Reggel a fájó hátamra ébredtem, ezért nyöszörögve tápaszkodtam fel. A tükröt a kezembe vettem, hogy tanulmányozhassam az arcomat. Szerintem annyit elég ha mondok hogy borzalmasan festettem és még a vak is észrevette hogy sebek vannak az arcomon. Úgy döntöttem haza megyek. Haza.. az otthonomnak hívom azt a helyet ahol vernek és házi cseléd vagyok. Lassan és óvatosan másztam lefelé. Miután kiértem az erdőből a házunk felé lépdeltem. Az utca kihalt volt, aminek roppantul örültem, egyébként sem szerettem ha sokan vannak az utcán, de a sebek miatt most még inkább örültem. Mire észbe kaptam már a házunk előtt álltam. Óvatosan kinyitottam az ajtót. Levettem a cipőm, majd a kabátom és a három bátyámmal találtam szembe magam. A nappaliból hangzavar szűrődött ki, vagyis itt van az egész bandájuk.
- Hol voltál? - szólalt meg érzelem mentes hangon Dyan.
- Mi történt az arcoddal? - lépett közelebb Chris majd felemelte a fejem az államnál fogva, mivel idő közben lesütöttem a szemem.
- Megvertek - mondtam.
- Ki? - faggatózott Henry.
- Miért is érdekel ez titeket? - néztem rájuk villámokat szóró szemekkel.
- Mert téged csak mi verhetünk! - mondta Dyan.
- Ez még kedves is lehetett volna - morogtam, de a szájam sarkában ott bújkált a mosoly. Bármennyire is furcsán hangzott ez a magamódján kedves volt tőlük..
- Császtok - érkezett meg valaki a bandából. Pár perccel később Toby dugta be a fejét a konyhába.
- Áá Toby. Szia - biccentett neki Chris.
- Joyce, ő itt Toby Black, a csapatunk új tagja. Toby, ő a húgunk Joyce - mondta Henry.
- Szia Joyce - nyújtotta a kezét felém Toby, de én nem fogadtam el. Már kezdett körvonalazódni a tervem.
- Szia. Milyen fantasztikus hogy újra találkozunk - húztam gúnyos mosolyra a szám. Toby éppen nyitotta a száját hogy mondjon valamit, de Henry belefolytotta a szót.
- Ti ismeritek egymást? - húzta fel a szemöldökét.
- Igen, volt szerencsém még az öklével is találkozni - biccentettem a fiú keze felé ami ernyedten lógott maga mellett. Belenéztem a kék szemeibe, amik több érzelmet is mutattak. Félelmet és dühöt. Vártam a bátyáim reakcióját ami csak percekkel később érkezett.
- Toby - szólította meg finoman Chris.
- Nincs kedved ide ülni mellénk? - mutatott a maga mellett lévő székre, amire sose ült senki aki jártas nálunk mivel az a rossz szék és könnyedén ki lehet rúgni a lábát.Toby aprót bólintott, jelezve hogy szívesen letelepszik. Odasétált a székhez majd lehuppant. A következő pillanatban Chris rúgott, Toby alatt pedig összerogyott a szék. Nem bírtam ki hogy ne nevessem el magam, így együtt röhögtem Chrissel. A másik két fiú fapofával bámult a földön ülő srácra.
- Ez most miért kellett? - hisztizett Toby.
- Kezdem azt hinni hogy nem egy 17 éves fiú hanem egy 3 éves kislány a csapatunk új tagja - nézett le a fiúra gúnyosan Henry. Toby arca megrándult, bizonyára félt a három testvéremtől, amit nem csodálok az elmúlt időben olyan dolgokat halottam a három fiúról amit képtelen voltam elhinni. Mint például azt hogy bérgyilkosok. Toby sóhajtva tápászkodott fel, de szinte még fel sem állt amikor Dyan tökön rúgta. Majd szinte egyszerre felálltak.
- Na ide figyelj Csillagom! A mi húgunkkal senki sem szórakozhat - mondta Dyan. És elkezdtek verekedni... vagyis inkább csak a bátyáim verték Tobyt, aki tűrte. Szerintem nem kell részleteznem a ,,verekedést", mindenki el tudja képzelni... Miután Toby elment a Dyan és Henry felém fordult, Chris csak lehajtotta a fejét.
- Nos drága Joyce, most hogy ezt lerendeztük, jöhet a büntetésed - mondta Dyan.
- Büntetés? - húztam fel a szemöldököm.
- Igen, igen tudod nem főztél tegnap és nem adtad oda a pénzt - kezdte Dyan majd behúzott egyet. Abban a pillanatban eltörött valami bennem. Feltápászkodtam és dühtől eltorzult arccal néztem a fiúra.
- Miért van az hogy ha kell bárkit szarrá vertek aki hozzám ér, magatoktól persze nem tudtok megvédeni?! - ordítottam.
- Nyugi van hugi vagy kérsz tőlem is? - vigyorgott rám Henry. Düh és szánalom fogott el a három fiú iránt. Igen, mindhármuk iránt. Ha Chris annyira meg akarna védeni mint mondja akkor az előbb nem ütött volna meg a saját bátyám. Felindulásból akkorát húztam be Henrynek amekkorát csak tudtam.
- Szánalmasak vagytok!! A húgotok vagyok nem a boxzsákotok!! Az emberiség megérett a pusztulásra!! - sziszegtem, a következő pillanatban két ököl közeledett felém, megállíthatatlanul. A földre rogytam az ütés(ek)től és vártam mi lesz. Megadtam magam. Viszont amiket mondtam azt egyáltalán nem bántam, sőt megkönnyebültem. Miután a fiúk elintézték a dolgukat (ez alatt azt értem hogy megvertek..) leküldtek piáért. Lehajtott fejjel baktattam az utcán a bolt felé. Köszönöm az idős hölgynek a kasszánál majd megvettem az italokat, a nő már a személyit sem kérte, mivel mindig én járok alkoholért, így ismer. Bementem a házunkba és bevittem az italokat a nappaliba ahol az érkezésemre az egész banda csöndbe lett, ami azt jelentette baj van. Amikor bejövök mindenki poénkodnak valamivel, most senki még egy szót sem szólt.
- Valami baj van? - kérdeztem.
- Joyce, menj fel a szobádba - mondta Henry kimért hangon.
- Én nem... - kezdtem, de a szavamba vágott.
- Mondom menj fel - mondta.
- Nem - néztem a szemébe.
- Nem? - húzta fel a szemöldökét,mire aprót biccentettem jelezve hogy jól hallotta.
- Akkor máshogy mondom. Takarodj fel a szobádba és ma NE menj dolgozni, ki ne tedd a lábad a házból. Értve vagyok? - szólt dühösen,mire bólintottam és felmentem. Valami nagy baj lehet ha dolgozni sem engednek el. Hirtelen ötletem támadt és ravasz mosolyra húztam a számat. Az ablakhoz mentem átmásztam a közeli fára majd onnan is lemásztam. Úgy döntöttem elmegyek a parkba. Így akartam bosszút álni a bátyáimon, pedig jobb lett volna ha kivételesen a fenekemen maradok, de abban sose voltam jó. A parkban letelepedtem egy padra. Már vagy 10 perce ott ültem és gondolkodtam az élet nagy dolgain amikor két fickó ült le mellém. Az egyik az egyik oldalamra, a másik pedig a másikra. Már akkor éreztem hogy ebből baj lesz..
- Szia csillag! Te vagy Joyce Gladman? - tette az egyik a kezét a combomra, amit azonnal elütöttem.
- Közöd? - mordultam fel.
- Ezek szerint igen. - mondta a másik.
- Most velünk jössz! - súgta a fülembe az előbb említett és a következő pillanatban egy kés pengéjét éreztem meg a hátamhoz szorítva. Felálltunk és lassan egy autó felé lépkedtünk. Amikor beakart ültetni az idősebbik bokán rúgtam, mivel elkartam futni. Nehogy már ilyen könnyen elkapjanak. Vagyis csak elkezdtem volna futni, mivel elkapta a karom is belökött a kocsiba majd ő is beült mellém.
- Nem szeretem az engedetlen lányokat - mordult rám. Már egy ideje mehettünk, amikor a kocsi befékezett, egy ház előtt álltunk meg. A férfi ,,finoman" kitessékelt a kocsiból majd bementünk a házba. Átmentünk egy szobán, amiben csak férfiak voltak, mindenki 17 év körüli. Mindannyian felém kapták a fejéküt, néhányuk arcán perverz mosoly jelent meg, míg mások a dekoltázsomat illetve a fenekemet kezdték bámulni. De nem töltöttünk sok időt a szobában, az elrablóim átkísértek egy dohos folyosón majd belöktek egy szobába. Az egész olyan zavaros volt, elrabolnak és bezárnak egy dohos szobába, tisztára mint a filmekben, csak hogy az én életem koránt sem egy film. Ezt már rég megtanultam. Körül néztem a szobában, egy normális szoba volt, azt leszámítva hogy mindent por fedett. Az ablakhoz sétáltam és kinéztem, pont egy játszótérre lehetett rálátni. Mosolyogva néztem ahogyan a gyerekek boldogan hajtják magukat a hintán, esetleg fogócskáznak. Olyan gontalanok és boldogok voltak.
Nem tudom mennyi idő telhetett el, amikor valaki benyitott. Megfordultam és Tobyval találtam magam szembe.
- A fenébe is hogy tőled nem lehet megszabadulni. Egész életemben kisérteni fogsz? - mértem végig a fiút. - Hamarosan jön a főnök, lehetőleg neki ne pofázz vissza. Köszi - mondta, majd kisietett. Mivel tudtam hogy nem zárta be az ajtót, könnyedén kiszökhettem volna, viszont nem ismerem ezt a helyet és valószínűleg úgyis megtaláltak volna. Körülbelül öt perc múlva újra nyílt az ajtó és egy ismerős alak lépett be Toby mellett.
- Aaron? - húztam fel a szemöldököm.
- Joyce? - nézett rám döbbenten a fiú.
- Ismeritek egymást? - kérdezte Toby.
- Igen, ismerjük. Megmondanád nekem mit keres itt Joy? - nézett a fiúra számonkérően Aaron.
- Tudja van az ellenséges banda és ő a vezérek húga és felhasználhatjuk ellenük - kezdte Toby, de Aaron közbe vágott.
- 1. Nem ,,ellenség" a másik banda 2. Milyen jogon rabolsz el egy lányt? - mordult rá Tobyra. - Én most hazaviszem, utána szeretnék veled beszélni - fogta meg a kezem a fiú és maga után kihúzott a szobából.
- Oké. Mi ez az egész? - néztem a szöszire mivel eléggé összezavarodtam.
- Ez a bandám, és én vagyok a főnök. És sajnálom hogy Toby elrabolt, de egy szerencsétlen - kezdte, de félbe szakítottam.
- Főnök? Nem inkább vezér vagy mi? - kuncogtam.
- Bárminek mondhatjuk - nevetett fel és maga felé fordított
- Mi történt az arcoddal? - nézett a szemembe. Az arcomat el is felejtettem, és valószínűleg most még rosszabb mint reggel volt, mivel Henry és Dyan is megajándékozott még pár sebbel.
- Hosszú történet - húztam el a számat.
- Van időm - kacsintott.
- Meghívhatom a kisasszonyt egy italra? - hajolt meg.
- Meghívhatja - mosolyogtam rá.
Most itt ülök egy kávézóban, az előbb meséltem el Aaronnak az arcom történetét, persze azt kihagyva hogy a bátyáimtől is kaptam pár ,,pofont". Ahogyan a fiú éppen azt meséli hogyan fogja kinyírni Tobyt, amiért elrabolt(atott) önkéntelenül is mosolyra húzódik a szám. Ez a szöszi srác igaz barát és ezért nagyon hálás vagyok neki és leszek mindig is.