„Bolondosan furcsák vagyunk" (Ady Endre)

Mire lefordulnak az autópályáról Hanga-bokor felé, Dina kellemesen elbágyad. Bár általában szeret beszélni, sőt, igazából a csend, ha társaságban van, nem nagy barátja, de most mégse érzi szükségét, hogy ostoba vagy éppen felesleges fecsegéssel üsse agyon az időt. Ákos mellett jó hallgatni, és lehet is – nincs feszélyezettség és zavar. Bár talán csak a csók miatt. Csókok, igazából – helyesbít magában Dina halvány mosollyal. Furcsa, hogy máskor és mással talán pont egy ilyen váratlan és heves csókolózás után jönne a tétova zavar, Ákossal mégis úgy érzi, hogy közelebb kerültek egymáshoz – mintha átszakadt volna egy gát, ami eddig határt emelt kettejük közé. Most nem fél megérinteni, sőt, inkább természetesnek tűnik, hogy a keze a férfi kezén pihen. Bár azért ez nem változtat azon, hogy Ákos még mindig zavarba ejti. Mert még mindig nem érti egészen őt.

A férfi a ház előtt kiszáll az autóból, kinyitja a kaput, majd visszaülve bekanyarodik az udvarra. Kevés fény szűrődik be az utcáról, de Dina így is megállapítja, hogy vad, burjánzó és féktelen a kert – Ákos vagy nem szeret kertészkedni, vagy jobb szereti a kevésbé szabályozott, rendszerezett természetet, a lány inkább ez utóbbira tippel.

Ahogy a férfi leállítja az autót, Dina megpróbál kicsit több életet verni magába – nem nagy sikerrel. Elnyúzottan, egy hatalmas ásítás kíséretében száll ki az autóból.

– Fáradt vagy? – kérdi a férfi.

– Kicsit. Hosszú éjszakám volt tegnap – feleli Dina.

– Ünnepeltél valamit?

– Nem, csak simán lerészegedni támadt kedvem – vágja rá a lány kicsit talán nyersen, de ez az igazság, nem fogja szépíteni. Bármi is van kettejük között, vagy bármi is lesz, jó, ha a férfi mindenestül megismeri – nincs szükség illúziókra és hazugságokra.

– Miért? – teszi fel a kérdést Ákos őszintén, és Dinát meglepi, hogy nincs egy szemernyi ítélkezés sem a hangjában. Talán ezért mondja el az igazságot.

– Olykor muszáj tompítani a világot, különben bediliznék – vonja meg a vállát –, de azért már jobban viselem, mint kamaszként – fűzi hozzá kicsit könnyedebb hangon.

– A világot vagy az ivást? – sandít rá a férfi.

– Mindkettőt – mosolyodik el Dina, miközben a kocsi hátuljához lép.

– Vad kamasz voltál? – kérdi Ákos, ahogy kinyitja neki a csomagtartót.

– És ez még csak nem is fejezi ki rendesen, igazából rettenetes voltam. Nem lehetett velem bírni. Tomboltam, és közben mindent megtettem azért, hogy romboljam önmagam.

– Drogos voltál? – Most először mintha valami félelem- és tartásféle csendülne a férfi hangjában. Dina örül, hogy legalább ezzel kapcsolatban megnyugtathatja.

– Nem, de kipróbáltam ezt-azt. Hála az égnek sose kattantam rá egyikre sem, az... nem, ebbe nem szeretnék belegondolni – rázza meg a fejét Dina. – Nagyon... ostoba és felelőtlen kamasz voltam, sőt, igazából csak pár éve lettem valamivel... normálisabb – mondja, és kiveszi a csomagtartóból a hátizsákját.

– Mi történt?

– Valaki önmagamért szeretett, úgy, ahogy vagyok, így elhittem, hogy talán nem vagyok annyira lehetetlen.

– Kicsoda? – Ákos hangjában rosszul titkolt féltékenység, ami megmelengeti Dina szívét.

– Kamilla – mondja mosolyogva, majd a vállára emeli a táskát. A férfi lecsapja a csomagtartót, aztán a kezét nyújtja.

– Add, hozom én – ajánlja fel.

– Elbírom.

– Hát nem hagyod, hogy lovagias legyek? – kérdi játékosan Ákos, de nem engedi le a kezét és nem is mozdul.

– Nagylány vagyok már.

– Attól én még lehetek lovagias.

– Nem hiszem.

– Miért?

– Ha ez mese lenne, te lennél a gonosz szörnyeteg, aki elrabolta az ártatlan, szépséges királykisasszonyt, vagy legalábbis valami ilyesmi – magyarázza Dina, aztán megfogja a férfi kezét. – De nem bánom, igazából mindig jobban bírtam a szörnyetegeket, mint a hős lovagokat.

– Ezt őszinte örömmel hallom – motyogja Ákos.

Kézen fogva mennek fel a teraszra, és a férfi inkább ügyetlenkedik a bejárati ajtó kulcsával, de nem engedi el a kezét, amitől Dina szíve gyorsabban kezd dobogni. Végül Ákosnak sikerül kinyitni az ajtót, villanyt kapcsol, aztán sután körbemutat.

– Hát... itt volnánk. Ez a nappali.

Dina körbenéz. Az első, ami megfogja, hogy nincs semmi egység, pedig olyasmit várt Ákos higgadtsága és rendezettsége miatt, de úgy tűnik, mégiscsak több benne a szenvedély, még ha csak ritkán mutatkozik is meg – végül is művész, szóval talán nem csoda, hogy nem hagyományos a lakás berendezése. Egy hatalmas kanapé van középen, előtte dohányzóasztal, szemben vele tévé, a fal mellett könyvespolcok, komódok – de mind más, az egyik faragott, a másik egyszerű, némelyik fenyő, de akad világosabb és sötétebb fa is, az egész furcsán össze-vissza, és mégis otthonos, barátságos a hangulat, nem érződik úgy, hogy bármi is kilógna a sorból, pedig hát semmi sem egyforma.

– Szép – jelenti ki végül Dina, mert a férfi láthatóan választ vár.

– Köszönöm – mondja Ákos, és a lány csodálkozva veszi észre, hogy Ákos mintha kicsit megkönnyebbülne az „ítélettől". – Gyere – húzza maga után a férfi –, megmutatom a konyhát.

A nappalitól és az igazából nem különálló előszobától boltíves átjáró választja el a tágas konyhát. Itt is kellemesen meghitt a hangulat, nem hideg és nem steril, látszik, hogy használják, hogy szeretik ezt a helyiséget. Aztán Ákos már húzza is tovább, vissza a nappaliba, majd az onnan nyíló keskeny folyosóra.

– Ott van a fürdő – mutat a szemben lévő ajtóra a férfi –, mellette a műterem, ez itt a hálószobám – int a mellettük résnyire nyitva hagyott ajtó felé, majd pár lépéssel arrébb vezeti –, ez pedig itt a tiéd – nyitja ki az ajtót. – Nyugodtan pakolj le – mondja, és érezhetően vonakodva elengedi a lány kezét.

Dina nem mondja ki, de arra gondol, hogy nem valószínű, hogy erre a szobára túl sokáig szükség lesz...

– És most? – pillant a férfira, ahogy ledobja az ágyra a táskáját.

– Hát... nem vagy éhes? – kérdi félszegen a férfi.

– Nem, köszi – ingatja meg a fejét Dina. – Elég volt a lasagne. Mit szólnál hozzá, ha néznénk valami filmet? – veti fel hirtelen ötlettől vezérelve.

– Rendben, de én választok.

– Hol marad a lovagiasság? – biggyeszti el a száját a lány.

– Te mondtad, hogy nem kérsz belőle, szóval választhatok? – húzódik kicsit gúnyos, féloldalas mosolyra Ákos ajka.

– „Álmodik a Nyomor", és mielőtt közhelyekkel gyanúsítanál, közlöm, ez idézet volt Adytól.

– Most viccelsz.

– Nem én! – Dina méltatlankodása jeléül kihívóan csípőre teszi a kezét. – Ha nem hiszed, keresd meg, kiszúrtam a polcodon az Ady összest.

– Nem fogom azért Ady összes versét átnyálazni, hogy ezt megtaláljam, egyébként is elhiszem – mondja a férfi, aztán komolyan Dina szemébe néz. – Bízom benned – toldja meg halkan, és talán éppen ezért minden korábbi szavánál jelentőségteljesebbnek érződik ez a kijelentés. Dina azonban most nem akar komoly lenni – tetszik neki a könnyedség és a játékosság, mert egyszerűbb így.

– Remek, akkor viszont én választok filmet.

– Te tényleg boszorkány vagy – nevet fel a férfi.

– Ó, igen, ravasz boszorkány!

– Jó, legyen – adja meg magát Ákos –, de nem lehet romantikus.

– Szerencséd van: nem rajongok a romantikus filmekért, és egyébként is, valami hidegre vágyom, jéghidegre. Szóval Holnapután.

– Hideg filmre vágysz? – néz rá Ákos megemelt szemöldökkel, és ez annyira jól áll neki, hogy Dina szíve belesajdul.

– Aha. És szeretem a katasztrófafilmeket. De ha inkább Kevint néznéd, lehet az is, csak az első rész.

– Nyáron karácsonyi filmet?

– A Reszkessetek, betörők! örök klasszikus, mindegy, milyen évszak van – oktatja ki Dina szándékosan tudálékosan.

– Holnapután – vágja rá a férfi. – Holnap viszont én választok.

– Holnapután? – vigyorog rá Dina, mire Ákos megragadja a kezét, és magához húzza. Dina önkéntelenül fonja a karját a férfi dereka köré, aztán felnéz rá, mire a férfi szelíden elmosolyodik.

– Holnap.

– Hát jó – vonja meg a vállát Dina, és hagyja, hogy Ákos kézen fogva visszavezesse a nappaliba.

– Megvan neked a film vagy le kell tölteni?

– Szerencséd van: én is szeretem a katasztrófafilmeket – jegyzi meg puha félmosollyal a férfi, majd hagyja, hogy Dina leüljön a kanapéra. Ő maga az egyik polcról leemeli a dvd-t – eredeti gyári –, kiveszi a tokból, majd bekapcsolja a tévét és a lejátszót.

– Kérsz valami nasit? – veti fel Ákos, míg a lejátszó betölti a film menüjét.

– Hát... mi van?

– Sós mogyoró és... sós mogyoró.

– Akkor... – mímel töprengést a lány – azt hiszem, a sós mogyoró jó lesz.

– Inni?

– Sör? – veti fel Dina.

– Van. Poharat kérsz hozzá?

– Nem.

Ákos elindítja a filmet, majd kimegy a konyhába. Dina szekrény nyitását-zárását, tálak zörrenését és zacskó csörgését, majd a mogyoró tálba kopogó zörgését hallja, aztán pedig üvegek koccanását.

A férfi egy bambusztálkával és két kibontott sörrel a kezében jön vissza. A két sört leteszi az asztalra, aztán leül a kanapé másik felére, de a tálkát nem középre, hanem az ölébe teszi, aztán Dinára sandít.

– Ha szeretnél sós mogyorót, közelebb kell jönnöd.

– Most nagyon ravasznak hiszed magad, mi? – morogja a lány, de azért Ákos mellé csúszik.

– Az is vagyok – súgja közelebb hajolva hozzá a férfi. Dina megborzong, ahogy a lehelete a fülét simogatja. Válaszul gyengéden oldalba böki a férfit, aztán viszont a filmre fordítja a figyelmét.

Körülbelül tizenöt perc az, amit kibír így. Ropogtatják a sós mogyorót, kortyolgatják a sört, és bár a film megy, Dina nem sokat fog fel belőle, amit egyértelműen Ákos túlzott közelségének tud be, ezért aztán visszahúzódik a kanapé másik oldalára. Kicsit lejjebb csúszik, hogy a karfán megtámaszthassa a fejét, és úgy nyújtja ki a lábát, hogy véletlenül se érjen a férfihoz.

Ákos leteszi a tálkát a dohányzóasztalra, aztán a kanapé másik karfájának dől, és ő is felteszi a lábát, mégpedig szándékosan úgy, hogy szorosan a lányhoz simuljon. Dina rápillant, de Ákos a tévét nézi – azonban a kis mosoly a szája szegletében elárulja. A lány úgy dönt, nem teszi szóvá, és több-kevesebb sikerrel úgy tíz-tizenöt percig megint sikerül a filmre koncentrálnia, aztán azonban elköveti azt a hibát, hogy Ákosra pillant. A férfi őt nézi, és hiába kapta rajta, nem fordítja el a fejét. Csak mosolyog. Dina arra gondol, hogy ez olyan csókolni való mosoly, amitől aztán megijed, és kiböki:

– Nem is nézed a filmet.

– Te sem – fut szélesebbre a férfi mosolya. – Mire gondolsz?

– „S milyen furcsán nézzük magunkat S milyen furcsán néznek most minket." Ady.

– Gyakran gondolkodsz versekben? – kérdi félrebillentett fejjel Ákos.

– Gyakran gondolkodsz képekben? – kérdez vissza Dina egy szelíd mosollyal.

– Festő vagyok.

– Honnan tudod, hogy én meg nem vagyok költő? – emeli meg a szemöldökét a lány.

– Miért, az vagy?

– Néha írogatok... – jegyzi meg félszegen, és már ahogy elhagyják a szavak a száját, nem érti, ezt miért is kellett elárulnia.

– Tényleg? – A férfi hangjában kíváncsiság, meglepődés, és Dina érzi, hogy Ákos vágyik arra, hogy láthassa a verseit.

– Igen – vonja meg a vállát szégyenlősen. – De hálás lennék, ha ezt nem reklámoznád, nem tudja senki. Vagyis te most már tudod, de más senki – mondja a lány kicsit zavartan.

– Komolyan?

Most miért néz rá így? Ennyi... szeretettel? Nem, biztosan nem. Inkább... meghittség? Hogy nézhet valaki meghitten?

– Komolyan – bólint Dina, és visszafordítja a fejét a tévé felé.

– Köszönöm.

– Mit? – pillant Ákosra.

– Hogy velem megosztottad.

Dina nézi a férfit. Elmerül a kék tekintetben, a benne lágyan hullámzó mélységben, abban a rengeteg érzésben, ami ott kavarog...

– Ne éld bele magad – jelenti ki hirtelen Dina nyersen és keményebben, mint szeretné.

– Mibe? – húzza össze a szemét a férfi.

– Ebbe... – int Dina előbb Ákos, majd maga felé. – Nem tudom, mit akarsz tőlem, már azonkívül, hogy le akarsz festeni és... – elakad, de aztán úgy dönt, csak azért is kimondja, végül is mi értelme takargatni az igazságot? –... le akarsz fektetni... de ne várd, hogy több is legyen.

– Miért? Szerinted nem lehetne? – kérdi higgadtan, nyugodtan Ákos. Dinát kicsit bosszantja, hogy nem jön ki a sodrából, bár hogy miért, azt nem érti.

– Nem hiszem.

– Miért?

Dina nem válaszol. Nem azért, mert nem tudja a választ, hanem azért, mert nem tudja, hogy mondja el. Néha nincsenek megfelelő szavak.

– Voltál már szerelmes? – kérdi a férfi, mikor rájön, hogy az előbbi kérdésére nem fog válasz érkezni.

– Nem, de... – Dina megint elakad. Hol vannak a szavak, amikor szükség lenne rájuk?

– Igen? – biztatja szelíden Ákos.

– Mindegy.

– Engem érdekel.

– Nem tudom megmagyarázni – hárít Dina. Nem akar most ebbe belemenni, talán soha nem is fog akarni. Vannak dolgok, amelyekről nem lehet beszélni. Amelyek csak vannak, az ember megszokja őket, mert mást nem tehet, és úgy tesz, mintha nem is lennének, még akkor is, ha ez lehetetlen. De ilyesmiről nem lehet beszélni.

– Megpróbálhatnád.

Dina nagyot sóhajt. Nem akar hazudni, ezért aztán keres egy másik igazságot, hiszen abból rengeteg van, nem igaz?

– Engem... nem szoktak hosszú távon elviselni.

– Ezt vegyem figyelmeztetésnek? – mosolyodik el keserédesen a férfi. Mintha egyszerre gondolná komolyan a kérdést, és mintha igyekezne visszatérni az iménti könnyedséghez. Pedig a kettő együtt nem megy.

– Vagy fenyegetésnek, ahogy tetszik – mondja Dina, de maga sem tudja, hogy komolyan gondolja-e.

– Fura lány vagy.

– Sokan mondták már. – Beletörődés van a hangjában, és talán némi halvány, tompán visszhangos fájdalom.

– Nekem tetszik – jelenti ki Ákos, és mosolyog. Úgy mosolyog, mintha Dina olyan kincs lenne, amiért akár kalóznak állva hajóra szállna, és megküzdene ezer tengeri szörnnyel...

– Most még... de később...

Ákos mosolya halványul, de nem tűnik el. A szemében komolyság csillan.

– Mi lesz, ha később is tetszeni fog?

– Ne mondj olyasmit, amit nem gondolsz komolyan – figyelmezteti lágyan Dina, megadva az esélyt arra, hogy a férfi visszakozzon.

– Miért ne gondolnám komolyan? – néz rá értetlenül Ákos.

– Mert igazából nem akartad feltenni a kérdést.

– Honnan tudod?

– Mindig összehúzod a szemed, ha olyasmit mondasz ki, amit nem akarsz – magyarázza a lány, és közben úgy csinál, ahogy Ákos szokott. A férfi meglepődve néz rá.

– Tényleg?

– Igen – nevet fel Dina halkan és erőtlenül.

Ákos egy pillanatra elfordítja róla a tekintetét, a lány már azt hiszi, ezzel vége is a beszélgetésnek, de a férfi hirtelen újra ránéz. A tekintete elszánt és kemény.

– Ugye tudod, hogy csak azért, mert valamit nem akarok kimondani, még nem jelenti azt, hogy nem gondolom komolyan?

– Hát jó – nyugtázza Dina. – Ha úgy is lesz, akkor azt majd később megbeszéljük. Mi lenne, ha most csak... – Nem találja a megfelelő szavakat, de a férfi bólint.

– Jó.

– Fura, hogy értesz... félszavakból is...

– Igen, tényleg fura...

Mindketten visszafordulnak a tévé felé. Ezúttal Dina talán egy percig bírja, aztán rá nem jellemző bizonytalansággal megszólal:

– Melléd bújhatok?

Fogalma sincs, miért kérdi. Fogalma sincs, miért akarja. De most mégis jólesne a férfi közelsége, mert érzi, hogy kezd szétcsúszni – máskor ez az érzés kergeti ki az éjszakába, máskor ez az érzés önti belé az alkoholt, de most... most csak jólesne, ha ezúttal nem saját magának kellene összetartani magát, hanem lenne más... „Valaki. Más. Akárki." Már megint Ady. De legalább ezúttal nem listát gyárt.

– Igen.

Dina elmosolyodik a határozott válaszon. A férfi a kanapé széle felé csúszik, így Dina bekucorodhat mellé. Mielőtt azonban a férfi vállára hajtaná a fejét, Dina még megjegyzi:

– De nincs tapizás.

– Pici se? – kérdi Ákos, és Dina nem tudja eldönteni, hogy a férfi most csalódott vagy csak remekül szórakozik.

– Pici se – súgja, majd a férfi vállára hajtja a fejét.

A lábuk összegabalyodva, keze a férfi hasán, hogy mikor kerül rá a férfi keze, nem tudja, de így összefonódva, furcsán békésen fekszenek, és már nem érzi, hogy szét fog csúszni. Nem érez semmit, csak nyugalmat, és ez jó. Könnyű és egyszerű. Mint a vízen lebegni és a felhőket bámulni. Dina mosolyog. Holnap ezt is megteszi majd, ha úszni megy – végül is részben nyaralni jött...

Fogalma sincs, mennyi idő múlva, Ákos légzése csendes szuszogássá szelídül. Dina óvatosan a hasára fordul, és felkönyököl. Nézi a férfi kisimult arcát, a finom ráncokat a bőrén. Hány éves vajon? Pedig Kamilla biztosan mondta már... Megvan: harmincnyolc – legalábbis, ha jól emlékszik. Tizenkét év van köztük, az igazából nem is olyan sok.

Dina megrázza a fejét. Mihez nem sok?

Hirtelen feltolja magát, és a sarkára ül. Ez nem mehet így tovább. Szép, hogy eljátsszák itt a szerelmespárt (vagy még inkább talán a friss házasokat), de... neki ezt át kell gondolnia.

Visszahúzódik a kanapé másik oldalára, majd halkan és óvatosan lemászik. Épp csak elindul, amikor megtorpanásra készteti a férfi álomtól sűrű hangja.

– Baj van?

Dina visszalép a kanapéhoz.

– Csak rágyújtok. Aludj! – suttogja, és puszit lehet a férfi homlokára. Megvárja, míg Ákos szeme újra becsukódik, csak akkor hagyja magára.

A teraszon az első rattan fotelhez lép, leül, majd felhúzza a lábát és szorosan átöleli. Igazából nem akar rágyújtani, csak el kellett távolodnia Ákostól, mert a közelében képtelen gondolkodni. A férfi nyugalma már-már túl sok, és Dina nem szokott hozzá, hogy nyugodt legyen – idegen, ismeretlen és kicsit talán pillanatokra nehéz is ez az érzés a számára.

Elmerengve figyeli az éjszakát. A sötét által összemosott, komor színeket. Hallgatja a halk neszeket – a szél susogását, a tücskök ciripelését, egy bagoly mély, öblös huhogását. Körülötte szúnyogok döngicsélnek, de nem hessegeti el őket. Csak ül, mered maga elé, és ahogy hagyja, hogy ráfonódjon az éjszaka, gondolkodik.

Fél. Ez egyértelmű. Fél, mint... „mint a természet éjfél idején, hangtalanúl és jelzés nélkűl" – tessék, már megint versben gondolkodik, de hát Pilinszky az egyik kedvenc költője, óhatatlanul idéződnek fel benne olykor – sokszor a legváratlanabb pillanatokban – a sorai. De most nem Pilinszkyre akar gondolni, nem a tökéletes soraira, amelyeket akárhányszor olvas el, a lelkéig érnek. Nem, most egyszerűen muszáj, hogy átgondolja ezt az egészet, kitérők és mellékutak nélkül. Ezt, ami közte és Ákos közt van.

Dina nem érti. Alig ismeri a férfit. Mi akkor kettejük között ez a természetes összhang? Mi ez az őrült vágy? Mi ez a nyugalom, ami annyira idegen számára? Hogy lehetséges ez? Létezik, hogy ennyire egyszerű legyen? Ennyire könnyű? Hol van benne a csapda? Semmi sem jön ilyen könnyen, főleg nem pár együtt töltött óra után. Ez képtelenség.

Észre se veszi, hogy rázza a fejét. Túl szép ez ahhoz, hogy igaz legyen. Tudja, érzi. Mit kellene tennie?

Dina alapvetően nem az a töprengős lány. Nem szereti a dolgokat ezerszer átrágni, többnyire nem gondolkodik, hanem inkább cselekszik, aztán szembenéz a következményekkel – már ha vannak. Ha nincsenek, annál jobb. Most mégis emészti magát olyasmin, amit nem tud megfejteni, és ennek a legkevésbé sem örül.

Haragosan néz bele az éjszakába, mintha legalábbis a sötétség tehetne a gondolatairól, bár persze éjszaka mindig könnyebb elmélkedős hangulatba kerülni, úgyhogy talán az éjszaka meg is érdemli, hogy csúnyán nézzen rá. Dina ezen elmosolyodik – azért nevetséges, hogy néha milyen bugyuta gondolatai vannak.

Mélyet sóhajt, aztán még szorosabban húzza magához a lábát – gyerekkorában csinálta ezt, ha szeretett volna eltűnni. Olyankor még a szemét is behunyta, és azt képzelte, hogy nincs, hogy nem létezik. Néha pillanatokra mintha sikerült volna. Mintha kiszakadt volna a világból. De soha nem elégszer, és soha nem elég ideig. Végül mindig vissza kellett zuhanni a valóságba, és olyankor még rosszabb volt, mint előtte.

Most nem szeretne eltűnni. Most csak annyit szeretne, ha nem lenne ez az egész olyan végtelenül, zavarba ejtően természetes és egyszerű. Mert nem akar beleszeretni a férfiba.

Megrázza a fejét, nagyot sóhajt, aztán feláll, és visszamegy a nappaliba. Bekucorodik Ákos mellé, és hagyja, hogy a férfi magához húzza, átölelje. Mert úgy dönt, nincs értelme emészteni magát – alkut kötöttek, és Dina nem fog elmenekülni. Ennyivel magának is tartozik. Lesz, ami lesz... A következményekkel pedig foglalkozik majd akkor, ha lejárt az egy hét. Addig – miért ne élvezhetné a jelent?

***

Ákost lágy, mély hang rángatja ki az álomból. Egy pillanatra nem tudja, miért fekszik a kanapén az ágya helyett, aztán ahogy kitisztul a feje, már emlékszik a tegnap estére. Valahol a film közepe táján aludt el.

Felül, megmozgatja a vállát, a nyakát – szereti a kanapéját, de nem alvásra találták ki, és ezt most minden sajgó tagjában érzi. Vagy csak a harmincnyolc éve az, ami ilyen kegyetlenül meggyötri...

Kicsit erősödik a hang, amire felébredt. A konyha felől jön. Először azt hiszi, Edina telefonál, aztán ahogy hallgatózik, rájön, hogy énekel. Kíváncsian áll fel és lép közelebb a boltívhez, majd óvatosan bekukucskál – sem megijeszteni, sem megzavarni nem szeretné Edinát.

A lány fülében fülhallgató, előtte a pultra kipakolva a kenyér, a vaj és a zöldségek. A kezében a már vajas kés éppen mikrofonként szolgál, és a lány Ákos számára ismeretlen szövegű dalt énekel.

Ákos keresztbe font karral a boltívnek támaszkodik, és némán, mozdulatlanul figyeli, ahogy a lány a csípőjét ringatja. Vajon Edina tudatában van annak, hogy mennyire megigéző így? Vajon tudja, hogy milyen felkavaró és emésztő a vágy, amit ezekkel az egyszerű mozdulatokkal ébreszt?

A hangja... nem, nem látja maga előtt, pedig érzi, hogy itt van a kép, itt, mindjárt, aztán megvan: finoman, lágyan festve puha ködszemcsék, mögöttük az ősz elmúlás illatú színei... Igen. Ilyen Edina hangja, ha énekel, és Ákos elbűvölten hallgatja.

Aztán Edina feltartja a kezét, egyre vadabbul énekel, rázza hozzá a fejét, mintha koncerten lenne, majd hirtelen megfordul – a szeme csukva, nem veszi észre Ákost, csak énekel tovább. Mennyivel fiatalabbnak és milyen ártatlannak tűnik így – mint egy szeleburdi gyerek.

Ahogy Ákos figyeli, most először fordul meg a fejében, most először gondolkodik el őszintén azon, hogy mi van, még inkább mi lesz, ha ez az egész kettejük között mégis többé alakul, mint amire számít. Lehetséges vajon? És ha így lenne, bánná?

Ez utóbbira rögtön tudja a választ: nem bánná, egy cseppet sem. Edina elbűvöli, úgy, ahogy van, pusztán a lényével. Az őrült ötleteivel, a gyerekségével, a versben gondolkodásával, a néha elmélázó komolyságával – fura, csak pár órát töltöttek együtt, Ákos mégis úgy érzi, hogy már évek, talán évtizedek óta ismeri őt. Miért van ez így? Miért olyan könnyű, természetes és egyszerű vele lenni? Jelent ez bármit is?

Edina hirtelen kinyitja a szemét, és ahogy meglátja, beledermed a mozdulatba. A kés, vajjal a hegyén, még mindig a szája előtt. Kihúzza a füléből a fülhallgatót, Ákos tétován hallja a belőle kiszűrődő hangokat – hogy bírja ilyen hangerővel a lány ezt a fülében?

– Hoppá – mondja Edina, majd elvigyorodik. – Most már tudod, milyen, amikor épp bekattanok – közli, aztán minden zavar nélkül visszafordul a pulthoz, és újra a reggeli készítésére fordítja a figyelmét. – Kérsz te is? – pillant hátra a válla felett.

– Csak egy kávét – feleli Ákos –, de megoldom.

A lány mellé lép, karja a karját súrolja, ahogy csészét vesz elő és kávét tölt magának. Tetszik neki ez a meghittség, ez a különös bizalom, ami körbelengi őket.

A pultnak támaszkodva nézi, ahogy a lány befejezi a kenyérkenést. A zöldségek már gondosan felvágva sorakoznak egy tányéron – mókás, hogy Edina egy smiley-t rakott ki a paprika- és paradicsomdarabokból, bár ahogy jobban megnézi, ez mintha egy részeg smiley lenne.

– Korán reggel mindig ilyen vidám vagy?

– Nem – pillant rá a lány, aztán megragadja a két tányért – egyiken a részeg smiley, másikon két szelet kenyér –, majd az asztalhoz lép, leteszi őket és leül.

– Akkor máskor morcos vagy? – faggatózik tovább a férfi.

– Miért érdekel? – kérdi Edina teli szájjal.

– Csak szeretnélek jobban megismerni. – És ez igaz. Ákos ismerni akarja őt, mindenestül – a hibáit, a félelmeit, hogy mit szeret és mit nem, hogy mi teszi boldoggá... Furcsa, mert soha korábban senkit sem akart még így ismerni.

A lány lenyeli a falatot, csak utána válaszol.

– Többnyire rosszul alszom, ezért aztán reggelenként morcos, kialvatlan és nyúzott vagyok. De ma jól aludtam, és ezt megünnepelendően, vidám vagyok – mondja, majd jó nagyot harap a kenyérből, mellé pedig paprikát és paradicsomot tesz a szájába. A paradicsom leve végigcsorog az ujjain. Ahogy megrágja és lenyeli a falatot, kinyújtja a nyelvét és lassan, komótosan lenyalja a paradicsom levét a bőréről.

Ákos nagyot nyel. Jobb lesz, ha leül, úgy talán Edina nem veszi észre, hogy igencsak hatással van rá lentebb... ahol egy bizonyos tagja olybá tűnik, hamarabb felébredt, mint ő maga.

– Tulajdonképpen hogy fog kinézni ez az egész? Ülök, te meg festesz? – kérdi a lány, ahogy Ákos elhelyezkedik vele szemben.

– Egyelőre nem – feleli rövid torokköszörülés után a férfi. – Csak vázlatokat készítenék rólad.

– És ahhoz mozdulatlanul kell ülnöm? – firtatja tovább a lány egy újabb nagy falat után.

– Nem. Igazából azt szeretném, ha lefoglalnád magad. Olvashatsz, beszélgethetünk, bármi. Csak lesz nálam egy vázlatfüzet.

– Oké, ez így annyira nem rémisztő.

– Ennek örülök. Nem akarlak megrémiszteni – mosolyog rá Ákos. A lány visszamosolyog, és ettől a férfi úgy érzi, minden vér lefelé indul a fejéből egyenesen a...

– Miért nézel rám ilyen furán? – kérdi Edina összehúzott szemmel.

Ákos elkapja a tekintetét.

– Kívánsz engem – állapítja meg a lány, és Ákos nem tudja eldönteni, hogy öröm csendül-e a hangjában, vagy inkább meglepődés.

– Tudod – kezdi Ákos visszanézve a lányra –, ha a nyelved ilyen édesen érinti az ujjaid, akaratlan az jár az eszemben, mi mindent érinthetne még...

– És én már kezdtem azt hinni, csak nekem vannak buja gondolataim – vigyorog rá Edina – Ákost meglepi ez a nyíltság, bár tulajdonképpen nem kellene, hiszen ő kezdte azzal, hogy már megint olyasmit mondott ki, amit igazából nem is akart. Ugyanakkor úgy érzi, hogy a lány élvezi, ha a szókimondásával meghökkenti az embert. De vajon miért?

A következő pillanatban azonban már nem gondolkodik, mert Edina – kíváncsian a férfin tartva a tekintetét – újra végignyalja az ujjait, és Ákos csak most ébred rá, hogy amikor az előbb tette ugyanezt, abban semmi szándékoltság nem volt, most azonban...

– Te... kínozni akarsz? – nyögi ki nagy nehezen Ákos.

– Nem. Csak ízelítőt tartok – kuncog a lány, és a férfi hihetetlenül édesnek találja ezt az incselkedős Edinát.

Aztán a lány kuncogni kezd.

– Ne haragudj, nem akarlak húzni, én... – megvonja a vállát – nem is tudom, mi ütött belém. Talán csak jó veled lenni.

– Meg aludni – teszi hozzá elégedetten Ákos, hiszen ezt az előbb a lány mondta, még ha nem is így.

– Igen, azt is jó – mosolyog rá Edina sokat sejtetően. Őrjítő ez a lány.

Ákos kicsit hátrébb tolja a székét, kinyújtja és keresztbe teszi a lábát, aztán úgy dönt, célszerűbb, ha csak a kávéra összpontosít.

Edina nem zavarja meg, befejezi a reggelit, aztán Ákos hallja – a szemét csukva tartja, még nem áll készen arra, hogy újra a lányra nézzen –, hogy elmosogat és elpakol. Amikor feltűnő csend lesz, Ákos nagyot sóhajtva kinyitja a szemét. A nehezen összekapart józansága szinte azonnal elillan, ahogy meglátja a pultnak támaszkodó lányt, amint őt figyeli – pedig csak áll és néz, nincs semmi kihívás a tekintetében, nincs benne semmi bujaság, Ákos mégis úgy érzi, hogy szeretné most azonnal...

– Akkor belevágunk? – kérdi túl gyorsan és hirtelen.

Edina felnevet, aztán mikor elhalnak ajkán a hangok, vidáman csillogó tekintettel ránéz.

– Végül is ezért vagyok itt, nem?

Hihetetlen, hogy milyen sok arca van ennek a lánynak – és Ákos, ahogy Edina nyomában a műterem felé indul, úgy érzi, minden egyes arcát szeretné látni és ismerni.