„Én félek, nem tudom mi lesz" (Pilinszky János)

Sötéten belemarkoló félelem ébreszti. Ez az érzés hirtelen érkezik, élesen sebzi meg. Dina nehezen nyitja ki a szemét, az álom még lehúzza a szempilláit, a tekintete ködös, távoli, de máris keresi a férfiét, bele akar kapaszkodni, hogy kirántsa ebből az érthetetlen, nehéz érzésből, de amikor a szemébe néz, megérti, hogy a félelem nem a sajátja. A félelem Ákoshoz tartozik.

Mikor ezt megérti, Dina már érzi önmagát, és ez egy pillanatra megrémiszti, mert az egész teste feszült, az egész teste sóvárgó. Érzi a forróságot és a nedvességet a lába között, a kínzó, sajgó ürességet. Aztán képek derengenek fel az álmából – csókok, érintések, összegabalyodó testek... álmában szeretkezett Ákossal. És erre emlékszik is, ami szokatlan, mert bármit is álmodik, arra többnyire nem emlékszik, csak olyankor, ha nem is a saját álma volt igazán, hanem valaki másnak az érzései keltette, zavaros képek...

Dina kicsit feljebb tornázza magát a kanapén, így már csak félig fekszik. Megdörzsöli az arcát – örömmel állapítja meg, hogy legalább nem aludt annyira kiütve, hogy kicsorduljon a nyála, az elég... kellemetlen lett volna –, próbál magához térni.

Fogalma sincs, mikor aludt el pontosan – egy idő után egyszerűen kimerítette a rengeteg érzés, amit a zenék ébresztettek benne, behunyta a szemét, és észre sem vette, hogy elnyeli az öntudatlanság.

Dinának mosolyogni támad kedve, ha arra gondol, hogy ennyire szép vasárnap délutánja talán még sose volt. Ennyire intenzív se. Hihetetlen számára, hogy Ákos mindent mennyire erősen tud érezni, ahogy hihetetlen és tulajdonképpen felfoghatatlan az is, hogy a hangokból képeket alkot, a képekből pedig érzések lesznek. Dina számára ez nem működik – akárhogy próbálkozott, ő a hangok nyomán semmit se látott. Ákos próbálta ugyan elmagyarázni, hogy hogyan varázsoljon elő képeket magában, de Dina ehhez kevésnek bizonyult. Számára az érzésekből születnek a képek, és nem fordítva.

Mikor a férfi kitalálta, hogy talán ha verseket kötne a zenékhez, ébrednének benne érzések, akkor először tudott egyedül félig-meddig érzésekre találni a zene nyomán. Ez nagyon érdekes, de egyszerre kimerítő is volt. Ákos szerint, ha sokat gyakorolja, előbb-utóbb gyorsabban és könnyebben működik majd. Mindeközben pedig rengeteget nevettek – főleg, mikor Dina kikövetelte, hogy Ákos ossza meg vele, hogy milyen képeket lát. Varázslatos volt így belesni a férfi lelkébe – és megrendítő. Hogy ennyire nyíltan engedi, hogy feltárja magát, és hogy emiatt egyáltalán nincs zavarban, sőt, Dinának határozottan úgy tűnt, hogy a férfi élvezi, hogy együtt, egyszerre éreznek...

Mennyit aludhatott vajon? Kinéz a verandára, tompábbak a fények, de még nem sötétedik, szóval azért annyira nem sokat.

– Elaludtam – jegyzi meg bágyadtan, a hangja kicsit rekedtes, de Dina tudja, hogy nemcsak azért, mert most kelt fel, hanem azért is, mert a testében még mindig sajog az álma ébresztette vágy.

– Igen, feltűnt – somolyog rá a férfi, de Dina még mindig érzi benne a félelmet.

– Kaphatok egy kávét? – kérdi a lány.

– Persze. – Ákos a dohányzóasztalra teszi a kezében szorongatott vázlatfüzetet, feláll, és a konyha felé indul, de mikor a lány mellé ér, Dina megfogja a kezét, és megszorítja. Ákos megáll, és lepillant rá. A tekintete megtört és keserű.

– Érzed, igaz? – kérdi halkan, elveszetten. Dinának olyan ez a hang, mint egy gyermek hangja, aki nem találja a szüleit.

– Ne haragudj – mondja a lány, mert úgy érzi, hiába nem tehet arról, hogy ilyen, most mégiscsak olyasmit lesett ki, amit nem lett volna szabad, ami nem tartozik rá – amiről Ákos sem akarja, hogy tudjon. A félelem nem az az érzés, amit az ember szívesen beismer.

– Sajnálom. – A férfi ajkán szelíd, féloldalas mosoly, de nem igazi, nem őszinte, inkább fanyar és gúnyos. – De ne félj, eltűnik majd ez is.

Dina nézi Ákost, nézi az arcát, a most komor vonalakat a szeme sarkában és a szája szegletében. Jobban szeretné, ha megint derűsek lennének, ha még ezek az apró kis vonalak is mosolyognának rá. Dina szereti a férfi mosolyát, szereti az őszinteségét és a tisztaságát. Már kezdi érteni, hogy Ákos – talán azért, mert számára minden olyan gyorsan elmúlik – mindent sokkal mélyebben és erősebben él át, mint mások. Ő elmerül az érzéseiben, ha kellemesek, ha nem, úgy ragadja meg őket, mintha az utolsó cseppet is ki akarná belőlük sajtolni, mielőtt végleg magára hagyják. Állandó küzdelem ez, végeérhetetlen, és Ákos mégsem adja fel, ami Dina szívébe megmagyarázhatatlan érzéseket lop.

– Miért félsz?

Ákos nagyot sóhajt, aztán továbbra is fogva tartva a kezét, leül mellé. Dina kicsit beljebb húzódik, hogy a férfi kényelmesen elférjen. A közelségére Dina egész testében újraéled a már lassan csituló sajgás.

– Vágyom rád, tudom, hogy ezt tudod, érzed, de azt nem tudhatod, hogy úgy vágyom rád, ahogy még soha senki másra, de félek, hogy mellőled is eltűnök majd. Nem akarom, hogy így legyen – teszi hozzá súgva, és a félelem mellett Dina most már a fájdalmat is érzi, ugyanakkor a férfi beismerése izgatottan remegő borzongást csal a testébe. A férfi ujjai óvatosan mozdulnak, finoman végigsimítják előbb a kézfejét, aztán a tenyerét. Dina behunyja a szemét. Érzi magán Ákos tekintetét, érzi a lassan ébredező szenvedélyét, és akkor maga számára is váratlanul döntésre jut.

– Míg aludtam, fantáziáltál rólam? – kérdi kicsit hetykén, miközben számon kérőn a férfira pillant.

– Igen – feleli Ákos, a hangjában egy szemernyi szégyenkezés sincs, és ez nagyon tetszik Dinának. A vágy, a szenvedély nem szégyellnivaló dolog, hanem csodálatos.

– Mit? – Tudja, hogy nemcsak a tekintete, hanem a hangja is huncut, de nem bánja. A férfiban a játékos évődés hatására oldódik a félelem.

– Minden lehetséges módon a magamévá tettelek – jelenti ki a férfi, egy pillanatra sem kapva el a tekintetét Dina arcáról. A lány tudja, hogy látni akarja a szemtelen szavak hatását, látni akarja, mit vált ki belőle ez a beismerés. Dina egészen felül, megemeli a férfi kezét, a szájához húzza, majd puha csókot lehel a tenyerébe.

– Veled álmodtam – mondja halkan a lány. – Álmomban minden lehetséges módon a magadévá tettél.

A férfi pupillája kitágul, a levegőt gyorsabban veszi. Dina ujjai finoman cirógatják az övéhez képest hatalmas kezet – furcsa, hogy milyen nagy keze van a férfinak, mégis milyen szép, még ha ilyesmit gondolni egy férfi kezéről talán szokatlan is. Ákosnak mégis szép keze van, határozott és erős, és az ember lánya akaratlanul arra gondol, hogy hogyan, hányféle módon képes érinteni ez a kéz, ezek az ujjak...

Dina nagyon lassan és lágyan a nyelvével érinti Ákos bőrét. Sós íze van a férfi tenyerének, és... Dina nem tudja mihez hasonlítani, de édes, szomorkás íz ez, ami teljesen rabul ejti. Észre se veszi, hogy a szelíd érintés hogy és mikor fordul vad ostrommá, csak akkor, mikor a férfi felnyög, majd megszólal:

– Ha ilyesmit csinálsz, nem tudom magam visszafogni – suttogja rekedten.

– Miből gondolod, hogy azt akarom, hogy visszafogd magad? – pillant rá Dina mosolyogva.

– Biztosan akarod?

– Gondolatban már megtettük, és mindketten tudjuk, hogy tényleg meg fog történni. Nem látom értelmét annak, hogy tovább halogassuk. – Dina mélyen a férfi szemébe néz. – Vágyom rád. Szeretkezni akarok veled. Most. – Élvezi, hogy a szavai hatással vannak a férfira. Élvezi érezni a férfi elsöprő vágyát, a benne lüktető, kitörni kész szenvedélyt. – És lassan fogjuk csinálni, és azt akarom, hogy közben ne félj.

– Ezt nem tudom megígérni.

– Csak bízz bennem, segítek megtartani az érzéseket – mondja Dina, aztán további gondolkodás nélkül a sarkára ül, és egy gyors mozdulattal lekapja magáról a ruháját. Nem marad rajta más, csak egyetlen bugyi. A férfi ölébe mászik. Ákos hátrébb csúszik, és nekidől a kanapé háttámlájának. Keze Dina combjára, aztán a derekára csúszik. Ahogy a forró, érdes tenyér a bőréhez simul, a lány megremeg.

– Gyönyörű vagy – suttogja áhítatosan Ákos, és a lány érzi, hogy tényleg olyan mély csodálattal néz rá, mint valami istennőre.

– Te meg túlöltözött – vágja rá, mielőtt egészen elérzékenyülne, és a keze a férfi mellkasára kúszik, majd tétovázás nélkül kigombolja a felső gombot.

A férfi halkan, mélyről jövőn felnevet.

– Ez nálad a lassú? – kérdi derülve.

– A ruhák feleslegesek – vonja meg a vállát Dina –, látni akarlak.

Az ujjai kapkodva, türelmetlenül érnek a gombsor végére. Kicsit hátrébb hajol, széthúzza a férfi ingét, és örömmel legelteti tekintetét az erős mellizmokon. Gyengéden simít végig a férfi mellbimbóján, a mellkasán göndörödő, alig látszó szőrszálakon. Ákos szaporábban kezdi venni a levegőt. Dina érzi, hogy a vágy hogyan hajtja uralma alá az egész testét, érzi, hogy érintése miként ébreszt benne forróságot, érzi, amint a vágy mögött valami nyers és őszinte és vad lapul. Segít kibújni a férfinak az ingből, aztán keze már a férfi feszes, izmos hasát érinti.

– Szeretném tudni, mit érzel – suttogja Ákos.

– Igen, ez valóban így fair – mosolyog rá Dina, ahogy nehezen ugyan, de feljebb emeli a tekintetét. – Forróságot. – Dina érzi, hogy ez nem elég. Ha azt akarja, hogy Ákos úgy érezze, amit érez, ahogyan ő érzi Ákos érzéseit, akkor úgy kell szavakba kényszeríteni az érzéseit, hogy a férfi lássa őket, hiszen Ákos mindent képekben lát. Dina elmosolyodik. Bár ez nem az a pillanat, amikor igazán képes gondolkodni, de erősebb a vágy, hogy ő is megmutassa magát a férfinak, hogy ő is tisztán álljon előtte, így hát behunyja a szemét, a keze közben tovább kalandozik a férfi bőrén, és arra gondol, hogy ha verset írna az érzéseiről, milyen képek jutnának eszébe.

– Megfagyott rózsa. Csillogó jégkristályok mögé rejtett élet. Élénk, vad színek. Még minden csak... meglapul. Forrong. Készülődik. Még nem vesztettem el magam az érzésekben, bár tudom, hogy el fogom. Zuhanni fogok, akár az esőcseppek. Védtelen vagyok, nincs más, csak a zuhanás, egyre gyorsabban, egyre hevesebben, őrült vonzás a föld felé, vágy a beteljesülésre, a becsapódásra... Széthullani, szétesni... Mintha éppen felrobbanó csillag lennék. A pillanat, amikor már tudod, hogy megtörténik, de még nem történt meg. Az a pillanat vagyok most, amikor egy gyerek tükör előtt állva rácsodálkozik önmagára. Amikor egy villám felhasítja az égbolt sötétségbe áztatott kékjét. Amikor egy kismadár először veti ki magát a fészekből. Amit most érzek, az... minden, ami vágy, ami szenvedély, ami legyőzhetetlen sóvárgás valami többre... gyufaszál vagyok, ami épp lángra lobban, felszakadozó felhők és az előbukkanó napsugár, lábnyom, amit elmos a tenger hulláma és a hullám is én vagyok...

Kinyitja a szemét, mert érzések öntik el, és érzi, hogy Ákos érzi, amit érez, és ez több már, mint őrület. Ez valami mély és felkavaró, és Dina szemébe könnyek gyűlnek. Soha nem adta még így ki magát senkinek. Soha nem akarta senki azt érezni, amit ő érez.

– Köszönöm – suttogja Ákos, aztán minden átmenet nélkül megragadja a derekát, könnyedén megemeli, mintha tollpihéből lenne az egész teste, aztán a férfi már fölötte van, és úgy csap le az ajkára, mintha ez lenne az utolsó, amit életében tehet. Dina úgy érzi, a férfi keze mindenütt ott van, mindenütt érinti. A mellét, a derekát, a csípőjét, a lábát. Már nem is érez külön, már csak egyetlen érintésben létezik. Az ő keze is érinti a férfit, a vállát, a mellkasát, a karját, a hasát. A bőrük forró. Mindketten remegnek. Remeg a szájuk, a nyelvük, ahogy egymásba gabalyodik, a fogaik összekoccannak, és felnevetnek.

– Lassabban – suttogja Dina, pedig ez az egyetlen, amit ebben a pillanatban lehetetlennek érez. Bele kell merülni a másikba, teljesen és egészen. Megszűnni önmagaként, és már csak együtt létezni.

A férfi kicsit feljebb emelkedik, a tekintetük összefonódik.

– Még mindig túl sok rajtad a ruha – mondja Dina, ahogy végigsimít a férfi borostás arcán. Tenyerét szelíden csiklandozza az érdesség.

A férfi feláll a kanapéról, kigombolja a nadrágját, lehúzza a cipzárját – Dina képtelen levenni a tekintetét az ujjakról, nézi az apró mozdulatokat, nézi, amint a férfi keze megragadja a nadrágját, és a bokszer alsóval együtt lehúzza magáról. A férfi kemény és merev és hatalmas. Tényleg hatalmas.

Dina csak akkor veszi észre, hogy a meglepődés kiült az arcára, amikor megérzi a férfi elégedettségét.

– Most nagyon elégedett vagy magaddal – pillant fel Ákosra. A férfi nem tudja elrejteni a vigyorát.

– Igazából nem az én érdemem, a természet adta...

Dina felül, és óvatosan megérinti Ákos férfiasságát. Ákos elhalón nyög fel. A lány végigsimít a selymes bőrön, de ahogy a keménység köré fonná az ujjait, a férfi megragadja a csuklóját.

– Ha most... nem fogom bírni... – mondja zaklatottan, összeszedetlenül. – Érezni akarlak. Benned lenni. Most csak...

Dina bólint. Érti. Érzi.

Lehúzza magáról a bugyiját, visszacsúszik a kanapé sarkába, aztán szétteszi a lábát – felkínálja magát a férfinak, és emiatt egyáltalán nem szégyenkezik. Várakozást érez, és azt, hogy Ákos előtt semmit sem kell takargatnia – Ákos ugyanazt érzi, amit ő, ugyanúgy akarja, ugyanúgy nincs most számára más, csak a vágy, hogy végre egyek legyenek.

– Óvszer... – nyögi a férfi.

– Nem kell, szedek fogamzásgátlót, ha nem bánod, akkor... – Dina nem fejezi be, mert érzi, hogy Ákos megkönnyebbül. Egyikük se akarja, hogy akár egy olyan vékony valami, mint a gumi, elválassza őket egymástól.

A férfi fölé ereszkedik. Keze Dina lába közé rebben, ujjai érintésére a lányban vad gyönyört hozó hullámok támadnak, majd mikor Ákos megérzi, hogy a lány már teljes mértékben készen áll, megkönnyebbült, apró sóhaj hagyja el az ajkát. Dina mosolyog. Óvatosan a merev férfiassághoz nyúl, és ahogy Ákos közelebb hajolva ráereszkedik, magába vezeti. Ákos lassan, őrjítően, kínzóan lassan halad előre. Mintha ezt a pillanatot örökké akarná. A tekintetük szorosan kapaszkodik egymásba, a szájuk elnyílva, remegve kapkodják a levegőt.

Aztán a férfi teljesen betölti. Dinát feszíti kicsit, de amikor a férfi kijjebb húzza magát, mégis tiltakozón felnyög. A férfi ajkán elégedett félmosoly. Dina a vállába kapaszkodik, ahogy Ákos újra előre lendül. A következő lökésnél megemeli a csípőjét, hogy a férfi még mélyebben benne legyen. Egyszerre nyögnek fel.

A férfi csak akkor kezd gyorsabban mozogni, amikor mindkettejüket egészen beteríti a szenvedély és a vágy a kielégülésre. A bőrük izzadtságtól fénylik, a forróság köztük már-már elviselhetetlen.

A távolodás váratlanul érkezik, és Dina beledermed. Nézi a férfit. Ákos arca nem rezzen, a szeme csukva, az ajka összepréselt vonal, és Dina érzi, hogy küzd, hogy akar, hogy kétségbeesik...

– Engedd el, ne küzdj. Ha menni akar, menjen, majd jön újra, segítek, hogy jöjjön...

Dina hirtelen hátrébb húzódik, engedi, hogy a férfi kicsússzon belőle.

– Most mit csinálsz? – nyög fel Ákos.

Dina megböki a mellkasát.

– Feküdj hanyatt, én akarok irányítani – közli határozottan.

Ákos nem tiltakozik, hanyatt dől, Dina rámászik, kettejük közé nyúl, és nagyon lassan ráereszkedik a lüktető, forró keménységre. Mikor már egészen befogadta Ákos férfiasságát, finoman megmozgatja a csípőjét. Érzi, hogy Ákosban újra izgatottság és vágy támad.

– Azt akarom, hogy engem nézz. Végig. Egy pillanatra sem csukhatod be a szemed. – És Ákos nézi őt. Dina lassan kezd mozogni, felemelkedik, aztán vissza. Keze a férfi mellkasán, tenyere alatt érzi, hogy milyen erősen és gyorsan ver a szíve.

Dina mindent enged látni, ahogy a tekintetét a férfinak adja. Mindent, amit érez. A vágyat, a szenvedélyt, az ürességet, amit a férfi most elvesz tőle azzal, hogy egészen betölti, a sóvárgást, a boldogságot, a teljességet – mindent. És Ákos már nem küzd, már nem szenved – csak érez. Érez anélkül, hogy félne.

Dina egyre gyorsabb ütemben mozog, a férfi keze a csípőjét markolja, nem irányítja, csak segíti. Aztán Dina megragadja a férfi egyik kezét, és gátlások nélkül a lába közé vezeti, megmutatja, hogyan érintse, hogyan simogassa és dörzsölje, aztán elengedi, és csak arra figyel, hogy őrjítő ritmusban mozogjon tovább.

Egyszerre robban fel körülöttük a valóság, egyszerre adják át magukat a másiknak, a megkönnyebbülésnek, a felszabadulásnak, a megsemmisülésnek. Minden van ebben a pillanatban, minden és semmi. Ők ketten most nincsenek külön, csak együtt – egyek ugyanazt érezve, ugyanabban az érzésben.

***

Ákos lassan tér magához. Edina rajta fekszik, a melle a mellkasához nyomódik, és ez jó érzés. Ahogy jó érzés az is, hogy érzi szapora szívdobogásait, hogy érzi forró leheletét a nyakán, hogy érzi, ahogy a testén újra és újra remegések futnak végig, mintha az orgazmusa nem akarna véget érni. Felemeli a két karját, és a lány köré fonja. Edina felsóhajt.

Ákos ebben a pillanatban, ahogy öleli a lányt, nem egészen tudja, hogy mit érez. Sose volt még senkivel ilyen, sose tudott benne maradni a pillanatban, nem így, ahogy most. És ezt Edina érte el, ő nem engedte, hogy elszakadjon tőle. Szorosabban öleli a lányt. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy soha nem akarja elengedni. Hogy mellette... hogy ő... talán... De nem, most nem akar ezen gondolkodni. Nem akar kérdéseket, kételyeket, elméleteket, félelmet, most csak érezni akarja a boldogságot, ezt a különös, megmagyarázhatatlan teljességet, amit Edinától kapott.

Edina megrezzen, mintha megérezné a benne zajló néma küzdelmet, de nem teszi szóvá, amiért Ákos hálás. Hihetetlen ez a lány – Ákos pillanatokra kételkedik abban, hogy ez a valóság, hogy mindez tényleg megtörténik, és nem csupán élete legszebb álma...

– Jól vagy? – súgja Edina fülébe, mire a lány felemeli a fejét, hogy a szemébe nézhessen.

– Jobban nem is lehetnék – mosolyog. – És te?

– Tökéletesen – feleli Ákos, pedig tudja, hogy Edina ezt úgyis érzi.

A lány óvatosan rákönyököl. Ákos alig érzi a súlyát, amit érez belőle, az pedig megnyugtató és jóleső – mintha összetartoznának ők ketten.

– Azt hiszem, ránk férne egy zuhany – jelenti ki a lány huncut mosollyal az ajkán.

– Nos, ez lehetséges – bólint Ákos kimérten, mire mindketten felnevetnek, hiszen a bőrük nyirkosan tapad össze, és a nyár fülledt alkonyi levegője ezen nem sokat segít.

Edina sóhajtva lemászik róla, bár mielőtt felállna, még végigsimít a mellkasán – mintha csak zaklatott szívdobogását akarná érezni. Ákos elkapja a kezét, aztán felül és az ölébe húzza a lányt. Nincs a pillanatban egy leheletnyi érzékiség sem, meztelenek ugyan, de ez most mégis más. Ahogy átöleli Edinát, a lány a mellkasának dönti a fejét, és Ákos tudja, hogy a szívdobogását hallgatja.

– Miért szereted érezni és hallani?

– Feltűnt?

– Igen.

– Jó megfigyelő vagy.

– Nem válaszoltál.

– Nem tudom – vonja meg a vállát a lány. – Egyszerűen csak jó. Talán...

– Igen? – biztatja Ákos gyengéden megsimogatva Edina hátát.

– Így könnyebb elhinni, hogy valóságos vagy.

– Ezt hogy érted? Talán azt hiszed, álmodsz engem? – húzódik lágy félmosolyra a férfi szája. Edina kicsit helyezkedik, úgy fordul, hogy egymás szemébe tudjanak nézni.

– Te is ezt érzed, legalábbis pillanatokra érezted már.

Ákos bólint, hiszen felesleges lenne tagadni, és igazából nem is akarja. Egyáltalán nem bánja, hogy Edina ennyire tisztán látja és érzi őt.

– Nehéz elhinni – mondja halkan, megfontoltan Ákos –, hogy tényleg létezel.

– Miért?

– Mert... minden vagy, ami egésszé tud engem tenni.

Edina pislogás nélkül nézi őt, és Ákos nem tudja, valóban bölcs döntés volt-e ezt a gondolatot megosztani a lánnyal. Mi van, ha most megint halálra rémítette? Mi van, ha úgy dönt, véget vet az alkujuknak? Ha...

– Ne! – simogatja meg az arcát Edina. – Kérlek, ne érezd ezeket. Nem megyek sehová, csak megleptél. – Ákos megkönnyebbül, és ez már szinte zavarba ejti. Mikor kezdett ennyire erősen kötődni Edinához, és hogy lehet, hogy ezt csak most veszi észre?

– De ha nem baj – folytatja a lány –, nem most szeretnék erről beszélni.

– Én se – mosolyodik el a férfi, aztán az ölében tartva Edinát feláll, és a fürdőszoba felé indul. Edina szorosan hozzábújik. Olyan most, mint egy gyerek, akit védeni kell – bár Ákos nem tudja, mitől, hiszen ha gyerek is, vad és önálló, megszelídíthetetlen, és Ákosnak éppen ez tetszik benne annyira. Ez a rengeteg ellentmondás, ami mégis egésszé teszi őt. És ami talán kicsit magára emlékezteti. Tény, hogy furcsák ők ketten, de most mégiscsak együtt furcsák, és ez jó.

Ákos óvatosan engedi le a lányt a zuhanyzó előtt. Egymásra mosolyognak, ahogy belépnek a kabinba. Ákos megnyitja a csapot, először a meleget, bár a víz így is hidegen árad rájuk, Edina halkan fel is sikkant és megugrik, amit a férfi édesnek és mókásnak talál. Aztán ahogy melegedni kezd a víz, egy kicsit megnyitja a hideget is. Edina újra hozzábújik, és Ákosnak jólesik ez a közelség. Biztonságot adó érzés.

Úgy kezdik simogatni egymást, hogy észre sem veszik. Ösztönös, finom mozdulatok. Csak érinteni a másikat, mert egyszerűen nem lehet nem érinteni. Ákos érzi, hogy újra vágy és forróság önti el, szinte pillanatok alatt lesz újra merev.

Edina kuncog, ahogy megérzi a hasának nyomódni a kemény férfiasságot. Nem szól semmit, csak kicsit elhúzódik, és megmarkolja, majd finoman mozgatni kezdi a kezét. Ákos a csempéknek veti a hátát, behunyja a szemét, és ahogy a víz ömlik rá, csak élvezi, hogy Edina kényezteti.

A csengő élesen felharsanó hangja áttör a víz zubogásán. Mindketten megdermednek.

– Ki lehet az ilyenkor? – motyogja a férfi meglepetten, kiszakadva a pillanatból.

– Ne nézd meg, bárki is az, hátha elmegy – jegyzi meg a lány, és újra mozdul a keze, de Ákosban ekkor már felébred a gyanú és a félelem.

– Hanyadika van ma? – kérdi hirtelen.

– Huszonhárom, miért? – Edina elveszi a kezét, és végigsimít a mellkasán, de Ákosból már minden vágy elillant.

Ezt nem hiszi el – tényleg nem. Szeretné jó erősen a falba verni a fejét, ehelyett azonban csak a csempéknek támasztja.

A francba, a francba, a francba...

– Miért haragszol most magadra? – kérdi óvatosan Edina.

– Mert megint elfelejtettem – mormogja a férfi színtelenül, de érzi, hogy harag, félelem és kétségbeesés esik egymásnak valahol a lelke mélyén, miközben nagy szükség lenne rá, hogy most megőrizze a higgadtságát.

– Mit?

Ákos félve a lányra néz, a tekintetével előre is bocsánatot kér.

– Ma van a születésnapom.

– Mi? – fut össze Edina szemöldöke.

– Ma vagyok harmincnyolc éves, és... – Ákos elzárja a csapot, idegesíti, hogy a víz zúgásán keresztül kell ezt megmagyaráznia. – Az elmúlt években rendszerint elfelejtettem. Az idő, mióta teljesen egyedül élek, nem olyan lényeges, és... észre kellett volna vennem tegnap, ahogy Krisz vigyorgott, mikor elköszöntünk, de azt hittem, az neked szól, nem nekem...

– Ákos, lassíts, nem értelek.

– Ők vannak odakint. Apa, Krisz, Adrián és nyilván Kamilla is. Imádják, ha elfelejtem a születésnapomat, és ők emlékeztethetnek rá, hogy egy évvel megint öregebb lettem – meglepetés... – mondja keserűen a férfi, és nem mer a lányra nézni. Hiszen megígérte, hogy ez a hét nem derül ki, ez titok, a kettejüké, de most...

– Oké, akkor ez most... hát... boldog szülinapot! – suttogja a lány, és Ákos csodálkozva veszi észre, hogy a hangjában több a derű, mint bármi más.

– Nem haragszol? – pillant rá.

– Elfelejted, hogy érzem, amit érzel. Mindent. Ez most... egy kellemetlen fordulat, de... nem zavarhatod el őket, nem? Annak sincs értelme, hogy addig én elbújjak, egyébként sem vagyok, vagy legalábbis többnyire nem vagyok az a menekülős típus. Ezzel most szembe kell néznünk. Együtt.

– Mi lenne, ha...

– Nincs ha. Itt állunk együtt a zuhany alatt, szerinted hány másodperc kell nekik, hogy összerakják a képet, ha meglátnak mindkettőnket vizes hajjal? Csak a festésről ne szólj, jó? A többit majd csak kezeljük valahogy, végül is felnőttek vagyunk, nem? Persze nyilván lesz egy halom kérdésük, de... és persze Kamillának körülbelül tíz másodpercre lesz szüksége attól kezdve, hogy meglát minket együtt, ahhoz, hogy eljusson odáig, hogy a gyerekeink unokatestvérek lesznek, és majd együtt neveljük őket, de...

– Edina, lassíts! – Ákos szelíden végigsimít a lány arcán. – Nincs baj, ezt... bízd rám. Van egy ötletem, nem lesz baj. Jó?

Újra felharsan a csengő.

– Jó – nyugtázza a lány. – Akkor talán célszerű lenne felöltöznünk, mielőtt azok odakintről ránk rontanak...