„Már tudta, mit a másik tudni nem mert" (Kosztolányi Dezső)

Dina a fülledt melegtől kitikkadtan ül a műterem kanapéján. Rövidnadrág és a fehér bikinifelsője van rajta, a haját zilált kontyba fogta, de még így is nehezen viseli a forróságot. Ákos reggeli közben azt mondta, hogy ma már lehet, hogy esni fog, de tekintve, hogy délután van, Dina erre egyre kevesebb esélyt lát. Pedig ez a meleg már kikészíti – szerencsére Ákos jól viseli a szeszélyességét, sőt, mintha még szórakoztatná is, aminek Dina örül, mert így ezek a hangulatok hamarabb átfutnak rajta.

A lány igyekszik úgy tenni, mintha olvasna, de a könyv nem köti le (Ákos polcán találta, a férfi Kamillától kapta még valamikor nyár elején) – és ez nem a könyv hibája, tegnap teljesen elmerült benne. Egyfelől a hangulata fogta meg, ami az egyik kedvenc filmjére emlékezteti, másfelől pedig a Harry Potter sorozaton nőtt fel, szóval nem csoda, ha szeret mindent, ami mágikus és varázslatos. Kivéve persze azt, hogy valamilyen szinten ő maga is varázslatos kicsit, bár azért ezt ő másképp fogalmazná meg. Tulajdonképpen ragaszkodik az elcseszett jelzőhöz.

– Min mosolyogsz? – szakítja ki Ákos mély hangja az össze-visszacsapongó gondolatai közül a lányt.

– Mosolyogtam?

– Igen, határozottan fanyarul.

Dina megvonja a vállát, és nem felel. Ákos nem erősködik, de a lány ezen már nem lepődik meg – Ákos kezdi kiismerni, már tudja, mikor van értelme faggatózni, és mikor kell hagyni, hogy elvesszen önmagában. Ez a pillanat pedig határozottan az utóbbi eset.

Dina feladja, összecsukja a könyvet, leteszi a kanapéra, és hátradőlve behunyja a szemét. Próbál a zenére koncentrálni, de hiába ő választotta, most még ez sem képes megragadni a figyelmét. Tudja, hogy azért ennyire összeszedetlen és zavart, mert már csak két napjuk maradt együtt – már akkor, ha a mait nem számolja. Kettő. Hova tűnt az idő? Hova tűntek a napok? És miért fáj, hogy a vasárnap minden elmúlt pillanattal egyre közeledik?

Dina tudja, hogy nem kellene ezen emésztenie magát, jobb lenne, ha egyszerűen csak élvezné, hogy most még itt van, mégis minduntalan a gondolatai közé lopakodik a búcsú. Egyelőre nem tudja elképzelni, hogy mi lesz, ha ez a hét véget ér. Hogy térjen vissza a normális, hétköznapi életéhez?

Ákos mellett olyasmit talált meg, amit nem hitte, hogy valaha is megtalálhat. Eleinte nem egészen értette, hogy miként működik a férfi átka, de most már egyre tisztább a kép. Dina úgy látja, hogy a férfi nyugalma olyan, mint egy tó rezzenéstelen felszíne. Ezt néha felkavarják az érzések, mintha csak egy tóba kavicsokat dobna az ember, vagy mintha a szél felborzolná ezt a rezzenéstelenséget, de ahogy a tó felszínén szépen lassan csitulnak és elenyésznek a hullámok, úgy tűnik el a férfiból minden, és marad végül a nyugalom. Nem megkönnyebbült, nem csendes és még csak nem is békés nyugalom, hanem egyszerű érzések nélküli nyugalom. Mint amilyen az éjszakai égbolt lehetne felhők és csillagok nélkül – csak a végtelen bármilyen támpont nélkül. És ez az a nyugalom, ami egyre inkább betölti Dinát is, amit egyre inkább a sajátjának érez.

Dina érzi, hogy Ákos elmélyülten figyeli, de nem nyitja ki a szemét. Tudja, ha most ránézne, felszikrázna közöttük a vágy, aminek aztán egyikük sem tudna – vagy akarna – ellenállni. Az elmúlt három napban gyakorlatilag a ház minden pontján szeretkeztek már – a konyhában, a fürdőben, a folyosón, a nappaliban, a műteremben, a hálóban, sőt, még a vendégszobában is... Szinte már nevetséges, hogy mennyire nem tudnak egymással betelni. Dina mindig azt hitte, hogy a filmek és a könyvek túlzása, mikor két ember a legképtelenebb helyen szeretkezik, mert nem tudnak annyit várni, hogy eljussanak az ágyig, de miután tegnap éjszaka a kertben estek egymásnak, és ugyan a verandáig eljutottak, de annál tovább már nem, kénytelen volt felülbírálni a hasonló helyzetekről alkotott véleményét.

– Esik – szólal meg halkan Ákos, a hangjában mosoly dereng.

Dina rögtön kinyitja a szemét, majd ujjongva felugrik a kanapéról, mikor meglátja, hogy odakint beborult az ég, és az ablaküvegre sorra esnek a pici cseppek. Gondolkodás nélkül kirohan a műteremből, végig a folyosón, át a nappalin, és már a verandán áll. Mire leszalad a verandáról, már nemcsak szemerkél, hanem hevesen zuhog. A nyár színeit összemossa a vadul szakadó eső. A feltámadó szél a fák ágait cibálja, a falevelek fázósan remegnek, de a kitikkadt föld mintha felszabadulásról sóhajtozna.

Dina boldogan mosolyogva széttárja a karját, és élvezi, hogy az esőcseppek hidegen csapódnak forró bőrére. A fűszálak csiklandozzák meztelen talpát, a szél bele-belekap kuszán összefogott tincseibe. Ő pedig forogni kezd, mert ebben a pillanatban az élet szép és végtelen. Csak forog a szédületig, míg már nem csak az eső mossa össze a színeket, míg már a világ körülötte olyan nem lesz, mint egy szétázott vízfestmény...

Aztán megérzi Ákos vidám derültségét. Megáll, tétován keresi az egyensúlyát, aztán a férfira néz. A telhetetlenül szakadó eső a férfit is átszínezi – olyan most, mintha csak álmodná... Bár erről talán a kóválygó szédülés tehet. Dina mosolyog, ahogy mosolyog Ákos is.

Nézik egymást az eső szürke függönyén keresztül, és Dina úgy érzi, Ákos szemében valami új fény gyullad, valami meleg és derengő, valami édes és reményt adó, valami, ami olyan, mint a telihold...

Dina először nem érti. Nem érti, mi ez a felszabadult öröm, mi ez a boldog önfeledtség. Mi ez, ami olyan, akár a csillagok összekapaszkodó fénye és a tenger végtelen hullámai és a madarak szárnyalása...

Hogy mi ez az érzés...

„A szerelem színe a telihold" – jut eszébe hirtelen, pedig ez nem is versből van, és igazából nem is tudja, miért gondol most Papadaki könyvére, ami tulajdonképpen nem igaz, mert ebben a pillanatban bármire szívesebben gondolna, mint arra, hogy mit érez Ákos, hogy mi dereng fel benne, épp csak sejthetőn, de mégis olyan erővel, hogy Dinán végigremeg a felismerés.

A férfi karba font kézzel, szelíd mosollyal az ajkán néz rá. Dina bőrig ázva néz vissza, és örül, hogy esik, mert így szabad most sírni, mert a köztük lévő párlépésnyi távolság éppen elég ahhoz, hogy a szüntelen sustorgó zuhogáson keresztül a férfi ne láthassa, hogy az arcán az esőcseppek könnyekkel ölelkeznek.

Mert most, hogy a férfiban lassan magára eszmél a szerelem, már Dina sem képes tovább tagadni, hogy ha akarja, ha nem, ha van értelme, ha nincs, menthetetlenül beleszeretett a férfiba, aki igazából nem is képes érezni...

Még két nap. Két napot még ki kell bírnia. Ha most azt kérné, hogy a férfi vigye haza, azzal elárulná az érzéseit, pedig Ákos nem tudja, hogy ez szerelem. Dina érzi, hogy nem tudja, hogy nem ismeri fel, mert a tó benne nem rezzen, csak nyugalom van és béke, és ez az új érzés olyan természetesen és könnyen simul a lelkébe, mintha mindig is ott lett volna. A szerelem megbújik még a mélyben, mint egy születni vágyó örvény. Dina nem tudja, hogy megszületik-e végül, vagy elenyészik, mintha soha nem is lett volna. És nem akarja, egyáltalán nem, de ahogy a férfi lelép a verandáról, és elé áll, ahogy mindketten csuromvizesek lesznek, de a bőrük még így is olyan forró, hogy mintha sisteregne és puha gőzfodrokat eregetne a víz, ahogy hozzájuk ér, és ahogy a férfi lassan közelebb hajol, és az esőtől nyárízű lesz a csókjuk, a lány mégis érzi, hogy a szívében halkan, elveszetten, hitetlenül megdobban a remény...

***

Ákos a kocsikulcsot szorongatja. Edina még a vendégszobában van. Ákos eleinte ott állt az ajtófélfának dőlve, de aztán képtelen volt tovább figyelni, hogy a lány a ruháit a táskába gyűri, hogy feltekeri a telefontöltőjét és elteszi, hogy a szobába egyre inkább visszatér a rend, ahogy eltűnnek belőle a lány holmijai. A szoba a lány szétszórt ruhái nélkül személytelenül üres lett újra, mintha csak azt akarná visszhangozni, amit a férfi jelenleg érez.

Alig képes felfogni, hogy eljött ez a pillanat is. Talán fel sem fogta még. Végül is mindketten mindent megtettek azért, hogy elodázzák. Hajnalig beszélgettek, és későn keltek. Aztán hosszan szeretkeztek, de ez a szeretkezés olyan volt, mint egy keserédes búcsú. Egy búcsú, amit nem lehet kimondani. Nem vettek erről tudomást, pedig mindketten érezték. Edina csak akkor hozta szóba az indulást, mikor már alkonyodni kezdett. És most nincs más választása, haza kell vinnie a lányt.

Elképzelhetetlennek tűnik most, hogy ne úgy ébredjen, hogy Edina mellette fekszik. Elképzelhetetlennek tűnik, hogy ne hallja a nevetését, ne lássa a mosolyát. Elképzelhetetlen, hogy ezentúl nélküle otthon érezze itt magát. És mégis... talán az fáj a legjobban, hogy tudja, semmi sem fog változni. Hazajön, él tovább egyedül, és ugyanolyan nyugodt és elégedett lesz, mint Edina előtt. Mert így lesz, és ez ellen nem tud tenni semmit...

Edina lassú, tétova léptekkel bukkan fel a folyosóról. A szemében a búcsú fájó színeitől sötét és mély a kék. Ákos fél a lány szemébe nézni, mégis megteszi. Úgy nézik egymást, mintha utoljára tennék. Pedig csak rajtuk múlik ez, ők döntenek, és miért ne dönthetnének máshogy, mint ahogy megállapodtak?

Ákos úgy érzi, hogy önző. Edinának megvan a maga élete, és neki most el kell őt engednie. Nem kérheti, hogy maradjon, nem kérheti arra, hogy várjanak még, hogy adjanak esélyt arra, hogy az, amit olykor megremegni érez valahol mélyen magában, erőre kapjon. Mert mi van, ha sosem kap erőre? Mi van, ha ez is csak olyan csökevényes érzés, mint minden más? Mégis, talán... Nem lehet. Nem szabad. Mert végül talán megsebezné Edinát, és ezt nem akarja, nem akarja őt bántani, jobban szereti annál, hogy bántsa... Szereti?

– Készen vagyok – jelenti ki hirtelen a lány, elkapva a tekintetét.

– Mindent összepakoltál? – kérdi Ákos, de olyan, mintha kívülről hallaná magát, mintha valaki más lenne, mintha az, aki ő, eltávolodott volna, hogy választ találjon arra a kérdésre, amit egyszerűen muszáj most megválaszolni, mert ha nem most, akkor talán már késő lesz...

– Igen.

– Akkor... menjünk...

Ákos automatikusan tesz mindent – nincs igazán jelen, nem önmaga most. Mintha csak gép lenne, aki ugyanazon cselekvések sorát hajtja végre. Edina nem szól hozzá. Ákos nem tudja, hogy a hallgatás kivárás vagy menekülés, de most nem is tud vele foglalkozni, még nem. Most magába kell merülni, hogy megkeresse és megragadja azt az érzést, ami az elmúlt napokban folyamatosan játszott vele, de ő csak most ismerte fel, hogy ez talán valami fontosabb, nem olyasmi, amiről nem kell, vagy éppen nem lehet tudomást venni...

Már rég megérkeztek, már leállította az autót, de még mindig képtelen megszólalni. Edina ül mellette, némán, magába merülten, mintha ő is máshol járna. Az eső dobog, napok óta esik, az ujjnyira lehúzott ablakon hűvös, friss levegő kúszik be az autóba, átázott világ illata dereng, és Ákos már tudja, alig hiszi, de érzi, biztosabban, mint amilyen biztos abban, hogy él és lélegzik, hogy még ha lehetetlen is, de szereti Edinát.

Egyszerre néznek egymásra, és Edina tekintete néma könyörgés...

– Szeretlek – suttogja Ákos a köztük didergő csendbe, a hangja rekedt, mintha csak nem bírná el az érzelmeket.

– Tudom – bólint Edina megtörten.

– Mióta? – kérdi Ákos, mert a lány nem lepődik meg, és ebből Ákos tudja, hogy ez az érzés már benne volt, csak túl ostoba volt ahhoz, hogy felismerje.

– Csütörtök. Az esőben. Akkor érezted először – sóhajtja Edina. – Hamar eltűnt.

– De most is érzem. Érzem. Miért...

– Mert nem tört meg az átkod – súgja Edina elveszetten. A hangja magány és fájdalom. – Vártam, de nem tört meg. Nem én vagyok neked rendelve, ennyi. Szép egy hetünk volt, de... ez csak ennyi, egy hét, nem számít, mit érzel most, el fog múlni.

– Miért vagy ebben olyan biztos?

– Mert nem szeretsz eléggé ahhoz, hogy megtörjön az átok. A szerelem nem el- és feltűnő valami, a szerelem állandó, meghúzódik minden érzés mögött, ott van akkor is, amikor észre sem veszed. Nem szabad eltűnnie...

– És te? – kérdi Ákos, mert kapaszkodni akar valamibe, mert ezt így nem tudja elfogadni, mert ő igenis Edinát akarja, nem valaki mást, nem valakit, akit még nem ismer. Egyszerűen nem hiszi el, hogy lehet bárki olyan, mint Edina, hogy akadhat más, aki egésszé teszi, akivel együtt az élet igazán élet, minden pillanatban, ha hallgatnak, ha beszélgetnek, ha nevetnek, ha szeretkeznek, vagy akár ha csak együtt esznek... nem, neki nem kell más, és ezt muszáj, hogy Edina is megértse.

– Nem számít, mit érzek.

– Nekem igen.

– Nem – rázza meg a fejét a lány, majd úgy ismétli meg, mintha csak magát akarná meggyőzni –, nem.

– Edina!

– Sajnálom – suttogja Edina, és lehajtja a fejét, aztán elfordul. Mély levegőt vesz, és Ákos várja, hogy megszólaljon, de aztán halvány lemondással megingatja a fejét.

A lány már nyúlna a kilincsért, de Ákos megragadja a karját.

– Várj!

Edina visszanéz rá, és a szemében a fájdalom olyan, mint a tenger mélyének fájdalma, amiért sosem érezheti a napfény melegét.

– Kérlek, ne tegyük ezt nehezebbé – rebegi csendesen a lány. A hangja fátyolos, halvány, elvesző... – Mi értelme húzni-halasztani? Vége van, Ákos. Ennyi. Hidd el, örülnék, ha én lennék az, aki megtörheti az átkot, de lássuk be, hogy ez csak ostoba, hiú remény, nem több. Mennem kell.

– Kérlek... – Ákos nem engedi el a lány karját. Képtelen rá. Úgy érzi, ha elengedi, lemond róla, lemond kettőjükről, és nem ismeri be, pedig tudja, hogy attól fél, ha elengedi, elrebben a még csak most megtalált érzés, és ezt nem akarja...

– Megegyeztünk, és te belementél. – Edina hangja hideg. Hideg, akár egy kórházi szoba, ahol a remény helyett a halál suttog álmot. – Egy hét. Bárhogy is legyen, bármi is történjen, utána elválnak az útjaink, és soha többet nem kerülhet szóba ez az egy hét – így szólt az alku. A magam részéről teljesítettem a feltételeket, most neked is ezt kell tenned.

Mondani kellene valamit, akármit, küzdeni, de Edina nem vár választ, kipattan az autóból, vállára veti a hátitáskát, és már szalad is a zuhogó esőben a bejárat felé.

A kocsiajtó csapódásának tompa hangja belemar Ákos szívébe. Végleges, fekete hang, fájdalomtól nehéz.

Ákos nem mozdul. Tudja, hogy ha most Edina után szaladna, talán meggyőzhetné arról, hogy téved, de... de amit érez, máris kopott és foszlott. Hogy győzze meg a lányt, ha már nem érez? Hogy győzze meg, amikor Edina mindent érez, amit ő? Amikor talán olykor jobban tudja, hogy mi van benne, mint ő maga?

Sírni való a gyengesége, az akarattalansága – szánalmas.

Edinát már régen magába nyelte a tízemeletes betontömb, és ő még mindig képtelen beindítani az autót, és elhajtani. Ül, és csak bámul maga elé, mintha attól bármi is megváltozna. Az eső ütemesen dobol a tetőn, az ablakokon a keskeny vízpatakok ezernyi darabra törik az utcai lámpák sárgás fényét.

Ahogy a fényt figyeli, úgy érzi, hogy ő maga is ugyanígy törik darabokra. Széthasad belül, olyan apró szilánkokra, hogy ezután soha többet nem lehet majd egész. Furcsa, de már-már boldogan üdvözli ezt a szívébe hasító fájdalmat, mert ez érzés, erős, kíméletlen, félresöpörhetetlen. Akár egy robbanás – letaglózó erővel tép bele. Keze a kormányt markolja, ahogy kapaszkodik, az ujjai elfehérednek – és kapaszkodni kell, mert ami most benne van, az már túl sok, az már elviselhetetlen...

Összeszorítja a szemét, de a fájdalom nem enyhül, tombol tovább fékezhetetlenül.

Ákos úgy érzi, ez már itt a vég. Nem képes józanul gondolkodni. Nem képes mást érezni a fájdalmon kívül.

Nem kap levegőt.

A kormánykeréken görcsössé válik a szorítása.

Már nem hallja az eső tompa kopogását.

Most csak némán sikoltó csend van. Sötét, bénító csend.

És Edina.

Minden elveszett, remegő szívdobbanása csak ennyi.

Edina – Edina – Edina...

Aztán újra hallja az eső kopogását, és a keze már nem fonódik kifehéredve a kormányra...

A fájdalom még lüktet, de igazából nem történt semmi sem. Semmi...

Hirtelen dönt. Beindítja az autót, és addig hajt utcáról utcára, míg nem talál egy olyan kocsmát, ami nem túl lepukkant és visszataszító. Keres a közelben egy parkolót, majd miután kiszáll és lezárja az autót, visszaindul a kocsma felé. Gyors, határozott léptekkel megy. Nem törődik az arcába vágó esővel, pocsolyákba dobbanó lépteivel.

Előhúzza a zsebéből a mobilt, és mielőtt átgondolhatná, már hívja is Kriszt.

– Szia, tesó! – köszön vidáman Krisz, és Ákos előre sajnálja, hogy csupán pillanatok kérdése, és a szavaival egyszerűen megöli ezt a jókedvet. Kíméletlenül és kegyetlenül – szépítgetni nincs sem ereje, sem ideje, de még csak kedve sem.

– Krisz, az a helyzet, hogy én most be fogok rúgni – jelenti ki hűvös, érzelemmentes hangon. Így suttoghatnak csillagtalan téli éjszakákon a jégcsapok. – Kellene valaki, aki nem kérdez semmit, csak majd hazavisz.

A vonalban mintha sisteregne a csend. Egyszer ezt is meg kellene festeni. Fekete, sistergő csend. Lehet-e ennél mélyebb a hallgatás?

– Hol vagy? – kérdi Krisz komoran, és Ákos látni véli, hogy a jókedv fájón nyögve elvérzik...

Lediktálja a címet és a kocsma nevét.

– Mindjárt ott vagyok – mondja Krisz.

– Kösz.

Ákos kinyomja a hívást, zsebre teszi a mobilt, aztán belép a kocsmába. Hiányzik a füstszag, hiányzik a színe, az íze, a tömörsége. Hiányzik az elmosódottság, a szürkés félhomály. Mikor legutóbb kocsmában járt, még lehetett bent is dohányozni. Nos, igen, változik a világ. Minden változik. Tegnap még boldog volt, ma olyan üres, akár egy koporsó, melyben már szétrohadt a test és elfoszlottak az emlékek, és a fölé emelkedő földhalmon már soha nincsenek friss virágok.

Nem néz szét, egyenesen a pulthoz megy. Nem akarja tudni, hányan lesznek tanúi annak, hogy kiüti magát.

Ez ám a férfias megoldás – gondolja keserűen. – Bár legalább az aláfestő zene remekül illik a helyzethez...

Pálinkát kér, rögtön kettőt. Kísérőt nem kér hozzá – minek? Minél hamarabb szeretne részeg lenni.

A hirtelenszőke pultos lány bájosan mosolyog csillogó vörösre rúzsozott ajkával.

– Rossz nap? – kérdi vékonyka, talán csábítónak szánt hangon, ahogy elé teszi a két poharat.

Ákos bólint, aztán felhajtja az első italt. Meglepi, hogy égeti a torkát, hogy köhögésre ingerli, de nem foglalkozik vele, csak felhajtja a másodikat is. A szeme könnybe lábad.

Kér még két pálinkát. Régen ivott már sörnél erősebbet, de valamikor régen jól bírta az alkoholt. Fogalma sincs, mennyit kell most innia ahhoz, hogy tompa kábulat ereszkedjen az agyára, hogy mennyit kell innia ahhoz, hogy az alkohol kilúgozza belőle az elmúlt egy hét emlékeit. Vajon van egyáltalán annyi alkohol ebben a kocsmában? Bár lehet, ehhez a világ összes alkoholja sem lenne elég...

A kis pultos lány szemében mintha szánalom csillanna, de Ákos nem törődik vele, felhajt egy újabb adagot. Ha így halad, mire Krisz ide ér, a pult alól kell majd őt összekaparni. De nem bánja. Sőt, igazából talán akarja. Kiütni magát, inni az öntudatlanságig, hogy csend legyen benne, üres és elveszett csend, gondolatok és érzések nélkül, mert nem lehet elviselni, hogy a nő, akit szeret, elhagyta, és a fájdalom, amit ezért érez, ahelyett, hogy összetörné, máris lassan halványul belőle... És már ahhoz sincs ereje, hogy emiatt dühös legyen, hiszen aztán elmúlna az is... Minek is bármit érezni?