A rossz álmom után sehogy sem tudtam visszaaludnom. Így már ötkor kikászálódtam az ágyamból majd úgy döntöttem beülök a kádba és élvezem egy kicsit a meleg vizet. Ismét megpróbálkoztam a tükörbe nézéssel... hát mit ne mondjak. Karikás szemek, sápadt arc, cserepes száj, kócos haj és a testemen hegek illetve lila, kék,zöld foltok. Fantasztikus látványt nyújtottam. Miután végeztem a fürdéssel rendbe szedtem magam (már amennyire lehetett) és lementem reggelit csinálni. Gofrira esett a választásom és miután megcsináltam már faltam is.

- Hahó! - ordított be valaki az előszobából.

- Igen? - szóltam ki, mire Isaac belépett a konyhába.

- Többiek? - kérdezte.

- Valószínűleg alszanak. Kérsz? - mutattam még az asztalon várakozó gofrikra.
- Kösz most nem - mondta majd ledobta magát mellém. - És mi a helyzet? - törtem meg a kínos csendet. - Nem sok - tudta le ennyivel.
Fél óra múlva fele fordultam.
- Hány óra? - Mi vagyok én két lábon járó óra? Amúgy fél hét - mondta. Ezt bírtam Isaacben bármennyire is bunkó tudott lenni, ha kérdeztél tőle valamit előbb utóbb válaszolt.
- Akkor mennem fel. Szia - mondtam majd a táskámat felkapva távoztam.

- Szia George! - köszöntem a fiúnak aki a portán ült.

- Szia! Ööö... Joyce? - mondta.

- Igen? - fordultam hátra.

- A tegnapi balhés srác ,Toby itt van - húzta el a száját.

- Oké, majd vigyázok! Köszi hogy szóltál - biccentettem. A szokásos öltöző takarítás utána az edző terembe mentem.

- Nocsak nocsak az eltévedt bárányka - halottam meg Toby hangját.

- Nocsak nocsak a meleg gyerek - villantottam egy mosolyt. Hogy miért nem féltem? A félelem nem az én műfajom. Talán ez az egyik tulajdonságom ami azok közé tartozik amiknek örülök hogy a bátyáim belém verték. Egyébként sem voltam félős lány viszont a velük töltött idő még jobban megedzett.

- Nem félsz tőlem? - lépett közelebb a srác.

- Nem - feleltem lazán.

- Pedig nincs itt senki hogy megvédjen - jött egyre közelebb, annyira hogy már csak egy lépés választott el minket. Megfogta a csuklóm és a földre rántott. A hátamba és a karomba egyszerre hasított a fájdalom.

- Na most már nem vagy olyan nagy lány. - nevetett Toby.

- Hagyd békén vagy velem gyűlik meg a bajod - halottam meg a ,,megmentőm" hangját. A fiú felpillantott.

- De hát te csak egy kislány vagy - nevetett.

- Igen, lehet hogy kislány vagyok, de szállj le a barátnőmről vagy megismered az öklömet - sziszegte a lány.

- Na ide figyelj kis csaj a földhöz váglak ahogy őt akár egy ujjammal is - sétált arra ahonnan Rachel beszélt.

- Ahhoz nekem is lesz egy-két szavam - mondta egy harmadik hang.

- Pat.. Patrick - dadogta Toby. Abban a pillanatban inkább azt kívántam hogy fogtam volna be a számat. A Johannson testvér pár mentett meg és tuti kérdezősködni fognak.

- Húzz el - sziszegte a srác.

- O...Oké - mondta a ,,támadóm" majd lépések és valószínűleg távozott. Egy kéz nyúlt felém amit el is fogadtam.

- Már meg se lepődök hogy ilyen helyzetbe kerültél - nevetett fel a fiú. Valószínűleg látta az arcomon hogy valami nem oké mert a jó kedve egyből alább hagyott.

- Jól vagy? - nézett rám aggódó arcal Rachel.

- Aha és kösz - mondtam majd mentem volna el de egy alak megállított. Felnéztem. Patrick.

- Mi van? - mordultam fel.

- Meghívunk ebédre - villantott rám egy mosolyt.

- Köszönöm, de vissza kell utasítanom - villantottam egy mű mosolyt.

- Mű mosoly! Ejnye Joyc! - nevetett Rachel, mire én is elmosolyodtam.

- Ezt igennek veszem, suli után érted megyek és ha kell felkaplak mint egy zsák krumplit.. - kezdte.

- Egy zsák Swag Yolo Krumplit - javította ki Rachel.

- Igen, igen - biccentett Patrick. Valószínűleg megtanulta hogy az ilyen dolgokat jobb ha ráhagy a húgára.

- Szóval felkaplak mint egy zsák Swag Yolo Krumplit és elviszlek hozzánk - mondta.

- Oké - sóhajtottam. Tudtam hogy amit ezek ketten elhatároznak az úgy is lesz. Így hát kitakarítottam, ami elég kínos volt mivel Rachel és Patrick is figyelt, de elviseltem. Haza felé vettem az irányt és a szám önkéntelenül mosolyra húzódott.

Mikor hazaértem fáradtan dőltem be az ágyba, és valószínűleg el is aludtam mert mikor legközelebb ránéztem az órámra fél kettőt mutatott.Akkor jöttem rá hogy bizony nagyon lekéstem a bébiszitterkedést. Gyorsan felpattantam de azzal a hévvel vissza is zuhantak az ágyra és a sajgó hátamhoz kaptam. Ismeritek azt az érzést amikor úgy érzitek nem lehet rosszabb és egy pillanattal később máris rosszabb lesz? Abban a pillanatban mindenem fájt és mikor meghallottam a csengőt a rémület úrrá lett rajtam. Patrick.

Nagyot sóhajtottam és az előbbiből tanulva most lassan tápászkodtam fel.Lentről beszélgetést hallottam ami mutatta hogy valaki bizony itthon van és ha nem Chris az, miután visszajöttem (rosszabb esetben el sem engednek) verésben lesz részem.Minden erőmet összeszedve sétáltam le a lépcsőn, nagy önuralomra volt szükségem hogy ne ordítsak a fájdalomtól.Nagy megkönnyebbülésemre az előszobában Patrick és Chris állt. A vendég mosolyogva nézett rám míg a bátyám gyilkos pillantásokkal méregette fiút.

- Szia - köszönt még mindig mosolyogva Patrick.

- Szia - biccentettem, majd felkaptam a táskám, intettem egyet a bátyámnak és már ki is léptem az ajtón.

- Miért vágsz olyan képet mintha beleharaptál volna egy citromba? - nézett rám érdeklődve a srác.

- Közöd? - morogtam.

-Joyce - mondta majd a vállaimat megfogva maga felé fordított

- Nem tudom mi van veled, és hova tűnt a régi, mindig vidám Joyce Gladman, de a savanyú Joy nem jön be. - itt egy nagy levegőt vett

- Szóval ha valami gond van nyugodtan elmondhatod - mosolygott bátorítóan.

- Oké, figyelj! - mondtam majd mélyen a szemébe néztem és folytattam

- Sok minden változott amióta már nem vagyunk egymás életének része, de ha nem haragszol nem fogom elmondani minden titkom a hét évvel ezelőtti legjobb barátnőm bátyjának - mondtam majd folytattam az utat, őt hátra hagyva.Hogy miért voltam szemét?A válasz egyszerű. Az igazat megvallva nem is jöttem volna el, de sajnos mivel megmentettek ennyivel tartozom nekik.

Ez egy szívesség a részemről? Mondjuk, és hogy miért nem akarom hogy az életem részei legyenek?Patrick és Rachel túl jól ismer, előbb utóbb rájönnének mindenre amire meg nincs szükségem. Az út további részét csendben tettük meg. Én azon gondolkodtam mi lenne ha árva házba kerülnék. Valószínűleg minden megváltozna. 

Mire feleszméltem a gondolat menetemből a fiú eltűnt mellőlem, megfordultam. Körülbelül két házzal arrébb (az ő otthonuknál) állt és mosolygott.

- Miért nem szóltál hogy ne menjek tovább? - mentem oda és durcis arccal néztem rá.

- Mert vicces volt hogy gondolkodva sétáltál tovább - mosolygott.

- Fúú - morogtam, mire halkan felnevetett.

- Min gondolkoztál? - nézett rám.

- Sok mindenen - adtam a kitérő választ, mire felhúzta a szemöldökét.

- Azon belül? - nem adta fel, családi vonás.

- Nagyon sok mindenen - Nos igen.. én meg makacs vagyok és mindent harapó fogóval kell belőlem kihúzni.

- Joyce nekem elmondhatod - nézett rám. És akkor hirtelen egy ötletem támadt, a szám ravasz mosolyra húzódott. Láttam ahogy Patrick állkapcsa megremeg, ezek szerint észre vette a mosolyom.

- Nem megyünk be? - kérdezte óvatosan. Nos igen.. amikor ravaszul mosolygok néha még a bátyáim is megijednek. Patrick is tudta hogy olyankor gáz van.

- De - biccentettem finoman majd megindultam az ajtó felé. És hogy mit terveztem? Egy normális ember elmondana nekik mindent, de én közel sem vagyok normális és ezt jól tudom. Nem terveztem nagy dolgot pusztán nem fogok beszélni. Igen, ez volt a tervem, jobb híján. Viszont az pontosan tudtam hogy Rachel is és Patrick is utálja ha csönd van. Patrick nem annyira, de Rachel mindennél jobban. Amikor beléptünk a házba Rachel szorosan magához ölelt.

- Gyere enni, én készítettem - mondta majd magával húzott az étkező felé majd leültetett. Pár pillanattal később már előttem volt az étel, amiről nem tudtam eldönteni hogy mi. Egy kicsit hasonlított a rántott húsra, de valami zöld volt benne. Mellette pedig valami keverék volt. Nem mondom hogy én fantasztikus kajákat szoktam összehozni, de az holt biztos hogy Rachelt nem áldotta meg az ég főző tehetséggel. Miközben ezen filóztam észre sem vettem hogy a szakács előttem ül és tágra nyílt szemekkel néz rám.

- Na milyen? - kérdezte miután belekostóltam. Hogy milyen volt? Borzalmas... Felpillantottam, ahol Patrick könyörgő tekintetével találkoztam. Egyébként sem akartam megbántani Rachelt, de ezek után még inkább nem szeretném.

- Nagyon finom - mosolyogtam. - Uuuu köszii - pattant fel és sugárzott belőle a boldogság.

- És Joyce milyen a suli? - kérdezte hirtelen Patrick, mire egy pillanatra a torkomon akadt a falat. ~Hallgass~ Ez volt az első gondolatom, de nem arról vagyok híres hogy visszafogom magam ezért válaszoltam.

- Jó - mondtam.

- Osztálytársak? - faggatott tovább.

- Elmennek - adtam az első választ ami eszembe jutott.

- Na és mi a helyzet pasi téren? - kérdezte vigyorogva Rachel, mire ismét beindult a ,,vészjelző". ~Hallgass~ Most viszont meg is fogadtam. Már vagy 10 perce ültünk némán, mikor Rachel megszólalt.

- Értem.. - sóhajtott.

- Elmegyünk moziba? - vetette fel Patrick.

- Ti menjetek, nekem haza kell mennem - próbálkoztam.

- Rendben - bólintott Rachel, mire láthatóan felhúztam a szemöldököm. Rachel Johannson, sose adja fel ilyen könnyen. 

Vagyis tervez valamit  - vontam le a következtetést.

 Patrick odajött hozzám,nyomott két puszit az arcomra és mosolyogva közölte;

- Örülök hogy találkoztunk, remélem máskor is lesz ilyen 

Körülbelül 35-40 percet voltam náluk - vontam le, talán túl gyorsan. 

Rachel kikisért, az ajtóban megölelt. Amikor már messzebb voltam az ajtótól kezdtem reménykedni hogy megúszom, de tévedtem.

- Joyce Gladman! Gyáva vagy amiért nem beszélsz,amiért elzárod magadtól az embereket! Te tényleg az a lány vagy akit megismertem? Tudod amikor fiatalak voltunk azt hittem majd együtt neveljük fel a gyerekeinket és együtt öregszünk meg, a sírunk pedig egymás mellett lesz. Elhittem azokat a nyálas szövegeket amik arról szóltak hogy ,,mi nem barátok vagyunk,hanem nővérek" mert ismertelek,tudtam hogy sose zársz ki az életedből és mégis, rád sem ismerek.  - mondtam, hangjából kihallatszott a keserőség. Megtorpantam.

Egyszerűen nem tehettem ezt vele,mert nem ezt érdemelte. Mindig mellettem volt,amíg hagytam és talán egyszer mindent elmondok neki,de még nem álltam készen.

 Így történt hogy most éppen a moziban ülünk és egy vígjátékot nézünk, amin folyamatosan röhögünk. Én. Én nevetek. Csoda történt.