„Nem mondhatom el senkinek" (Karinthy Frigyes)

– Nézz körül nyugodtan, addig én gyorsan lezuhanyoznék és átöltöznék, ha nem bánod – mondja Ákos, ahogy belépnek a műterembe.

– Persze, menj csak.

– Te nem akarsz zuhanyozni?

– Veled?

A férfi meglepődik, a magára öltött nyugalom egy pillanat alatt lefoszlik róla, aztán egyik lábáról tétován a másikra helyezi a súlyát, majd a torkát köszörüli, küzd a szavakért, de látszik, hogy fogalma sincs, mit mondjon. Dina megijed – leginkább saját magától –, ezért mielőtt a férfi bármit mondhatna, inkább megelőzi.

– Már zuhanyoztam – közli gyorsan. – Nem baj, ugye?

– Dehogy, bátran érezd magad otthon. Akkor... mindjárt jövök.

Dina elmerengve néz a férfi után. Vajon mi ütött belé, hogy így viselkedik? Mert az, hogy nyílt és szókimondó, hogy szereti meglepni az embereket, még nem jelenti azt, hogy máskor ennyire... nyomul. A reggelinél is, most is... Miért csinálja ezt? Ennyire vágyik a férfira?

Nem – tűnődik, ahogy a műterem behajtott ajtaját bámulja. Ki akarja hozni a férfit a sodrából, azt akarja, hogy veszítse el a fejét, ki akarja lendíteni az állandó higgadtságból, abból, hogy visszafogja magát, mert a férfi ezt teszi, és Dinát ez zavarja. Zavarja, hogy bármit is vél benne látni, szinte egy pillanat alatt eltűnik – mindegy, hogy vágy, meglepettség, mindegy, mi, egyszerűen eltűnik. Tulajdonképpen talán ez az, ami zavarba hozza, ha Ákossal van.

Érdekes rádöbbenés ez, Dina nem tud vele mit kezdeni. Ahogy azzal sem, hogy a tegnapi közelség és meghitt hangulat után most mintha újra a feszélyezettség lenne felettük az úr. Aminek semmi értelme, hiszen...

Egy: csókolóztak.

Kettő: enyhén szólva is erotikus célzásokat tettek, és ez egyikőjüket sem hozta zavarba.

Három: egymás karjában aludtak, ami Dina számára tulajdonképpen intimebb, mintha lefeküdtek volna egymással. Soha egyik fiújával sem szeretett együtt aludni – idegesítette, ha hozzábújtak, ha átölelték, ha a fülébe szuszogtak, egyszerűen szüksége van térre, hogy hagyják élni, és ez még álmában is így van. Ákos mellett mégis úgy aludt, ahogy egyébként csak ritkán tud: nyugodtan és békésen.

És mégis: mindez mintha meg se történt volna, mintha abban a pillanatban, ahogy az imént beléptek a műterembe, idegenekké váltak volna.

Körbenéz a teremben – jó nagy és tágas, csupa fény az egész. A falak mellett festmények, némelyik csak nekitámasztva, némelyik állványon. Dina szépen sorban mindegyiket megnézi. Van valami a képekben, ami még annak ellenére is megérinti, hogy nem igazán szereti a festészetet. Olyan ez, mint a balett. Elhiszi, hogy szép, hogy művészet, látja benne az értéket, de hozzá mégsem ér el, nem tudja megérinteni úgy, mint ahogy például a zene vagy a versek. De Ákos képeiben mégis van valami – Dina azonban egyik előtt sem áll elég ideig ahhoz, hogy megfejtse, mi. Csak hagyja, hogy a festmények által kiváltott érzések és benyomások átfussanak rajta, aztán eltűnjenek.

Az ajtó mellett van egy kisebb kanapé, Dina leveti rá magát. Előveszi a rövidnadrágja zsebéből a mobilt – még mindig a tegnapi rövidnadrágja van rajta, zuhanyzás után bikinit vett fel, rá pedig a tegnapi ruháit, nem volt kedve túlzásba vinni az öltözködést.

Nézelődik egy kicsit a facebookon, ami máskor jó unaloműzés és szórakozás, most azonban nem kötik le sem a vicces képek, sem a nyilvánosság előtt zajló drámák. Dina számára fura dolog ez a facebook – kicsit mindig úgy érzi, mintha kukkolna, mintha belesne mások életébe. Egyedül az a különbség, hogy amit lát, azt akarják is, hogy lássa, bár hogy manapság mi ez a megosztási kényszer, ez a „mutassuk meg magunkat és számoljunk be életünk minden lényegtelen mozzanatáról", azt egyáltalán nem érti. Ennek ellenére azért jókat tud szórakozni mások hülyeségén, és a facebook legalább távolságot ad.

Küld egy rövid üzenetet a lakótársainak, nehogy elfelejtsenek hétfőn Giziért menni (mikor hazaugrott összedobni pár cuccot a hétre, rájuk bízta a kocsikulcsot), aztán zsebre teszi a mobilt. Feláll a kanapéról, és a hifihez lép – zenére vágyik. A hifi mellett össze-vissza kupacokban állnak a cd-k, nézegeti őket, keresgél, majd felcsillan a szeme, amikor egy Pink Floyd cd-re bukkan, és igen: The Wall – Dina nagy kedvence, úgyhogy további keresgélés nélkül el is indítja.

Visszamegy a kanapéhoz, elnyújtózik, felteszi a karfára a lábát, és behunyja a szemét. A hangok szétáradnak a testében – tisztává mossák. Nem sok mindent tud elképzelni, ami ennél felemelőbb lehet.

– Ezek szerint találtál kedvedre való zenét.

– Ezek szerint igen – néz fel a lány az éppen belépő Ákosra –, pedig tegnap az autóban már féltem, hogy menthetetlen a zenei ízlésed.

– Hát tény, hogy amit reggel énekeltél, azt nem ismerem, de azért teljesen elveszett sem vagyok – mosolyog rá kedvesen a férfi.

Más most, mint eddig – Dina félrebillentett fejjel tanulmányozza. Most... szelíd és békés, kiegyensúlyozott. Talán jót tett neki, hogy egy kicsit eltávolodott tőle – gondolja fanyarul a lány. Vagy csak felfrissítette a zuhany. A férfi mezítláb van, könnyű vászonnadrág és egy szürke, laza ing van rajta. Jól áll neki.

Ákos az íróasztalához megy, felkap egy vázlatfüzetet, egy grafitceruzát, aztán egy alacsony karfájú széket húz pár lépésnyire a kanapétól, és leül.

– Maradhatok így? – kérdi félszegen Dina.

– Persze – mosolyog rá a férfi. – Mindenhogy tökéletes.

Dina érzi, hogy halványan elpirul, és ez mérhetetlenül bosszantja. Szeretne valamivel visszavágni, valamivel, ami kizökkenti Ákost ebből a szelíd, békés nyugalomból, de semmi sem jut eszébe.

– Tudod – szólal meg csendesen, kicsit hamiskásan a férfi –, ahhoz képest, hogy olykor mennyire merész vagy, most nagyon szokatlanul zavartnak látszol.

– Tudod, ahhoz képest, hogy mennyire odavoltál azért, hogy lefesthess, elég furcsa, hogy most mégis mennyire nyugodt vagy – vág vissza Dina, de a hangjában nincs semmi bántó él, csak játékosság, és ettől végre egy kicsit ellazul.

Ákos ajka féloldalas mosolyra húzódik.

– Általában nyugodt vagyok – mondja.

– Igen, feltűnt – nyugtázza Dina, ahogy felrémlik benne az a pillanat a kiállítóteremben, amikor Ákos szemébe nézve olyan nyugalmat érzett, ami az egész testét elárasztotta, és amiről akkor nagyon igyekezett nem tudomást venni. Ahogy most a férfi szemébe néz, ugyanezt a nyugalmat érzi – tulajdonképpen nem is nyugalom ez már, hanem... kiegyensúlyozottság és béke. Mintha Ákos olyan ember lenne, aki teljesen rendben van önmagával, aki tudja a helyét a világban és elfogadja azt. Dina irigyli ezért, szeretne néha, csak néha, legalább egy-egy kósza pillanatra ő is így érezni.

A férfi tekintete a vázlatfüzetre rebben, aztán megmozdul a keze. Dina kíváncsi lenne rá, hogy mit rajzol, hogy mit ért vázlat alatt.

– Megnézhetem majd, amit rajzolsz? – érdeklődik óvatosan.

– Csak vázlat, nem hiszem, hogy érdemes lenne a figyelmedre.

– De engem érdekel, hogy milyennek látsz. Akár vázlatosan is – mosolyog a lány könnyedén.

– Amikor írsz – kezdi a férfi lassan –, megmutatnád bárkinek félkész állapotban a versed? Amikor még csak egy-két sor van meg belőle?

– Kész állapotban sem mutogatnám, nemhogy félkész állapotban – vágja rá Dina talán túl hevesen.

– Akkor úgy vélem, megértesz, ha azt mondom, nem szeretném, ha látnád ezeket a vázlatokat. A kész képet, ha szeretnéd, megmutatom majd, de ezek a vázlatok csak vázlatok, karcok, skiccek – semmi több.

Dina bólint. Bár nagyon kíváncsi, és szeretne ellentmondani, de érti Ákost, ezért nem erősködik.

A férfi elmélyülten dolgozik. Hol Dinát nézi elmerengve, egyszerre mégis élénken és kutatón, ami kicsit feszélyezi a lányt, hol a vázlatfüzetet, a keze mozog, a grafit könnyedén siklik a papíron. Dina úgy érzi, hogy bár a férfi itt ül előtte, sokszor ránéz, mégis egészen máshol jár. Mintha kiszakadt volna önmagából, a pillanatból, az életből. Vajon alkotni mindig ilyen? Mikor verset ír, ő is ilyesmit érez. Mintha nem lenne jelen. Hogy hol jár olyankor, soha nem tudja, de mégis máshol, nem a pillanatban, nem a valóságban. Ákos vajon ugyanígy érez? Vagy számára egészen más?

Ahogy a férfi tanulmányozza őt, úgy tanulmányozza ő is a férfit. Az arcát, a szemét, a kezét. Ahogy ül, ahogy néz. A feszültséget a testében, ami mintha izgatottsággal és türelmetlenséggel lenne vegyes; a könnyedséget, ahogy a keze mozdul; az arcát, a finom, csak odavetett mosolyt, amely néha szélesebbre fut, majd egészen eltűnik.

– Hullámvasút – motyogja hirtelen Dina, majd elhúzza a száját. Ez nem az a gondolat, amit szeretett volna hangosan is kimondani.

– Hogy érted? – ráncolja össze a homlokát a férfi, de a keze nem áll meg.

– A hangulatok kettőnk között – magyarázza Dina, és közben zavartan gesztikulál –, túl gyorsan váltakoznak, az érzések is, nagyon nehéz épeszűnek maradni.

– Üdv az életemben! – somolyog a férfi, és Dina úgy érzi, komolyan gondolja. Mintha számára ez nem lenne újdonság.

– Neked ez nem furcsa?

– De, pillanatokra igen – mondja lassan, vontatottan Ákos, egészen úgy, mintha nehezen találná a szavakat. – Furcsa a közelség, más nőkkel hónapok alatt sem jutottam soha idáig. Sőt, ha belegondolok, eddig csakis a családom tudott hozzám ennyire közel kerülni.

– Miért?

– Nem tudom – vonja meg a vállát a férfi.

– Érdekes.

– Igen, az – bólint Ákos, majd megtorpan a keze, és mélyen a lány szemébe néz. – Tudod, pillanatokra úgy érzem, hogy szeretnék előled elmenekülni, hogy szeretnék kettőnk között távolságot. De amint így történik, hiányozni kezdesz, még akkor is, ha előttem állsz vagy mellettem ülsz.

– Azt hiszem, kicsit én is így érzek – állapítja meg töprengve Dina, hiszen valójában erre csak most döbben rá. – Talán túl gyorsan történik velünk ez az egész. Túl egyszerűen és könnyen.

– Ez az egész, amiről azt se tudjuk, micsoda – mosolyog szórakozottan Ákos.

– Igen – mosolyog vissza a lány kicsit bágyadtan és szomorkásan, talán azért, mert úgy érzi, az, amiről azt sem tudják, micsoda, nem is nagyon lehet ennél több.

– Mi lenne, ha egyszerűen csak... ismerkednénk? – veti fel a férfi.

– Szerinted vissza tudjuk magunkat fogni? – néz rá Dina felhúzott szemöldökkel.

– Bízom benne.

– Jó. Akkor mintha randiznánk, vagy ilyesmi.

– Igen. Végül is az őszinteséggel nincs sok gondunk.

– Azért ezt én megkérdőjelezem – ellenkezik Dina, és közben arra gondol, hogy vajon képes lenne-e olyasmiről beszélni a férfinak, amiről még soha nem beszélt senkinek. Vajon neki el tudná mondani?

– Tényleg? Miért érzel így? – pillant rá kutatón, kíváncsian Ákos.

– Lehet, hogy nyíltak vagyunk, de mindkettőnknek túl sok titka van – magyarázza a lány.

– Nem lehet mindent egyszerre megosztani valakivel – mosolyog rá finoman a férfi.

– Ez igaz.

Egy darabig nem szólalnak meg újra, Ákos folytatja a rajzolást, Dina pedig figyeli őt. Persze nem sokáig bírja így, túl sok minden érdekli, túl sokat szeretne tudni a férfiról. Lassan rendszerezi magában a kérdéseket, aztán kiválaszt egy viszonylag semlegeset, és belevág.

– Mióta élsz itt?

– Pár éve – feleli a férfi színtelenül, fel se nézve.

– Előtte?

– Egy kis garzonlakást béreltem a városban – néz rá egy pillanatra, mintha csak azt akarná jelezni, hogy itt van, figyel, de aztán újra a papírra fordítja a figyelmét.

– Akkor is a festésnek éltél?

– Pár évet tanítottam is, de az nem volt nekem való. Sose tudtam közel kerülni a diákokhoz, nem értem el őket, Krisz ezt sokkal jobban csinálta nálam.

– Mit? – kérdi értetlenül Dina.

– A tanítást.

Hogy micsoda? Nem, Dina ezt alig képes elhinni. Krisz mint tanár?

– Ugye most... most nem azt akarod mondani, hogy Krisz eredeti foglalkozása tanár?

– De. Ez baj? – pillant rá a férfi, és a tekintetén látszik, hogy egyáltalán nem érti, ez miért olyan meglepő.

– Istenem, szerencsétlen kamaszlányok... – suttogja Dina már-már szánakozón.

– Miért? – kérdi szórakozottan a férfi.

– Ne mondd, hogy nem tűnt fel, hogy az egész családodban mindenki jól néz ki, mondhatni bűnre csábítóan jól. És Krisz... szegény kislányok...

– Nem értem az összefüggést – vonja össze a szemöldökét Ákos.

– Nyilván minden diákja halálosan szerelmes volt belé.

– A fiúk is? – sandít rá a férfi.

– Ki tudja? – nevet fel Dina.

– Az én tanítványaimat nem is sajnálod? – emeli meg a szemöldökét a férfi, de most egyáltalán nincs féltékenység a hangjában, csak játékosság és kíváncsiság.

– Őszintén?

– Mindenképpen.

– Nem – mondja ki határozottan Dina.

– Miért?

– Te... nem vagy annyira közvetlen, Krisz viszont... született csábító.

– Azt hiszem, értem már, mire akarsz kilyukadni – nevet fel a férfi. Kellemesen mély a nevetése, jólesőn simogató. – És talán igazad is van. Rémlik, hogy kapott szerelmes leveleket.

Dina megingatja a fejét. Ezt azért nem hitte volna, mondhatni kicsit sokkolja az információ – Krisz tanárként... szinte elképzelhetetlen.

– Egy helyen tanítottatok? – faggatózik tovább.

– Nem, de akkoriban egy albérletben laktunk.

Dina mosolyog, ahogy elképzeli, hogy hogyan élhetett együtt a két férfi – szereti, ahogy Ákos a családjáról beszél, szereti, hogy érezni a szavaiban a közelséget és a szeretetet. Dina kevés olyan családot látott, akik ennyire összetartóak, akik ennyire ragaszkodnak egymáshoz. Kíváncsi lenne rá, hogy akkoriban milyenek voltak – vajon sokat változtak azóta? Milyen lehetett vajon Ákos fiatalon? Vagy Adrián? Talán őt a legnehezebb elképzelni, a maga mogorvaságával...

– Adrián is veletek lakott?

– Nem, ő mindig... magának való volt.

– Te nem? – kérdi Dina csodálkozva, mert eddig valahogy úgy képzelte, hogy Ákos mindig visszahúzódó természetű volt, amolyan „magányos farkas" típus.

– A legkevésbé sem.

– Partiarc voltál? – kérdi nevetve Dina, mert ha elképzeli Ákost, amint egy zsúfolt tánctéren ropja, az egyszerűen annyira abszurd, hogy muszáj nevetni.

Ákos csak legyint, nem is válaszol, de azért kedvesen mosolyog.

– Miért költöztél ide? – teszi fel a következő kérdést Dina.

– Nyomasztottak az emberek – feleli a férfi.

Dina összehúzott szemmel vizsgálja az arcát.

– Ez nem a teljes igazság – jelenti ki magabiztosan.

– Szeretem a magányt – mondja a férfi, és ezúttal úgy néz rá, hogy nem folytatja rögtön a rajzolást.

– Még mindig titkolsz valamit.

A férfi nagyot sóhajt. Kicsit beletörődő sóhaj ez.

– Fárasztottak az érzések.

– Ez már közelít – bólint Dina.

– Mihez?

– Az igazsághoz.

– Miért vagy benne ennyire biztos? – kérdi elmélázva Ákos.

Dina nem válaszol. Nem hiszi, hogy ezt meg tudná magyarázni – nem, ez nem igaz, dorgálja meg magát. Ha akarná, el tudná magyarázni, de soha nem mondta még el senkinek, és fogalma sincs, hogy most akarja-e.

– Nem rossz egyedül? – szólal meg csendesen, és közben a hátáról az oldalára fordul, mert a nyaka kezd kiállni.

– Nem – feleli a férfi őszintén. – Szeretem a magányt. A festés boldoggá és elégedetté tesz. Nem vágyom többre.

– Sose vágysz társaságra? – kérdi Dina. Nem mintha ő nagy társaság- vagy éppen emberkedvelő lenne, sőt, ha őszintén magába néz, belátja, hogy valójában ő maga is ilyen visszavonult, mondhatni remeteéletre vágyik. Talán majd egyszer...

– Apa gyakran átjön – vonja meg a vállát a férfi. – Adriánék bármikor szívesen látnak, szóval, ha éppen rám jön, hogy emberekre vágyom, van hová mennem.

– Mit szoktatok csinálni apukáddal?

– Sakkozunk, filmet nézünk, beszélgetünk – sorolja Ákos töprengve, még folytatná, de Dina közbevág:

– Miről?

– Most pszichológust játszol velem? – pillant rá évődőn a férfi, a szemében jókedv csillog.

– Nem, csak kíváncsi vagyok.

– Mire?

– Rád. Meg akarlak fejteni. Ha megfejtelek, talán nem hozol zavarba – mondja meg Dina az igazat.

– Annyira nem is vagyunk mások – jegyzi meg Ákos szelíden. – Mindketten meg akarjuk fejteni a másikat, csak más módszerrel.

– És mindketten alig várjuk, hogy szeretkezzünk. – Dina kuncogva a szája elé kapja a kezét. – Bocs, ezt most én nem akartam kimondani.

– Mindig kimondod, amit gondolsz?

Dina csak most veszi észre, hogy Ákos már egy ideje nem rajzol.

– Nem. Ha azt tenném, már elmegyógyintézetbe zártak volna, és ezt nem viccnek szánom – közli Dina komolyan.

A férfi felkönyököl a szék karfájára, és állát a tenyerébe támasztja, úgy figyeli őt. Dina nem tudja megfejteni, mit lát a tekintetében, ezért hirtelen irányt váltva másfelé tereli a szót.

– Neked is volt lázadó korszakod?

– Miért, kinek nem? De hogy jön ez most ide?

– Tudod, hogy nem erre gondolok.

– Ezt fejtsd ki!

– Úristen! Ezt most egészen úgy mondtad, mint Mácsai a Terápiában. – Dina kicsit mélyebb hangra vált. – Ezt fejtse ki!

– Ugye tudod, hogy fogalmam sincs, miről beszélsz? – derül rajta a férfi.

– Igazából nem is fontos, mindegy – legyint a lány. – Szóval nem arra gondolok, amikor lázadsz a szüleid ellen, a tanulás vagy a suli ellen, vagy a kötöttségek és a szabályok miatt, hanem arra, amikor az élet ellen lázadsz. Neked is volt ilyen, igaz?

A könnyedség a szavai nyomán elillan, helyette feszélyezett komolyság ereszkedik rájuk. Mindketten érzik, hogy ez egyikük számára sem az a téma, amit könnyedén lehetne venni.

– Te ezért romboltad magad? – pillant rá Ákos komoran.

– Ne kérdéssel válaszolj a kérdésre.

– Igen, volt – mondja megadón Ákos. – Az egyetem alatt, mikor még művészettörténetet tanultam.

– Öngyilkossági kísérlet?

– Az kimaradt, bár... néha nem sok híja volt, de a szívem mélyén, valahol nagyon a mélyén, tudtam, hogy szeretek élni. És te?

– Hogy szeretek-e élni? Igen.

A férfi elnézőn mosolyog, amivel azt üzeni, ügyes próbálkozás ugyan, de mindketten tudják, hogy a kérdés nem erre vonatkozott, és nem fogja hagyni magát eltántorítani.

– Volt öngyilkossági kísérleted?

– Nem, bár néha nem sok híja volt – visszhangozza Dina a férfi szavait. – De elégnek bizonyult az önpusztítás. Te... drogos voltál? – kérdi a lány, ahogy eszébe jut, hogy a férfi ugyanezt kérdezte tőle, és bár akkor nem egészen értette, de most már kezdi sejteni, hogy miért...

– Füveztem – húzódik bágyadt félmosolyra a férfi ajka, és Dina érzi, hogy erre a férfi nem büszke.

– Miért? – kérdi óvatosan, puhatolózva.

– Mit miért? – kérdez vissza halkan, erőtlenül Ákos.

– Miért lázadtál az élet ellen?

– Te miért?

– Megint kérdéssel válaszolsz.

Ákos nézi őt. Dina érzi, hogy ez most egy fordulópont. Bármi, amiről eddig beszéltek, nem volt olyan fontos, mint ez. Ez most tényleg számít, ez lényeges, ez közelebb, ténylegesen közelebb viheti őket ahhoz, hogy megértsék egymást. De érzi, hogy a férfi pont úgy fél, ahogy ő is. Megbízhatnak-e egymásban? Kockáztassanak? Legyenek bátrak?

A férfi leteszi a padlóra a vázlatfüzetet és a ceruzát. Feláll, tétován az íróasztalhoz lép. Felemel egy dobozt, aztán visszaindul, de megtorpan, és Dina érzi, hogy történik valami, de nem érti, és aztán a ceruzák tompa koppanásokkal szétgurulnak a padlón. Dinának egy szétzilált szivárvány jut eszébe.

Aztán... felnéz a férfira, egyenesen a szemébe, és... mellbe vágja az üresség. Nem is üresség ez talán, hanem hiány. A nyugalom, mint valami jelmez, ott van még a férfin, de mintha végtelen hideg lenne mögötte, és távolság. Ez... szokatlan, mert ilyen még eddig nem volt. Szenvedély, vágy, feszélyezettség, zavar, tétovaság, könnyedség – annyi minden volt már, de távolság még nem. Most vajon miért?

– Mi történt? – kérdi a lány, és hirtelen felül.

– Hogy érted? – kérdez vissza a férfi szenvtelenül. Üres a hangja, távoli. Dina hirtelen fázni kezd.

– Mintha valaki más lennél – suttogja Dina, és még ő is érzi a hangjában a kétségbeesést, a félelmet – de miért?

– Más? – A férfi töprengve néz rá, de nincs a tekintete mögött igazi érzés.

Dina felhúzza a lábát és köré fonja a karját – mintha eltűnni szeretne...

– Hideg vagy. Szinte közönyös – mondja egészen halkan, elveszőn.

Ákos nézi őt. Nézi, és nagyon sokáig nem mond semmit. Dina úgy érzi, sírni szeretne. De ő nem szokott sírni, és egyébként sem érti, miért érez így, mégis marja odabent az üresség, néma és hideg, és egyszerűen csak fáj...

***

– Sajnálom – jegyzi meg végül Ákos, és tényleg sajnálja. Leül a székre, nem szedi össze a ceruzákat, és nézi tovább a lányt. Semmit sem érez. Semmit. Néha vannak ilyen hullámai, főleg, ha rövid idő alatt túl sokat és túl erősen érez. Mintha kiürülne, és utána megdermedne. Nem maradnak benne érzések. Ilyenkor képtelen magát elviselni. Ilyenkor gyűlöli magát. Lehet vajon gyűlölni érzések nélkül? Gyűlölni csak ésszel? És vajon az üresség tényleg tud fájni? Fájdalom egyáltalán, amit érez? Vagy önutálat? Érez tulajdonképpen bármit is?

Ezért szereti jobban a magányt, ezért kerüli az embereket, ezért nem enged magához igazán közel senkit. Ha kiadja magát, ha túl sok érzés fut rajta át, végül olyan üres lesz, amilyennek a halált képzeli. Könnyebb egyedül. Könnyebb elmenekülni.

Nagyot sóhajt.

– Talán... mára elég lesz ennyi – jelenti ki. Nem akar most rajzolni. Nincs benne vágy. Így pedig nem megy.

– Miért vagy ilyen? – kérdi hirtelen Edina. A tekintete csupa szánalom, csupa mély, megtört fájdalom.

– Milyen? – kérdez vissza Ákos, és tudja, hogy még mindig hideg – ahogy a lány fogalmazott az előbb. Hideg, rideg, távoli. És nem tud ellene tenni.

A lány nagy levegőt vesz, mint aki éppen olyasmire szánja el magát, amire talán még soha. Mintha szakadék szélén állva a zuhanást választaná.

– Szeretném, ha elmondanád, miért nincsenek most érzéseid, hogy miért dereng benned gyűlölet, önutálat, undor. Szeretném megérteni, hogy tegnap este az autópályán miért akartál küzdeni azért, hogy megtartsd a vágyat, a boldogságot. Szeretném érteni a nyugalmad. Az érzéseid. Miért tűnnek el? Miért nem maradnak meg benned? Miért vagy ilyen?

Ákos lefagy. Pislogás nélkül mered Edinára. Nincsenek benne kérdések. Nincs benne semmi. Csak nézi a lányt, és az üresség mintha lassan foszladozna. Túl lassan.

– Tényleg tudni akarod? – kérdi végül, mert a hallgatás sűrű és nehéz lesz köztük, akár a téli köd.

– Igen – mondja halkan a lány. Olyan most így, összegömbölyödve, mint egy gyerek.

– Az igazat? – feszíti tovább a húrt Ákos, de csak azért, mert még nem tud belevágni. Még mindig túl dermedt.

– Igen.

– Akkor is, ha őrültségnek fog tűnni?

Mert az, őrültség. Hihetetlen és képtelen. Edina vajon elmenekül, ha elmondja?

Ákos szíve összeszorul. Ez már fájdalom, ez már érzés. Félelem. Nem akarja, hogy a lány itt hagyja, ugyanakkor... előbb-utóbb talán úgyis elmondaná. Edinának talán tudnia kell. Megérdemli, hiszen ami kettejük között van, az más, mint bármi, amit eddig érzett. Még akkor is, ha nem tudja nevén nevezni.

– Nem számít – motyogja a lány.

– Jó. – Ákos úgy sóhajt fel, mint egy szerencsejátékos, aki nem egyszerűen a pénzét, hanem minden vagyonát kockáztatja. – Megátkoztak.

Edina hallgat és figyel. Nem rezdül az arca, leheletnyit sem, pedig a férfi nagyon szeretné tudni, hogy mit érez egy ilyen képtelen kijelentés után, hogy mire gondol.

– Nem hiszed, hogy őrült vagyok? – kérdi felvont szemöldökkel.

– Nem – válaszol a lány színtelenül. – De szeretném, ha bővebben is kifejtenéd.

Ákosnak fogalma sincs, mit gondoljon. Edina arca, tekintete, igazából az egész lénye zárkózott. Tényleg nem tartja őt őrültnek? Mindegy, most már nincs visszaút, ha belekezdett, fejezze is be.

– Apám szeretője, mikor apám elhagyta, átkot szórt rá, helyesebben inkább a fiaira. Az átok persze megtörhető, bárhogy az enyém miként...

– Mi a te átkod? – A lány hangja még mindig színtelen, nincs benne semmi, szinte közönyös. Ákos semmit sem tud kiérezni belőle.

– „Másodszülötted szíve üveg legyen, hogy csak átfolyjanak rajta az érzések, akár a fény, olyan üressé válva így, hogy ne legyen, aki megérinthetné."

Ákos néha gyűlöli ezeket a szavakat. Néha csak haragot érez. Máskor közönyt. Megint máskor szinte örül, mert alapvetően szereti a nyugalmat, szeret olyan lenni, amilyen, szereti így az életét. De néha mégis nehéz. Nagyon nehéz.

Edina hallgat, rezzenéstelenül.

– Nem mondasz semmit? – kérdi a férfi. A hangja óvatos.

– Mit szeretnél, mit mondjak? – néz rá a lány, és végre mintha lenne valamiféle szín a hangjában, valami halványan derengő élet.

– Hogy őrült vagyok, hogy ez hülyeség – valami ilyesféle reakciót várnék – motyogja Ákos.

– Hiszek neked – jelenti ki Edina. Csak így, egyszerűen, mintha a férfi csak annyit mondott volna, hogy az ég kék. Ákos nem érti.

– Miért?

– Mert... – A lány elakad, elkapja a tekintetét, aztán mégis visszanéz, és a szemében szilárd elhatározás, és talán félelem. – Érzem.

– Mit? – Ákos továbbra sem érti. Érzi, hogy most valami nagyon fontos történik, valami jelentőségteljes, de nem érti...

– Azt, hogy... – Edina keresi a szavakat. Behunyja a szemét, a térdére hajtja a fejét, majd mégis ránéz. – Mindent elvesztesz, hogy... küzdesz, de... kicsúszik... csak a nyugalom, és ez megőrjít téged.

Ákos elfelejt pislogni, egészen egyszerűen mintha ez a pillanat kimerevedne számára – a lány, ahogy szomorúan néz, ahogy a szemében a fájdalom mintha mindkettejüknek szólna, önmagáért és érte...

– De hogy...

– Érzem – mondja Edina, és örömtelenül elhúzza a száját.

– Hogy érted, hogy... érzed? – Ákos még nem fogta fel, nem egészen. Több magyarázatot akar, hogy elhihesse, jól érti, amit a lány mond.

– Te átkozott vagy, legalább tudod az okát annak, hogy miért vagy elcseszett. Én csak simán ilyennek születtem. – Edina megemeli kicsit a vállát, előrébb dől, lábát leteszi a földre. Már nem olyan görcsös. Mintha elfogadta volna, hogy kitárulkozott. – Érzem, amit mások éreznek. Mindig. Állandóan. Érzem. – A lány félrebillenti a fejét, egy pillanatra sem kapja el a tekintetét, csak nézi őt, és Ákos úgy érzi, a lelkéig ér ez a tekintet. – Most meglepődtél... hitetlenség, már vártam... nem, már bizonyosság... most azt érzed, meg akarsz ettől védeni... most... vágy... félelem... zavar... és itt is van, úgy érzed, megőrülsz... Én is.

Hallgatnak. Odakint a nyár mintha visszafojtaná a lélegzetét. Mintha ebben a pillanatban nem tűzne a Nap, mintha nem dalolnának a madarak, mintha megszűnne a világ. Aztán Ákos halkan, merengve megszólal:

– Én bármit megtennék azért, hogy igazán érezzek, te pedig túl sokat érzel. Hát ez...

– Szar – segíti ki Edina hangsúlytalanul.

– Az.

És Ákos csodálkozva ébred rá, hogy mosolyog, hogy Edina is mosolyog, hogy nézik egymást, és nem csinálnak mást, csak megkönnyebbülten, felszabadultan mosolyognak, mintha most először valaki előtt teljesen tisztán és ártatlanul állnának, és akkor megérti, hogy azzal, hogy már nincsenek titkok közöttük, legalábbis fontos titkok nincsenek, nincsenek korlátok sem, nincs semmi más, csak... szabadság. És bármi megtörténhet, talán bármi...