„de ha már itt vagy, vágj bele" (Szabó Lőrinc)

Határozottan felesleges a jelenléte, pedig milyen jó ötletnek tűnt azzal távolabb tudni magától Ákost, hogy segít eltüntetni a vacsora maradványait – töpreng Dina, ahogy félrebillentett fejjel barátnőjét és annak pasiját vizsgálja, bár igazából, ha nem nézne rájuk, akkor is teljes mértékben tisztában lenne azzal, hogy a körülötte repkedő forró szikrák nem kívánnak tűzoltót.

– Oké, gyerekek, akkor én most átpályázok a kanapéra – jelenti ki, és várja a hatást, vagy legalább valamit, de Kamilla és Adrián még csak rá se néz. Igazából megkérdőjelezi, hogy egyáltalán hallották-e. Szép dolog a szerelem, tényleg, de ezek ketten néha komolyan az agyára mennek ezekkel az őrült, „azonnal letépem rólad a ruhát" pillantásokkal. Három hónapja élnek együtt, szóval most már legalább olyankor kordában tarthatnák a vágyaikat, amikor vendégeik vannak.

Még egy pillantást vet Kamillára és Adriánra, hátha elmúlt már a révület, de nincs szerencséje. Bámulatos, hogy mennyire el tudnak egymásban merülni, hogy mennyire egyszerűen képesek kizárni a külvilágot. Tulajdonképpen szeret velük lenni, jó hatással van a lelkére ez nagy boldogság, ami őket kettejüket körbelengi, és a könyvesbolt feletti lakás hangulata is mindig megnyugtatja – talán a sok fenyőbútor és a tágas tér miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen csak azért, mert ezt a lakást áthatja a szeretet és a törődés.

Dina ellép a konyhapulttól – a mosogatást Kamillára és Adriánra bízza, bár ha így haladnak, éjfél is lesz, mire végeznek. Kivesz egy sört a hűtőből – már elmúlt a fejfájása, talán azért, mert végre evett, a lasagne pedig isteni volt, úgyhogy repetázott is –, aztán elnyomva egy sóhajt a kanapéhoz lép. Ákos már állna fel, de Dina int, hogy maradjon csak, és inkább leül a földre. Elveszi a dohányzóasztalról a sörnyitót, lepattintja a kupakot, és jól meghúzza az üveget. Mennyei érzés, ahogy a sör végigömlik a torkán. Az üveget a nyakához szorítja, és élvezi a hideget. Nem mintha itt bent olyan döglesztő meleg lenne, mint kint – örök hála a légkondinak –, de azért a hideg jólesik a bőrének. Nem szívesen ismeri be, hogy ehhez talán köze van Ákosnak is...

Dina nem tagadhatja le, hogy megijeszti az a vágy, ami életre kelt benne még lent az udvaron, és sajnos azóta sem múlt el teljesen. Kívánt ő már máskor is férfit, az érzés nem idegen számára, és képes arra, hogy visszafogja magát, de ettől még ijesztő, hogy a férfi csupán kétszer ért hozzá, ő pedig mégis azt kívánja, hogy bár mindenhol érintené. Ez egyszerűen zavarba ejtő – főleg úgy, hogy tudja, Ákos ugyanezt érzi. A férfi egész vacsora alatt őt figyelte, ha Dina ránézett, akkor sem fordult el – csoda, hogy ez senkinek nem tűnt fel.

Dina hisz a szerelemben, de nem hisz abban, hogy létezhet első látásra. Kíváncsiság, érdeklődés lehet, de nem szerelem. És ami azt illeti, azt a vágyat sem tartja természetesnek, amit most érez. Bár talán nem bizonytalanítaná el annyira a vágy, ha a férfi nem zavarná össze. Akkor olyan egyszerű lenne: egy kis flört, csábítás, ágyba bújnának és vége is. Mert vége lenne, ha nem is rögtön, de elég hamar – Dina ezzel kapcsolatban nem kerget illúziókat, hiszen eddigi tapasztalatai nem adnak rá okot.

A fiúk, akikkel járt, mindig elég hamar elvesztették iránta az érdeklődésüket, idővel Dina ezen már egyáltalán nem lepődött meg – ahogy olyan sokan mondták már rá, valóban fura lány, bár ő maga inkább úgy mondaná, hogy elcseszett, de ez igazából csak nézőpont kérdése. Vagy eufemizmus – kinek hogy tetszik, de az biztos, hogy amint jobban megismerik, menekülnek a közeléből, és Dina úgy hiszi, nem fog olyan férfit találni, aki hosszabb távon képes lenne elviselni a defektjeit, vagy ahogy Kamilla szokta kedvesen nevezni: a dilijeit.

A lány lopva Ákosra sandít. A férfi hátradőlve ül, kezében sör, és kivételesen nem őt figyeli, csak bámul maga elé, mintha egészen máshol járna. A vonásai kisimultak, higgadtnak és nyugodtak tűnik. Most egyáltalán nem emlékeztet arra a férfira, aki lent volt az udvaron – elképzelhetetlennek tűnik, hogy ez az összeszedett férfi olyan szenvedélyes tekintetre legyen képes, mint ami akkor felborzolta Dina érzékeit.

A férfi – mintha csak megérezné, hogy Dina őt figyeli – hirtelen ránéz. A tekintete átható és éles, kérdésekkel teli. Ha Dina elengedné magát, tudja, hogy elveszne ebben a tekintetben. De fél, maga sem tudja, miért, ezért félrefordítja a fejét, meghúzza a sört, majd István felé fordul.

– Hogy van Oszkár? – kérdi, nem foglalkozva azzal, hogy Krisz éppen mond valamit. Ez szörnyen udvariatlan, de muszáj beszélnie, muszáj úgy tennie, mintha Ákos nem lenne jelen, és a vacsora alatt nem volt idő a kutyusról beszélni, Krisz lelkes beszámolója mindenkinek – kivéve természetesen Ákost és őt – lekötötte a figyelmét.

– Remekül – mosolyodik el az idős férfi. Dina már többször is találkozott vele, ennek ellenére most se állja meg, hogy ne képzelje el, milyen lehetett fiatalon. Biztosan sok nő szívét törte össze, leginkább a féloldalas mosolya és a huncutul csillogó tekintete miatt.

– Ennek nagyon örülök – mosolyog rá kedvesen Dina.

– Valamikor kiugorhatnál meglátogatni – veti fel a férfi.

– Örömmel. Hétfőn mehetek Giziért a kórházba...

– Ugye most nem az autódról beszélsz? – szól közbe Krisz.

Dina megrovón a férfira villantja a tekintetét. Hihetetlen, hogy alig pár hónappal ezelőtt gyakorlatilag rajongott érte – jó, ez leginkább annak köszönhető, hogy eszméletlenül jó dalszövegeket ír, és hát persze a koromsötét, rakoncátlan hajával, a határozott vonásaival és a gyönyörű kék szemével valóban hihetetlenül jóképű, de aztán megismerte, és a rajongás menten elillant, aztán pedig... igen, találkozott Ákossal, és egyszerre Krisz már egyáltalán nem tűnt vonzónak. Persze jóképű, Dina nem vak, de a bátyjával ellentétben semmit sem mozgat meg benne.

Majdnem újra Ákosra pillant, helyette azonban kényszeríti magát, hogy a beszélgetésre figyeljen. Krisz furcsán néz rá – úristen, vajon mióta hallgat már? Mit is kérdezett a férfi? Ja, az autó...

– De igen – közli, mire Krisz elvigyorodik.

– Az még hagyján, hogy Gizinek hívod, de a szerviz miért kórház? – A férfi láthatóan küszködik, hogy ne röhögje el magát.

– Miért? Végül is az, nem? Autókórház – vágja rá Dina, és nagyon élvezi, hogy a férfiak meghökkenten bámulnak rá. Rossz szokása, de szereti kibillenteni az embereket az egyensúlyukból – néha csak egy vicces megjegyzéssel, néha a szókimondásával, máskor az öltözködésével vagy a viselkedésével. Persze Dina tudja, hogy valójában mindez védekezés, de ha már így alakult, legalább örömét leli benne.

– Ugye tudod, hogy néha nagyon fura dolgokat mondasz? – fintorog az elsőként magához térő Krisz.

– Csak néha? – sóhajt megjátszott szomorúsággal Dina, majd eltúlzott mozdulattal a mellkasához kapja a kezét. – Most a szívembe tapostál.

– A te szíved kőből van – vágja rá Krisz.

– Mert a tied vajból, mi? – vágja rá Dina, élvezve a játékos szópárbajt, de ahogy ajkát elhagyják a szavak, mintha megfagyna a levegő, és ezt nem tudja mire vélni. István zavart torokköszörülése, majd tétova szavai törik meg a hirtelen rájuk nehezedő csendet.

– Szóval akkor hétfőn kijönnél?

– Lehet – pillant az idős férfira Dina. – Jövő héten szabadságon leszek, úgyhogy...

– Találtál munkát? – vág közbe ismét Krisz.

– Mondd, Krisz – néz rá Dina szigorúan –, senki sem tanított meg arra, hogy ne szólj közbe, ha a felnőttek beszélgetnek?

– Mondja ezt a legfiatalabb a társaságban – mondja a férfi évődőn.

– Kikérem magamnak, Kamilla fiatalabb nálam! – fortyan fel a lány.

– Mennyivel? Pár hónappal? Esetleg nappal? – gúnyolódik Krisz.

– Két évvel – húzza ki magát Dina, és nagyon élvezi, hogy erre Krisz szeme elkerekedik.

– Tényleg? De hát... egyszerre kezdtétek a sulit, nem? – kérdi kicsit megütközve.

– De, ez igaz, viszont érettségi után két évet kihagytam, csak utána adtam a fejem továbbtanulásra – magyarázza Dina.

– Miért? – kérdi Ákos halkan, szelíden, és sajnos a lánynak muszáj ránéznie, ha nem akar teljesen idiótának tűnni, amiért úgy válaszol, hogy közben maga elé mered vagy valahová egy távolabbi pontra.

– Úgy gondoltam, előbb megtalálom magamat – feleli mélyen a férfi szemébe nézve. Ákos leheletnyit elmosolyodik.

– És sikerült? – kérdi Krisz.

– Úgy nézek ki? – húzza fel a szemöldökét Dina, mire mindhárom férfi elneveti magát. Dina szereti, ha megnevetteti az embereket, ez vagy a meghökkentés – mindkettő kitűnő fegyver arra, hogy lássák őt, de ne akarjanak a felszín mögé nézni.

– Szóval hol dolgozol? Nem írtad, hogy máris találtál munkát – tereli vissza a témát Krisz.

– A diákszövetkezet alkalmaz, csak most már nem diákként, hanem rendesen.

Ami tulajdonképpen igen jó fej dolog tőlük, és nem lehetne oka panaszra, ennek ellenére Dina mégis elégedetlen. Dolgozott már ennél jobb és izgalmasabb helyeken is, éppen ezért fogalma sincs, hogy meddig tudja elviselni azt a monotonitást, amit ez a munkakör jelent.

– És beadtad valahová az önéletrajzodat? – faggatja tovább Krisz.

– Nem.

– Miért?

– Mert fogalmam sincs, hova adhatnám be. Igazából arról sincs fogalmam, hogy mivel is akarok foglalkozni, ha nagy leszek – rajzol idézőjelet a levegőbe Dina az utolsó szavaknál, és közben fintorog.

– Szar ügy – nyugtázza Krisz, de a lazaság ellenére Dina érzi, hogy komolyan gondolja, együttérez vele, és ez jólesik neki.

– Igen, az – sóhajtja. – De elég belőlem! Miket festesz mostanában? – fordul hirtelen Ákos felé, de csak mikor ránéz, jön rá, hogy ez elhamarkodott ötlet volt. A férfi olyan áthatóan nézi őt, mintha minden álarcot le akarna róla rángatni, mintha a lelke legmélyére akarna hatolni. Dina megborzong ettől a tekintettől.

– Igazság szerint mostanában válságban vagyok – jelenti ki a férfi lassan.

– Tényleg? – szól közbe István. – De hát a múltkor is dolgoztál, mikor átugrottam hozzád.

– Dolgozom, folyamatosan, de... kísért egy kép, amit mégsem tudok megfesteni, viszont bármi másba kezdek, egyszerűen rossz lesz – mondja nyugodtan a férfi, Dinát mégis a frász kerülgeti, mert tudja, hogy Ákos róla beszél. Fogalma sincs, miért olyan biztos ebben, de mégis biztos. Ákos őt akarja megfesteni, és Dina érzi, hogy nem fog addig nyugodni, míg ezt el nem éri. Vajon ha újabb három hónapig nem találkoznának, elmúlna a férfiban a vágy?

Aligha – fintorodik el leheletnyit Dina. Hiszen az elmúlt három hónap is csak arra volt jó, hogy még tovább fokozódjon köztük ez a furcsa, igazából nem is létező, megnevezhetetlen kapcsolat, amit valójában még kapcsolatnak nevezni is túlzás...

A beszélgetés elkanyarodik, de Dina nem követi. Újra és újra belekortyol a sörbe, és közben azon töpreng, hogy miért is ódzkodik annyira attól, hogy a férfi megfesse. Persze, nem szereti, ha fényképezik, éppen ezért nyilván egy festményen sem szívesen látná magát viszont, de ez még nem elég indok. Nem foghatja a vágyra sem, hiszen három hónappal ezelőtt az még nem volt ennyire elsöprő, épp csak felsejlett, derengett közöttük. Akkor viszont miért? Mitől fél valójában? Mert fél és ijedt, nem hazudott, mikor ezt mondta Ákosnak, a férfi egyszerűen tényleg halálra rémiszti.

Az az igazság, hogy nagyon utálja, amikor nem érti saját magát. Talán tisztábban tudna gondolkodni, ha nem lenne a férfi közelében...

– Azt hiszem, leugrom egy cigire – jelenti ki hirtelen.

– Miért? Ez már nemdohányzó-övezet? – kérdi Krisz.

– Azok ketten ott – int Dina a fejével Kamilla és Adrián felé – annyira szerelmesek egymásba, hogy időközben elfelejtettek dohányozni, végül aztán száműztek az udvarra – fintorog a lány, majd sörrel a kezében feláll. – Úgyhogy mindjárt jövök.

Már megfordul. Már megteszi az első lépést. Azt hiszi, hogy minden rendben, már épp kezdene örülni, amikor...

– Lekísérlek.

Nem, nem, nem!

– Oké, köszi – pillant vissza Ákosra, és maga sem érti, hogy mi tartja vissza attól, hogy közölje, szeretne kicsit egyedül lenni. Máskor nem okozna problémát ezt kijelenteni, könnyedén megtenné, most miért nem megy? Pedig simán foghatná a másnaposságra a magány utáni vágyát, biztosan minden jelenlevő volt már másnapos, elhinnék, Dina profi hazudó, nincsenek árulkodó jelei...

Előszedi a táskájából a cigit, aztán anélkül, hogy akárcsak egy pillantást vetne a férfira, elvonul a lépcső felé, és közben nagyon igyekszik nem szembenézni azzal, hogy igazából vágyik a férfi társaságára, vágyik arra a remegő izgalomra, ami átjárja a testét, ha kettesben vannak – sőt, igazából nem is kell, hogy kettesben legyenek, érzi akkor is, ha vannak körülöttük...

***

Ákos látja a lányon, hogy nem örül neki, hogy vele tart, és ha csak egy kicsit is lovagias lenne, valami ürüggyel mégis maradna. Egy pillanatig meg is fordul a fejében, de aztán elveti. Az utóbbi fél óra azzal telt, hogy szembesült azzal, hogy bár az elmúlt három hónapban begyűjtött minden véletlenül, óvatlanul elejtett információt a lányról, mégis minden családtagja többet tud róla, mint ő, és ez mérhetetlenül bosszantja. Szeretné egy kicsit kisajátítani magának a lányt, szeretné, ha nem kellene azt hallgatnia, ahogy Krisz barátian ugratja, ahogy... a fenébe is, már megint féltékeny! A saját öccsére – ez normális dolog vajon?

Leérve a belső udvarra, mellbe vágja a hőség. Nehezen viseli ezt a forróságot, esőre vágyik, és friss levegőre. Jövő héten hidegfront érkezik, legalábbis a meteorológusok szerint, és személy szerint nagyon bízik benne, hogy igazuk lesz. Szereti az esőt, a megtört fényeket, a tompa surrogást.

Egy szót sem szólnak egymáshoz. Edina a tölgyfa felé veszi az irányt – nyilván az árnyék miatt. Ákos tekintete az előtte ringó csípőre téved, aztán kicsit lentebb... Elkapja a tekintetét, ahogy megérzi, hogy ismét rátör a vágy. Hihetetlen, hogy ez a lány mit képes belőle kiváltani – ő, aki mindig józan, higgadt, most leginkább egy felajzott kamaszra emlékeztet. Rettenetes.

A lány rágyújt, majd az első slukk után végre a szemébe néz.

– Nem akarom eljátszani Rose-t – jelenti ki szárazon.

Ákos elmosolyodik – örül, hogy rögtön megérti, mire utal a lány.

– Oké.

– Tényleg? – néz rá gyanakodva, de azért megkönnyebbülten Edina.

– Jack csúnya véget ért, és én nem szándékszom ugyanarra a sorsa jutni – vonja meg a vállát Ákos. – Egyébként pedig nem aktképet szeretnék rólad festeni.

– Hát arra nem is tudnál rábeszélni – vágja rá a lány élesen, és Ákos majdnem azt mondja, hogy „Fogadjunk?", de visszafogja magát.

– Másra viszont igen? – kérdezi helyette.

Edina nem válaszol, csak beleszív a cigibe. Ákos alapvetően nem tartja sem egészségesnek, sem vonzónak a dohányzást, de ahogy a lányt figyeli, most mégis úgy érzi, hogy van valami eredendően erotikus abban, ahogy a cigaretta az ajkához ér, ahogy mélyre szívja, majd kifújja a füstöt, valami baljósan magával ragadó...

– Miért? – kérdi a lány félrebillentett fejjel. – Miért akarsz lefesteni? Tíz szó, érted? Tíz, ennyit beszéltünk egymással, és kijelentetted, hogy...

– Megszámoltad? – vigyorodik el Ákos. Nem tudja elrejteni a hangjából az örömet, ugyanis a lány kijelentése azt jelenti, hogy az elmúlt hónapokban nem csak ő gondolt vissza többször is arra a beszélgetésre.

– Most nem ez a fontos! – csattan fel a lány, majd megenyhülve hozzáteszi: – Egyébként igen, bár fogalmam sincs, miért.

Nézik egymást, és mosolyognak. Kicsit féloldalasan mindketten, nem gúnnyal, de már majdnem. Most nincsenek köztük vadul perzselő szikrák, most csak félszegség van, és kíváncsiság. Valahogy úgy, mint akkor, amikor bemutatkoztak egymásnak. Úgy nézik egymást, mintha kételkednének abban, hogy a másik tényleg valós.

– Nem fogsz leszállni rólam, igaz? – kérdi végül a lány, és Ákos nem tudja eldönteni, hogy szomorúságot, beletörődést vagy valami egészen mást vél kihallani a hangjából.

– Ha ez alatt azt érted, hogy nem tágítok attól, hogy lefesselek, akkor nem, nem fogok leszállni rólad – mondja halkan, de határozottan a férfi.

– Számítana valamit, ha újabb három hónapig nem látnál?

– Mert az elmúlt három hónap olyan sokat számított, igaz?

A lány egy picit elhúzza a száját. Ákosnak tetszik ez a pihekönnyű rebbenés. Ha megfestené, hófedte dombon végigszaladó csillagfény lenne...

– Kössünk alkut – mondja óvatosan, halkan a lány, mintha maga sem hinné, hogy ezek a szavak tényleg elhagyják a száját.

– Nem hittem, hogy tényleg alkudozni akarsz – utal vissza Ákos a korábbi beszélgetésükre, de természetesen kíváncsi, hogy mire akar kilyukadni ezzel Edina.

– Jövő héten szabadságon vagyok. Kapsz tőlem egy hetet. Egyetlen hetet. Bárhogy is legyen, bármi is történjen, utána elválnak az útjaink, és soha többet nem kerülhet szóba az az egy hét. A képet, ha készen lesz, ha nem, mások nem láthatják. És senki sem tudhatja meg, hogy nálad vagyok.

– Miért?

– Nincs értelme. Valószínűleg sokat fogunk még találkozni, ünnepek meg miegyéb, nem hiányzik a feszültség, vagy akár az, hogy árgus szemmel nézzenek minket, nem gondolod?

– De.

– Akkor jó. Megegyeztünk?

Ákos töprengve nézi a lányt.

Egy hét. Vajon miért akarja így? Miért megy egyáltalán bele, hogy lefesse? Mondhatná, hogy nem – bár Ákosnak fogalma sincs, hogy ezt hogy viselné, el tudná-e viselni egyáltalán. De ez akkor is egy furcsa alku, meghökkentő, merész, mégis egyszerű, hiszen ezzel mindketten jól járnak. Vagyis...

– Miért egyezel bele? Neked mi hasznod lenne ebből?

Edina nagyot sóhajt – olyan sóhaj ez, ami a kelletlenül elmondott igazságot előzi meg. A vásznon beletörődve hulló, szomorú, magányos színekkel teli falevél lenne ez a sóhaj...

– Mert a végére akarok járni annak, hogy miért zavarsz ennyire össze – mondja ki nyíltan a lány, aztán mielőtt Ákos bármit reagálhatna, elmosolyodik. – Másrészt pedig szép helyen laksz, szeretem a tópartot, és ha nyaralásnak fogom ezt fel, már nem is tűnik olyan rettenetesnek, hogy modellt kell neked állnom.

– Ülnöd – somolyog rá a férfi. Bár szívesen feszegetné még tovább a kérdést, de nem véletlen, hogy Edina könnyedebb hangnemre váltott, és nem akarja azzal elszalasztani az alkalmat, hogy nem hagy neki nyugtot. Egy hetet fognak együtt tölteni, úgyhogy reményei szerint lesz ideje megismerni. Nem mintha ettől bármit is várna. Csak meg akarja festeni a lányt, ennyi. Talán az se lenne ellenére, ha egymásba gabalyodnának – jó, tulajdonképpen határozottan nem lenne ellenére, de nem fogja magát ráerőltetni a lányra. Majd alakul... vagy nem.

Az biztos, hogy amíg Dina fél, ő nem fog közeledni. Semmi szükség rá, hogy megbántsa a lányt vagy belerángassa egy elhamarkodott együttlétbe – hiszen tényleg sokat fognak még találkozni, és akkor minden találkozás roppant kínos és kényelmetlen lenne, az pedig kinek hiányzik? Ákos pedig nem fog beleszeretni a lányba, igazából nem hisz abban, hogy képes egyáltalán szerelmet érezni – olyan igazit, sírig tartót, holtodiglan-holtomiglan szerelmet. Irigyli is Adriánt, amiért ő olyan szerencsés volt, hogy megtalálta azt a nőt, aki tökéletes társa, de ehhez tényleg szerencse kellett. Vagy a sors keze. Vagy ki tudja. Ákos nem gondolkodik ilyesmin, egyszerűen csak nem hiszi, hogy ez számára is megadatna – túl csökevényesek ahhoz az érzései, hogy bárki beleszerethessen...

– Nos, mit mondasz? – zökkenti ki a lány a töprengésből.

– Benne vagyok – bólint Ákos.

– Akkor kezet rá – nyújtja előre a lány a kezét, majd hirtelen picit visszahúzza, de Ákos tétovázás nélkül megragadja. És igen, újra itt van a bizsergés...

– Te is érzed, ugye? – kérdi finoman.

– Te is? – néz rá meglepetten a lány, majd elkapja a kezét.

Ákos bólint.

– Tudod, igazából te is zavarba hozol engem – jegyzi meg lágyan, talán csak azért, hogy valamelyest megnyugtassa a lányt.

Edina nem mond semmit, de Ákos úgy véli, hogy a kis mosolyt, ami az ajkára kunkorodik, leginkább a hála szüli.

– Mire gondolsz most? – kérdi a lányt.

– „Akár a kő, olyan vagyok, mindegy mi jön, csak jöjjön" – mondja Edina, majd picit megemeli a vállát, és hozzáfűzi: – Pilinszky.

– Szereted a verseket? – mosolyodik el Ákos, és sajnos nem tudja elrejteni a hangjából, hogy picit meglepődött. Edina valahogy nem tűnik olyan lánynak, aki rajongana a költészetért.

– Nem nézted volna ki belőlem, mi? – vonja fel a szemöldökét a lány.

– Ugye tudod, hogy erre nincs jó válasz?

Edina gyöngyöző kacagása betölti az udvart. Pipacsok – gondolja Ákos –, szemtelenül piros pipacsok egy tavasz csókolta zöld mezőn...

– Azt hiszem, érdekes egy hétnek nézünk elébe – jelenti ki aztán.

– Én is azt hiszem – bólint Ákos, és közben arra gondol, hogy Edina minden mozdulatát, rezzenését, hangját meg tudná festeni, egytől egyig mindet. Talán sose unná meg őt festeni...