„Azt akarom, ne menj tovább" (Ignotus)

Talán élete leghülyébb ötlete volt ez – mereng el Dina, ahogy kibámul az ablakon. Odakint az éjszaka már bekebelezte a várost, a fülledt, bágyasztó forróság azonban cseppet sem enyhült. Az autóban kicsit jobb, de Dina így is forrónak érzi az egész testét, mintha folyamatosan lángok nyaldosnák a bőrét, bár tudja, ehhez a nyárnak nem sok köze van...

Felhúzott lábbal ül az anyósülésen, és nagyon igyekszik nem Ákosra nézni. Fogalma sincs, milyen zene szól a hangfalakból, de nincs benne szöveg, se magyar, se másmilyen, így nem tudja megérinteni. Dinának kell, hogy szöveg is legyen a zene mellé, csak az tudja kellőképpen megragadni a figyelmét, és elterelni minden másról, amivel nem akar foglalkozni – bár különös, hogy Ákos mellett nincs meg ez a késztetés. Talán azért, mert a férfi könnyed nyugalma rá is átragad, még akkor is, ha közben a közelsége folyamatosan összekuszálja az érzékeit. Hogy lehet, hogy az ember nyugalmat érez, miközben a testében őrülten nyargalászik fel-alá a vágy? Újra és újra, hullámokban. Mikor azt hinné, már túlvan rajta, már elcsitult, újra feltámad minden, aztán megint megnyugszik, majd megint rátör... vajon meddig lehet ezt kibírni úgy, hogy ne essen neki a férfinak? Vagy a férfi neki, mert Dina a hol tüzes, hol gyengéd pillantásaiból úgy ítéli meg, ő se érez máshogy. Vajon melyiküknek van több önuralma? Egyáltalán van értelme küzdeni?

Dina nem tudja. A kérdések csak jönnek, majd vállat vonva, válasz nélkül továbbállnak. A lánynak fogalma sincs, mit kezdjen ezzel az egésszel, ami közte és Ákos között van. Alig pár szót beszéltek egymással az udvaron történtek óta. Visszamentek a többiek közé, és úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, mintha nem kötöttek volna – ahogy Kamilla mondaná, ha tudna róla – botrányos alkut. Kamilla mindig olyan viccesen tudja mondani, hogy botrányos, mintha legalábbis a viktoriánus Angliából csöppent volna a jelenbe, és éppen ezért Dina biztos benne, hogy azt az egyezséget, amit Ákossal kötött, Kamilla nem helyeselné, vagy ha más nem is, biztosan nagyon furcsának találná. Igazából az is, Dina nem is tudja pontosan, hogy juthatott eszébe. Egy hétre a férfihoz költözik – normális? Inkább ki kellett volna próbálni, hogy újabb három hónapig elkerüli, az biztonságosabb lett volna.

Ha most visszagondol, elképzelése sincs, miért vagy hogyan juthatott eszébe ez az őrület. Csak érezte a férfi eltökéltségét, ahogy nézték egymást, érezte a maga zavarodottságát, és aztán felvillant benne egy kép, ami nagyon is emlékeztetett Rose-ra és Jackre, és majdnem elpirult, ezért inkább kimondta az első dolgot, ami az eszébe jutott. Végül is talán tényleg van ebben valami kifacsart logika.

Először is: akármit gondol is Ákos, ha Dina nemet mondott volna, azzal valami olyat vett volna el a férfitól, amit akár meg is adhat neki, hiszen nincs abban semmi, ha lefesti, nem?

Másodszor: ha újra elmenekül előle, azzal nem ér el semmit, talán csak tovább fokozódik köztük ez a megmagyarázhatatlan vonzás, mígnem aztán úgy robbanna, hogy nem lenne rá semmilyen befolyásuk – így legalább nem lesznek tanúk, bármi is történjen.

Harmadszor: Ákos szép helyen lakik, egy hét nyugalom, egy hét emberek nélkül – az maga a mennyország Dina számára.

Vajon ennyi indok elég? Egyáltalán miért akar annyira számot adni magának erről? Hiszen most már mindegy. Mikor a férfi felajánlotta, hogy hazaviszi, nem tétovázott igent mondani. Aztán közölte, hogy ha nem bánja, már ma nála aludna. Ákos persze nem bánta. Megegyeztek, hogy jövő hét vasárnap reggelig marad nála, aztán nem is szóltak többet egymáshoz. Megálltak Dina albérlete előtt, a férfi a kocsiban várt rá, míg összedobált néhány cuccot, most pedig úton vannak Hanga-bokorba.

Dina érzi, hogy vezetés közben a férfi lopva-lopva rápillant. Olyan pillantás ez, ami fel nem tett kérdéseket, ki nem mondott szavakat hordoz magában. A férfi feszültsége lassan növekszik, és végül eljön az a pillanat, amikor Dina nem bírja tovább.

– Ki vele!

– Mivel? – ráncolja össze a homlokát a férfi, a hangja közönyös, de Dinát nem veri át.

– Akarsz valamit kérdezni, látom rajtad – fonja maga előtt keresztbe a karját a lány, és tudja, hogy látszik rajta, hogy megmakacsolta magát, de ezt egyáltalán nem bánja.

Ákos rápillant és elmosolyodik, aztán viszont újra az útra fordítja a figyelmét.

– Csak elgondolkodtam, nem számít – hárít halkan.

– Mióta elindultunk, emészted magad ezen, szóval szerintem sokkal egyszerűbb lenne, ha tisztáznánk azt a valamit, ami nem számít – mondja Dina könnyedén, de azért a hangjában érződik az eltökéltség.

– Honnan tudod? – les felé Ákos összevont szemöldökkel.

– Mondtam, hogy általában értem az embereket – emeli meg a vállát Dina. – Csak alapos megfigyelés kérdése az egész – fűzi hozzá sután, bár nem érti, miért érzi szükségét a magyarázkodásnak.

Ákos nem néz rá, előre bámul, aztán finom sóhaj hagyja el az ajkát, és Dina már tudja, hogy nyert. A férfi halkan, óvatosan kérdi:

– Mi van közted és az öcsém között?

Dina egy pillanatra sem veszi le a férfiról a tekintetét. Ákos arca mintha megfeszülne, ahogy a válaszra vár. Lehetséges, hogy féltékeny lenne?

– Semmi. Csak barátok vagyunk – jelenti ki határozottan.

A férfin látszik, hogy ilyesmi válaszra számított, a vonásai viszont nem lazulnak el, nyoma sincs megkönnyebbülésnek.

– És a galériában? Amikor... megcsókolt? – Az utolsó szót szinte csak leheli, és Dina megérti, hogy Ákos tényleg féltékeny, és ami a legfurcsább – és most már tudja, hogy a férfi ezért ódzkodott belemenni ebbe a témába –, hogy bűntudata van, amiért az öccse miatt érez így.

– Rá akart venni, hogy bújjunk ágyba – mondja Dina őszintén, de a hangjában azért érezni, hogy milyen ostoba ötletnek is tartotta ezt, Ákos azonban továbbra sem nyugszik meg.

– És nem sikerült neki?

– Nem. – Dina csak nehezen tartja vissza a nevetését. Aranyosnak találja Ákos féltékenységét, talán azért, mert sose akarta őt annyira senki, hogy féltékeny legyen rá – van ebben valami kedvesen megható.

– De megcsókolt – morogja a férfi továbbra is komoran.

Dina égnek emeli a tekintetét.

Ez most komoly?

A férfira sandít. Ákos mereven bámulja az előttük húzódó utat, a szája keskeny vonal, és Dina érzi, hogy az a jelenet beleégett a férfi agyába, hogy nem fog rajta túllépni, legalábbis addig nem, amíg...

– Állj félre! – szólal meg hirtelen a lány.

– Mi? – pillant rá értetlenül, kizökkenve minden bizonnyal komor gondolatai közül a férfi.

– Gyerünk, állj félre! – ismétli meg Dina, ezúttal nagyobb vehemenciával.

– Az autópályán vagyunk, nem állhatok csak úgy félre! – tiltakozik Ákos, az értetlenség feszültté teszi az ajkáról lepattanó szavakat.

– Tedd ki az elakadásjelzőt vagy bánom is én, de állj félre! – Dina nem hajlandó tágítani – vannak dolgok, amiknek meg kell lenniük, és egy bizonyos dolognak most jött el az ideje.

– Baj van? – A férfi hangjában aggodalom, igazi, őszinte aggodalom. Dinának ez szívet melengetően jólesik.

– Csak állj félre! – mondja újra nyomatékosan, és közben nagyon igyekszik nem mosolyogni.

– De ugye nem akarsz kipattanni és itt hagyni? – kérdi Ákos lassítás közben. – Csak jelzem, hosszú az út visszafelé, gyalog.

– Állj már félre! – kiáltja Dina türelmetlenül, de nevetéssel küszködve, mert a férfinak fogalma sincs arról, hogy mit tervez, és ettől az a remegő izgatottság valahol a gyomra tájékán csak tovább erősödik...

Miközben a férfi óvatosan lehúzódik az út szélére, Dina kikapcsolja a biztonsági övet, majd teljes testével Ákos felé fordulva feltérdel. Ákos nem állítja le a motort, de ahogy megállnak, riadt tekintettel a lányra néz.

Dina egy pillanatig sem tétovázik. Közelebb hajol, kezét a férfi tarkójára csúsztatja, és anélkül, hogy Ákosnak akár csak esélye lehetne megszólalni, ajkát az ajkára tapasztja. Csak könnyedén és lágyan érinti, hogy épp csak megérezhessék egymás ízét. A férfi meglepődik, Dina érzi az ajka riadt mozdulatlanságán, de ez csak pár röpke másodperc, aztán máris ugyanúgy ízleli őt, ahogy ő a férfit. Nem kapkodják el, egyikük sem siet. Ajkaik simogatják, finoman becézik egymást, csak tapogatózás, ismerkedés ez.

Dina szíve őrülten dobog, és az egész testében érzi azt a szédítő bizsergést, amit eddig mindig, ha egymáshoz értek, de ezúttal felkavaróbb és erősebb, mintha minden gondolatot ki akarna belőle söpörni, hogy hely maradjon a nyomában támadó vágynak, ami úgy csap le rájuk, olyan alattomosan és váratlanul, hogy egyikük sem képes ellenállni, visszafogni. Nem lehet mást tenni, csak belemerülni, megremegni a kéjtől, darabokra hullani a gyönyörtől. Az ajkak éhesek, a nyelvek türelmetlenül törnek előre – még többet és még és még...

A férfi íze olyan, akár az alkonyat. Titkokkal teli, egyszerre édes és félelmetes, csábító és mégis megnyugtató.

Ákos keze Dina derekára csúszik, érintése perzselő, és Dina már az ölében ül – fogalma sincs, hogy –, karját a nyaka köré kulcsolja, aztán azonban képtelen ott megmaradni, ahogy a csók egyre éhesebb, egyre követelődzőbb, meg kell érinteni a férfit, így egyik keze az arcát érinti, a borostás bőrt, a másik már a vállát simítja, aztán a mellkasát, és aztán tenyere alatt megérzi Ákos szívdobogását. Erős, gyors, határozott ütések, és Dina hozzápréseli magát a férfihoz, mert úgy érzi, ezek a szívdobbanások hívják, csábítják, játékra kérik.

Ákos keze a derekáról a hátára, majd a fenekére csúszik. Dina minden lassú érintésbe beleborzong, de ez mégsem elég, többet akar, sokkal többet, meztelen bőrén érezni a férfi bőrét, azt akarja, hogy az izzó forróság kettejük között lüktessen, összetapadó testük között... és ez megijeszti annyira, hogy elhúzódjon, nem nagyon, csak picit.

Dina homlokát Ákos homlokának támasztja, és próbál levegőhöz jutni. A gondolatai szédült iramban kavarognak, a hitetlenségtől egészen a pillangókig, bár igazság szerint nem érti, hogy ki volt az, aki pillangók szárnyverdeséséhez hasonlította először azt az őrült érzést, ami most a gyomrában kavarog, mert szerinte inkább ezernyi kolibri költözött belé, hiszen a kolibrik olyan gyorsan képesek mozgatni a szárnyukat, hogy azt az emberi szem nem is képes követni – és most tényleg ilyesmin gondolkodik élete legjobb, legfelkavaróbb, legemésztőbb csókja után?

Elmosolyodik, majd felemeli a fejét, és Ákos szemébe néz.

– Most már egálban vagytok, úgyhogy elfelejtheted, hogy Krisz megcsókolt – jelenti ki halk, vágytól mély és érzéki hangon.

***

Ákos döbbenten mered a lányra, aztán féloldalasan elmosolyodik, és anélkül, hogy a lány ellenkezhetne, közelebb hajol, és már újra érzi is a lány szédítő ízét, ami tavasz lenne, ha megfestené, napsugaras, édes illatokkal és fehér-rózsaszín ízekkel teli tavasz...

Ajka és nyelve könnyedén játszik a lány ajkával, egyszerű, de végletekig felkavaró természetességgel. Mikor a lány az első döbbenet után válaszol a hívásra, a szenvedély újra birtokba veszi a testüket. Ákos úgy érzi, felforrósodik körülöttük a levegő – talán már párától szürkék az ablaküvegek...

És lehetetlen abbahagyni. Érezni kell a lány ízét, érezni, ahogy érint, ahogy érinti és többet akarni, egyre többet...

Merevedése a lány öléhez préselődik, amikor a lány – talán önkéntelenül – mozdul, mintha közelebb akarna hozzá kerülni, mintha egészen eggyé akarna válni vele. Ákos majd' beleőrül, hogy ruhák választják el egymástól a bőrüket, hogy szűk a hely, hogy...

Fogalma sincs, honnan van ereje, de elhúzódik. Az autópályán vannak. Ez most nem a megfelelő hely és idő. A legkevésbé sem.

– Most már leköröztem – súgja rekedten –, úgyhogy tényleg elfelejthetem.

– Akkor ezt a kérdést azt hiszem, kellőképpen tisztáztuk – mosolyog rá Edina. Az arca kipirult, a mellkasa szaporán emelkedik és süllyed.

Ákos félrebillenti a fejét, mélyen a lány szemébe néz. Mikor ugyanazt a vágyat látja lángolni a kék tekintetben, mint ami őt is emészti, a szíve nagyot dobban. És hirtelen egyáltalán nem érdekli már, hogy ez itt nem a megfelelő hely és idő.

– Nem, szerintem még egyáltalán nem tisztáztuk kellőképpen – állapítja meg lassan, megfontoltan, aztán szavai higgadtságával ellentétben hevesen és szenvedéllyel telten újra a lányhoz hajol.

Lenyűgözi az érzés, ami birtokba veszi a testét. Az, hogy nem múlik, hogy nem enyhül, hogy átjárja és minden apró mozdulatnál, ahogy az ajkuk súrlódik, ahogy a nyelvük egymáshoz ér, ahogy a lány keze a mellkasát érinti, ahogy az övé Edina fenekébe markol, minden-minden mozdulattal több lesz, erősödik, és nem múlik, egy ecsetvonásnyit sem. Ez az érzés marad, és betölti, és úgy érzi, ezt el sem lehet viselni...

Egek, hiszen csak csókolóznak! Milyen lesz, ha szeretkezni fognak? Belehal?

Ezúttal megint a lány húzódik el. Ákos tudja, hogy neki nem lenne ereje. Meg akarja tartani ezt az érzést, mert soha semmit nem érzett még olyan mélyen, olyan erősen, mint ezt a szédületet. Nem akarja elengedni, nem akarja, hogy elmúljon, mint minden más. Annyira akarja, hogy maradjon...

– Talán... – pihegi Edina –... talán most... ezt abba kellene hagynunk.

Ákos félrebillenti a fejét, elveszi a kezét a lány fenekéről, majd felemeli és hüvelykujjával végigsimít a lány duzzadt, kivörösödött ajkán. Milyen gyönyörű – napkelte csillanása egy harmatcseppen... Ákos mosolyog. Szeretné tudni, hogy mit érez most Edina. Vajon ugyanazt, amit ő? Vajon ez számára is különleges volt? Több? Más? Vagy ugyanolyan, mint bárki mással? Talán mégis jobb, hogy nem tudja, talán nem bírná elviselni, ha kiderülne, hogy Edina számára ebben semmi különleges sem volt.

A lány mosolyogva még utoljára ajkához érinti puha, ingerlő ajkát, nem csók ez, csak érintés, egy szelíd simogatás, egy röpke búcsú – mint a távolodó madarak röpte. Aztán megpróbál visszamászni az anyósülésre, de előbb a sebváltóba, aztán a műszerfalba veri be a lábát. Mikor sehogy sem képes úgy mozdulni, hogy jó legyen, tehetetlenül felnevet.

– Azt hiszem, itt ragadtam – mondja Ákosra nézve. – Egyáltalán hogy kerültem ide?

– Azt hiszem, ahhoz nekem is közöm volt – feleli Ákos, és az ő hangjában is nevetés bujkál.

– És most nem akarnál véletlenül segíteni?

– Igazság szerint nem – ingatja meg a fejét a férfi, és bár szeretné visszatartani, az ajka mégis gyanúsan, árulkodón felfelé kunkorodik.

– Miért? – kérdi meghökkenten a lány, aztán mintha megértené, elmosolyodik. – Tetszik neked, hogy itt vagyok.

– Nagyon tetszik – bólint Ákos.

Edina játékos mosolya erre érzékivé és ravasszá válik, majd úgy mozdítja a testét, hogy újra szorosan Ákos merevedéséhez simuljon az öle. A férfi önkéntelenül felnyög.

– Boszorkány vagy – suttogja.

– Lehet – kacsint rá a lány –, de ez itt és most akkor sem a megfelelő idő és hely, nem gondolod?

Ákos jelenleg nem igazán tud gondolkodni. Ami azt illeti, nem is akar. Csak érezni, mert így még soha nem érzett. Nézi a lányt, nézi a kék szempárt, és nagyon szeretné, ha nem érezné, hogy lassan elillan a vágy, a szenvedély, nagyon szeretné, ha képes lenne őket megtartani.

Csak egy egészen aprót bólint, aztán segít visszamászni a lánynak az anyósülésre. Nem néz rá, de érzi, hogy Edina őt figyeli, érzi a kérdéseket a tekintetében, érzi, amint választ követelve neki szegeződnek. Ő azonban nem akar most beszélni. Még érzi a vágyat, halványan még dereng benne, még nem múlt el teljesen, és az utolsó pillanatig élvezni akarja, küzd azért, hogy megtartsa, elkeseredetten, eleve kudarcra ítélve, de akkor is küzd...

Mire visszairányítja az autót az útra, már szomorú komorság lesz úrrá rajta, aztán nem marad más, csak a jól megszokott üres nyugalom. Ha egyszer saját magát festené meg, tompán fehér lenne az egész vászon, itt-ott halványan felsejlő, derengő színek, de mind kopott, mind sápadt, visszhangtalan...

Meglepi, amikor a sebváltón tartott kezére hirtelen Edina keze simul. A beletörődő nyugalom nyomban elillan, pedig ez csak egy pihekönnyű érintés, nincs benne semmi szenvedély, semmi érzékiség, mégis újra jön az a furcsa bizsergés, a nyomában pedig, bár nem olyan elsöprő lendülettel, de ott van a vágy is, és amikor a lány finoman megszorítja a kezét, majd ott hagyja és nem veszi el, az érzés egészen egyszerűen nem múlik. Ákos ajkán halvány, mégis boldog mosoly.

Edinára pillant, de a lány csukott szemmel, bágyadt-boldog mosollyal az ajkán hátradöntötte a fejét, és nem rezzen. Ezt a mosolyt is meg kellene festeni...

Ákos nem tudja, miért érinti a lány, nem tudja, hogy maga miatt, miatta, vagy csak ő is érezni akarja ezt a különös kapcsolatot kettejük között, de igazából ebben a pillanatban nem is érdekli, mert az érzés továbbra sem múlik...