„... és alszik a szívben az aggodalom" (Radnóti Miklós)

Dina nem tudja, hány perc telik el úgy, hogy csak nézik egymást és egy szót sem szólnak. Felőle akár órák is lehetnek. Eleinte fogalma sincs, mit érez. Talán csak megkönnyebbülést. Egész életében hordozta ezt a terhet, soha senkinek nem mert róla beszélni – mert végül is ki akarna olyan valaki közelében lenni, aki mindig pontosan tudja, hogy mit érez éppen a másik?

Most viszont felszabadult. Ahogy Ákos néz rá, ahogy meg se rezzen, ahogy egyszerűen csak hagyja, hogy érezze most az érzéseit, az többet mond bármilyen szónál. A férfi nem menekül, nincs benne félelem, aggodalom, nem ijedt meg és nem érzi azt, hogy vissza kellene fognia az érzéseit, hogy takarnia kellene őket. Őszintén nem bánja, hogy Dina mindent érez, és ez... egyszerre hatja meg a lányt, és egyszerre ijeszti meg.

– Mire gondolsz most? – kérdi halkan Ákos.

– Arra, hogy miért nem félsz tőlem – feleli Dina őszintén.

– Félnem kellene? – húzódik kedves félmosolyra a férfi ajka, a hangjában szelíd derű.

– Hát... vagy legalábbis ijedtnek lenned, esetleg irtóznod tőlem vagy ilyesmi.

– Nem tudom. Engem ez az egész inkább elvarázsol. Sose értett, érthetett meg engem senki, mert aki tud is arról, milyen vagyok, elképzelni sem tudja, milyen így élni. Erre jössz te, és egyszerűen csak érzed. Osztozol velem. – A férfi leheletnyit megvonja a vállát. – Lehet, hogy önző vagyok, de nekem ez most olyan, mintha már nem egyedül kellene cipelnem ezt a terhet.

– Érdekes – sóhajt a lány. – Azzal, hogy elmondtam, én is így érzek.

– Soha senkinek...

– Soha.

– Megértem.

– Tényleg?

– Persze. Egy cipőben járunk.

– Ja, csak az enyém magas sarkú... – fűzi hozzá fanyarul a lány, de érti, hogy mit akar mondani Ákos. Mindketten olyan titkot őriznek, amit más nem érthet meg, ami mást csak elriasztana. És most itt vannak ők ketten, és a legkevésbé sem riasztják egymást.

Dina érzi, hogy a férfi megkönnyebbülése lassan nyugalommá enyészik. Aztán kíváncsiság rebben benne, de Dina erre még nem áll készen, úgyhogy hirtelen felpattan.

– Elmennék úszni.

– Miért? – kérdi Ákos különös tekintettel, talán bölcsesség és megértés rezzen benne.

– Fel kell dolgoznom ezt az egészet, és... segítene, ha nem lennél most a közelemben. Jelenleg elég megbirkózni a saját érzéseimmel, a te kíváncsiságoddal már nem bírok el.

Ákos bólint, lehajtja a fejét, mint aki elszégyelli magát, aztán mégis felnéz az ajtó felé hátráló lányra.

– Mire visszajössz – kezdi szomorúan – a kíváncsiság el fog tűnni, de szeretném, ha tudnád, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem érdekelsz.

– Tudom – mosolyodik el Dina kicsit bátortalanul. Nem szokott hozzá az ilyen mély és felkavaró őszinteséghez, nem egészen tudja, hogyan kezelje ezt, hogyan viselkedjen, hogyan legyen önmaga. A titok fal volt, ami elválasztotta őket egymástól, fal, ami ugyanakkor védte is, de ez most eltűnt. Meg kell tanulnia, hogy már nem kell hazudnia önmagáról, hogy a férfi mellett most már tényleg, igazán és tisztán adhatja magát – nem kellenek az álarcok, nem kellenek az évek alatt alaposan kifejlesztett, néha már-már ösztönös védekezési technikák, egyszerűen csak elengedheti magát...

– A hátsó kapu kulcsát a bejárati ajtó mellett felakasztva találod, egyetlen kulcs a karikán, kicsit rozsdás és nagyon cirádás.

– Köszönöm.

Dina szinte kimenekül a műteremből. Végigszalad a folyosón, felkapja a kulcsot – nincs nehéz dolga, a leírás alapján rögtön kiszúrja –, aztán szalad tovább, végig a kövekkel kirakott ösvényen. A nyár rögtön hozzádörgölőzik, forrón és telhetetlenül.

A kulcs nehezen fordul a zárban, de végül sikerül kinyitnia a kaput. Megijed a gondolattól, hogy nem boldogul, és segítséget kell kérnie Ákostól. Most egyszerűen nem akar érezni, sem önmagát, sem a férfit.

Ahogy a stéghez szalad, már leveszi magáról a felsőt, felérve kigombolja, majd lehúzza a rövidnadrágját – fehér bikinije vakít az éles fényben –, aztán bízva abban, hogy a víz nem jéghideg, mély levegőt vesz és fejest ugrik a tóba.

Az a pillanat, amikor egészen beborítja a víz, amikor a szíve hirtelen nagyot dobban a hirtelen hőmérsékletváltástól, amikor zúg a füle, amikor ezenkívül elhalnak a hangok, amikor az édes-langyos puhaság átöleli – az a mennyország. Vagy érzelmi némaság, ami Dina szerint nagyon találó kifejezés, bár sajnos ezt az állapotot csak ritkán sikerül megtapasztalnia.

Ahogy felmerül a vízből, úszni kezd. Lendületes, erős karcsapásokkal szeli a vizet. Messze eltávolodik a parttól – addig úszik, míg már semmilyen zavaros, kósza érzelemfoszlány nem éri el, míg már tényleg egyedül van. Akkor felfekszik a vízre, kicsit szaporán kapkodja a levegőt a megerőltetéstől, de aztán lassan megnyugszik. Bámulja az eget, az egy-egy tétova felhőt, és hagyja, hogy a gondolatai jöjjenek és menjenek, anélkül, hogy bármelyiket is megragadná. Egyszerűen csak lenni akar – gondolatok és érzések nélkül, tisztán az életért.

Csobbanások és vidám gyerekkacagás zavarja meg. Tőle nem messze egy stégről gyerekek ugrálnak a vízbe. A boldog önfeledtség és a nyárízű vidámság szinte rögtön rácsimpaszkodik. Nem a saját érzései ezek, a gyerekek éreznek így, akik még nem fogják fel, hogy a küszöbön már türelmetlenül toporog az ősz, hogy a nyár talán csak közelgő elmúlása feletti dühében ilyen féktelen. Dina emlékszik még erre az érzésre. Emlékszik arra, hogy milyen volt, amikor az idő még fogalomként sem igen létezett, nappalok voltak és éjszakák, és a végtelen hosszú nyár, ami egyet jelentett a szabadsággal.

Elnyom egy sóhajt, elfordul a gyerekektől, és visszaúszik Ákos stégjéhez. Csak amikor kimászik, jut eszébe, hogy nem hozott magával törölközőt. Egy pillanatra arra gondol, hogy kifekszik a stégre, de aztán elveti ezt – nem szeret napozni, nem szereti a mozdulatlanságot. Felkapja a ruháit, és elindul vissza a házba. Hajából szüntelen folyik-csepeg az iszapszagú víz. Talpa és lába koszos lesz, mire a házhoz ér. A verandára még felmerészkedik így, de a házba már nem mer bemenni – nem akarja összekoszolni Ákos padlóját.

Kinyitja az ajtót, szélesre tárja, majd a halkan áradó zenével mit sem törődve bekiabál:

– Ákos! Ne haragudj, gyere...

Hirtelen halnak el az ajkán a hangok, amikor rádöbben, hogy most mondta ki először hangosan a férfi nevét – legalábbis úgy, hogy őt szólította, nem csak beszélt róla valaki mással.

A férfi a konyhából jön elő. Az arca nem árul el semmit, de Dina érzi az ő meglepődését is, mellette pedig valami megmagyarázhatatlan, bénítóan jóleső borzongást. Ő is így érez, és csak most jön rá – és fogalma sincs, hogy miért nem tűnt fel ez neki hamarabb –, hogy ők ketten rengetegszer éreznek ugyanúgy. Vajon miért van ez így?

A férfi lassan közelebb jön hozzá.

– Mondd ki még egyszer – súgja, mikor már előtte áll.

– Ákos.

Dina mosolyog. Miért olyan más ezt a nevet kimondani, mint ezernyi másikat? Miért dobog gyorsabban a szíve, ha ezt mondja ki? Ugyanúgy hangok, ugyanolyanok, mint ezernyi másik, és mégis...

A férfi keze tétován mozdul, egy pillanatra meg is akad, aztán mégis megérinti Dina arcát. Édesen forró, megigéző érintés. Most mintha csak ők ketten lennének az egész világon. Még a jelen sincs talán. Csak egy örökké tartó, zavaros, mégis fájón tiszta pillanat – egyetlen érintés.

– Edina – suttogja a férfi. A hangja akár parázs alatt a tűz. – Edina – ismétli meg, és Dina érzi, hogy mennyire könnyen otthont talál benne a neve.

A lány úgy billenti a fejét oldalra, hogy arca a férfi tenyerébe simuljon. A férfi keze megremeg. A tekintetük egyetlen pillanatra sem ereszti el a másikat.

– Mit érzek most? – kérdi Ákos elmerengve, de Dina csak bizonytalanul megingatja a fejét.

– Azt, amit én – feleli végül halkan.

– De mi ez?

– Nem tudom.

Ákos közelebb hajol. Dina tudja, hogy meg fogja csókolni, és ebben a pillanatban úgy akarja ezt a csókot, mintha maga lenne a megváltás.

Amikor az ajkuk összeér, a lány megremeg, mintha darabjaira akarna hullani, pedig ez csak egy gyengéd érintés, még a vágy is csak ébredezik, még meglapul és vár, Dina mégis elbódul, részegítő kábulat ez, felfoghatatlanul édes mámor. Aztán a férfi ajka mozdul és vele mozdul az övé is, a nyelvük egyszerre rebben, és a vágy egyszerre csap le rájuk, őrjöngve, szédítőn, felkavarón.

A férfi keze Dina arcáról a nyakára siklik, aztán a vállát és a karját simítja, és Dina egész teste csupa borzongás és bizsergés. A szíve szaporán ver a mellkasában, és ahogy Ákos megragadja a derekánál fogva és megemeli, hogy köré fonhassa a lábát, ahogy a bejárati ajtó mellett a falnak préseli, ahogy a mellkasuk összeér, érzi, hogy a férfi szíve is olyan szédítő ütemben dobog, mint az övé.

Dina a férfi hajába túrja a kezét, még közelebb húzza a fejét magához, pedig ennél közelebb már nem lehetnek egymáshoz, ennél mélyebben már nem gabalyodhat egymásba a nyelvük. Tébolyító tánc ez: ahogy visszavonulnak és előre törnek, gyorsan, aztán lassan, a nyelvük egymást érinti, aztán a másik ajkát, és a forróság közöttük emésztő és kínzó. Dina úgy érzi, elnyeli ez a nyers, kíméletlen őrület.

Aztán a férfi bal kezével továbbra is tartja, de a jobb felfedezőútra indul. Először csak a csípőjét, a derekát simítja, aztán már a melle oldalát, és Dina önkéntelenül belenyög a csókba.

A férfi kaján mosollyal az ajkán elhúzódik tőle, aztán hüvelykujjával megdörzsöli a lány követelőzőn merev mellbimbóját. A fürdőruha víztől hideg és nedves anyaga, a férfi ujjának és saját érzékeny bőrének forrósága Dina testében lüktető hullámokat indít el, melyek mind összefutnak a lába között... A lány hátraveti a fejét, ajkáról sóhaj szakad fel.

– Istenem, ha ilyen hangokat adsz ki, nem fogom tudni magam visszafogni – suttogja a férfi.

– Mert ilyen, amikor épp visszafogod magad? – kérdi a lány, de a kérdés újabb zilált sóhajba fullad, amikor a férfi tenyerébe veszi és finoman megszorítja a mellét.

– Igen. – A férfi elengedi a lány mellét, szelíden leengedi őt a földre, és elhúzódik, bár Dina érzi, hogy vonakodva teszi ezt. Ugyanakkor mindketten tudják, hogy ennek nem most és nem így kell megtörténnie. Dina nem tudja ezt megmagyarázni, egyszerűen csak érzi – ahogy Ákos is. Mintha azzal, hogy várnak még, több erőt adnának a vágynak – erőt, hogy a férfiban se tudjon egyik pillanatról a másikra elillanni...

– Összevizeztelek – suttogja Dina, és végigsimít Ákos ingén. A férfi mellkasa hirtelen megemelkedik, ahogy Dina hozzáér.

A vágy még izzik kettejük között, még nem múlt el.

– Túlélem.

– Valószínűleg a padló és a fal is vizes lett.

– Ők is túlélik – somolyog a férfi.

– Biztos? – kérdi Dina, aztán ahogy összenéznek, mindketten felnevetnek.

– Menj, zuhanyozz le, én addig befejezem az ebédünket, már ha nem égett le – mondja a férfi.

– Oké – bólint Dina kicsit megszeppenten, aztán anélkül, hogy a férfira pillantana, a fürdőszobába siet.

***

Ákos épp a tésztát szűri le, amikor Edina a háta mögött kihúzza az asztal mellől az egyik széket. Hátrapillant a válla felett. A lány édes mosolyt vet rá, miközben leül. Edina átöltözött, most egy könnyű, világoskék vászonruha van rajta – jól áll neki, kedvesen ártatlannak tűnik benne, ráadásul kiemeli a szeme kékjét.

Ákos visszafordul, kiöblíti hideg vízzel a lábost, majd oldalra teszi. Kicsit megrázza a szűrőt, egyelőre a mosogatóban hagyja, majd visszalép a tűzhely mellé, ahol egyre kevesebb lendülettel rotyog a pörkölt. Elégedetten szívja magába a kellemes, fűszeres illatokat.

– Éhes vagy? – kérdi, ahogy Edina felé fordul.

– Aha – motyogja a lány, miközben fürkészve nézi őt. – Még mindig vágysz rám, ez most...

–... nem múlik – mosolyog rá a férfi. – De ne félj, nem rohanlak le.

– Ki mondta, hogy félek? – pillant rá huncut tekintettel a lány, és Ákosban valami megfogalmazhatatlan érzés támad, ugyanaz, ami az ajtónál, mielőtt megcsókolta volna a lányt, és fogalma sincs, mi ez, de jólesik érezni. Valami összetartozásféle – talán. És szörnyen nehezen fogja vissza magát – legszívesebben újra felkapná a lányt, de ezúttal nem állna meg vele a hálószobáig...

Ákos elfordul, tányérokat vesz elő, szed rájuk a tésztából, aztán a pörköltből, majd leteszi őket az asztalra. Aztán visszalép a pulthoz, két villát kap elő az egyik fiókból, végül ő is leül. Az egyik villát a lánynak nyújtja – az ujjaik összeérnek, ahogy Edina elveszi tőle, és a furcsa bizsergés nem marad el.

Mindketten mosolyognak, ahogy evéshez látnak. Ákos most nem az a fajta nyugalmat érzi, amit mindig – az már szinte nem is nyugalom, csak valami zsibbadt üresség, érzés nélküliség, most azonban derült és jókedvű. Lopva-lopva Edinára pillant, ha összefut a tekintetük, kicsit bátrabban, szélesebben mosolyodnak el. Vajon a lány ugyanazt érzi most, amit ő? Vajon mások érzései mellett hol férnek el a sajátjai?

– Hogy működik ez az egész? Látnod is kell, akit érzel? – kérdi Ákos két falat közt.

– Nem, mindenkit érzek, aki a közelemben van – feleli a lány, aztán villájával a tányérja felé int. – Finomat főztél.

– Köszönöm, örülök, hogy ízlik – mondja a férfi, majd óvatosan a lányra pillant. – Zavar, ha még kérdezek?

– Nem – rázza meg a fejét Edina –, csak bátran. Fura, de jó erről beszélni. Csak akartam, hogy tudd, ízlik a kaja.

Ákos elnyom egy büszke mosolyt – fogalma sincs, miért, de sokat jelent neki, hogy Edinának ízlik a főztje. Ahogy a lányra pillant, tudja, hogy érzi a büszkeségét, ez akár zavaró is lehetne, de a férfi egyáltalán nem bánja.

– Mi van akkor, ha mondjuk, másik szobában van valaki? Akkor is érzed?

– Változó – válaszolja Edina. – Függ a saját érzéseimtől, a falak tudnak tompítani, de teljesen elfojtani nem. Ezért alszom nyugtalanul. A panelekben túl sok ember zsúfolódik össze, álmomban pedig, gondolom, védtelenebb vagyok.

– De velem jól aludtál – jegyzi meg a férfi csendesen.

– Vigyázz, még a végén a fejedbe száll a büszkeség – mondja huncutul a lány, majd picit elkomolyodik. – Hogy lehet, hogy téged tényleg nem idegesít, hogy érzem, amit érzel?

Ákos megvonja a vállát.

– Talán csak jó osztozni valakivel. Talán az, hogy te is érzed, megerősítés nekem, hogy tényleg érzek.

A lány erre nem mond semmit, csak hümmög egyet. Újabb falatot vesz a szájába, majd mikor lenyeli, vidáman szólal meg:

– Én is kérdezhetek?

– Persze – húzódik félmosolyra Ákos szája.

– Mikor tegnap az autóban... kapaszkodni akartál a vágyba, az azért volt, mert máskor elmúlik? – teszi fel a lány kicsit sután a kérdést, és Ákos rögtön tudja, hogy nem erre kíváncsi, hiszen ezt már tudja. Elmúlik, igen, minden elmúlik – a lány valójában valami mást akar tudni.

– Mit szeretnél tudni, Edina?

– Hogy szeretkezés közben kitart-e végig, vagy közben eltűnik – mondja a lány egyszerre határozottan és félénken. Ákos számára hihetetlen, hogy mennyi ellentmondás van benne, de talán pont ettől olyan őrjítően vonzó.

Nagyot sóhajt – erről nem igazán szeret beszélni, de Edina ezt már úgyis érzi, ahogy éreznie kell azt is, hogy a férfi megbízik benne – ez nem választás kérdése, Ákos egyszerűen tudja, hogy Edina előtt tud erről beszélni, hogy pont azért, mert érzi őt, sem megvetni, sem elítélni nem fogja.

– Enyhül, aztán van, hogy eltűnik. Függ attól, hogy milyen hosszú a szeretkezés. Valószínűleg ezért nem volt soha hosszabb kapcsolatom. A nők megérzik, ha valami mögött nincs érzés, ha a szeretkezés pusztán fizikai szükségletek kielégítésére irányul, és kinek kell olyan férfi, aki szeretkezés közben egyszer csak gyakorlatilag eltűnik?

Edina megdermed, kezében a villa félúton a szája felé. Ákos próbál elnyomni egy mosolyt, nem sok sikerrel.

– Miért derülsz rajtam? – vonja össze a szemöldökét a lány.

– Furcsa, hogy mennyire nyíltan tudsz kérdezni, aztán ha nyílt választ kapsz, azzal mégsem tudsz mit kezdeni.

– Hozzászoktam, hogy nem kapok nyílt választ, hogy az emberek a nyílt kérdésektől egyszerűen lefagynak.

– Akkor ez védekezés? – kérdi töprengve Ákos.

– Ha valaki lefagy, nem érez – magyarázza Edina. – Ha az emberek meghökkennek vagy meglepődnek, csillapulnak az egyéb érzéseik. El se hinnéd, hogy egy emberben egyszerre mennyi érzés tud lenni.

– És mi segít még? – firtatja tovább a férfi. Tudja, hogy hagynia kellene kérdezni Edinát is, de túl kíváncsi, rengeteg kérdése van, mindent tudni szeretne.

– Az alkohol. – Edina hangja szomorú, és a férfi most érti meg, hogy miért iszik olykor, hogy miért mondta, hogy ha nem tenné, bedilizne – sajnálat ébred benne, de Edina ezt csak egy kimért biccentéssel tudomásul veszi, aztán folytatja: – A zene, de csak ha van benne szöveg. Az valamiért képes elterelni a figyelmem. – A lány elfintorodik, majd a szoba felé int. – Ez a zene nem.

Mint általában, Ákos most is komolyzenét indított el, éppen Chopin szól.

– Tényleg?

– Tényleg.

– Érdekes, pedig azt gondolnám, hogy pont a komolyzene az, ami a legtöbbet segíthet – jegyzi meg Ákos.

– Miért? – ráncolja össze a homlokát a lány.

– Mert a komolyzene érzés. Feltételezném, hogy ezzel irányíthatod, mit érezz, hogy ez elnyomhatja mások érzéseit.

– Nem tudom érezni a komolyzenét – ingatja meg a fejét Edina. – Azért ennyire ne lepődj meg...

Ákos elmosolyodik.

– Csukd be a szemed! – kéri hirtelen.

– Miért?

– Megtanítalak érezni a zenét.

– Ezt lehet tanítani? – kérdi a lány gúnyosan, de azért letéve a villát szót fogad. – És most?

– Engedd, hogy megérintsen. Érezz!

– Jelenleg csak a te izgatottságodat érzem – nyitja ki a szemét a lány –, semmi mást. Kell a szöveg, hogy elterelje a figyelmem.

Ákos elmélázva nézi, aztán leteszi a villáját, hátradől, és behunyja a szemét.

– Most mit csinálsz?

– Mondtam, megtanítalak érezni a zenét – jelenti ki a férfi halkan, derűsen.

– De... hogy? – Edina hangja értetlen.

– Hunyd be a szemed, és érezz... – mondja Ákos, majd hozzáteszi: – Érezd, amit érzek.

Hallja a neszekből, hogy Edina is hátradől, de nem nyitja ki a szemét, hogy ellenőrizze, a lány becsukta-e az övét.

A férfi átadja magát a zenének, a hangok áradásának. Tudja, hogy Edina nem gondolatolvasó, a képeket, amiket lát, ő nem fogja látni, de érezni fogja az érzéseket, melyek a nyomukban ébrednek, és ez talán elég lesz.

A zene finoman és lágyan fonja magát köré. Bánatos, édes hangok – eső szemerkélése. Könnyű eső, zöld színek, összemosott árnyalatok, levelek puha surrogása, tompa kopogás az ereszen, rózsa- és földillat. Szelíden fel-felbukkanó és eltűnő emlékek – vasárnap délutánok illata, pocsolyába csobbanó cipőtalp, szertefröcskölő víz, szertelen gyerekkacagás, végtelenség, az a pillanat, ami csak nevetés, ami csak boldogság. A vágyakozás erre a pillanatra, a békével teli nosztalgia. Ami volt és elmúlt és nem lehet többé, de mégis előcsalja most a zene, és mintha mégis lenne, lehetne...

Bár szeretné megtartani, de elillannak belőle az érzések. Kinyitja a szemét, tekintete rögtön Edinát keresi. A lány hátradőlve ül, szeme lehunyva, és az ajkán olyan mosoly, olyan nyugodt és könnyű, amilyet Ákos még nem látott rajta. A vonásai kisimultak, most nincsenek ott az állandó feszültség, az állandó készenlét apró, szinte láthatatlan ráncai... Itt most előtte csak Edina van. Ákos nem tud vele betelni.

Nem veszi észre, mikor ér véget a zene.

– Köszönöm – suttogja a lány még mindig csukott szemmel.

– Érezted? – Ákos hangja merengős, még nincs egészen jelen, még a lány szépségének foglya.

– Igen – nyitja ki Edina a szemét, benne őszinte csodálkozás és öröm. – Aztán te eltűntél, és csak én maradtam. És éreztem a zenét, ez... elképesztő – suttogja tágra nyílt szemmel. – Nem megyünk be? Ezt újra akarom, de most más zenével, lehet?

Ákos mosolyogva figyeli, hogy milyen élénk és lenyűgözött a lány tekintete. Az ujjai bizseregni kezdenek, és már színeket lát maga előtt – egymásba szerető csillagfényt és lámpafényt, egy pocsolya alig rezzenő felszínén talán...

– Rajzolhatlak közben?

– Igen, de segítened kell, egyedül nem fogom tudni érezni.

– Segítek.

És Ákos ajkán keserédes ízekkel telik meg a mosoly a gondolatra, hogy pont ő, ő, akinek az érzései mindig csökevényesek, most érezni tanít valakit, aki mindig túl sokat érez – lehet-e ennél bármi képtelenebb?