„... nem a függöny, nem a szél. A lebbenés" (Fodor Ákos)

Dina nem mozdul az ágyról. Bár nem fázik és nem is álmos, de összekuporodva magára húzza a takarót, a háta mögé teszi a kispárnáját, és aztán csak ül maga elé meredve.

Még hallja a férfi lépteinek halk dobbanásait, még hallja az ajtó kattanását, a kattanást, ami végleg elválasztja őket egymástól. Szeretne sírni, mert akkor talán megkönnyebbülne, de a könnyek nem jönnek, akkor sem, ha hosszan néz maga elé pislogás nélkül. Egyetlen, árva könnycsepp sem akarja megváltani.

Tudja, hogy Ákos végre megértette őt. Érezte a fájdalmát, de csak egy egészen apró, szúró fájdalom volt ez. Amit a férfi azóta érez, az megfoghatatlan. Nem nyugalom, nem boldogság, egyszerűen csak valami fura, megingathatatlan bizalom és... szeretet. Szeretet, ami törődni akar, ami félt, ami aggódik. Nem akarja ezeket érezni. Nem akarja tudni, hogy Ákos még most sem adja fel. Nem akarja újra és újra hallani a szavait: „Minden rendben lesz."

Nem akar hinni ezekben a szavakban.

Nem akarja, hogy hinni akarjon ezekben a szavakban.

Úgy érzi, a férfi olyasmibe kapaszkodik, amit el kellene engedni. Mint egy faágon didergő utolsó, magányos falevél.

„Minden rendben lesz."

Nem, semmi sem lesz rendben, semmi sincs rendben, akármit is hisz a férfi.

***

Ákos már leállította a motort, de mégsem képes kiszállni az autóból. Ül a kormánykerékre hajolva, és Edina szavain töpreng. Megkísérti a bizonytalanság. De ha arra gondol, hogy Edina nélkül éljen, ha arra gondol, hogy más az, aki miatt meg kellene törnie az átoknak, akkor olyan harag lobban benne, ami még őt magát is megijeszti.

Neki nem kell más. Neki Edina kell, ennyi az egész. Tudja ezt, és nem, ez nem makacsság vagy elvakultság, ez egyszerűen egy olyan tény, ami benne olyan tiszta, mint az újszülöttek ártatlan tekintete. És ha kell, hát szembeszáll bárkivel és bármivel, de ők ketten igenis együtt lesznek.

Felsóhajt, kiegyenesedik és hátradől. Bár ne okozott volna fájdalmat Edinának – rossz volt látni a lányt megtörten, és még rosszabb tudni, hogy ezt ő okozta. Óvatosabban és finomabban kell közelednie felé, lassan és türelemmel. Edina most fél – a csalódástól, a fájdalomtól, és Ákos tudja, hogy ha az ő szemszögéből nézi, akkor ezeknek mind van alapja. Ezért kell megmutatnia a lánynak, hogy bár talán tényleg folyamatosan születik és haldoklik benne a szerelem – de ha meg is hal, mindig újjá fog születni. Mindig.

Aztán egyszer talán majd marad...

***

Már besötétedett, de Dina még mindig a falnak támasztva a hátát ül az ágyán. Korábban rávette magát, hogy kimenjen vécére, hogy lezuhanyozzon, enni is akart, de a torka összeszorult, és egyetlen falatot sem tudott leerőltetni rajta.

Az éjszaka most mintha visszatartaná a lélegzetét, mintha némán, önmagába dermedten várna.

Az üresség a szíve mélyén olyan, mint a csend, ami poros, pókhálós pincében feledett megkopott, megfakult könyv lapjai között lehet.

***

Ákos áll a vászon előtt. A vászon még fehér és néma. A férfi hagyja, hogy ez a fehér betöltse, hogy elcsendesítse az érzéseit, hogy odabent olyan hallgatag legyen, mint amilyenek a csillagtalan, téli éjszakák.

Mosolyog, mikor puhán és lassan, könnyed derűvel valahol a lelke mélyén havazni kezd...

***

Dina nincs magánál, nincs igazán ébren. Minden tétován elrebbenő másodperc, mintha az ébredés lenne maga, az a zavaros pillanat, amikor az álom még közelibb, mint a valóság. Beszélnek hozzá, de nem érti. Látja, hogy mozog az emberek szája, de egyszerűen nem hall.

Talán innia kellene egy kávét...

***

Ákos a műterem padlóján fekve riad fel. A keze, a ruhája csupa festék. A tekintete még álomtól ködös. Egy pillanatra még olyan zavaros benne a jelen, hogy tétován megrebben a karja, mintha ölelni, érinteni akarna.

Talán innia kellene egy kávét...

***

Dina fekszik az ágyon, Kamilla az ágy mellett ül, és fogja a kezét. Nem beszélnek, de jó érzés, hogy nincs egyedül.

Gyűlöli, hogy tudja, amit most érez, azt valójában Ákos érzi, ezt a nyárdélutáni, álmos fényekkel teli boldogságot, és gyűlöli, hogy a pillanat benne nem valóság, pedig ha behunyja a szemét, látja a férfi mosolyát, és a fájdalom összevérzi a múltat a szívében...

***

Ákos törökülésben ül a lassan születő festmény előtt. Könyöke a térdén, álla összekulcsolt ujjain.

„– Ha megfesteném ezt a pillanatot, csak egy összegyűrt, fehér lepedőt festenék, amint szétterül rajta a bágyadt madárdaltól halk fény...

– És hogy festenéd meg a madarak dalát?

– Édes színekkel.

– És milyenek az édes színek?

– Mint amilyen az ízed..."

És feldereng benne Edina csendes mosolya, aminek szegletébe titok bújik – már-már megszállottan nyúl az ecset után.

***

Odakint álmosan zuhog az eső. Dina a tenyerébe támasztva az állát bámulja a fodrozódó pocsolyákat az iroda ajtaján keresztül. Nézi az embereket, az autókat, nézi az élet lassú hömpölygését, és ebben a pillanatban úgy érzi, ő kívül esik mindezen, mintha az idő nem létezne, csak valami különös mámor, ami olyan, mint a lebegés, vagy mint amilyen a súlytalanság lehet.

Érzi magán az irodában lézengő diákok aggódó tekintetét – akik ismerik, nem ilyennek látták eddig, és most nem nagyon tudnak ezzel a helyzettel mit kezdeni. Úgy járnak és beszélnek körülötte, mintha haldokló beteg lenne. Az értetlenségük és zavartságuk néha még megérinti, de mások érzései egyre inkább kifakulnak belőle.

Dina még nem döntötte el, hogy ez megkönnyebbüléssel tölti el, vagy inkább félelemmel. A saját érzései is mintha távoliak lennének. Ami valóság most, az csak a zene. A zene, amit azért hallgat, hogy ne hallja magában azt a másikat, ami egész nap kísérti.

– Dina?

– Igen? – rezzen össze a lány, majd Lénára emeli a tekintetét.

– Nem lehetne, hogy valami mást hallgassunk? – kérdi óvatosan. – Ez a szám kicsit... deprimál.

Dina elmosolyodik.

– Ahhoz képest, hogy milyen fiatal vagy, határozottan fura szavakat használsz – jegyzi meg. – Több vizsgaidőszakot is ezzel a számmal éltem túl. Pontosan mi deprimál benne?

– Tudod te nagyon jól, és ne várd, hogy megismételjem – mondja Léna kedvesen megrovó tekintettel – csak ő képes így nézni az emberre. Dina elmosolyodik – szereti, hogy bármi is történjen, Léna nem káromkodik, ez egyszerűen tiszteletreméltó.

– Pedig hidd el, néha határozottan jó érzés kimondani, hogy „leszarom" – feleli bágyadtan Dina.

– Nem hiszem, hogy nálad ez jelenleg sokat segítene – vonja meg Léna a vállát, és kicsit szomorúan néz Dinára.

– Hát nem, tényleg nem – motyogja Dina, majd elindítja azt a másik számot, amit olyan makacsul próbált kiverni a fejéből. Léna bólint egyet, és elmosolyodik – állítása szerint beleszeretett ebbe a zenébe. Ami azt illeti, Dina is így érez.

Az élet pedig lassan hömpölyög tovább, és ha Lénának köszönhetően néhány tétova pillanatra újra részesévé is vált, most megint kizuhan belőle.

Mert ezt a zenét Ákossal hallgatta együtt...

***

Ákos hajnalban, a műterem kanapéján fekve riad fel. Edináról álmodott, és most fájón merev odalent. Felsóhajt.

Nem, ő ezt nem bírja, annyira vágyik a lányra, annyira vágyik arra, hogy érintse, hogy az szinte már nem is elviselhető. Ha biztos lehetne benne, hogy nem okoz vele fájdalmat Edinának, már rég kocsiba ült volna, és ott lenne a lány szobájában, és csókolná az ajkát, aztán a nyakát, és a lány bőre olyan forró lenne, hogy perzselné a száját, és már hallja is, ahogy Edina felnyög... és Ákos keze önkéntelenül mozdul, ujjai kemény férfiasságára fonódnak, de közben azt képzeli, hogy Edinát érinti, és mintha érezné most az ízét...

***

Dina forróságról álmodik. Amikor hajnalban felébred, a teste kielégületlenül sajog, és fájnak a valaha volt érintések és csókok.

Behunyja a szemét, és amikor keze tétován végigsimít a hasán, szinte szégyelli, hogy Ákosra gondol, mert ez olyan, mintha kihasználná a férfit, aki erről a pillanatról mit sem tud, de mégse képes megállni, szüksége van rá. Hogy úgy tegyen, mintha érezné, mintha itt lenne mellette...

Mikor a legérzékenyebb pontját érinti, érezni véli a férfi illatát, a csókja ízét...

***

Ákos számára jelenleg nem létezik az idő. Fogalma sincs arról, hány óra van éppen, arról se, milyen nap, de tulajdonképpen már a hónapban sem biztos. Csak azt tudja, hogy festenie kell.

Már nincs szüksége a vázlatfüzetre – talán igazából sosem volt rá szüksége. Be se kell hunynia a szemét, Edina bármelyik mozdulatát, a legapróbb rezdülését is képes maga előtt látni. Igazából számára jelenleg Edina az egyetlen valóság.

És ahogy festi őt, a szíve gyorsabban dobog, és amit érez, az színekké és formákká lesz a vásznon...

***

Dina unottan ül a konyhában. Előtte tányér, rajta valami paradicsomos szósszal leöntött tészta. Ennyihez volt kedve. Tésztát főzni, azt pedig leönteni egy üveges mártással – azt se tudja, milyen, csak leemelte a boltban a polcról és a kosarába tette. Most nem érzi az ízét. Eszik, mert enni kell, de az ízek már napok óta kikoptak belőle, és az éhség, ami gyötri, akkor is, ha éppen eszik, pillanatokra belemar a gyomrába olyan erővel, hogy megszédül tőle.

Megingatja a fejét, és leteszi a villát. Ezt nem hagyhatja tovább, és nem maga miatt. Felemeli a telefonját, és hívást kezdeményez.

– Dina, rég hívtál!

– Szia, István! – mosolyodik el erőtlenül a lány, nem mintha számítana, hiszen az idős férfi úgyse látja, hogy mennyire nyúzott. – Ne haragudj, hogy zavarlak, de... megtennéd, hogy viszel Ákosnak valamit enni? Szerintem napok óta nem evett.

***

– Honnan tudtad? – kérdi Ákos. A konyhaasztalnál ül az apjával, és lelkesen tömi magába a rakott krumplit.

– Nem én tudtam.

Ákos összeráncolt homlokkal néz fel a tányérból. Az apja szája szegletében hamiskás mosoly bujkál.

– Dina felhívott, és közölte, hogy szerinte napok óta nem ettél. Honnan tudta ezt, fiam?

Ákos hátradől, összekulcsolja a tarkóján a kezét, behunyja a szemét, aztán felnevet. A hangjában a boldogság még ebben a komor, szomorkás időben is olyan, mint a napsütés.

***

Dina a könyvesbolt sarkában ül összekuporodva az egyik fotelben. Kezében könyv, de nem olvas. Ez az utolsó könyv, amit Kamillától kapott, kettőn már túlvan – bár igazából már az első után úgy érezte, hogy szeretné megfojtani a barátnőjét, amiért olyan könyvet adott a kezébe, amiben egy festő az egyik főszereplő. Aztán rájött, hogy erről nem Kamilla tehet, hiszen a könyv akarta őt, és amit emiatt érzett, az olyan zavarba ejtő és fájó volt, hogy inkább olvasott tovább...

A boltban több vásárló is lézeng. Egy fiatal pár. Két idős hölgy Kamillával beszélget éppen. Egy kisfiú műanyag, pici repülőgéppel a kezében szaladgál körbe-körbe az anyukája körül.

Nézi őket, és nem érez semmit. Nem érzi, amit éreznek, csak puha csendet, amiben olyan jó és könnyű elmerülni. Már kezdi megszokni, hogy nem törnek rá hívatlanul mások érzései. Eleinte nehéz volt, idegen és furcsa, mintha elvesztett volna valamit, de most már szereti, hogy úgy nézhet az emberekre, hogy közben nem érzi, amit éreznek, hogy most már aki idegen, tényleg idegen. Van ebben valami megnyugtató.

Bár azért igyekszik nem túlzottan hozzászokni ehhez az érzéshez. Nem tudja, meddig marad így, meddig tarthat ez még. Hiszen előbb-utóbb Ákos feladja majd, és akkor talán ő is képes lesz elengedni a férfit...

Nem veszi észre, hogy Adrián leül mellé a másik fotelbe, csak amikor a férfi megszólal.

– Jól vagy?

Dina ránéz, az ajka fáradt félmosolyra húzódik.

– Aha.

– Ez nem volt meggyőző – jegyzi meg Adrián, és Dina számára egészen szokatlan, hogy nincs a hangjában gúny, csak valami kicsit szomorkás megértés.

Dina nem válaszol. Persze, hogy nem volt meggyőző, mert hát egyáltalán nincs jól.

– Szeret téged – mondja csendesen Adrián, és áthatóan néz a lányra.

Igen, Dina tudja ezt. Ákos szereti. De meddig? Nem festhet örökké...

– És az átok? – kérdi halkan.

– Talán csak idő kérdése.

– És ha nem?

– Nem fog elengedni – közli csendesen a férfi figyelmen kívül hagyva Dina éles, fájdalommal teli kérdését.

A lány gúnyosan elmosolyodik.

– Talán csak idő kérdése.

***

Ákos számára a valóság már nem valóság, és a múlt nem múlt. Csak pillanatok léteznek, amelyek már megtörténtek, de mégis, ahogy megszületnek a vásznon, most történnek csak...

„– Miért szeretsz ennyire a víz alatt úszni?

– A csendet szeretem, ami a víz alatt van."

És Ákos megfesti ezt a csendet is, kék színekkel teli csend, érzések nélküli morajlás.

„Félálomtól maszatos délelőtt.

– Csukd be a szemed! Nem ér lesni!

Edina huncut mosolya. Mindketten meztelenek. Ákos behunyja a szemét, az ajkán féloldalas mosoly. Érzi a matrac süllyedésén, hogy Edina feltérdel.

Aztán egyetlen ujj finom, puha érintése a mellkasán. Ákost forróság önti el az érintésre. Aztán a vékony, törékeny ujj továbbsiklik a hasára, lassú köröket rajzol, majd tovább a derekára, és akkor Ákos kuncogni kezd.

– Igen, tudtam, hogy csiklandós vagy! – kiált fel Edina vidáman, majd felnevet, ahogy az ujja újra mozdul. Ákos hirtelen felül és elkapja a kezét, aztán maga alá gyűri a nevetve tiltakozó lányt.

– Vajon te hol vagy csiklandós? – kérdi töprengést mímelve, mire Edina ajkára csábító, érzéki mosoly kunkorodik.

– Derítsd ki! – suttogja."

Megfesti ezt a suttogást, és megfesti a nevetésüket, és megfesti azokat az órákat, amikor végigcsókolta Edina testét, és szándékosan a nyakánál kezdte, mert tudta, hogy így sokáig tart, mire elér a lány talpáig.

„– Tetszett? – kérdi halkan, kicsit félve Ákos. Jó, hogy a lány a mellkasának dől, így nem látja most az arcát.

– Igen – mondja Edina elgondolkodón. – Határozottan tetszett.

A férfin megkönnyebbülés fut végig. Fogalma sincs, miért olyan fontos számára, hogy egy általa szeretett filmet a lány is szeressen, mégis fontos, mégis számít."

Megfesti ezt a pillanatot is, és közben mosolyog, mert minden, ami Edina, boldoggá teszi. Minden pillanatuk. Talán csak ennyi kell a boldogsághoz – együtt lenni azzal, akit az ember szeret.

***

Dina nem bírja elviselni. Fáj a szerelem, amit Ákos érez. Fáj a vágyakozás. A férfi szilárd hite, hogy együtt lesznek. És fáj, hogy legszívesebben úgy, ahogy van, most azonnal autóba ülne, és rohanna hozzá nem törődve semmilyen lehetséges következménnyel, mert annyival egyszerűbb és könnyebb lenne elhinni, hogy nem számít az átok...

A mobiljáért nyúl, szüksége van arra, hogy valaki visszatartsa. Éjszaka van, de ez most nem számít.

– Kamilla... – suttogja megtört hangon a telefonba, mikor a barátnője a sokadik csörgés után végre fogadja a hívást.

– Megyek – feleli álmos hangon a lány, és Dina összekucorodik az ágyon, és kényszeríti magát, hogy ne mozduljon, mert ha megmozdul, bármi megtörténhetne...

***

Ákos megfesti Edina minden mosolyát, a lépteit, a nevetését, a hangját, azt, ahogy a vállát vonja meg, megfesti a szeretkezéseiket, a csendjeiket, a beszélgetéseiket, az álmos reggeleket, az együtt főzéseket, a sétákat – mindent, ami történt.

Aztán megfesti a kételyeket és a félelmet, mert nem akar semmit sem elhallgatni. Megfesti a fájdalmat, ajtók csukódását és elkapott tekinteteket és félrefordított fejeket. Megfesti az elutasítást és a haragot.

Aztán megfesti a reményt...

***

Dina tudja, hogy Ákos fest. Tudja azt is, hogy a férfi még nem adta fel. Még küzd. Nem az érzéseiért, hanem érte. És ez különös melegséget csempész a szívébe, amit nem akar ugyan elfogadni, de tenni ellene mégsem tud.

– Figyelj, ezt csak neked, csak most! – viharzik be vidáman az irodába Léna. Dinához szalad, az íróasztal mellé ejti a táskáját, majd elhessegeti a lányt a géptől.

Dina mogorván áll fel, és adja át a helyét. Léna kattint párat, röviden gépel, feltekeri a hangerőt a hangszórón, aztán vigyorogva Dina felé fordul, és a felcsendülő hanggal egyszerre kezdi énekelni:

– Hakuna matata, milyen gyönyörű szó... Gyerünk, Dina, táncoljunk! – pattan fel a székről Léna, és megragadva Dina kezét az iroda közepére ugrál, majd a fenekével biztatóan meglöki a lányt.

Dina hitetlenül felnevet, megrázza a fejét, aztán – magát is meglepve – énekelni és táncolni kezd, és Léna „alakítja" Timont, Dina pedig Pumba lesz, Szimba részeit pedig együtt üvöltik. Mint két lökött, szédült gyerek ugrálnak és énekelnek. A zajra Erika néni dugja ki a fejét a szobájából, és a bolondozásukat látva még ő is elmosolyodik.

És Dina alig meri elhinni, de ezekben a pillanatokban ő maga is érezni véli, amit Ákos.

A reményt...

***

Elkészült. Ákos áll a kép előtt, és már nem érez mást, csak fájó, sajgó ürességet. Mintha minden érzését a vászonnak adta volna, így őrizve, így téve mindet örökéletűvé. Most nem tud gondolkodni. Tompa köd nehezedik rá. Fáradt, és hirtelen nem tudja, hogyan tovább.

Mi lesz most?

Elbotorkál a hálóba. Nem öltözik át, csak rádől az ágyra, és pillanatokon belül elalszik.

***

Dina áll a festmény előtt. Az imént hozta egy futár. Ha nem Léna van bent, minden bizonnyal hazaviszi a csomagot és csak otthon bontja ki, így azonban nem volt sok választása. Most pedig már percek óta állnak némán egymás mellett a lánnyal.

Dina úgy érzi, képtelen most megszólalni. Képtelen lenne értelmesen egymás után fűzni a hangokat, mert az érzések összeszorítják a torkát, ahogy a tekintete felderíti a festmény minden egyes apró szegletét.

A vásznon egy anatómiailag pontos, felnagyított szív van, de nem vörös, hanem áttetsző. Üvegből van, simára csiszolt felületek, apró törések, hajlatok, ívek. A szív közepén egy női árnyalak, aki fájón emlékeztet saját magára, az üveg felületén pedig, mintha valami belülről áradó fény festené oda, apró képek. Teába csorgó méz, összegyűrt lepedő, madarak dala, kék árnyalatokkal teli csend, falevelek susogása, eső és nyár és csapódó ajtó és halk nevetés és csókok és szavak...

– Ez egy szerelmi vallomás – suttogja szinte áhítatosan Léna.

– Nem szeret – mondja halkan Dina, de ezt már maga sem hiszi. Hogy hihetné, mikor a férfi megfestette mindazt, amit érez, mikor belefestette őt a szívébe, és az üveg nem üres többé, mert ott van benne, és minden, ami érzés, általa válik érzéssé, és... mit jelent ez az egész?

– Dehogynem – jelenti ki egyszerűen Léna, a hangja magabiztos és erős. – Jobban, mint sejti, csak éppen... nem meri elhinni, hogy szerethet. Hogy megérdemel téged. Hogy te szeretheted. És te sem hiszed el, hogy érdemes vagy arra, hogy szeressen. Bocsi, hogy ezt mondom, de szerintem mindketten idióták vagytok.

Nem meri elhinni, hogy szerethet – visszhangzik Dinában újra és újra. – Nem meri elhinni...

Ákos nem félt kitárni a szívét, szó szerint megmutatta, mi van benne, de a férfi még mindig nem hiszi, mert ő sose mondta neki, mert letagadta, tagadja még most is, pedig igaz, ez igenis lehetséges, még akkor is, ha őrület az egész.

Dina sír. Felszabadultan és megkönnyebbülten – az elmúlt napok minden fájdalmával és keserűségével zokog, és közben mosolyog, és a mosolya nyár és éjszaka és napsütés és eső és összegyűrt lepedő és zene és nevetés... Hát lehet az egész ennyire egyszerű. Szeretni és szeretve lenni. Csak ennyi kell. Ennyi. És már tudja, miért nem tört meg még az átok, és tudja, hogy meg kell mutatnia Ákosnak, hogy ő is szereti, hogy a férfi elhiggye, hogy higgyen benne, kettejükben, mert tudja, de tudni nem elég, éreznie kell, azt, amit Dina érez, amit érez Ákos is, csak nem tudja, hogy érzi, de hogy mutassa meg neki? Hogy érje el, hogy érezze ő is? A férfi megfestette, hogy Dina végre megértse, mert érezte, de nem értette, Ákos érti, de nem érzi, nem érzi igazán...

Pedig Dina már tudja, hogy a szerelem a szívében nem csak az övé...

Felkapja az íróasztalról a mobilját, és mielőtt meggondolhatná magát, már tárcsáz is.

– Vedd már fel! – suttogja türelmetlenül a harmadik csengés után.

– Igen? – hallja a férfi álmos hangját, és nem tehet róla, de vigyorogni kezd.

– Ne haragudj, hogy zavarlak, Krisz, de szükségem lenne a segítségedre.

***

Ákos egy összecsukhatós széken ül a stégen. A lába kinyújtva és keresztbe téve, a kezében üveges sör. A sok eső után végre beköszöntött az indián nyár. Kellemesen meleg a délutáni napfény. Ákos elmélázva nézi a fény csillogását a lassú és nyugodt hullámokat vető víztükrön. Edina tekintete is így csillog, ha nevet...

A férfi mellett az apja ül, a baseballsapkáját egészen a homlokába húzta, söre a szék mellett a deszkákon, és előrebillent fejjel halkan hortyog. Ákos szeret így délutánonként az apjával üldögélni itt a stégen. Olyan ez, mint gyerekkorában, amikor az apjuk horgászni vitte őket, aztán ő maga mást se csinált, csak aludt – a férfi mosolyog a váratlanul felbukkanó emléken. Furcsa dolog az idő, furcsa az, ahogyan az ember agya működik...

Ákos tudja, hogy Edina ma megkapta a festményt. Jó lett volna látni az arcát, hogy mit érzett abban a pillanatban, amikor kibontotta a csomagot, jó lenne tudni, hogy mit érez és gondol most, de a férfi tudja, hogy türelmesnek kell lennie. Nem szabad kapkodni. Várni kell. Nem tudja, mire, és nem tudja, meddig, de ez nem is számít. Addig vár, amíg kell. Amíg Edina megérti és elfogadja végre, hogy ők ketten összetartoznak, és ha ez megtörténik, talán a szerelem a férfi szívében nem csak fel-felbukkanó vendég lesz majd...

Az éjszakánként a lelkébe lopózó kételyekkel pedig nem foglalkozik, mert ha nem is tört meg az átok, ha nem is állandó benne a szerelem, számára most már akkor is csak Edina létezik. Belefestette a szívébe, és onnan semmi, az ég egy adta világon semmi nem törölheti ki többé.