a derekánál fogva és felemeli. Dina halk sikkantással szorosabbra fonja a férfi derekán a lábát. Ákos nevetve viszi a hálószobába, miközben sorra mindenhol lekapcsolja a villanyt. A ház fülledt sötétségbe burkolózik.

Dina még mindig nevet, amikor Ákos finoman az ágyra engedi. A férfi fölé hajol, és Dina szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni, ahogy a szemébe néz.

– Át kellene öltöznöm – mondja.

– Meleg van – jegyzi meg Ákos.

– Nem azt mondtam, hogy pizsamát akarok felvenni, de nem akarok ruhában aludni.

– Ki mondta, hogy azt akarom, hogy ruhában aludj? – kérdi Ákos, majd végigsimítva Dina lábán, finoman megfogja a ruha alját, és húzni kezdi felfelé. Dina kuncogva hagyja, hogy a férfi levegye róla. Szemérmetlenül nyújtózkodik, hátát ívbe feszíti, és egyáltalán nem zavarja, hogy mellbimbói követelőzőn ágaskodnak a férfi felé.

Ákosból vágytól fűtött sóhaj szakad ki, majd a sarkára ülve tétovázás nélkül lekapja magáról az inget. Dina perzselő tekintettel néz végig rajta, és képtelen ellenállni a vágynak, felül, és ujjaival kanyargó ösvényeket rajzol a férfi bőrére. Ákos mellkasa egyre gyorsabban emelkedik és süllyed, de hagyja, hogy Dina szabadon érintse. A lány nem kapkodja el, bejárja a férfi bőrének minden négyzetcentiméterét. Élvezi az egyre jobban tomboló forróságot kettejük között, hogy az érintése tétova sóhajokat, nyögéseket csal elő a férfiból...

Dina kigombolja a férfi nadrágjának sliccét, lehúzza a cipzárt, majd a bokszeren keresztül végigsimít a merev vesszőn. Ez az a pillanat, amikor Ákos nem tudja magát tovább visszatartani. Hirtelen feláll, leveszi a maradék ruhát magáról, majd visszanyomja Dinát az ágyra, és fölé helyezkedik.

A férfi lázas türelmetlenséggel csap le Dina ajkára, éhesen, vágytól forrón csókolja. Aztán puha ösvényt rajzol a lány nyakára, a kulcscsontját érinti, majd óvatosan és gyengéden a szájába veszi az egyik mellbimbóját. Dina képtelen visszafojtani a nyögéseket, főleg, mikor Ákos lágyan megharapja, majd a nyelvével simít végig az érzékeny bimbón. A férfi nem kapkodja el, olyan sokáig kényezteti, hogy Dina úgy érzi, már ettől el tudna élvezni. És közben érzi, hogy Ákost semmi más nem irányítja, csak az, hogy neki örömöt szerezzen, hogy neki jó legyen, hogy adjon, és nem akar semmit sem elvenni – Dina számára ez ismeretlen, soha át nem élt pillanat. Hogy valaki csak érte létezzen.

Amikor Ákos a hasára rajzol forrón perzselő utat, már az egész teste remeg. A férfi lehúzza a lány átnedvesedett bugyiját, a lába közé hajol, és finom csókokat hint a legérzékenyebb pontjára. A nyelve először csak ízlelgeti, puhán és lassan érinti, aztán viszont őrült kéjt csal Dina testébe, mikor gyorsabban és erősebben kezd mozogni. A férfi minden rezzenésére figyel és reagál, úgy érinti, hogy Dinának még jobb és jobb legyen – mintha csak a gondolataiban olvasna, vagy mintha ugyanúgy, ahogy Dina, ő is tudná, mit érez a lány, pedig hát ez lehetetlen...

Aztán Dina nem bírja tovább, megragadja a férfi fejét – Ákos megremeg a vad és mohó érintésre –, és szorítja magához, mert a kéj elviselhetetlen, mert a gyönyör már kitörni készül – sikítva élvez el, pedig soha nem sikoltott még szeretkezés közben.

Ákos lassan és óvatosan csókokat hint a combjára, majd a hasára és a mellére. A borostája kellemesen dörzsöli, bizsergeti Dina bőrét. A férfi megvárja, míg Dina remegve visszatér a valóságba, míg már képes ráemelni a tekintetét. A lány mosolyogva húzza magához a férfit, és mélyen, szenvedélyesen csókolja meg. Érzi, ahogy a vágy lángra kap, ahogy mindkettejüket elönti a mámor. A szobában olyan emésztő a forróság, mintha a nyár úgy döntött volna, ide vackolja el magát télire.

Dina mindenhol érinteni akarja Ákost. Mindenhol, ahol csak éri, és érzi, hogy Ákos ugyanígy érez. Ezúttal nincs félelem, csak a szenvedély forró színei, örvény és lángolás, és amikor a férfi erőteljesen belehatol, Dina újra felsikolt, és belemar Ákos hátába. A világ mintha atomjaira készülne szakadni, mintha semmi más nem lenne valóság, csak ők, itt és most, és ahogy a tekintetüket egymásnak adják, valami többet is adnak, bár Dina képtelen lenne megnevezni, hogy mit – a lelküket talán, mindenestül, a jót és a rosszat, és abban a pillanatban úgy egyek ők ketten, hogy valóban nem léteznek külön, csak együtt. Ugyanaz a vágy perzseli a testüket, ugyanazok a mozdulatok csalnak belőlük elő remegést, ugyanakkor nyögnek fel – és mindeközben nézik egymást, nézik, mert ha nem tennék, talán itt és most vége lenne a világnak, legalábbis ők megszűnnének, mert csak így lehet létezni, összefonódva a gyönyörben...

A férfi remegve omlik rá, ahogy mindketten elélveznek. Dina érzi a súlyát, és jólesik ez az érzés. A szívük egyszerre dobog, Dina érzi, ahogy egymáshoz simul a mellkasuk. És ami bennük van most, az több a kielégülésnél, több a boldogságnál, több bárminél, amit Dina képes megnevezni.

Aztán a férfi sóhajtva legördül róla.

– Mindjárt jövök – súgja Ákos a fülébe, aztán eltűnik, majd egy törölközővel a kezében tér vissza. Óvatosan megtisztogatja Dinát, a lányon a puha érintésekre újabb és újabb remegéshullám fut végig.

– Tudod – szólal meg kicsit rekedtesen Dina –, velem még soha, tényleg soha, senki nem törődött így. Senkinek nem volt még előbbre való az én gyönyöröm, mint a sajátja.

– Akkor jó nagy hülyékkel akadhattál eddig össze – morogja a férfi, és Dina érzi a szavak mögött a düh és még a féltékenység leheletét is. Tétován megsimogatja a férfi arcát.

– Köszönöm – suttogja.

– Nincs mit köszönnöd – feleli a férfi, majd egy könnyű puszit nyom a hasára, és újra eltűnik a fürdőszobában.

Dina a plafonon keringő árnyakat figyeli, míg a férfi vissza nem tér.

– Nem alszol – jegyzi meg Ákos, ahogy belép.

– Nem.

– Nem vagy fáradt?

– Szeretsz szánkózni? – kérdi Dina figyelmen kívül hagyva a férfi kérdését. Ákos halkan felnevet.

– Ez hogy jutott most eszedbe? – derül rajta a férfi, ahogy bemászik mellé az ágyba. Magához húzza a lányt, Dina háta a férfi mellkasához simul.

– Nem számít. Szeretsz?

– Gyerekkoromban nagyon szerettem. Most... igazából nem tudom – válaszol a férfi, és Dina látja maga előtt a mosolyát. – És te?

– Igazából én se tudom – nevet fel a lány, aztán megfordul, hogy szemben legyenek egymással. A férfi keze a derekán marad, ujjai – talán öntudatlanul – pici köröket rajzolnak a bőrére.

A sötétben alig látja Ákost, de szerencsére annyi fény beszűrődik kintről, hogy a szemébe nézhessen.

Dina elmosolyodik, ahogy a korábban benne felmerült kérdésekre gondol, és úgy dönt, igenis mindet felteszi, mert hallani akarja a válaszokat – és nem, hogy miért van ez így, azon nem fog most gondolkodni.

Sorra teszi fel a kérdéseket, Ákos a legtöbben csak nevet, utána azonban kivétel nélkül mindre válaszol, majd visszakérdez. Aztán elkanyarodik a beszélgetés, és Dina csodálkozva veszi észre, hogy a gyerekkorukról mesélnek egymásnak, a diákévekről, a kamaszévekről – könnyed, kedves történeteket, egyik sem komoly vagy fájó, mindegyiken nevetnek.

A férfi elmeséli például, hogy mennyire fárasztotta az édesanyját, amikor folyamatosan azzal nyaggatta, hogy nevezzen meg minden színt, és ha két különböző árnyalatra azt a választ kapta, hogy az mindkettő zöld, hát azt nem volt hajlandó elfogadni. Hiszen másmilyen volt a kettő, és gyerekként nem értette, hogy mégis miként lehetne két, igazából más színnek ugyanaz a neve. Aztán kicsit – tényleg csak kicsit – idősebben, mikor zsírkrétát kapott a szülinapjára, egy éjszaka – rossz alvó volt – kipingálta az egész házat...

Dina arról mesél, hogy kései gyerek volt, hogy a szülei már nem reménykedtek abban, hogy születhet gyermekük, aztán Dina mégis jött. Koraszülött volt, az édesanyja szerint azért, mert nem bírta kivárni, hogy eljöjjön az ideje, viszont éppen ezért napokig kétséges volt, hogy életben marad-e. Aztán viszont olyan eleven gyerek lett, hogy a szüleinek rengeteg aggódást és fejfájást okozott – például egyszer felmászott a kertjükben álló diófára, mert kíváncsi volt, onnan elérheti-e az eget, viszont csak felérve jött rá, hogy fogalma sincs, hogy másszon le, ráadásul lenézve a magasságtól is megijedt. A papája utána mászott, de Dina akkor sem volt hajlandó mozdulni, nem sírt, csak a fejét ingatta és görcsösen kapaszkodott egy ágba. Végül a szomszédtól kellett létrát kérni, és úgy sikerült lecsalogatni őt a fáról...

Aztán eljön a pillanat, hogy a fáradtság úrrá lesz rajtuk, és lassan elveszi tőlük a szavakat. A csend közöttük meghitt és nyugodt. Laposakat pislogva nézik egymást. Ákosnak tűnik fel hamarabb, hogy a fények változni kezdenek.

– Hajnalodik...

Dina elvigyorodik, aztán mély, búgó hangon énekelni kezdi:

– „... kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám, én kedvelem őt, nagyon kedvelem őt..."

Ákos nevetve húzza magához közelebb.

– Majd adok én a te barátodnak... – suttogja a lány fülébe. Dina beleborzong, ahogy a férfi lehelete megsimogatja. – Gyönyörű hangod van.

– Szerinted minden gyönyörű, ami én vagyok – jegyzi meg Dina egy csipetnyi szarkazmussal.

– Igen, és igazam is van – állítja határozottan Ákos. – És ne akarj elfogultsággal vádolni, tulajdonképpen csak egyetlen napja ismerlek, szóval még nem lehetek elfogult.

– Túl fáradt vagyok ahhoz, hogy vitatkozzam veled – nyom el egy ásítást a lány, majd megfordul, és addig fészkelődik, míg egész teste a férfi testéhez nem simul. Szinte pillanatok alatt elnyeli az öntudatlanság békés csendje...

***

Ákos hirtelen ébred fel. Mintha rossz álomból menekülne, de nem emlékszik, hogy álmodott bármit is. Fogalma sincs, mennyi az idő. Talán már dél is elmúlt, talán még épp csak reggel van. Fáradtnak érzi magát, úgyhogy nem hiszi, hogy sokat aludt volna.

Mellette Edina édesen szuszog. A hátán fekszik, a haja kócosan, szétzilálva terül szét körülötte. A férfi felkönyököl, és nézi a lányt a kintről tompán beszűrődő fényben. A lepedő, amit így nyáron takaróként használ, lecsúszott a lány hasára, így a melle szabadon van. Ákos szeretné megérinteni a rózsás bimbókat, szeretné, ha az érintés nyomán megkeményednének, és vágyakozón nyújtóznának felé. Szeretné a szájába venni, és a nyelvével érinteni őket. Érzi, hogy odalent fájón megkeményedik, elnyom egy nyögést, és inkább Edina arcára emeli a tekintetét.

Mennyire fiatal – merül fel benne, és ebbe egy kicsit belesajdul a szíve. Újra felvetődnek benne azok a kérdések, amelyek tegnap is megkísértették. Mi lesz, ha mindketten vesztenek azzal, hogy együtt vannak? Mi lesz, ha megbántja Edinát? Nem áltatja magát: ő elviselné, hiszen bármit is érezne, elmúlna. De Edinának ez nem ennyire egyszerű. Vajon megéri kockáztatni? Megéri ez az egy hét? Ha egyetlen nap alatt ennyire közel kerültek egymáshoz, mi lesz hétvégére? Vajon beleszerethetne Edinába?

Most először végre megengedi magának, hogy ezen tényleg elgondolkodjon. Adrián szavai makacsul, elűzhetetlenül keringenek benne, ahogy az is, amit Edina mondott a konyhában. Mi lenne, ha megtörne az átka? Ezen még sosem gondolkodott, sosem nézte ezt úgy, ahogy Edina. Vajon tényleg elvesztené vele önmagát? Vajon tényleg nem tudna többet festeni? Vagy Edina téved? Vajon a lány tudná őt szeretni? Ilyennek, amilyen? Ákos ajkára keserű mosoly húzódik. Ugyan ki szeretne valakit, aki nem képes normálisan érezni? Így viszont nem bánthatja meg a lányt, és ez jó. Így nem kell, hogy rosszul érezze magát az alkujuk miatt. Egy hét... egy hétig a lány az övé, csak az övé.

Nézi Edinát, az ajka könnyű vonalát, halvány színeit, azt a szívfájdító szépséget, amit a lány magáénak tudhat. Szeretné megérinteni az arcát, de fél, hogy felébreszti, így hát nem mozdul a keze.

Miről álmodik vajon most? Mitől rebbennek meg tétován a szempillái? Ákos szeretne belelesni a lány álmába, szeretné tudni, hogy jó-e, hogy boldog-e tőle, hogy felébreszthesse, ha mégis rémálom gyötörné.

A lány keze megrezzen, aztán a szempillái is megremegnek, majd bágyadtan kinyitja a szemét. Eltart pár másodpercig, míg a tekintete képes befogadni a valóságot. Annyira bájos így. Le kellene rajzolni, most, ebben a pillanatban. Ezúttal őt, a valóságot. A megrebbenő szempillákat, az üde kéket, amint még álomtól maszatos.

– Jó reggelt! – sóhajtja a lány, aztán hatalmasat ásít. – Bocsi – mondja mosolyogva. – Már azért, hogy a képedbe ásítottam.

Ákos csak mosolyog, és nem felel. Annyira gyönyörű a lány – mint a legelveszettebb pillanatok, azok, amelyek csak egyszer történhetnek meg, éppen ezért tökéletesek. Mint amikor az ember először pillantja meg a tengert.

A lány az oldalára fordul, Ákos tekintete önkéntelenül a mellére rebben, és megint elönti a vágy. Edina kuncog, aztán közelebb hajol hozzá, és csókot lehel a mellkasára, majd kicsit elhúzódik, felül, és szelíd nyomással a hátára dönti Ákost. Aztán újra csókolja a mellkasát, majd a hasát, puha csókok, egyre lentebb és lentebb...

– Edina, nem kell ezt...

– De én akarom – súgja a lány.

Ákos behunyja a szemét, aztán mégis kinyitja. Edina gyengéden széttolja a férfi lábát, aztán közéjük ül a sarkára, összefogja a haját az egyik kezével, a másik keze pedig Ákos merevedésére kulcsolódik. A férfi felnyög. Edina közelebb hajol, és a férfi nem tudja róla levenni a tekintetét. Egy pillanatra attól tart, hogy a pusztán a látványtól elélvez, ahogy a lány lassan megcsókolja a makkját. Edina először csak puhán és óvatosan érinti – simogatja az ajkával. Amikor forró nyelvével végigsimít a férfiasságán, Ákos egész teste beleremeg.

Aztán Edina a szájába veszi, és mélyen magába engedi. Ákos nem bírja ki, újra felnyög. Az édes forróság körülöleli, szorítja, kényezteti. A lány kicsit kijjebb engedi a szájából, majd erőteljesen vissza, és ezt addig ismétli, míg Ákos már úgy érzi, felrobban. Ekkor azonban Edina elengedi, és csak csókolgatja a makkját, lágyan, puhán, aztán szenvedélytől hevesen szívja, szopogatja, majd újra egészen a szájába fogadja, és Ákos már képtelen nézni, mert a látvány, ahogy ez a gyönyörű nő az ajkával kényezteti, sokkal több annál, mint amennyit jelenleg el tud viselni. És Edina egyszerűen tökéletes. A végsőkig hajszolja, de mintha mindig megérezné, nem engedi, hogy zuhanjon, lassabb és érzékibb tempóra vált, majd újra az égig repíti, és Ákos a lepedőt markolja maga mellett, aztán a keze már a lány fején, irányítja, ahogy Edina őt az éjszaka, és érzi, hogy Edina is beleremeg ebbe, ahogy beleremegett ő is, amikor a lány tette ugyanezt. Mert ez egyszerre kiszolgáltatottság és egyszerre uralkodás, de a legfontosabb és legelemibb erejű a bizalom, hogy a másik nem ijed meg, nem húzódik el, hogy az egyik mer irányítani és a másik elfogadja ezt az irányítást, hogy feltételek nélkül át tudják adni magukat egymásnak.

Aztán eljön a pillanat, mikor már tényleg nem bírja tovább, de nem akar a lány nélkül elmenni. Azt akarja, hogy egyszerre, együtt élvezzenek el, ezért elhúzódik, féktelen ösztönöktől hajtva maga alá fekteti a lányt, és úgy hatol bele, hogy szinte levegőt venni sincs idejük. Most képtelen arra, hogy lassú legyen, hogy óvatosan csinálja, de ahogy Edina köré kulcsolja a lábát, ahogy körmei a hátába marnak, ahogy újra és újra megemeli a csípőjét, nem úgy tűnik, mintha a lány ezt bánná. Vadul és már-már kétségbeesetten szeretik egymást. Kapkodó csókok, mohó érintések, adni és kapni, és egybeolvadni...

Olyan ez, mint az őrület. Mindent elveszteni, beleragadni a pillanatba, aztán pedig zuhanni. Zuhanni, repülni, szállni...

És Ákos csak akkor döbben rá, mikor a kielégüléstől remegve szorosan magához húzza Edinát, mikor még mindketten kapkodva veszik a levegőt, mikor még alig-alig térnek vissza a jelenbe, hogy a vágy sem most, sem éjszaka nem múlt el, egyetlen röpke pillanatra sem...