„... mi csupán csaljuk a világot" (Ady Endre)

Dina idegesen beharapja az ajkát. Fogalma sincs, mit talált ki Ákos, de bízik benne, hogy beválik, mert igazság szerint egyáltalán nem áll készen arra, hogy ezzel az egésszel kapcsolatban, ami kettőjük között zajlik, vallatásnak vessék alá. Egyelőre még ő sem érti teljesen, nemhogy másoknak magyarázza... De hát igazából nincs is mit magyarázni, nem?

Egy: mindketten felnőtt emberek.

Kettő: vonzódnak egymáshoz, amiről a legkevésbé sem tehetnek.

Három: csak rájuk tartozik, hogy mit kezdenek ezzel a vonzalommal.

A kertből vidám hangok és nevetés szűrődik be a házba. Egyre közelebb érnek, és Dina még mindig érzi, hogy félve meg-megremeg a gyomrában az idegesség. Össze kell szednie magát. Elég lesz elviselni a többiek érzését, nem hiányzik hozzá, hogy ő maga is zaklatott legyen.

Hallja, hogy már a verandán vannak. Kiles a folyosóról, de gyorsan visszakapja a fejét – fogalma sincs, hogy ha kintről benéznek az ablakon, látszódhat-e.

Ákos jön elöl, Dina hallja, hogy kinyitja az ajtót. Mély levegőt vesz, már nem sokáig bujkálhat.

– Oké, akkor mielőtt bemennénk, szeretnék kérni valamit – hallja Ákos hangját, és nem tudja megállni, újra óvatosan kikukucskál. A verandán áll mindenki, Ákos az ajtó előtt, keze a kilincsen, az ajtó épp csak résnyire nyitva – Dina érzi, hogy azért tartja így, hogy ő is hallhassa a beszélgetést.

– Szóval... – kezdi a férfi zavart torokköszörülés után – Tekintsük ezt szülinapi kérésnek.

– Ez új, ilyen még nem volt – szól közbe vidáman Krisz. – Nem elég, hogy megleptünk?

Mindjárt lesz itt olyan meglepődés... – gondolja fanyarul Dina.

– Krisz, kérlek, csak hallgass végig. – Dina érzi Ákos hangjában a feszültséget, még akkor is, ha egyébként higgadtnak tűnik. Tudja, hogy a férfi aggódik, és ez az aggodalom neki, érte szól, ami jóleső, borzongatóan édes érzéssel tölti el a lányt.

Ákos szünetet tart, de Krisz nem szólal meg újra.

– Szóval... azt szeretném tőletek kérni, és ha csak egy kicsit is szerettek, megteszitek ezt nekem, hogy amikor belépünk, akkor egyszerűen ne kérdezzetek semmit és...

– De bátyus – vág közbe Krisz élénken –, ha azt se kérdezhetem meg, hogy ihatok-e egy sört a hűtődből, inkább be se megyek.

– Krisz, kapsz sört – mondja Ákos visszafogottan, de Dina szerint most már nem tudja elrejteni a hangjából a feszültséget. A lány érzi, hogy a többiekben feltámad a kíváncsiság...

– Tehát – folytatja Ákos, és igyekszik határozott lenni –, nincs kérdés és nincs megjegyzés. Ennyi. Csak... viselkedjetek úgy, mintha... semmi furcsa nem lenne odabent.

– Ugye nem meztelen nőket rejtegetsz? – veti fel Krisz játékosan.

Ákos úgy sóhajt fel, mint aki éppen feladja, aztán szélesre tárja az ajtót. Dina szíve nagyot dobban – most már nem rejtőzködhet, ki kell lépnie a nappaliba. Nagy levegő, menni fog. Mégis inkább visszahúzódik, hátát a falnak támasztja, és mély lélegzetvételekkel próbálja csillapítani szíve heves dobogását. Hogy lehet ennyire gyáva?

Hallja a léptekből, hogy Ákos után a többiek is besorjáznak, a kíváncsiságuk olyan erővel csap le Dinára, hogy szinte megszédül tőle.

Hát jó – ezt nem lehet tovább halasztani.

Előlép a folyosóról. Ákosra néz, a tekintetük összekapaszkodik. Nem akar most tudomást venni a többiekről, legalább egyetlen pillanatig nem. Elmerül a kék tekintetben – a férfi nyugalma olyan, mint a tenger békés, csendes moraja. De csak egy pillanatig – két érzés között éppen, ami már nem feszültség és még nem ijedtség. Egyetlen pillanat, a lánynak mégis segít visszanyerni a lélekjelenlétét.

– Azt a kurva... – dünnyögi Krisz teljesen elhűlve, mire Dina vigyorogva ránéz –... bocs, ez kicsúszott, nem lesz több, ígérem – emeli fel a kezét védekezőn, de közben nem néz Ákosra, mereven bámulja Dinát.

– Neked is szia, Krisz – mosolyog a lány a férfira, majd kacér játékossággal hozzáteszi: – És minden látszat ellenére nem vagyok...

– Nem is úgy értettem – mondja gyorsan Krisz, ezúttal már lopva Ákosra pillant.

– Tudom – bólint Dina nevetve –, de hova tűnt a humorod?

– Elvette a döbbenet? – Krisz hangja már évődő, a meglepettség élénk, vakító színei eltűntek belőle.

A többiek viszont még hátravannak, egyelőre annyira megütköztek azon, hogy Dinát látják, hogy nincs más reakciójuk, csak a némaság. Aztán Kamilla hirtelenül eszelősen felvisít, és gondolkodás nélkül Dinához szalad, hogy átölelje. Dina érzi a túláradó örömet. Nos, igen, nyilván már a gyerekeiknél tart – lehet, már óvodások...

Dina szelíden megveregeti Kamilla hátát, aztán lefejti magáról a barátnője karját. Ritkán szereti, ha megérintik – a testi közelség minden érzést felerősít, és jelenleg Kamilla boldogsága émelyítő.

– Ez nem volt se kérdés, se megjegyzés – fordul Ákos felé Kamilla –, csak néma véleménynyilvánítás – vonja meg a vállát.

– Némának azért nem mondanám – somolyog rá Ákos, és a vonásai kicsit engednek a feszültségből.

Dina Istvánra pillant – az idős férfi halványan, elnézőn mosolyog. Dina reményt érez benne – őszinte, tiszta reményt, semmi mást. A lány nem akar most azon gondolkodni, hogy mit jelent ez, egyelőre csak örül a hangtalan elfogadásnak.

Aztán a tekintete Adriánra siklik. Csak mikor rápillant, jön rá, hogy tulajdonképpen az ő ítéletétől fél a legjobban, bár ezt maga sem érti. Adrián arca és tekintete azonban kifürkészhetetlen. Dina csak aggodalmat érez felőle, gyengéd féltést, azt viszont nem tudja megállapítani, hogy ez Ákosnak vagy neki szól.

A tekintetük összefonódik, aztán a férfi Ákos felé fordul, biccent egy nagyon aprót – ha Dina nem figyelné olyan meredten, talán észre sem venné ezt a szinte semmi rezzenést.

– Hozok széket – jegyzi meg Adrián, és a konyha felé indul.

– Nekem jó lesz a földön – szólal meg Kamilla vidáman.

– Nekem nem – pillant rá Adrián.

– Persze, mert a te öreg csontjaid már nem bírnák – incselkedik vele Kamilla.

– Reggel még nem volt panaszod az én öreg csontjaimra – húzza gúnyos félmosolyra a száját a férfi, mire Kamilla arcát pír futja el. István és Krisz vidáman felnevet.

Ez az a pillanat, amikor elillan a szobából minden feszültség és meglepettség. Kíváncsiság marad ugyan, de visszavonulva, épp csak sejthetőn. Dina megkönnyebbül. Most újra megengedi magának, hogy Ákosra nézzen. A férfi, mintha csak megérezné, szintén rápillant. Dina egy apró, hálás mosollyal köszöni meg a férfinak az ötletét, amit Ákos csak egy kurta bólintással és egy nagyon apró mosollyal viszonoz.

Aztán székek kerülnek elő, majd tányérok, villák és végül az eddig István által rejtegetett torta is. Elhangzik pár kedves köszöntés, majd Ákos felszeleteli a Kamilla által készített banános joghurttortát. Mikor kiderül, hogy Ákos kedvenc gyümölcse a banán, Dina ráébred, hogy mennyi mindent nem tud a férfiról, és ez zavarba ejtő módon rosszul érinti.

Ahogy csendesen falatozza a tortát, ahogy hallgatja a többiek könnyed beszélgetését elmúlt szülinapokról, mókás ajándékokról, ahogy elmerül a fel-felcsattanó nevetésekben és az önfeledt jókedvben, tekintete Ákosra rebben, és ódzkodva, de beismeri, hogy szeretné sokkal jobban ismerni a férfit, hogy szeretne róla mindent tudni. Hogy szeret-e szánkózni, hogy énekel-e a zuhany alatt, hogy a fogkrémes tubust középen vagy hátul nyomja-e, hogy szereti-e a csípős ételeket, hogy szereti-e a spagettitészta szálát hirtelen beszívni, hogy szereti-e a napnyugtákat, hogy félt-e gyerekkorában éjszakánként, hogy mik a legkedvesebb emlékei, hogy mire vágyik, hogy lehet-e vele ősszel kacagva faleveleket rugdalni, hogy... „lehet-e némán teát inni véled, rubin-teát és sárga páragőzt?"

Dina mosolyog magában azon, hogy Kosztolányinak pont ez a verse jut eszébe – igazából kifejező mindarra, ami most benne kavarog, és ez rémisztő.

„Akarsz játszani boldog szeretőt" – dereng fel benne a folytatás, és erre rögtön felmerül benne, hogy mit műveltek alig egy órával ezelőtt azon a kanapén, amin most Ákos papája és öccse ül, és hirtelen úgy érzi, hogy muszáj rágyújtania.

Leteszi a dohányzóasztalra a kiürült tányért, aztán feláll (Kamillával együtt neki is megtette, hogy a földre üljön). Egyszerre öt szempár szegeződik rá.

– Megyek rágyújtani – jelenti be Dina, aztán megvonja a vállát, és anélkül, hogy tudomást venne a belecsimpaszkodó érzésekről, a szobába szalad, ahová tegnap este ledobta a táskáját, és csak mikor a ruhák alól előhalássza a cigit, döbben rá, hogy tegnap este óta nem gyújtott rá – amire igazából fogalma sincs, hány éve nem volt már példa. Mármint, hogy ennyi időt kibírjon cigi nélkül. Egészen megdöbbentő.

– Jól vagy? – hallja a háta mögül Ákos halk, óvatos hangját.

Dina megfordul. Ahogy meglátja a férfi aggodalomtól elsötétült tekintetét, a szíve gyorsabban kezd dobogni.

– Igen – mosolyodik el kicsit félszegen a lány. – Csak... sok ez.

– Az érzések? – kérdi Ákos közelebb lépve. Szelíden Dina derekára fonja a karját, és közelebb húzza magához őt. A lány keze rögtön a férfi mellkasára rebben.

– Igazából nem, meglepően jól fogadták – feleli a lány. – Van bennük kíváncsiság, de nem tolakodó.

– Tényleg?

Dina bólint, és nem néz a férfi szemébe. Az ujjait figyeli, amint tétován Ákos ingének legfelső gombjával babrálnak.

– Akkor mi bánt?

– Ezt most... nem egészen tudom szavakba önteni.

Ákos bólint, és Dina érzi, hogy megérti őt. Megérti, hogy vannak pillanatok, amikor minden szó kevésnek bizonyul, hogy vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, hogy néha az ember annyira összezavarodik, hogy egyszerűen nincs szüksége másra, minthogy valaki átölelje. Ákos magához húzza, nem mond semmit, csak öleli, és Dinának összeszorul a torka, és legszívesebben sírna, mert nem létezhet ilyen mély megértés két ember között, egyszerűen lehetetlen, és mégis...

– Menjünk, még azt hiszik... ki tudja, mit hisznek? – bontakozik ki Dina az ölelésből, majd Ákosra mosolyog. A férfi lehajol hozzá, és egy könnyű, gyors csókot lehel az ajkára.

A folyosón még fogják egymás kezét, de ahogy a többiek látóterébe érnek, elengedik egymást. Ákos szó nélkül visszaül a kanapéra, Dina pedig szintén szó nélkül kisiet a verandára.

A lány fáradtan veti le magát az egyik rattan fotelbe, de épp csak rágyújt, amikor hallja nyílni az ajtót. Természetesen Kamilla jön ki utána – bár Dina kicsit meglepődik, mikor szorosan a nyomában meglátja Adriánt is, rá nem számított. Leülnek az asztalhoz, összekulcsolják a kezüket, aztán Kamilla félve Dinára pislog.

– Ugye nem haragszol, hogy téged nem hívtunk?

– Mi? – kérdi értetlenül Dina.

– Feltűnt, hogy kerülöd Ákost – kezd a magyarázatba Kamilla kicsit gyámoltalanul –, és tudom, hogy már az is zavart, hogy tegnapra meghívtunk, és hát nem akartalak kényelmetlen helyzetbe hozni, hogy vissza kelljen utasítanod vagy ilyesmi, gondoltam, majd elmondod, ha akarod, hogy mi ez az egész, és...

– Milla, nyugi! – vág közbe Dina, mert végre megérti, miért érzi kényelmetlenül magát a barátnője. – Nincs semmi baj, egyáltalán nem haragszom.

Dina tényleg nem érez semmi ilyesmit. Megérti a barátnőjét, és hát – mit tagadja? – igaza is van: ha a tegnapi nap nem úgy alakul, ahogy, Dina valóban örült volna annak, hogy nem hívják meg, mert akkor továbbra is úgy érezné, hogy menekülnie kell Ákos elől. De hát ez már aligha számít.

– Végül is már mindegy, nem? Itt vagyok – mosolyodik el kedvesen.

– Igen – helyesel Kamilla lelkesen, és újra feltámad benne az öröm –, és én nagyon...

– Nem.

– De legalább...

– Nem.

Dina mereven és szigorúan nézi a barátnőjét, bízva abban, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy elfojtsa a kíváncsiságát – vagy legalábbis visszafogja annyira, hogy minden további nélkül lezárhassák ezt a beszélgetést. Érzi, hogy már Kamilla kezdene belenyugodni – talán még az is eszébe jut, hogy mit kért Ákos –, de ekkor Adrián felől olyan erős és letaglózó érzések öntik el, amiket egyszerűen nem tud kibogozni, de érzi a lényeget, érzi, hogy mit akar tudni a férfi, viszont érzi azt is, hogy visszafogja magát, mert a testvére ezt kérte. Dina őszintén tiszteli ezt, de talán azért, mert Adrián egyszerűen csak aggódik, mégis válaszol a fel sem tett kérdésre:

– Nem szeret – mondja mélyen Adrián szemébe nézve –, és igen, tudok az átokról.

Adrián finoman elmosolyodik.

– Kérdezd meg nyugodtan – ad engedélyt Dina, mikor a férfi vívódása nem enyhül.

– És te őt?

Dina nemet int a fejével, de kimondani nem tudja. Mert nem, nem szereti Ákost, vagyis nem szerelmes belé, de... mégis van köztük valami, és ezt nem tudja letagadni, és igazából nem is akarja. De gondolkodni sem akar rajta.

Adrián nézi őt, hosszan és kutatón.

– Akkor is több ez köztetek, nem? – kérdi végül rátapintva a lényegre.

– Nem tudjuk, mi ez köztünk.

Adrián felsóhajt, és Dina érzi, hogy a férfi keserédes emlékekbe merül, bár nem tudja, csak sejti, hogy ezek az emlékek Kamillához kapcsolódnak. Vajon náluk is így kezdődött? Vajon ők se értették? És ha igen, akkor ez azt jelenti, hogy...

Nem – Dina megálljt parancsol száguldó gondolatainak.

– Akkor honnan tudod, hogy nem szerelem? – csap le a pillanatnyi szünetre Kamilla, ezzel szerencsére elterelve Dina figyelmét, ezért aztán a lány nem is teszi szóvá, hogy mit kért Ákos. Talán jobb is, ha most beszél...

Dina Kamilla felé fordul, belenéz az élénk, reménykedő zöld szempárba, és úgy dönt, hogy talán itt az ideje, hogy bevallja azt, amit úgy hitte, sosem fog bevallani. Azért mókás, hogy annyi éven keresztül titokban tartotta, most meg egyetlen nap alatt három emberrel is megosztja.

– Érzem – mondja ki óvatosan.

– Nem egészen értelek.

Dina nagy levegőt vesz.

– Tudom, hogy képtelenségnek hangzik, de ha ezt az átok-dolgot elhiszed, talán nem nézel teljesen őrültnek. Szóval... érzem, amit mások éreznek. Igen, ez tök beteges és fura, de... ez van. – Dina várja, hogy a barátnője meghökkenjen, hogy szörnyülködjön, hogy... nem is tudja, de valamit, valami mást, mint... – Mondd, Milla, most miért könnyebbültél meg?

Kamilla felnevet, és Adrián is mosolyog.

– Istenem, miért nem mondtad soha?

– Mert mondjuk, azt hittem, őrültnek néznél? Vagy bármennyire is szeretsz, megundorodnál tőlem? Végül is, ha belegondolsz, rohadt idegesítő lehet, hogy tudom, mikor mit érzel. Egyszerűen féltem.

És persze az elején, amikor megismerkedtek, eszébe sem jutott, hogy akár el is mondhatná, hiszen fogalma sem volt még, hogy ennyire mély lesz a barátságuk – ez pedig mégsem olyan dolog, amit bárkivel meg lehet osztani. Aztán később, mikor felmerült benne, hogy mégis elmondhatná, arra gondolt, hogy talán pont azzal bántaná meg Kamillát, hogy eddig hallgatott, így hát titkolta tovább, próbált róla tudomást sem venni, az idő pedig egyre telt, így aztán egyre nehezebbé vált, hogy elmondja...

– Jaj, Dina... – sóhajt fel Kamilla, és elengedve Adrián kezét elkapja és megszorítja a Dináét. – Sose undorodnék tőled. Furcsa ez, igen, talán egy kicsit ijesztő is, de... nem nagyobb őrültség, mint az, hogy hozzám beszélnek a könyvek.

– Hogy mit csinálnak a könyvek? – kérdi Dina, és ezúttal az ő hangjában van értetlenség.

– Megszólítanak – magyarázza Kamilla. – Tudatják velem, hogy kihez akarnak tartozni. Emlékszel, mikor a kezedbe nyomtam azt a könyvet? Meglepődtél, és akkor majdnem elmondtam neked, hogy az a könyv téged akar – fura, hogy az volt az egyetlen, pedig mióta ismerjük már egymást, mondjuk, ez most mindegy, szóval nem mondtam el, mert... féltem. Hogy őrültnek néznél. – Kamilla megvonja a vállát. – Azt hiszem, mindketten bolondok voltunk kicsit, hiszen... bíznunk kellett volna egymásban, ezzel kapcsolatban is. Sajnálom, hogy nem tettem.

– Én is sajnálom – jegyzi meg halkan Dina. Felszabadult, hogy végre nem kell Kamilla előtt titkolóznia, és persze azért is, mert a barátnője ilyen könnyen elfogadja ezt az egészet.

– Azért fura ez... – motyogja csendesen Kamilla.

– Micsoda?

– Hogy ugyanolyanok vagyunk, és ezt titkoltuk egymás elől – nevet fel a lány.

– Most minek örülsz? Hogy mindketten elcseszettek vagyunk? – kérdi fanyarul Dina.

– Nem vagyunk elcseszettek – fintorog Kamilla –, különlegesek vagyunk. Mindannyian.

– Megátkozottnak lenni nem éppen különleges – szól közbe gúnyosan Adrián.

– Te már nem is vagy megátkozott – pillant rá Kamilla huncut mosollyal.

– Most azt akarod mondani, hogy nem vagyok különleges? – kérdi Adrián, és bár a szavak nyomán az ember várná, hogy felháborodottság árnyalja a hangját, ő mégis egészen semlegesen, szinte közönyösen mondja mindezt. Dina azonban érzi benne a jókedvet, és érzi a szerelmet, mely a férfit Kamillához fűzi. Olyan szép ez – sóhajt egy egészen aprót Dina, amit szerencsére se Kamilla, se Adrián nem vesz észre.

Barátnője nem válaszol Adriánnak, csak egy lesújtó pillantást vet rá, mire a férfi – tőle szokatlan módon – elvigyorodik.

– És most mi lesz? – kérdi Kamilla visszafordulva Dina felé, és a lány nem tesz úgy, mintha nem értené, mire vonatkozik a kérdés.

– Ugye emlékszel még, mit kért Ákos? – sandít rá Dina.

– Emlékszem, de... Adriánnak megengedted, hogy kérdezzen, nekem ez nem jár?

Dina felsóhajt, majd szembenézve barátnője kíváncsiságával szándékosan tárgyilagosan sorolja:

– Hát jó: tegnap érkeztem, nincs szándékomban ma távozni, és igen, szeretkeztünk, és igen, isteni jó volt. Mire vagy még kíváncsi?

– Ezt biztos, hogy én nem akarom hallani – áll fel Adrián, majd gyengéd puszit nyom Kamilla fejére, és magukra hagyja őket.

Kamilla egy ideig nem szólal meg, aztán azonban óvatosan Dinára néz.

– Mi lesz, ha beléd szeret? – kérdi.

– Nem fog – feleli Dina, elnyomva egy sóhajt. Nem akar erről beszélni, nem akar ezen gondolkodni...

– Az átok megtörhet...

– Milla, mi egyszerűen csak jól érezzük magunkat együtt, ennyi, oké?

Kamilla bólint, és nem faggatózik tovább, bár Dina érzi benne a kételkedést, ezért aztán hozzáfűzi:

– Köszönöm.

– Mit?

– Hogy bár nem értesz egyet, mégis hallgatsz.

– Ez... nagyon fura – jegyzi meg félrebillentett fejjel Kamilla, aztán viszont szélesen elmosolyodik. – De ne aggódj, csak meg kell szoknom.

Csendben ülnek egymás mellett, míg az éjszaka lassan felírja nevét az égre. Dina újabb cigire gyújt, és elmélázva figyeli, ahogy az egyre mélyülő sötétség a kertre ereszkedik. Hosszú nap volt ez – máskor egy hónap alatt sem találkozik ennyi érzéssel. Most legszívesebben Ákoshoz bújna, hogy elmerüljön a nyugalmában... és ez a gondolat megijeszti, ezért hát nem mozdul.

Épp elnyomja a cigit, és már majdnem rágyújt egy újra, amikor Kamilla ránéz. Dina rögtön megérzi a kíváncsiságát, az érdeklődést – úgy tűnik, a barátnője végre tényleg felfogta, hogy Dina mire képes.

– Mesélsz nekem erről az egészről? – kérdi óvatosan.

– Már azt hittem, sose kérsz rá – sóhajt fel Dina, aztán elvigyorodik.

***

Ákos a verandára nyíló ablak mögött felejti a tekintetét. Edina háttal ül neki, nem láthatja, hogy néz, a tartása sem árulkodó, így nem tudja még csak megközelítőleg sem kitalálni, hogy miről folyhat odakint a szó Kamilla és Edina közt.

Adrián már pár perce visszajött, de nem mondott semmit, pedig Ákos igazából szeretné tudni, hogy mit gondol. Egyszerűen csak bejött, közölte Krisszel, hogy átadhatja a helyét a kanapén, és ennyi. Még furább, hogy Krisz csak egy halvány megjegyzést tett bizonyos reggeli „tornagyakorlatokról" és Adrián koráról, aztán viszont szó nélkül felállt és átült a székre.

Miért nem faggatóznak? Krisztől ez elég meglepő teljesítmény, még akkor is, ha komolyan vette Ákos kérését. Ákos azt hitte, amint Edina kiteszi a lábát, az öccse letámadja. Vajon miért hallgat mégis? Talán zavarja, hogy Edina itt van? Ekkor eszébe jut az a jelenet a kiállításmegnyitón, amikor Krisz megcsókolta Edinát. Létezik, hogy ezért nem faggatózik? Talán az öccse zavarban van amiatt a csók miatt? Ha belegondol, valóban kerüli a tekintetét, mióta meglátta Edinát.

– Feltűnően hallgatsz, Krisz – jegyzi meg Ákos az öccsére pillantva. Krisz ránéz, és Ákos nagyon kíváncsi lenne, ha Edina most itt lenne, érezné-e, hogy Krisz feszeng.

– Te kérted – védekezik az öccse, tétován mocorogva a széken, ujjai zavartan játszanak a kezében szorongatott sörösüveg száján.

– De nem hittem, hogy tényleg kibírod – dünnyögi Ákos.

– Azt szeretnéd, ha faggatóznék?

– Nem. De érdekel, miért nem teszed.

– Ami azt illeti, erre én is kíváncsi lennék – jegyzi meg Adrián. – Azt hittem, mire bejövök, már rég kihúztál belőle mindent – int Adrián Ákos felé.

Krisz hallgat, aztán tőle szokatlan komolysággal Ákos szemébe néz.

– Komoly ez köztetek Dinával?

– Miért érdekel?

Az öccse nagyot nyel, de aztán látszik a szemén, hogy felkészülve mindenre megacélozza magát.

– Hát, ami azt illeti... három hónappal ezelőtt, a kiállításmegnyitón...

– Tudom – szól közbe szelíden Ákos. Nem azért, mert nem akarja, hogy Krisz kimondja, hanem azért, mert szeretné, ha az öccse nem érezné magát tovább rosszul.

– Ha tudom, hogy te... akkor én sosem...

– Krisz, nincs baj, tudom.

– Azért... – vonja meg félszegen a vállát az öccse – szóval ne haragudj miatta.

– Mi miatt? – kérdi előrébb dőlve Adrián.

– Hát... izé... én... – Nem gyakran adatik meg, hogy Kriszt bármi zavarba hozza, Ákos elmosolyodik, aztán azonban Adriánra nézve kisegíti az öccsét:

– Krisz megcsókolta Edinát.

Adrián felnevet.

– Úgy tűnik, mindkét bátyád csajánál bepróbálkozol, öcskös.

– Mi? – kérdi Ákos meglepetten. – Kamillát is...

– Nem – mondja határozottan Adrián. – Meg is öltem volna.

– Most azt javaslod nekem, hogy öljem meg? – vigyorog rá Ákos.

– Ne félj, Krisz – szól közbe az apjuk, talán csak azért, hogy Adriánnak ne legyen lehetősége válaszolni –, előbb-utóbb te is megtalálod majd a hozzád való lányt.

– Ki mondta, hogy meg akarom találni? – fortyan fel Krisz hevesen. – Köszönöm, nekem nagyon jó egyedül, én nem fogok bekattanni, mint... ezek itt – int a bátyjai felé, majd hátradől, kinyújtja és keresztbe teszi a lábát. Most már újra önmaga, nincs benne félszegség, feszengés, és Ákos örül, hogy tisztázták a helyzetet.

Ákos kicsit késve fogja fel az apja szavait, akkor azonban kérdőn rápillant:

– Akkor úgy gondolod, Edina a hozzám való nő?

– Inkább azt mondanám, hogy reménykedem benne, fiam. Örülnék neki. Kedves lány, és együtt látni titeket olyan, mint amikor Kamillát és Adriánt láttam először. Mintha összetartoznátok.

Ákos belekortyol a sörébe, aztán töprengve maga elé mered, de Krisz szándékosan figyelemfelkeltő torokköszörülése nem hagyja, hogy elgondolkodjon.

Mikor Ákos végül megadja magát és Krisz felé fordul, öccse kaján mosolyával találja magát szembe.

– Amúgy mikor kezdődött ez köztetek?

– Tegnap – vágja rá Ákos, aztán meglátva a három hitetlen szempárt, hozzáteszi: – Jó, hát igazából a kiállításmegnyitón, de...

– Nem találkoztatok azóta – jegyzi meg Adrián.

– Nem – bólint Ákos.

– Miért? – kérdi az apja érdeklődőn.

– Hát... – Ákos nem akarja elárulni Edinát, de a családjának sem akar hazudni. Mit mondjon?

– Dina került téged – jelenti ki Adrián, de egészen úgy, mint aki most ébred rá erre. – Miért? – kérdi összeráncolt szemöldökkel. – Mi történt a kiállításmegnyitón?

Ákos hallgat. Megígérte, hogy erről nem fog tudomást szerezni senki. Érzi magán a kérdő tekinteteket, és fogalma sincs, hogy mit mondhatna. Tétován az ablak felé pillant – talán abban bízik, hogy Edina megérzi szorult helyzetét? Szeretné, ha a lány most itt lenne, mellette, és igazából fogalma sincs, miért.

A verandán a lányok felkapcsolták a kinti lámpát, így jól látja őket. Kamilla éppen nevet, Edina pedig... Ákos látja, hogy megfeszül a válla. Aztán megfordul, és egyenesen ránéz. Érezné, hogy mit érez? Ákos finoman megingatja a fejét, és elmosolyodik. Edina bólint, aztán visszafordul Kamilla felé.

– Ez... egészen érdekes – szólal meg halkan Adrián.

– Mi? – pillant rá Ákos értetlenül.

– Az, ahogy ti ketten egymással léteztek – feleli Adrián nyíltan Ákos szemébe nézve, aztán töprengve folytatja: – Ő megért téged – az egyetlen ember, aki képes rá, hogy maradéktalanul megértsen. Hát persze, hiszen ezért mondtad el neki az átkot, igazából nem is volt más választásod – motyogja a férfi, majd az arca felderül. – Kamilla boldog lesz.

– Ugye tudod, hogy most nem egészen tudlak követni? – kérdi Ákos gyanakvóan összehúzott szemmel.

– Nem baj, tesó – legyint Adrián tőle szokatlan vidámsággal. – Azt hiszem, ideje mennünk.

– Mi? Máris? – kérdi Krisz meglepetten.

– Szerintem mi jelenleg feleslegesek vagyunk ebben a házban – jelenti ki határozottan Adrián, de a mosoly nem tűnik el az ajkáról.

– Adrián, miről beszélsz? – kérdi Ákos, a hangjában leheletnyi ingerültség dereng. – Honnan tudod, hogy Edina tud az átokról? És honnan... ugye nem faggattad? – csúszik ki a száján megütközve. Hiszen megígérte Edinának, hogy nem lesz baj, nem lehet, hogy pont Adrián...

– Érezte, mi kavarog bennem, és egyszerűen válaszolt anélkül, hogy bármit is kérdeztem volna – válaszol halkan, de jelentőségteljesen a fivére.

Ákos szeme kikerekedik.

– Érezte? – kérdi hangsúlyosan, mire Adrián bólint. Ákos tudja, hogy értik egymást.

– Oké, most miért érzem úgy, hogy valamiről lemaradtam? – kotyog közbe Krisz, de egyik bátyja se törődik vele.

Ákos és Adrián csak nézik egymást, és Ákosban felrémlik, amit körülbelül négy hónappal ezelőtt mondott a bátyjának... Adrián szelíden elmosolyodik:

– Sosem láttalak még ilyennek, szerintem te se magad. Ez valami más, te is tudod – mondja halkan pontosan ugyanazokat a szavakat, amelyeket négy hónappal ezelőtt ő mondott a bátyjának.

– Attól még nem biztos, hogy másképp is alakulna – suttogja Ákos ugyanazt, amit akkor Adrián mondott. Miért emlékszik hirtelen ennyire pontosan arra a beszélgetésre? Miért érzi, hogy ezek a szavak most fontosak?

– Ez, ami közted és Dina között van, ez... több mint bármi eddig. Ha a helyedben lennék, mindennek ellenére is a végére járnék – folytatja Adrián, és Ákosba fájón marnak azok a szavak, melyeket – most úgy tűnik, mérhetetlen régen – ő mondott ki.

– Akkor is, ha ennek pont ő ihatja meg a levét? – kérdi, mert érzi, hogy ezt végig kell játszani. Nem tudja, miért, de szüksége van rá. Szüksége van azokra a szavakra, melyeket valamikor ő mondott a bátyjának, szüksége van rá, hogy most ezeket a bátyja mondja neki. Szüksége van rá, mert így talán végre lesz ereje ahhoz, hogy Edinával is beszéljen erről – még akkor is, ha ezzel elvesztik mindazt, ami kettejük között kialakult. Végül is nem létezhetnek örökké ebben a buborékban, ami most az övék. Szembe kell nézniük azzal, ami köztük van, és nem tehetnek úgy, mintha mindez nem lenne szokatlan és furcsa, sőt, igazából talán lehetetlen... és hihetetlen. Mégis valóság. És ha Edina beleszeret, de ő nem, mert képtelen rá, akkor mi lesz? Mi lesz, ha ezt Edina érezni fogja? Mi lesz, ha ezzel az egésszel végül mindketten csak vesztenek?

– Azt hiszem, akkor is – feleli Adrián komolyan. – Talán ideje lenne, hogy beszélj Dinával. Fel a fejjel, öcsi, rendben lesz minden.

– Miért vagy ebben olyan biztos? – szegezi Adriánnak a kérdést Ákos, és megrendülve veszi észre, hogy a hangja kétségbeesett.

– Nem érted, igaz? Hiszen őt az ég is neked teremtette. Ha Dina nem képes megtörni az átkod, akkor senki. – Adrián újra mosolyog, majd feláll, megveregeti Ákos vállát, aztán az ajtó felé indul, és nem törődve a rászegeződő értetlen tekintetekkel boldogan és szívből jövőn felnevet.