„olyan mély a mi elhagyatottságunk" (Pilinszky János)

– Hát, nem úgy tűnik, mintha jobb kedved lenne – jegyzi meg finoman Léna, ahogy Dina kifulladva beesik az irodába.

– Nincs is – mondja Dina a térdére támaszkodva, kicsit szaporán kapkodva a levegőt. Nem kellene ennyit dohányoznia, határozottan nem tesz jót a tüdőkapacitásának – régen ennyi futás meg se kottyant volna neki. Kiegyenesedik, cuppogó hangok kíséretében az asztalához lép, és leteszi rá a könyveket. Legalább azokat sikerült úgy tartani, hogy ne ázzanak el – ezt magáról már nem mondhatja el, mert természetesen az eső pont akkor kezdett rá, amikor félúton járt, és természetesen csak ekkor vette észre, hogy az esernyőt a boltban hagyta.

– De legalább szereztél könyveket – próbálja felvidítani Léna kedvesen, és Dina komolyan sajnálja, hogy hasztalanul, már csak azért is, mert rendes tőle, hogy szeretne segíteni.

– Legalább – dörmögi halkan, majd minden további nélkül bezárkózik az iroda pici mosdójába.

Felkapcsolja a villanyt, aztán lehúzza magáról a pulcsit, és a mosdókagyló felett kicsavarja belőle a vizet, majd a jéghideg radiátorra teszi száradni. A topja is nedves kicsit, de ezt még túléli. Lehajtja a vécé fedelét, ráül és lehúzza a tornacipőjét és a zokniját – ezeket nem veszi vissza, az asztal alatt úgyse látszik, hogy mezítláb van. A nadrágja térdig vizes, de azért egy szál bugyiban mégse flangálhat az irodában, úgyhogy azt csak annyira veszi le, hogy amennyire lehet, kicsavarja belőle a vizet, majd vissza is húzza magára.

Aztán a mosdókagyló elé áll, és a tükörbe néz. A haja lelapult és csuromvíz, úgyhogy miután kicsavarja, kontyba tornyozza a feje tetejére – hamarabb megszáradna, ha leengedve hagyná, de így is eléggé fázik, nem hiányzik, hogy a vizes haja a nyakára és a hátára omoljon. Forró vízzel megmossa az arcát, aztán vécépapírt tép, és úgy ahogy eltünteti magáról az elkenődött sminket. Hát, így határozottan vacakul fest, de ez ellen most nem sokat tehet.

Mély levegőt vesz, és eltökélten kilép a mosdóból, de szinte rögtön meg is torpan. Ez az érzés nem az övé. Talán a düh és a sajgó fájdalom sem az övé volt? Mégis mi az, ami a sajátja, és nem Ákosé? A fájdalom, a félelem és az értetlenség – igen, ezeket ő érzi, de minden más... Miért érez ilyen eltökélt határozottságot?

Az asztalához rohan, és felkapja a mobilját.

Felejtsd el – írja, aztán a címzetthez adná Ákost, amikor észreveszi, hogy meg sincs a telefonszáma. Ez meg hogy lehet? Hát persze – erre nem jutott idejük, és hát tekintve, hogy össze voltak zárva, szükség sem volt rá.

Gyorsan átírja az üzenetet, és már küldi is Kamillának.

Mondd meg Ákosnak, hogy bármit is akar, felejtse el.

Félreteszi a mobilt, és várja, hogy harag suhanjon át rajta, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló érzés, esetleg bosszúság, ehelyett azonban derűt érez. Most vajon mégis mi történik a könyvesboltban?

Üzenetet jelez a mobil – Kamilla írt vissza, de nem egészen azt, amit Dina várt volna.

Szeretné, ha megadnám neki a számodat.

Nem!!! – írja vissza Dina, amilyen gyorsan csak tudja, de ahogy újabb derűhullám önti el, már tudja, hogy elkésett.

Miért nem? – érkezik ismeretlen számról az üzenet, természetesen Ákostól.

Dina összeszorított szájjal írja a következő üzenetet, és már küldi is Adriánnak, mert tudja, hogy nem Kamilla árulta el.

Ezt most muszáj volt?

Igen – érkezik a válasz Adriántól szűkre mérve, de Dina ezen meg sem lepődik, csak dühösen szusszant egyet.

Bocsi, nem tudtam visszatartani – írja Kamilla, mire Dina halványan elmosolyodik – valószínűleg mókás volt, ahogy a barátnője nekiesett a két férfinak.

A fenébe is, mosolyog! Sőt, derűs – nem akar derűs lenni, nem akarja elhinni, hogy bármi is lehet máshogy, mint ahogyan van, mert nem lehet, mert... Sikítani szeretne a tehetetlenségtől.

Semmi baj – írja vissza, és alig küldi el, máris új üzenete érkezik, ezúttal Ákostól.

Nem válaszolsz?

Nem beszélek veled – írja vissza, amivel persze gyakorlatilag pont az ellenkezőjét teszi annak, amit állít, ami akárhonnan nézi, szörnyen szánalmas. És gyerekes.

Ugye tudod, hogy most mókás vagy?

Dina érzi Ákos vidámságát, és ettől csak még inkább dühös lesz. Nem lehetne, hogy elfelejtsék egymást? Miért kell ennek ennyire bonyolultnak lenni?

Megígértél valamit, szeretném, ha tartanád magad hozzá.

Csak néhány másodpercet kell várnia a válaszra.

Rendben.

Tényleg?

Amit érez, az megkönnyebbülés vagy szomorúság? És vajon melyik tartozik hozzá és melyik Ákoshoz? Ugye most már ez nem lesz örökké így?

Igen.

Jó.

Dina félreteszi a mobilt, és az asztallapra támasztja a fejét.

– Jól vagy? – hallja Léna hangját, és halványan érzi, hogy aggódik is, de csak úgy, mint ahogyan a víz alá szűrődnek be a hangok.

Dina úgy dönt, hogy ez a kérdés pontosan az, amire jelenleg képtelen értelmesen válaszolni, ezért csak egy elhaló nyögéssel felel, amit igazából bárhogyan lehet értelmezni.

Aludni szeretne. Álmok nélkül és érzések nélkül. Talán követnie kellene Ákos példáját, és jó alaposan berúgni. Akkor talán semmit sem érezne...

Megugrik, mikor sms-t jelez a mobilja, meglepődik, hogy Ákostól érkezett.

Mit szólnál egy ebédhez?

Mi van?

Dina kikerekedett szemmel, értetlenül pislog a kijelzőre.

Ezt most tényleg nem gondolhatja komolyan...

Ugye most viccelsz?

Türelmetlenül várja, hogy megérkezzen a válasz, ujjaival feszülten dobol az asztalon.

Mint a bátyám barátnőjének a barátnőjét, aki tetszik, szeretnélek meghívni egy ebédre. Szó sincs semmilyen hétről, amit elfelejtünk, és amiről nem beszélünk.

Miért akar igent mondani? Miért akarja, hogy Ákos meggyőzze? Miért, amikor tudja, hogy ez az egész a végén úgyis fájni fog?

Dina felsóhajt. Nem, nem mondhat igent. Ugyanakkor egy ebéd nyilvános helyen – ez talán még mindig jobb, mint bármilyen másik lehetőség, és ha találkozik Ákossal, és tiszta fejjel megbeszélik a helyzetet, az talán bölcsebb megoldás, mint folyamatosan menekülni. Mert azt érzi, hogy Ákos nem fogja ezt az egészet annyiban hagyni, és bár szeretné tagadni, de valahol mélyen szeretné hinni, hogy a férfinak van igaza, hogy van még esély a számukra, mégis... fájón nyilvánvaló, hogy a férfi nem szerelmes. Dina nagyon szeretné, ha máshogy lenne, nagyon szeretné, ha az a hülye átok megtörne, de... Mindig itt van ez a „de". És jó lenne, ha ezt Ákos is megértené.

Egyetlen ebéd igazából nem árthat – határoz Dina –, itt az ideje, hogy értelmes felnőtt módjára viselkedjen, elég a menekülésből és a picsogásból.

Hát jó – írja vissza, és ahogy elküldi, szinte rögtön boldogság önti el, és ezúttal sem tudja eldönteni, hogy ez most a férfié vagy az övé.

Egyre érted megyek.

Fél egy, és nem is tudod, hol dolgozom – írja kicsit dacosan, ami megint gyerekes, de nem akarja, hogy Ákos ennyire kedves legyen, mert ezzel nem tud mit kezdeni. Igazából ezzel az egész helyzettel nem tud mit kezdeni, és emiatt elesettnek érzi magát, ami elég pocsék érzés.

Majd Kamilla elmondja – jön a tulajdonképpen teljesen logikus válasz Ákostól, és Dina látja maga előtt, ahogy finoman mosolyog.

Jó – írja vissza, és érzi, hogy Ákos most megkönnyebbült és reményteli. Dina is szeretne így érezni, de benne több a keserűség és a lemondás. Az akarat a szerelemhez nem elég, és úgy érzi, Ákosban jelenleg csak akarat van...

Dina kényszeríti magát, hogy munkához lásson. Nem egyszerű elterelni a figyelmét, de tudja, hogy azzal nem jut előrébb, ha újra és újra körbejárja ugyanazt a problémát – ezen már nincs mit ragozni. El kell ezt fogadnia, akkor is, ha a szíve kétségbeesetten ellenkezik.

Mikor Léna észreveszi, hogy Dina fázósan maga köré fonja a karját, felajánlja a kardigánját, amit Dina hálás mosollyal elfogad. Aztán beleveti magát az e-mailekbe, mert ezek a hivatalos levelek érzéketlenek és üresek. Csak tények vannak, szilárd, magabiztos tények, amelyekkel lehet mit kezdeni. Nem úgy, mint az érzésekkel, melyekről már azt sem tudja, hogy a sajátjai-e egyáltalán.

Közben diákok jönnek és mennek, Léna jelenléti íveket fénymásol, aztán együtt órákat számolnak, teljesítési igazolásokat állítanak ki, beosztásokat csinálnak, e-maileket küldenek, pár órára beugrik Léna mellé egy másik lány is, aki máskor Dina agyára megy, most azonban nem érez mást, csak szelíd, kicsit talán fáradt nyugalmat. Tudja, hogy Ákos miatt érzi ezt, tudja, hogy ez az érzés az övé, ő tulajdonképpen csak ellopja tőle, de mégis hálás azért, hogy nincsenek heves és folyton változó érzések, hogy még a feszültség is távoli benne ettől a szinte közönyös, mindenre rátelepedő csendtől.

– Ugye nem baj, ha beugrik az egyik bátyám? – kérdi dél körül Léna. – Hozna nekem kaját.

– Nem, persze, dehogy – feleli Dina, és ahogy az órára pillant, kicsit gyorsabban kezd dobogni a szíve, a tenyere pedig nyirkossá válik. Nemsokára látni fogja Ákost...

– És itt maradhat velem ebédelni?

– Persze, én úgyis kiugranék, ha nem bánod.

Léna elvigyorodik.

– Ugye tudod, hogy a földszinten vagyunk?

– Léna, ne fárassz... – nyög fel Dina, és megingatja a fejét, de azért halványan mosolyog az idióta poénon.

– Jobb kedved van – állapítja meg Léna.

Dina úgy dönt, erre most nem reagál, mert sajnos Lénának igaza van, viszont Dina ezt nem igazán akarja tudomásul venni. Nem lehet jobb kedve attól, hogy Ákossal fog ebédelni. Kerülnie kellene a férfit, nem pedig örülni annak, hogy vele lehet.

– Zsuzsa mikor jön ma be? – kérdi Lénára sandítva, és igazából csak most tűnik fel neki, hogy ma nem is látta a főnökét – látszik, hogy mindennek ellenére nincs teljesen jelen.

– Csak ebéd után, valami új céggel tárgyal déltől – feleli a lány, és közben nagyon igyekszik nem vigyorogni. Nem mintha nem szeretnék a főnöküket, de sokkal oldottabb a légkör, ha nincs jelen, és ami azt illeti, kilógni is könnyebb az irodából...

– Ha keresne...

– Kiugrottál ebédelni – vágja rá Léna, ezúttal már kísérletet sem téve a vigyorgás elfojtására.

– Köszi – bólint hálásan Dina. Talán ideje lenne egy cigiszünetet tartania, ám épp csak leveti magát a székére, hogy a papírhalmok közül előássa a cigijét, amikor nyílik az iroda ajtaja.

– Kornél! – kiált fel lelkesen Léna, majd a bátyjához szalad, és boldogan átöleli.

Dina mosolyogva figyeli a jelenetet, miközben megállapítja, hogy a lány és a testvére nem nagyon hasonlítanak egymásra. A belépő férfi harminc körül lehet, világosbarna haja van, magas és jó kiállású, és olyan kisfiúsan jóképű. Dinát valamiért Kriszre emlékezteti, bár egyáltalán nem hasonlítanak egymásra – talán csak annyiban, hogy nyilván mindketten a nők kedvencei.

– Szia, hugica! – mondja a férfi bársonyosan mély hangon, és magához szorítva könnyedén felemeli a húgát.

– Hé, tegyél le! – üt a vállára játékosan Léna. – Nem vagyok már kisbaba.

– Dehogynem – mosolyog Kornél, majd felnézve a húgáról észreveszi Dinát. A lány érzi, hogy a férfiban érdeklődő kíváncsiság támad, ami valószínűleg sokkal erőteljesebb, mint amilyennek érzi, mert a nyugodt tompaság még mindig elnyomja benne mások érzéseit.

– Helló! – mosolyodik el kedvesen a férfi.

– Helló! – feleli Dina, és nagyon igyekszik, hogy a hangja abszolút semleges és közönyös legyen. Nem akarja, hogy a férfi esetleg flörtölni kezdjen vele.

– Dina, ő a bátyám...

– Fekete Kornél – lép közelebb a férfi, és a kezét nyújtja. Dina megfogja, és már mondaná a nevét, amikor eljut a tudatáig, hogy mit mondott Kornél.

– Nem ugyanaz a vezetéknevetek...

– Féltestvérek vagyunk, én csak besikerültem – vonja meg a vállát Léna, ahogy ő is közelebb lép. Kornél elengedi Dina kezét, de előtte még finoman megszorítja.

– Pár évvel a válás után anya belecsúszott egy egyéjszakás kalandba – folytatja Léna, majd elvigyorodik, és Dina már tudja, hogy mi jön. – A mama mindig azt mondta...

– Forrest Gump – vágja rá a szemét forgatva, csak egy leheletnyit megelőzve Kornélt.

– Nálad a pont – bólint felé elismerően Kornél. – Ezek szerint ismeritek már egymást egy ideje.

– Nem mintha számítana, legelső nap azzal búcsúzott, hogy „Hosszú és eredményes életet!" – nevet fel Dina, ahogy felidéződik benne a pillanat, amikor Léna virágmintás blúzban és fekete szoknyában megáll az ajtóban, vigyorog, felemeli a kezét és úgy tartja az ujjait, ahogy a vulkániak.

– Akkoriban épp nagyon rajongtam a Star Trekért – védekezik Léna, és az ajkára nosztalgikus, ábrándozós mosoly rebben.

– Miért, talán már nem? – kérdi könnyed évődéssel Kornél.

– Dehogynem – közli Léna vigyorogva.

– És még rám mondják, hogy fura vagyok – jegyzi meg Dina.

– Az is vagy – sandít rá Léna.

– Szóval anyukád mindig azt mondta... – hallgat el kérdőn Dina visszaterelve a beszélgetést az eredeti témára.

– Hogy az, hogy nem tervezett be, nem jelenti azt, hogy nem örült és akart az első pillanattól fogva – húzza ki magát büszkén a lány, és most sokkal fiatalabbnak fest, talán azért, mert egy édesen dicsekvő kisiskolásra emlékeztet – látszik, hogy kései gyerek, hogy ő az édesanyja szeme fénye, nem is beszélve a bátyjairól...

– És téged hogy is hívnak? – támaszkodik az asztalára Kornél. Nem kihívóan, de mégis van benne valami, amitől Dina úgy érzi, hogy nagyon bejön a férfinak.

– Kiss Edina – feleli helyette Léna oldalba bökve a bátyját –, és ne flörtölj vele, mert akkor azzal a fickóval gyűlik meg a bajod, márpedig ahogy elnézem, simán laposra verne – bök az ajtó felé Léna, ahol Ákos úgy áll, mint valami dühös félisten. Dina nem tehet róla, de őrjítően vonzónak találja így – nem mintha nem lenne elég vonzó egyébként is –, és máris forróságot érez szétáradni a testében, és úgy vágyja a férfi érintését, hogy bizseregni kezd a bőre...

Ákos összezárja az esernyőt, majd belép az irodába.

– Kölcsönvettem az esernyődet, ugye nem baj? – kérdi halkan, visszafogott komorsággal, de nem Dinára, hanem Kornélra néz, aki erre rögtön elveszi a kezét az asztalról, és tétován megvonva a vállát hátrébb lép. A két férfi mereven nézi egymást, aztán Ákos biccent, mintha így némán valamiféle megegyezésre jutottak volna. Ami valószínűleg így is van, csak éppen ez a nők számára követhetetlen és érthetetlen. Kornél lazán átöleli Léna vállát.

– Akkor kajálunk? – kérdi a húgára vigyorogva, majd miután Léna bólint, elfordulnak Dinától, és visszavonulnak a másik asztalhoz.

Ákos elégedett mosollyal lép közelebb Dinához, majd felé nyújt egy jól láthatóan ruhákkal teli szatyrot.

– Tessék.

Dina csodálkozva és jóleső melegséggel a szívében pillant a férfira.

– Honnan tudtad?

– Kirohantál az esőbe – mondja halkan a férfi, és éppen csak sikerül elnyomnia a mosolyát.

– Köszönöm.

– Nincs mit.

Dina remegő kézzel veszi el a szatyrot. Ákos figyelmét ez nem kerüli el, és a mosolya szélesebbre fut.

– Mindjárt jövök – közli gyorsan Dina, és a mosdóba siet.

Magára zárja az ajtót, majd nekiveti a hátát, és mélyeket lélegzik, hátha így csillapul a szíve őrült dobogása. Mikor jó pár másodperc után sem jár sikerrel, villanyt kapcsol, és leveszi a valamelyest még mindig nedves nadrágját.

Jólesik száraz ruhába bújni, még úgy is, hogy a laza vászonnadrágot egészen a csípőjére kell tolnia, hogy álljon rajta valahogy, de hát Kamilla jóval alacsonyabb nála – jó, hogy a barátnője gondolt rá, hogy bő fazonú legyen, amit küld, így ez a kis csalás nem tűnik fel annyira. Szerencse, hogy a lábuk mérete megegyezik, így nem kell visszavennie a még mindig vizes és nagyon hideg cipőjét. Megmosolyogja, hogy még zoknira is gondoltak – bár nem tudja, hogy ez Kamilla vagy Ákos érdeme. Belebújik a jó meleg, kötött pulcsiba, ami majdhogynem tökéletesen áll rajta.

Nagy levegőt vesz, mielőtt kilép az irodába, de persze mindegy, mert ahogy az asztalának támaszkodó Ákosra rebben a tekintete, minden józansága elillan. Nem tudja, hogy ő vágyik-e ennyire a férfira, vagy a férfi rá – esetleg mindketten ugyanazt érzik?

– Mehetünk – szólal meg halkan, ahogy az asztalhoz érve kicsit ideges, kapkodós mozdulatokkal összerámolja a táskáját.

Nem vár választ, elindul. Az ajtóból még visszafordul Léna felé.

– Nem leszek el sokáig.

– Csak nyugodtan – vigyorog rá a lány. Dina megingatja a fejét, és kicsit zavartan lép ki az esőbe. Ákos közelebb lép hozzá – a karjuk finoman összeér, amitől Dina megremeg –, és a fejük fölé tartja az ernyőt.

– Meki? – veti fel tétován a lány, és nem néz Ákosra. Utálja, hogy ennyire zavarba hozza a férfi, hogy az együtt töltött egy hét ellenére most megint összeszedetlen, és pirulós kamaszlányra emlékezteti saját magát.

– Gyakorlatilag ez az első randink, és azt akarod, hogy egy mekibe vigyelek? – kérdi halkan a férfi. A hangja puhán burkolja be Dinát – jó érzés hallani.

– Nem szeretem a puccos éttermeket – jelenti ki.

– Én se.

– Akkor szerintem jó lesz a meki – motyogja a lány, ahogy felnéz a férfira. Ákos melegen mosolyog rá, és Dina nem tud ellenállni, visszamosolyog, pedig tudja, hogy ezzel hibát követ el, tudja, hogy talán hiba ez az egész ebéd, és hogy úgy tesznek, mintha tegnap semmi sem történt volna...

Némán sétálnak az esőben. Van ebben valami édesen megnyugtató – olyan, mint amikor csak feküdtek egymás karjában a kanapén és hallgatták az eső puha dobolását. Miért olyan egyszerű a férfi közelében lenni? Miért olyan könnyű és természetes? És miért érez Ákos ilyen átható nyugalmat és... bizonyosságot? Mintha tudná, hogy minden rendben lesz, pedig hát semmi sincs rendben, semmi sem változott...

Mire a mekibe érnek és megveszik az ételt, Dina valamelyest összekaparja magát.

Leülnek egy félreeső asztalhoz, de továbbra sem szólnak egymáshoz. Dinát meglepi, hogy Ákos nem beszél, igazából arra számított, hogy a férfi megpróbálja majd valahogy meggyőzni, hogy adjon esélyt kettejüknek. Ehelyett csak ül vele szemben, és... vágyakozva nézi. Ahogy a tekintetük összefonódik, a lányban a nyugalmat elsöprő erővel mossa el a forró sóvárgás.

Ákos úgy néz rá, úgy simogatja a tekintetével, mintha nem is egy zsúfolt gyorsétteremben ülnének, és ezzel a tekintettel képes elérni, hogy Dina számára megszűnjön a külvilág, és szinte már érzi, ahogy a férfi lágyan érinti felhevült bőrét...

– Nem fogok veled szexelni – jelenti ki hirtelen, szándékosan durván fogalmazva Dina. Az ég szerelmére, hát egyetlen napot sem bírnak ki egymás nélkül? Ez így nagyon nem lesz jó.

Ákos ajkára lusta mosoly kúszik.

– Nem szexelni akarok veled, hanem szeretkezni, és ez nagy különbség – mondja halkan, bénítóan érzéki hangon.

– Arról volt szó, hogy elfelejtjük az elmúlt hetet.

– Ha nem lett volna az elmúlt hét, akkor is ugyanúgy kívánnálak most.

– De nem mutatnád ki ilyen nyíltan – tiltakozik Dina, aztán elbizonytalanodik, ahogy a könyvesbolt mögötti első beszélgetésükre gondol.

– Szerintem ebben ne legyél biztos – húzza félmosolyra Ákos a száját, és ez az apró rebbenés gyorsabb dobogásra készteti Dina szívét. – Honnan tudtad, hogy akarok valamit? – kérdi a férfi, és a hirtelen témaváltás meglepi a lányt. Először nem is tudja, mire gondol a férfi, aztán megérti, hogy a Kamillának küldött első sms-re, de még így se tudja, mit feleljen. Végül kelletlenül kimondja az igazságot.

– Éreztem – súgja Dina.

– De... – A férfi elhallgat, és ahogy az értetlenséget boldogság váltja fel, Dina már tudja, hogy Ákos összerakta a képet. Tudja, hogy akkor is érzi, ha nincs is a közelében.

– Igen – bólint kicsit megtörten Dina, mikor a férfi kérdőn rápillant.

– Beszélnünk kell erről, Edina. – Ákos hangja határozott, telve hittel és reménnyel. Dina nem érti ezt, nem érti, hogy érezhet ilyesmit, mikor nem szereti... és egyébként is: ő erről a legkevésbé sem akar beszélni. Nincs értelme – miért nem érti meg végre a férfi?

– Jó, akkor beszéljünk – közli hűvösen, makacsul felvértezve magát minden érvvel szemben.

– Mit szólnál, ha felmennénk hozzád, ha végeztél a melóval? – veti fel a férfi.

Dina meglepetten néz rá.

Nem, ez határozottan rossz ötlet. Nagyon rossz ötlet.

Ugyanakkor érzi Ákos eltökéltségét, érzi, hogy mennyire határozott, hogy mennyire bízik valamiben, ami Dina szerint sosem lehet valóság, bármennyire is szeretnék – és már maga is elbizonytalanodik, hiszen ha mindketten akarják... de nem. Ennél több kell, és csak attól, hogy akarják, még nem lesz több.

– Nem fogsz ettől tágítani, ugye? – kérdi nagyot sóhajtva.

– Nem – somolyog a férfi –, és nagyon kitartó vagyok.

– Ötkor végzek – adja meg magát Dina.

– Rendben. De ugye nem gondolod meg magad? – kérdi a férfi, és most először mintha bizonytalanság suhanna át rajta.

– Nem.

– Megígéred?

– Meg – bólint Dina, mert ennek a napnak már úgyis mindegy, mert éppen ezért ma még megengedi magának, hogy úgy tegyen, mintha...

***

Ákos a falnak támasztva a hátát várja Edinát. Már nem esik, bár még mindig kissé borús az ég, amitől megtörtek és fáradtak lesznek a fények. Mintha nem is nyár vége lenne, hanem inkább késő ősz. Még a levegő illata is olyan – nem friss és zöld az esőtől, hanem keserédes, az elmúlás bágyadt ízeivel teli.

Bár tudja, hogy kívülről bárki higgadtnak látná, de igazából alig bír magával – legszívesebben berontana az irodába, aztán addig csókolná a lányt, míg el nem feledteti vele minden ostoba kételyét, utána pedig hosszan és kíméletlenül lassan szeretkezne vele, hogy mindketten úgy érezzék, belehalnak ennyi gyönyörbe...

Az elmúlt órákban másra sem tudott gondolni, csak hogy csókolja és érintse a lányt. Mikor úgy érezte, a merevedése már kínos, elrohant a könyvesboltból, ahol az órák múlását várta, és addig járta az esőben ázó várost, míg le nem higgadt valamelyest. Bár annyi haszna legalább volt a dolognak, hogy eszébe jutott elmenni a kocsijáért, amivel aztán Edina albérlete előtt leparkolt. Aztán míg visszasétált a városba, kellemesen átfagyott ahhoz, hogy tényleg lehiggadjon.

Tudja, hogy nem kellene, hogy a szeretkezésen járjon most az esze, de nem tehet róla, őrülten kívánja a lányt. Akarja őt, minden egyes porcikáját. Nyers és tébolyító a vágy, ami a nyugalom felszíne alatt türelmetlenül parázslik benne. Pedig még semmi sincs rendben, még semmit sem rendeztek el. Még valahogy meg kell értetnie Edinával, hogy ne akarja elhagyni, és fogalma sincs, hogy fogjon ehhez hozzá. Hogy törje meg a lány makacs ellenállását? Hogy értesse meg vele, hogy szereti, ha egyszer az érzései annyira kuszák?

Mikor meghallja nyílni az iroda ajtaját, ellép a fal mellől, de nem Edina jön, csak az a fiatal kolléganője, akit korábban is látott. A lány bájosan rámosolyog, aztán elmegy mellette, de alig lép párat, máris visszafordul. Áthatón, összehúzott szemmel néz rá.

– Nem mintha bármi közöm lenne hozzá, szóval remélem, nem veszed zokon, hogy beleszólok – kezdi kicsit félve –, de azt hiszem, jó, ha tudod, hogy ti egymásnak vagytok teremtve – jelenti ki határozottan.

Ákos meglepetten néz rá.

– Miből gondolod? – kérdi elnyomva egy mosolyt.

– Vannak dolgok, amik nyilvánvalóak – biccenti félre finoman a lány a fejét. – Legalábbis nekem, másoknak nem mindig, és anyu szerint nem jó, hogy ezeket a dolgokat közlöm másokkal, de... bírom Dinát, és megszakadna a szívem, ha ti ketten elszúrnátok ezt – mondja, aztán nem várva választ, bólint, mintha csak nyugtázná, amit mondott, és hátat fordítva elsiet.

Ákos hitetlenül néz utána. Egészen biztos, hogy ez volt élete egyik legfurcsább beszélgetése.

– Minden rendben? – kérdi a háta mögül Edina. Ákos megfordul, és a szíve rögtön gyorsabban kezd dobogni.

– Persze.

Edina bólint, aztán elindul. Ákos mellé szegődik. Nagyon szeretné megfogni a lány kezét, szeretné végre érezni őt, de nem meri – fél attól, hogy Edina elutasítaná. Fanyarul mosolyog a gondolatra, hogy most egészen olyan, mint egy tétova, ügyetlen kamasz, pedig soha nem volt ilyen...

Szokatlan, hogy ez a zavartság és feszélyezettség megöli kettejük között a szavakat. Ákos érezni véli, ahogy elvérző, fájón meg-megremegő hangokat taposnak a nedves aszfaltba.

Az autóban is hallgatnak. Edina néha lopva rápillant, majd mikor találkozik a tekintete a férfiéval, rögtön félrenéz. Ákos az egész úton a lányt nézi. Tudja, hogy a lány érzi a vágyát, hogy érzi azt a szenvedélyt, ami felé hajtja. És ahogy pillanatokra megfeszül a lány teste, Ákos tudja, hogy ő is ugyanezt érzi.

Talán a testük okosabb náluk, okosabb és bölcsebb. A testük tudja, hogy ők ketten egymáséi, menthetetlenül és végérvényesen.

Edina megáll a ház előtt, leállítja az autót és félve felé fordul.

– Mi lenne, ha itt beszélnénk?

– Nem. – Még Ákost is meglepi, hogy mennyire nyers a hangja.

– Ugye tisztában vagy vele, hogy abban egyeztünk meg, hogy beszélgetünk? – próbálkozik tovább a lány, és Ákos ráébred, hogy Edina fél. Fél attól, hogy újra átadja magát a vágynak és a szenvedélynek, bár a férfi azt a legkevésbé sem érti, hogy miért. Számára ez most már mindennek ellenére annyira egyértelmű.

– Azt is fogunk – feleli határozottan, és Edina elpirul. Ritkán pirul el, pedig jól áll neki. Valami bájos ártatlanság sugárzik ilyenkor róla, és Ákos ezekben a pillanatokban úgy érzi, hogy minden keménysége, határozottsága és makacssága ellenére a lány mégiscsak törékeny, és sokkal sebezhetőbb, mint amilyennek általában mutatja magát. És Ákos szeretné őt megvédeni mindentől, ami csak fájdalmat okozhat neki.

Edina nézi őt, és nem rezzen. Ákos felemeli a kezét, és szelíden, épp csak a bőréhez érve megsimogatja az arcát. A lány beleremeg az érintésbe, és behunyja a szemét. Mikor aztán újra ránéz, Ákos már tudja, hogy Edina megadta magát.

Kiszállnak az autóból, Edina bezárja az ajtót, aztán megvárja, míg Ákos mellé ér. A férfi ezúttal nem fél megfogni a kezét. Egy örökkévalóságnak tűnik, mire bejutnak a házba, egy örökkévalóság, míg végre leér a lift, az ajtó lassan nyílik és lassan csukódik, aztán túl lassan nyílik megint, aztán még egy örökkévalóság, amíg az üres folyosón visszhangzik a léptük, de végül bezáródik mögöttük a lakás ajtaja és Edina ráfordítja a kulcsot.

– Itthon vannak a lakótársaid? – kérdi visszafojtott hangon a férfi.

– Helló! – kiáltja el magát Edina, majd mikor nem érkezik válasz, Ákos felé fordul. – Nem, nincsenek.

A férfi úgy kapja el a derekát és húzza magához, hogy a lánynak nincs ideje tiltakozni. Az ajka már az ajkán, és a vágy mohó és telhetetlen, ahogy a nyelve kíméletlenül előre tör. Edina egy pillanatig még dermedt, mintha újra feltámadnának a kételyei, aztán azonban átadja magát Ákos szoros ölelésének, és a férfi már tudja, hogy most már nem fog visszakozni.

Nincs semmi finomság abban, ahogy lerángatják egymásról a ruhákat. Edina maga után húzza a szobájába, mire az ágyig érnek, már mindketten meztelenek. Ákos úgy érinti a lányt, mintha hetek vagy hónapok teltek volna el azóta, hogy utoljára érinthette. Edina minden apró simogatásra megremeg. Mikor a kezébe veszi és megmarkolja a mellét, kínzón édes hangon nyög fel, s úgy feszíti ívbe a gerincét, hogy a puha, gömbölyded halom egészen a tenyerébe simuljon.

A férfi a nyakát csókolja, aztán nyelvével forró ösvényt rajzol a lány merev mellbimbójáig. Amikor gyengéden megharapja, Edina újra felnyög. Ákos teljesen elveszti az eszét ettől a hangtól, mert ez a vágy tiszta és ártatlanul őszinte megnyilvánulása. Edina türelmetlenül a hajába markol, nem finomkodik, magához húzza, és kíméletlen éhséggel csókolja újra, miközben kettejük közé nyúlva megragadja a férfi kőkemény merevedését, és türelmetlenül megemelve a csípőjét oda irányítja, ahová Ákos a legjobban kívánkozik.

A férfi egyetlen, erős és kemény lökéssel hatol a lányba. Edina apró sikkantása a fülébe mar. Egy pillanatra beledermed a mozdulatba, megijed, hogy a hirtelenségével fájdalmat okozott, de Edina, mintha csak érezné a bizonytalan félelmet benne, magához húzza és vadul megcsókolja.

Ismerik már egymás testét, könnyedén találnak rá arra a ritmusra, mely mindkettejüket egyszerre repíti a beteljesülés felé, és amikor a világ mintha darabokra hullana körülöttük, egymásba kapaszkodnak, és együtt, egyszerre zuhannak az eksztázisba.

A gyönyör hosszan remeg még a testükben. Szelíden simogatják egymást, ahogy lassan visszatérnek a valóságba. A bőrük forró még a szenvedélytől, a levegőt pihegve veszik. Aztán elcsendesülnek a lélegzetvételeik, és végül enyhül a szívük heves dobogása is.

– Határozottan fura elképzeléseid vannak a beszélgetésről – jegyzi meg Edina fáradt hangon.

– Nem tiltakoztál – mosolyog rá a férfi, ahogy szelíden kisimít egy kósza tincset a lány homlokából.

– Valószínűleg nekem is határozottan fura elképzeléseim vannak róla – állapítja meg halkan Edina. – És most?

Ákos úgy dönt, nincs értelme kertelni.

– Ha akarod, tehetünk még úgy, mintha nem tartoznánk össze, de ha gondolod, átugorhatjuk a felesleges hezitálást, és akár hozzám is költözhetnél – jelenti ki, miközben ujjaival apró köröket rajzol a lány hátára. Edina libabőrös lesz az érintéstől.

– Most csak viccelsz, ugye? – fortyan fel a lány. Ákos szándékosan nem vesz tudomást a hangjából durván előszökő hitetlenségről.

– Hát, ha jobb szeretnél itt a városban lakni, akkor kereshetünk együtt lakást.

– Képes lennél azért lakást venni, hogy velem lehess? – kérdi Edina furcsán elvékonyodott hangon.

– Persze – feleli Ákos, és nem teszi hozzá, hogy gyakorlatilag bármit képes lenne megtenni azért, hogy együtt lehessenek.

Edina egy pillanatra behunyja a szemét, és Ákos nagyon szeretné tudni, hogy mire gondol most. Vajon a közös életüket képzeli el? Vajon elhiszi végre, hogy ez lehet valóság?

Összeszorul a szíve, amikor Edina hirtelen kibontakozik a karjából, és lemászik az ágyról.

Igen, sejtette, hogy nem lesz egyszerű, de nem baj, nem fogja feladni. Van, amiért érdemes küzdeni.

– Mit csinálsz?

– Összeszedem a ruháinkat – feleli Edina, a hangja távoli és közönyös.

– Miért?

– Egyrészt, hogy a lakótársaim ne erre jöjjenek haza, másrészt pedig azért, mert menned kell – magyarázza a lány, és úgy lép ki az előszobába, hogy nem néz a férfi szemébe.

Ákos felül, és a falnak támasztja a hátát. Idegesen szorul össze a gyomra, ahogy a lányra vár. Fogalma sincs, mit mondhatna, hogy megértesse végre Edinával azt, ami számára már olyan egyértelmű. Persze arra nem gondol szívesen, hogy az átok még most is megbéklyózza, de azt akkor is tudja, hogy nem akar – és talán nem is tudna már – Edina nélkül élni. Ennyi az egész. És ha a lány azt is hiszi, hogy ez el fog múlni, hát téved. Ákos tudja, hogy téved.

Edina felöltözve jön vissza – igaz, csak a bugyiját és a topját kapta magára, de ezzel is mintha csak a távolságot akarná kettejük között jelezni. Ákos úgy véli, a lánynak fogalma sincs arról, hogy nem azért kívánja őt olyan őrülten állandóan, mert gyönyörű, hanem azért, mert... szereti. Még ha ez az érzés nem is marad meg benne. De nem számít, megtalálja a módját, hogy megtartsa.

– Miért menekülsz? – kérdi halkan Ákos, mikor a lány a kezébe nyomja a ruháit.

– Tényleg nem érted, ugye? – Edina távolabb lép tőle. Nem mintha igazán lenne esélye kikerülni a közelségéből, hiszen nagyon pici ez a szoba.

– Nem. Mi összetartozunk – jelenti ki Ákos, ahogy feláll az ágyról. Tudja, hogy igaza van. Érzi ezt az igazságot minden egyes szívdobbanásával.

Edina elfordul tőle, merengve bámul ki az ablakon, aztán felsóhajt.

– Ha csak egy picit is szeretsz, akkor most elengedsz.

– Nem. Ezt az egyet nem kérheted tőlem – mondja Ákos nyugodtan, de a szíve élénk háborgással tiltakozik a felvetésre, és tudja, hogy ezt Edina is érzi.

– Ne csináld ezt, kérlek – suttogja a lány. – Én már nem tudom, hogy amit érzek, azért érzem, mert tényleg érzem, vagy csak azért, mert te érzed. Nem tudok így élni. Nem élhetek így.

– Edina...

A lány hirtelen szembefordul vele, a tekintete dühös és éles. Ákos még sose látta ilyennek.

– Miért várod tőlem, hogy veled legyek, hát tényleg nem érted? Egész életemben attól rettegnék, hogy jön valaki, meglátod, megtörik az átok, és akkor én... szerinted mi lenne velem? Ennek nincs értelme, Ákos. Nincs értelme szeretned engem, éppen ezért nem is szeretsz igazán. Kérlek, menj el! – suttogja a lány, mintha kiszállt volna belőle minden erő. Leül az ágy sarkára, és nem néz a férfira.

Ákos nem mond semmit, csak öltözködni kezd. Nem pillant újra Edinára, míg magára kapkodja a ruháit. Mikor végez, megáll a lány előtt, és végre megengedi magának, hogy ránézzen. Edina magába roskadtan ül, felhúzta és átölelve tartja a lábát – olyan most, mint egy gyerek, aki el akar bújni az egész világ elől. Ákosnak sajog a szíve, szeretne leülni a lány mellé, az ölébe húzni és megvigasztalni, de tudja, hogy nem teheti. Edina nem néz rá, és ez egy kicsit fáj, de nem vesz tudomást erről a fájdalomról.

– Minden rendben lesz – mosolyodik el Ákos, majd könnyű puszit nyom a lány fejére, és nem nézve hátra magára hagyja őt.

Tudja, hogy Edina most zavart, hogy egyáltalán nem érti őt, de ha értené, sem értene vele egyet, viszont mindez nem számít, mert ő már tudja, mit kell tennie. Azt nem tudja ugyan, hova fog vezetni, de azt tudja, hogy érezni fog. Mert festés közben mindig érez.

Eljött az ideje, hogy az egy hét alatt összegyűlt vázlatokból kép szülessen, és most már nemcsak Edinát akarja megfesteni, hanem az iránta érzett szerelmét is. És ha kell, örökké festeni fogja, csak őt, mindig őt, mert akkor az érzés nem múlik el belőle...