Henry megint ver. Minden délután amikor nem találja az asztalon az aznapi fizetésem ver. Borzalmasan fájt most is, ahogy mindig, de együtt kell vele élnem. Miközben ezen gondolkodtam erős fájdalom nyilalt a hátamba és összestem. De a bátyám nem adta fel még egyet ütött a hátamra. Felpillantottam elszánt arcára, arcom benedvesedett, zokogva hajtottam le a fejem. Két perc sem telt bele dübörgő hangokat halottam a lépcsőn, majd valaki belépett a szobába.
- Mi folyik ott? - hallottam meg Chris hangját.
- Bőg - felelte tömören Henry, mire valaki megindult felém.
- Joyc, ne sírj - emelte fel a fejem Chris  majd magához ölelt, mire könnyeim még jobban megeredtek. Ő az egyetlen aki szeret, és vigyázna is rám ha nem ő lenne a legfiatalabb hármuk közül, ő sose bántott ellenben Henryvel és Ryannel.
- Joyce - szólított meg halkan hogy csak én halljam, mire felkaptam a fejem.
- Nem lesz semmi baj - nyomott egy puszit a homlokomra majd Henry nyomában távozott. Ott maradtam egyedül, a gondolataimmal és a valószínűleg eltört bordáimmal. Nyögdécselve álltam fel és az ablakhoz léptem hogy kimásszak. Felkaptam a kabátom ami az ágyamon hevert majd óvatosan kimásztam. Elindultam a legközelebbi parkhoz ami a városban van. Minden lépés fájt. Már majdnem ott voltam amikor valaki megszólított, ledermedtem.
- Hova hova Joyce? - hallottam meg a legidősebb bátyám hangját.
- Csak a parkba, Ryan - néztem fel rá.
- Mennyit kerestél ma? - lépett közelebb.
- Semennyit - mondtam erőtlen hangom, miközben összepréseltem a számat.
- Ejnye-bejnye, rossz kislány vagy - lépett közelebb, éreztem hogy több ember figyelmét és magunkra hívtuk.
- Ne rendezz jelenetet - sziszegtem oda neki.
- Jaj ne rendezzek jelenetet? Tényleg ne? És miért, mit csinálsz? Megversz? Te? - horkant fel, úgy hogy a körülöttünk állók is hallják.
- Ryan, 22 éves vagy, cigizel és iszol, és nem dolgozol. Helyetted én dolgozok, ahelyett hogy iskolába járnék. Ja és versz. - mondtam végig a szemébe nézve. Igen, bajba fogok kerülni, ezt pontosan tudtam. De úgy éreztem megérte. Talán addig vernek amíg mindenem lila lesz, vagy eltörik a karjaim, lábaim. Biztos nem küldenek el otthonról hiszen nélkülem nincsen cigi, pia. Miközben a büntetésemen agyaltam valaki felpofozott, felpillantottam. Szembe találtam magam a bátyám dühtől villogó szemeivel.
- Joyce Gladman, indítsál haza felé - mondta nyugodt mégis vészjósló hangon. Ismertem ezt a hangját, ez a ,,vihar előtte csend". A szemébe néztem, megfordultam és az otthonomnak nevezett valami felé lépdeltem. Az éles fordulat miatt elviselhetetlen fájdalom nyilalt a hátamba, mire felszisszentem. Nem akartam mutatni hogy mennyire fáj ezért a normális járásra összpontosítottam. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Bal. Jobb és így tovább. Mikor megpillantottam az ismerős házat, meggyötört arcal pillantottam hátra. Ryan gonosz vigyort villantott rám, majd intett hogy haladjak tovább. Mikor újra indultam még nehezebb volt normálisan járnom, minden pillanatban éreztem a szúró érzést a hátamban. Aztán átlépten a küszöböt. A pokol küszöbét, az én poklom küszöbét. Mentem volna fel a szobámba, de valaki elkapta a kezem.
- Szia Cica! Van gazdád? - James volt az, Henry legjobb barátja.
- Hagyj békén - téptem ki a kezem a szorításából.
- Mi van cica dühös vagy? - villantott felém egy perverz mosolyt James, mire nem feleltem csak indultam fel a lépcsőn.
- Joyce, a nappaliba! Most! - parancsolt rám Ryan.
~ Most végem! ~ gondoltam, majd beléptem a nappaliba.
Ami ott fogadott lesokkolt. Csak álltam és néztem a szobában piáló, cigiző fiúkat akik körülbelül tizenketten voltak. Ja igen... vasárnap van, el is felejtettem, ezeken a napokon összegyűlik a ,,banda".
- Hozz piát - mordult rám Henry, majd a kezembe nyomta az áll személyit amit rendszeresen használok ha piát veszek nekik. Felmentem az emeletre, kivettem egy kevés pénzt majd lebaktattam. Minden lépés fáj, de nem érdekelt. Ryan a kezembe nyomott egy listát amin az italok szerepeltek, amiket meg kell vennem. Sóhajtva lépdeltem a közeli kisbolt felé. Éppen az italokat raktam a kosaramban, amikor valaki a nevemen szólított.
- Joyc?
Megdöbbenve fordultam meg, velem szemben egy velem egykorú, nagyon ismerős lány állt. Ami azt illeti csak Chris hív Joyc- nak meg... meg..., villámként hasított belém a felismerés és az illető nyakába ugrottam.
- Rachel. - öleltem egyre szorosabban magamhoz a lányt.
- Joyc nyugi. Megfolytasz. - nevett fel, mire elengedtem. Rachel Johannson, az első osztályom megmentője. Elsőben ő volt az egyetlen barátom, valószínűleg ha mással találkozok össze a régi osztályomból elrohanok, de Rachel más volt. Gondolat menetemet, amiben végig gondoltam miket csináltunk együtt Rach hangja szakította félbe.
- Minek neked ennyi alkohol? - nézett a kosaramba.
- A bátyáméknek kell, én csak szállítom - néztem rá, mire elnevette magát.
- Futár lettél? - mosolygott még mindig.
- Igen - nevettem rá.
- És Joyc milyen az új sulid? - nézett rám kíváncsian. És igen.. témánál vagyunk, az arcomról egyből lefagyott a mosoly. Azt mondtam az elsős osztályomnak hogy új iskolába járok, mivel nem akartam elmondani az igazat. Azóta ha valakit megláttam közülük elmenekültem a kínos kérdések elől, de ezt mostmár nem kerülhettem el.
- Én... én nem járok iskolába - böktem ki végül, mire kikerekedett szemekkel nézett rám. Nem tudom miért mondtam el neki az igazat. Egyszerűen nem akartam neki hazudni, úgy gondoltam megérdemli az igazságot. Ő csak mereven bámult rám, mintha azt mondtam volna hogy elpusztul az emberiség. Sóhajtva kaptam fel a kosarat és elindultam a kasszához, ahol bemutattam az áll személyim majd kileptem a bolt ajtaján. A világ igazságtalan vagy szimplán utál engem. Mindenhova kell egy olyan valaki akinek az élete romokban van. Mindenhova kell egy olyan balek mint én. Borzalmasan fájt, hogy még az a lány akiről azt hittem a barátom,( így 7 év után is) még ő is elitélt. Elitélt azért az életért amibe belekényszerített a világ. Elitélt azért aki nem én voltam. Az évek során megtanultam az embereket ellökni magamtól, de jött egy személy a múltamból és tört szúrt a már beforrt sebembe ami újra felszakadt. Borzalmasan gyengének éreztem magam testileg és lelkileg is, de kétség kívül az is voltam. Lassan lépkedtem előre, minden lépés egy szúró fájdalmat eredményezett. Mikor megpillantottam a házunkat hosszú idő után először megkönnyebbülés fogott el. A lelkem egy része megnyugodott hogy végre bevackolhatom magam a szobámban, de ahoz hogy feljussak még át kell jutnom a ,,bandán". Mélylevegőt vettem, és beléptem. A nappaliból nagy hangzavar hallattszódott ki, beléptem, leraktam az asztalra az italokat majd mellé az áll személyit. Vontatottan lépkedtem ki, el fogott a megkönnyebbülés hogy most éppen senki nem szivatott. Felvánszorogtam a szobámban majd ruhástól bedőltem az ágyba, egyből elnyomott az álom.