„Felednél mindent s emlékezel mégis!..." (Ady Endre)

Ha most visszagondol, igazán nem érti, hogy tegnap éjszaka miért is tűnt olyan jó ötletnek hagyni, hogy az a rasztahajú fickó – akinek igazság szerint nem emlékszik a nevére – meghívja még egy tequilára. Dina tudja – és akkor is tudta –, hogy már épp eleget ivott, a világ kellemesen eltompult, a színek összemosódtak, a határok elfoszlottak, így hát tulajdonképpen nem volt szükség még egy körre. Máskor talán képes is lett volna nemet mondani, de abban a pillanatban, ahogy belenézett a fickó kék szemébe, a gyomra görcsbe rándult, és eszébe jutott, hogy mi is vár rá másnap, ezért aztán – nem éppen megfontoltan – úgy döntött, hogy tequilából sosem lehet elég. Pedig nem is szereti igazán a tequilát.

Befordul a keskeny utcára, és közben csak azért nem fogadja meg, hogy soha többet nem iszik, mert tudja, hogy úgyis megszegné ezt a fogadalmát, akkor pedig mégis mi értelme lenne?

A könyvesbolt feletti lakás hátsó bejárata előtt megtorpan, kihúzza a füléből a parányi fülhallgatót, de ahogy megrohanják a város tompa zajai, inkább gyorsan visszateszi. Dina lételeme a zene, és bár jelenleg a hasogató fejfájást cseppet sem enyhíti, de még mindig jobb, mint a forgalom kusza zaja. A zene ellazítja, megnyugtatja, és egyébként is épp az egyik kedvenc száma kezdődik el, ezért úgy dönt, azt még meghallgatja, közben pedig elszív egy cigarettát. Tudja, hogy ezzel az elkerülhetetlent halasztgatja, de nem érdekli. Szüksége van egy cigire, mielőtt felmegy és beleveti magát az „üdv újra itthon" buliba, amire jobban örült volna, ha nem hívják meg.

Mert az egy dolog, hogy az ember barátnőjének a pasijának az öccse két hónapos erdélyi turné után hazaérkezik, és ennek mindenki örül. De minthogy az ember barátnőjének a pasijának az öccséről van szó, mégis hogy jön ő a képbe? Így is eleget találkozik Kamillával és Adriánnal, gyakorlatilag a könyvesboltjuk lassan a második otthona. Ráadásul ez most egy amolyan családi összejövetel lesz, tehát tényleg semmi keresnivalója itt. Jó, ez tulajdonképpen nem teljesen igaz, és minthogy Dina többre becsüli az őszinteséget, mint a hazugságot (annak ellenére, hogy gyakran szokott hazudni, de erre a legkevésbé sem büszke), kénytelen belátni, hogy – ha akarja, ha nem – gyakorlatilag ehhez a családhoz tartozik, mondjuk, mint valami unokahúg vagy ilyesmi.

Először is: Kamilla olyan, mintha a testvére lenne, Dina véleménye szerint kevés olyan szoros barátság létezik, mint az övék – még akkor is, és ezt azért pironkodva vallja be, ha Kamilla nem tud mindent róla, de hát mindenkinek vannak titkai...

Másodszor: az elmúlt három hónap alatt határozottan megkedvelte Adriánt, egyrészt a nyers, gúnyos humora miatt, de még inkább azért, mert olyan mélyen és őszintén szereti Kamillát.

Harmadszor: miután sikerült tisztáznia Adrián öccsével, Krisszel, aki nem mellesleg szívdöglesztő rockénekes, hogy szó sem lehet köztük szexről, a férfi barátként belopta magát a szívébe, olyannyira, hogy az erdélyi turnéja alatt rendszeresen beszélgettek a facebookon.

Negyedszer (és erre mindig mosolyogva gondol): a férfiak édesapja, István befogadta azt a kölyökkutyát, akit Dina nagyjából három héttel ezelőtt az út mentén talált. Szegény kutyus szörnyen szánalmas állapotban volt, de az állatorvosok és Dina gondoskodásának hála hamar felépült. A lány szívesen megtartotta volna Oszkárt (Dina az egyik kedvenc filmje, az Oscar után nevezte el a kutyust, mert ahogy meglátta, egy kis törpe maffiózó jutott az eszébe a kutyus bumfordi orra miatt – bár ezt az összefüggést nem tudná megmagyarázni –, és hát Keresztapának mégse hívhatta), a lakótársainak nem is lett volna ellene kifogása, azonban a főbérlőjük nem díjazta az ötletet. Így került a kutyus Istvánhoz, akivel Dina többször is beszélt telefonon, hogy Oszkár hogyléte felől érdeklődjön – majd ezek a beszélgetések tartalmasabbak és szerteágazóbbak lettek. Dina a mai napig nem érti, hogy ez pontosan hogy történt, lázadó természete miatt nehezen jön ki az idősebbekkel, Istvánnal mégis megtalálta a közös hangot.

Szóval tulajdonképpen nincs a családdal semmi baja – kivéve azt az egyvalakit, akire az elmúlt három hónapban nagyon igyekezett nem gondolni, aminek következtében persze túl sokat gondolt rá... De legalább elkerülnie sikerült – az ember igenis örüljön az apró sikereknek is. Bár Dina képtelen felfogni, hogy Kamilla hogy lehet annyira elvarázsoltan szerelmes, hogy a szokatlan és gyakorlatilag Dina minden látogatása előtt felmerülő kérdések nem tűntek fel neki, de hogy őszinte legyen, ezt egyáltalán nem bánja, ugyanis ha Kamilla rákérdez, nem tudott volna épkézláb magyarázatot adni.

A lány előkotorja a táskájából a cigijét, leül a belső udvar egyetlen fája alá a fűbe, majd rágyújt. Tikkasztó a hőség, de így legalább árnyékban van. Farmer rövidnadrágot és egy sötétkék, nyakba akasztós felsőt visel – alig van rajta ruha, de még így is majd' meggyullad. Ez és a hasogató fejfájás együtt nem szerencsés kombináció.

Túl gyorsan elszívja a cigit, a szám is véget ér, le is állítja a mobilján a lejátszót, úgyhogy már igazán nincs több kifogása, fel kellene kelni a földről, de még egyáltalán nem érzi késznek magát arra, hogy emberek közé menjen, így aztán fáradtan elheveredik, kinyújtja és keresztbe teszi a lábát, a bal karját pedig a feje alá hajtja. Hunyorogva nézi a tölgyfa alig rezdülő leveleit, de a késődélutáni fény túl élesnek bizonyul számára, úgyhogy inkább behunyja a szemét. Elég nagy butaság volt, hogy mikor észrevette, hogy otthon maradt a napszemüvege, nem ment vissza érte – most úgy érzi, talán mégis megérte volna a liftezés, amit a zökkenések miatt rátörő émelygés miatt hagyott inkább ki.

Nagyon erősen próbál nem gondolni arra, hogy már nem sokáig húzhatja az időt, előbb-utóbb muszáj felmennie. És ha felmegy, újra találkozni fog Ákossal.

Ákos... Adrián idősebb öccse. Festő. És tulajdonképpen ő és Dina csak egyetlen egyszer találkoztak, három hónappal ezelőtt, a férfi kiállításmegnyitóján. Huszonkilenc szót beszéltek egymással. Huszonkilencet. Ráadásul ebből a huszonkilencből csak hatot mondott Dina. Ez a hat pedig üdvözlés és bemutatkozás volt, semmi több. Majd a férfi közölte, hogy le akarja festeni. Nem, a legkevésbé sem volt ez egy szokványos beszélgetés, Dina talán éppen ezért nem képes elfelejteni. Annyiszor pörgette már le a fejében, hogy talán azt is meg tudná mondani, hány másodperc telt el az első „Helló" és az ominózus „Szeretnélek lefesteni" kijelentés között.

Az elmúlt három hónapban Dina eleget tudott meg Ákosról ahhoz, hogy tisztában legyen azzal a ténnyel, miszerint Ákos nem fest embereket. Soha. Halványan, elmosódottan ugyan néha megjelennek egy-egy képén, de soha nem hangsúlyosan. Ákos hangulatokat, benyomásokat és érzéseket fest. Mégis mit lát benne, hogy félpercnyi ismeretség után kijelentette, le akarja festeni?

Dina nem érti, pedig általában – igazából gyakorlatilag mindig – érti az embereket. Érti, hogy mi motiválja őket, érti a reakcióikat, és ehhez még csak arra sincs szüksége, hogy jobban ismerje őket.

Most pedig nincs más választása, nem tudja megúszni ezt a találkozást. Bár, hogy miért is akarja annyira elkerülni, azt nem egészen tudja. Jó, ez nem igaz, tulajdonképpen több okot is fel tud sorolni.

Egy: úgy hiszi, a férfi nem fog tágítani attól, hogy lefesse.

Kettő: Dina szerint ez nagyon rossz ötlet.

Három: mert Ákos összezavarja.

Négy: mert nem az a fajta ember, aki képes lenne hosszan egy helyben maradni.

Öt: már megint listát készít fejben, amit utál, de mégis mindig ezt teszi, ha egy helyzet zavarba hozza. A következő pont a káromkodás, bár ott még szerencsére nem tart.

Ó, és van egy hatodik is: az a lelke mélyéig hatoló tekintet, amit Ákos akkor vetett rá, amikor Krisz bepróbálkozott egy csókkal. Nem volt rossz csók, szó se róla, de Dina dühös lett miatta, viszont ahogy megpillantotta kicsit távolabb Ákost, már nem tudta, hogy a saját vagy az ő dühét érzi-e, mert az a vakítóan kék szempár megtelt féltékenységgel, meglepődéssel, haraggal, birtoklásvággyal, gyönyöröket ígérő szenvedéllyel, és ez a rengeteg érzés szinte marta Dinát belülről. Aztán ahogy jött, olyan hirtelen tűnt el minden a férfi tekintetéből – mégis annyira intenzív és felkavaró volt, hogy Dina azóta is többször álmodott azzal a kék szempárral...

– Szia!

Dina felnéz, és nagyon szeretné nem elhinni azt, amit – helyesebben akit – lát. Gondolatai tárgya áll felette, lazán zsebre dugott kézzel, sötétkék, koptatott farmerben, szürke vászoncipőben és fehér pólóban, amely alól elődomborodik széles válla és izmos mellkasa. Szőkés világosbarna haja most rövidebb, bár még így sem a klasszikus rövid, de már nem is tudná hátrafogni, mint három hónappal ezelőtt a kiállításmegnyitón. Ezúttal szakálla sincs, bár azért a borotvával sem ma találkozott a bőre, de a borosta is legalább olyan jól áll neki, mint a korábbi körszakáll. Csak most nem olyan elvont művészlélek, mint inkább szelídítetlen vad benyomását kelti. Kék szeme pont olyan árnyalatú, mint amilyenre Dina emlékezett, és attól, ahogy áthatóan, fürkészően néz, borzongás fut végig a lány gerincén.

Dina hunyorogva pillant a bűnösen jóképű férfira, majd önkéntelenül kicsúszik a száján:

– Bassza meg!

Hét: káromkodik.

Immár teljességgel bizonyos, hogy ez a férfi zavarba hozza. Pedig őt nem szokták zavarba hozni a férfiak, amitől persze még inkább zavarban érzi magát, és ami a legkülönösebb, hogy a férfi arcát vizsgálva rádöbben, hogy nem ő itt az egyetlen, aki kicsit kényelmetlenül érzi magát. Aztán azonban a férfi tekintete elgondolkodóvá válik, majd Dina arcáról lejjebb siklik, végig a testén egészen szandálba bujtatott lábfejéig, és a lányt mellbe vágja a férfiból hirtelen felé áradó tömény vágy, de ami igazán megrémiszti, hogy magán érezve a férfi simogató, szinte éhes tekintetét, ő maga is ugyanezt érzi. Talán mégis jobb lett volna, ha nem szavazza le a melltartót – akkor most nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy a férfi hatással van rá...

– Igazság szerint nem is rossz ötlet – mondja Ákos egészen halkan, rekedtesen, majd ugyanúgy húzza össze a szemét, mint akkor, amikor azt mondta ki, hogy le akarja festeni. Az a kijelentés legalább annyira meglepő volt, mint az imént elhangzott, viszont akkor Dina képtelen volt reagálni, most viszont egyszerűen nem bírja, elneveti magát, és erre a röpke, boldog pillanatra nem érti, hogy miért félt annyira ettől a találkozástól, mert ugyan lehet, hogy a férfi zavarba ejti – úgy, mint még soha senki –, de ennek ellenére mégis furcsán megnyugtató a társaságában lenni. Igaz, Dina azt a legkevésbé sem érti, hogy miként férhetnek meg benne ennyire zavaros, egymásnak ellentmondó érzések, de ebben a pillanatban nem is érdekli, mert egyszerűen vicces ez a helyzet, és jólesik nevetni.

***

– Tényleg kimondtam, ugye? – morogja Ákos, de ő is mosolyog. Nehéz nem mosolyogni, ha a lány így nevet – felhőtlenül, önfeledten, ragadósan.

Három hónappal ezelőtt látta életében először Edinát, és bár soha nem érzett késztetést arra, hogy embereket fessen, azóta egyszerűen képtelen másra gondolni, minthogy ezt a lányt meg kell örökítenie. Olyannyira képtelen, hogy jelenleg válságban van: bármihez kezd, nem sikerül, akárhogy igyekszik, akárhogy akarja. A lány újra és újra odalopja magát a vászonra, néha csak egy-egy színben, néha azzal a különös megfoghatatlansággal, ami Ákos számára maga a lány. Nagyon szeretné őt lefesteni. Úgy, ahogy ő látja. Nem a valóságot, nem azt, ami egyszerűen csak látszat, hanem azt a többet, ami a lány. Bár tény, hogy már maga a látszat is lenyűgöző. Edina karcsú és vékony, igazi modellalkat, bájos vonásai kihangsúlyozzák élénk, tengerkék szemét és a mosolyát, mellé pedig a rakoncátlan, szőke hajzuhatag...

Ahogy a lány előtte fekszik, Ákos képtelen megállni, a tekintete újra és újra elkalandozik – végigsiklik a karcsú, kellemesen barna lábszáron, aztán feljebb, a keskeny csípőn, majd elérkezik a lány finoman domborodó melléig. A sötétkék, szűk felső alatt a lány nem visel melltartót, és ahogy Ákos tekintete elvész a puha dombok közt, észreveszi felsejleni a mellbimbókat. Ebben a pillanatban úgy érzi, hogy bármit megadna azért, hogy a nyelvével érinthesse őket – ez a gondolat pedig olyannyira meglepi, hogy még zavarba jönni is elfelejt miatta.

Nem idegen számára a vágy, voltak hosszabb-rövidebb ideig tartó kapcsolatai, mindig voltak az életében nők, de amikor véget ért egy viszony, soha nem gondolt többet arra a nőre, akit elhagyott vagy aki elhagyta, talán azért, mert egyiküket sem szerette. Kedvelte őket, talán, de az sem volt hosszú életű. Ezzel a lánnyal még csak le se feküdt, sőt, tulajdonképpen alig beszélt vele, és mégis befészkelte magát az elméjébe, olyannyira, hogy három hónap után úgy érzi, vadember módjára szeretné az ágyába cipelni – pedig a heves, túlfűtött érzések idegenek tőle. Nem beszélve arról, hogy az eltelt három hónap máskor, mással minden bizonnyal kioltott volna benne mindennemű vágyat. Edinát mégsem tudta elfelejteni.

Miért van rá ilyen hatással a lány? Mi van benne, amit még soha senki másban nem látott? Talán emiatt érzi olyan erősen a vágyat arra, hogy megfesse. Ha megfesti, ha hosszú órákon keresztül zavartalanul figyeli, talán megfejtheti, és nem kuszálja többé össze az egyébként talán kicsit unalmas, de rendezett életét. Ákos pedig szereti a rendezettséget, mert az érzései általában túl zavarosak, kavargóak, jönnek-mennek – kell, hogy valami állandó is legyen az életében, és ez bizony a rendezettség, a kiszámíthatóság. A nyugalom. Edina pedig már akkor, amikor megpillantotta őt a kiállítóteremben, felkavarta, felrázta, de ezzel igazából csak annyit ért el, hogy a fellobbanó-kihunyó érzések az őrületbe kergessék az elmúlt három hónapban.

– Kigyönyörködted magad? – kérdi a lány pimasz kis mosollyal.

A hangja is gyönyörű. Ha Ákos lefestené a hangját, zöld teába csorgó mézet festene. Megrázza a fejét. Elég, össze kell magát szednie.

– Ami azt illeti, nem – mondja, és igen, még mindig vágytól rekedt a hangja, de ez nem zavarja. Vágyik a lányra, és nem érdekli, ha ezzel a lány is tisztában van. – Egy örökkévalóságig tudnálak nézni.

– Csak nézni? – húzza fel halvány, íves szemöldökét a lány, és ezúttal Ákos neveti el magát. Ez a kéretlen, szemtelen őszinteség kellemesen meglepi, főleg, hogy a lány jól érezhetően nem flörtölésnek szánja a szavait.

– Igazán örülök, hogy ilyen mókásnak tartasz – morogja Edina, ahogy feltápászkodik a földről. – De azt hiszem, bölcsebb lesz, ha inkább bemegyünk.

– Bölcsebb?

– Maradhatunk is, ha élvezed, hogy folyamatosan olyasmit mondasz ki, amit igazából nem akarsz kimondani.

Ákos elgondolkodva félrebillenti a fejét. Nem, azt nem mondhatná, hogy élvezi, de ha jobban belegondol, azt se, hogy nem. Igazából fogalma sincs, hogy jelenleg mit is érez, de nem is szentel túl sok figyelmet arra, hogy megfejtse. Az érzései mindig túl gyorsan, túl könnyen tűnnek el. Magában erre a fura tulajdonságára csak úgy szokott gondolni, hogy „születési deformitás", mert ez még mindig jobban hangzik, mintha átokként emlegetné. Pedig átok, abból az igazi, könyörtelen fajtából, ami megkeseríti az ember életét, mégse tud ellene tenni. De mint általában mindennek, ennek is van némi haszna: azért lett festő, hogy megtartsa az érzéseket. Ha fest, érez – ennyi az egész.

Ákos alig pislog, ahogy a lányt figyeli. Edina nem kapja el a tekintetét, nem néz félre.

– Tudod – szólal meg lassan, kicsit vontatottan a férfi –, sokat adnék azért, ha most tudnám, mire gondolsz.

– Mennyit pontosan? – kérdi hamiskás mosollyal a lány, mire Ákos megint elneveti magát.

– Alkudozni akarsz?

– Még az is lehet.

Ahogy Ákos nézi a lányt, csakis arra képes gondolni, hogy szeretné megcsókolni. Szeretné érezni az ízét, az ajka érintését. Három hónapja mást se csinál, csak erre a lányra gondol, és most, hogy itt áll előtte, hogy végre valóságos, mégsem képes mit kezdeni a helyzettel. Pedig igazából többször is elképzelte már, hogy milyen lesz újra látni – csak éppen a tervei közt nem szerepelt, hogy ennyire erős, letaglózó vágyat érez majd.

– Kerültél engem. – Félig kijelentés, félig talán inkább kérdés. Lehet, hogy rövid volt életük első beszélgetése, de Ákos tudja, hogy ott és akkor mindketten éreztek valami furcsát.

– Nem – vágja rá túl gyorsan a lány, hangjában ijedt remegéssel.

Ákos közelebb lép hozzá.

– Hazudsz – suttogja lágyan.

– Lehet – vonja meg a vállát a lány, de nem mosolyog.

– Miért?

– Miért hazudok? – kérdi, és Ákos látja makacs, eltökélt tekintetén, hogy pontosan tudja, hogy ő nem erre kíváncsi.

– Miért kerültél? – Ákos még közelebb lép. Ha felemelné a kezét, megérinthetné a lány arcát.

Edina töprengve néz rá, aztán kicsit hátrébb lép.

– Mert zavarba hozol.

– Tényleg? – Talán hitetlenség az, ami a kérdésben tétován megrebben.

– Te most ennek örülsz? – fortyan fel a lány, a szemében dühös szikrák táncolnak.

– Nem minden nap hoz zavarba az ember ilyen lenyűgöző, magabiztos szépséget, szóval igen, tulajdonképpen örülök – vonja meg a vállát a férfi.

A lány arca egy pillanat alatt elkomorodik.

– Most mi rosszat mondtam? – kérdi Ákos.

– Engem nem szoktak zavarba hozni a férfiak, szóval ezzel igazából halálra rémítesz. Még most is örülsz? – kérdi a lány kicsit hűvösebb hangon, de nem várja meg a választ, rá se pillantva elindul.

Ákos nem tudja megállni, utána nyúl, és finoman megragadja a karját. Megint megérzi azt a bizsergést, amit akkor először is érzett, három hónappal ezelőtt, amikor bemutatkozásnál megrázták egymás kezét. Nem tudja hova tenni ezt az érzést – mire megfogná, elrebben. Különös...

– Ne! – emeli fel a kezét a lány, mire Ákos rögtön elengedi. – Tegnap este többet ittam a kelleténél, szóval jelenleg erre a beszélgetésre egyáltalán nem állok készen – jelenti ki Edina, aztán egy szomorkás mosollyal a bejárat felé veszi az irányt. Nem fordul vissza, és Ákos úgy érzi, ha ez a pillanat egy festmény lenne, hát a tavasz élénk színeiben szállingózó törékeny, vakítóan fehér hópehely lenne a vásznon – egy eltévedt, bánatos hópehely...