A napok egymás után múltak el eseménytelenül, de Daphne hiába gondolkodott azon, hogy hogyan vehetné rá William St. Johnt a tettetett udvarlásra, semmilyen használható ötlet  nem jutott az eszébe. Ennek ellenére nem mondott le a tervéről, sőt napról napra biztosabb lett benne, hogy komolyak a szándékai. Valahányszor felhozta az anyja a közelgő bált és a legújabb férjfogási praktikákat görcsbe rándult a gyomra és lehajtotta a fejét, hogy meg tudja állni azt, hogy lelombozza az asszonyt valamivel. Ilyenkor mindig a Preston birtokra gondolt és az ottaniakra. A kábító illatú citromfákra és az újszülött birkákra, amiknek még remeg a lábuk és csak az anyjuknak támaszkodva tudnak csak megállni.

A régi, pár helyen kopottas kész vagyont erő festményekre a falakon és Prue néni kedvenc szobraira, amik az egyik emeleti szobában állnak. Antik hősöket és isteneket ábrázolnak, hófehér márványból vagy valamilyen halvány rózsaszínes kőből. Lenyűgöző látvány volt.

– Akkor, most mondd el te is drágám. – simogatta meg Lady Margaret Beaufort a lánya vállát, mert azt hitte, hogy az elmúlt órák alatt tanúsított csendes viselkedése végre ahhoz az úthoz vezet, amit kijelölt számára. A házassághoz.

– Mit is? – nézett rá elkerekedett szemmel Daphne. 

Fogalma sem volt, hogy mit vár tőle az anyja. Azonban Bridget tudta, és a végig a nővére szemébe nézve mondott fel egy idétlen és mesterkelt anekdotát valamilyen tavaszi piknikről, amit majd elő fog adni valamelyik bálon később. Az idősebbik testvér remélte, hogy elfelejti mert ha mégis felmondaná tánc közben egy fiatalembernek, akkor bizonyára elüldözné. 

De ehelyett csak ennyit mondott: 

– Érdekes. Majd felírom – kelt fel a kényelmetlen szófáról. – Nincs már teaidő?

* * *

A ruha gyönyörű volt meg kell hagyni, az anyja és a varrónő kitett magáért. Lady Margaret szemébe könnyek szöktek, amikor először látta meg benne a lányát. A sötétkék alsó réteg, finom arany kelmével volt beburkolva, amin néhány helyen látni engedte az alatta lévő anyagot. Kerek nyakkivágása és szabása a kor legmodernebb stílusát idézte, a csillogó sötétkék kiemelte Daphne szemeit és az arany bájos ragyogást adott az arcának. Még a viselőjének is tetszett a ruha, ami nem mindennapos eset volt. Kecsesnek és finom úrinőnek érezte magát benne. Legalább kinézetre legyen az.

Bridget is kapott egy új ruhát, de még így irigykedve figyelte a nővérét a tükörben. Saját benyomása szerint az ő lazacszín és tört fehér ruhája sápasztotta, viszont a világ minden kincséért se vallotta volna be, hogy a nővére milyen csinos.

Lady Margaret felsóhajtott, amikor meglátta egymás mellett a két lányát. Ha mindegyikük pontosan ugyanilyen elragadó lesz majd egy hét múlva is, akkor tudta, hogy nyert ügye van. Valósággal ragyogtak ezen a napon a Beaufort lányok. Ugyan Daphne véleménye szerint mostanában túlontúl csendes volt, tehát forralt valamit magában az már biztos, de ez most nem számított. Majd akkor fog foglalkozni vele, ha kiböki az a makacs lány, hogy mit akar. Remélhetőleg majd a bál után.

Bele se mert gondolni, hogy mi történne, ha valami hasonló dologba keveredne az a lány, mint tavaly. Még a család hírneve is veszélybe került, amikor az az átkozott Jane Woodville berontott a bálterembe, és szörnyülködve számolt be az eseményekről. Mit is hihetett volna akkor egy anya? A bizonyítékok mind arra utaltak, hogy a lánya, a kis tündéri Daphne, valami miatt nem törődött semmivel, csak magával, és engedett egy férfinak. Hiába emlékezett arra, hogy amikor meglátta a lányát a kék szemei könnyektől csillogtak és dühösen meredt maga elé. Még most sem volt benne biztos, hogy mi történhetett pontosan. Ugyan Daphne Beaufort makacs és szeszélyes volt, de nem ostoba. Az esze a helyén volt, nem hiába olvasott annyit. Nem tudta elhinni, azt amit akkor állított a Woodville lány. De soha sem kérdezte meg erről a lányát. Az ő kapcsolatuk nem terjedt ki ilyen dolgokra.

Az apjával jobban kijöttek, de még vele sem osztotta meg a történteket. Teljesen bezárkózott. Valami akkor megváltozott benne, Lady Margaret pedig félt, hogy soha többé nem lesz a kislánya ugyanolyan mint régen. Olyan életvidám és ragyogó teremtés. Aztán Daphne túltette magát a dolgon, azt leszámítva, hogy egy leheletnyivel még szeszélyesebb és hűvösebb lett, meg persze egy ideig még csak ránézni sem bírt a férfiakra, ami az anyja terveit nagyban szabotálta. 

Ezért volt jó alkalom a mostani bál arra, hogy egy olyan fiatalember karjaiba lökje a lányt, aki rég nem volt már itt és nem hallott az incidensről, meg persze a vagyona is nagy. Sir William St. John karjaiba volt az ideális jelölt. A jövendőbeli Rochford márki, aki talán egy szép napon majd márkinét csinál az ő vadóc lányából.

* * *

Daphne lapozott még egyet a kezében lévő könyvben és felsóhajtott. Szokás szerint az apja könyvtárszobájában töltötte az egész délutánt, amikor felsóhajtott és becsukta a kopottas borítójú kötetet. Ma még az A makrancos hölgy sem tudta lekötni, pedig az volt az egyik kedvence. Még a születésnapjára kapta az apjától, míg az anyja és Bridget egy új kasmír kendővel és tollas kalappal kedveskedett neki. A ruhadarabok mentek egyenesen a szekrénye legaljára, míg a kötet az éjjeliszekrényére a III. Richárd mellé. Shakespeare összes műve közül ez állt hozzá a legközelebb abban a tekintetben, hogy milyen jól tudott azonosulni a szereplőkkel. Nem kergetett hiú ábrándokat arról, hogy ő is hasonló boldog befejezést kap, mint a darab hősnője, Katherina, de neki már egy ennél csendesebb élet is megfelelt volna. 

Azonban a csendes délutánt egyik pillanatról a másikra félbeszakította a kintről beszűrődő szörnyű lárma. Valóságos palotaforradalomnak kellett lennie, mert a szapora lábdobogáshoz, üvegcsörömpöléshez és éles kiáltásokhoz még az anyja jajgatása is társult, ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Hogy az öccse megint hisztizett. 

A könyvvel a kezében sétált ki a szobából, hogy fényt derítsen a zajok forrására, de nem kellett sokáig keresgélnie. Az első emeleti társalgóból jött a ricsaj. És már azt is tudta, hogy ki volt a ludas. Az öccse, George.

– Nem, nem akarok! – kiáltotta a fiú újra. Daphne pont akkor ért fel a lépcsőn és nézett be a szobába, amikor az egyik cseléd viharzott ki onnan, majdnem fellökve a lányt.

– Mi folyik itt? – intézte a lány a zavarában lesütött szemmel toporgó szolgálót.

– Az úrfi, bocsásson meg a kifejezésért hölgyem, de nincs jó napja és kicsit makacskodik. Nemrég ment el a tanítója. – húzta el a száját a Daphne-nél jó pár évvel idősebb nő.

A Beaufort lány azonnal átlátta a helyzetet, nem kellett többet tudnia. George sem volt az a kezesbárány típus és ilyenkor még az anyja sem tudott vele bánni. 

– Menjen, és vigye a társát is, elintézem – tette le a könyvet a folyosón álló asztalra egy csokor frissen szedett rózsa mellé.

A cseléd gyorsan pukedlizett és a szobában lévő társával együtt elsietett valahova. Daphne számításai szerint valahova messzire, hogy ne is hallják a kislord kiáltozását.

– Szia, öcsi – lépett be a krémszínű helyiségbe. Az öccse háttal neki állt, de a testtartásából látszott, hogy szaporán szedi a levegőt. Majdnem másfél fejjel alacsonyabb volt nála, de az apjuk termetét örökölte ezért mindenki tudta, hogy pár év múlva legalább olyan magas és jó kiállású fiatalember lesz, mint hajdanán Sir Bernard volt. Azt a pár évet azonban még ki kellett bírniuk. 

– Daph? – fordult hátra hirtelen George, mikor meghallotta, hogy valaki átlépte a küszöböt – Mondd meg nekik, hogy nem akarok elmenni! – Barna szemei már egészen vörösek voltak, apró kezét ökölbe szorította.

Daphne szomorkásan elmosolyodott. 

– Tudod, hogy nem tehetek semmit. 

Már megint a bentlakásos iskoláról volt szó, aminek a gondolatától már kirázta az öccsét a hideg. Most mégis megesett rajta a szíve, pedig az Eton nem egy olyan hely volt, ahová ne járt volna senki szívesen. Olyan fiatal volt. Pufók, kisfiús arcával és göndör aranybarna fürtjeivel úgy nézett ki akár egy kis angyal. Legalábbis addig, amíg ki nem nyitotta a száját, ebben pedig eléggé hasonított rá. 

– De a Mama hallgat rád – nagy csokoládé barna szemei szomorúan csillogtak. – Miért kell elmennem? Semmi értelme! – emelte fel a hangját. Az arckifejezéséből ítélve már a sírás határán állt, de eddig visszafogta magát, vagy azért mert rangon alulinak tartotta a könnyeket vagy annyira mérges volt, hogy képtelen volt rá.

Daphne az orrnyergét masszírozva lépett oda az öccséhez és karolta át. 

–Hidd el én szívesen helyet cserélnék veled – odavezette a szófához és szorosan egymás mellett foglaltak helyet. Nem bánta, hogy a mustársárga ruhája meggyűrődik a fiú alatt. – Engem ki akar házasítani és minden nap a jó testtartásról és a kacér pillantások fontosságáról tart kiselőadást. Szerinted ez jobb? – Tudta, hogy George szívéhez csak így lehet közel férkőzni. Minél előbb elterelni a figyelmét, esetleg egy ajándékkal vagy egy történettel. A fiú szemei elkerekedtek és tagadóan megrázta a fejét, így Daphne folytatta. – Te még szerencsésnek is mondhatod magad. Annyi mindent fogsz tanulni és látni, nem leszel bezárva többé. Csak fogd fel úgy, mint egy hosszabb kiruccanást – látta, hogy a szavai nyomán az öccse töprengő arckifejezésre vált. Csak ő és az apja tudta rábeszélni George-ot az olyan dolgokra, mint ez. Az anyjuk valósággal rajongott a gyerkőcért, de elkényeztette és ennek meg is lett az eredménye. Végül a lány gondolt egyet és elvigyorodott. – Akarsz hallani egy titkot?

George Beaufort csillogó szemmel kezdett el bólogatni. Imádta a titkokat. 

– Még szép!

– De ígérd meg, hogy nem mondod el senkinek, főként a Mamának nem! – Biztos volt benne, hogy nem fogja, rendes egy kölyök volt az öccse, de így jobban hangzott.

– Bármire megesküdnék – kisfiús arca egészen kivirult, ha valaki felnőttként kezelte. A nővére pedig általában egyenrangú félként viselkedett vele, ezért ő is igyekezett rendes lenni hozzá, már amennyire rendes tudott lenni.

– Jól van - döntötte Daphne fejét az öccse vállára. – Emlékszel arra a délutánra, amikor ti a parkban voltatok mi meg Bridgettel elmentünk kesztyűt vásárolni? – válasz gyanánt bólintott egyet a fiú. – Beugrottam Mrs. Perkins könyvesboltjába és összefutottam valakivel, akivel már egyszer előtte is találkoztam még Helen eljegyzési vacsoráján.

– Kivel? – George valósággal itta magába a nővére szavait. Az idősebbik lány más volt vele mint a húga és az anyjuk. Daphne kedvesebb is volt számára, ő volt a tökéletes nővér. Vigyázott rá ha kellett, mesét olvasott fel neki esténként és olyan kalandokban volt része, mint neki még soha. 

– Sir William St. Johnnal, a jövendőbeli Rochford márkival. Kellemes ember.

A fiú azonnal összerakta magában a képet és cinkosan összevigyorgott a nővérével. 

– Titokban?

– Titokban. És remélhetőleg ő lesz nekem a szabadulásom kulcsa innen. Te Etonba mész, én meg a Preston birtokra Prue nénihez – kalandozott el a lány tekintete. Szinte érezte az ottani nap melegét az arcán.

Azonban az öccse összeráncolta a homlokát. 

– Akkor nem mész hozzá?

Daphne felkacagott a kérdés hallatán. 

– Szó sincs róla! De kitaláltam valamit – végigsimított a mellette ülő karján. – Azért mondtam ezt el, hogy tudd, ha elmész nem fogsz sok dologról lemaradni. Össze lennél zárva a Mamával és Bridgettel minden nap, mert a Papa estig a papírokat fogja intézi. Képzeld csak el, hogy hova rángatnának el!

George érdeklődve pillantott a nővérére. Mindig tudta, hogy a nővére céltudatos és bátor, most mégis alig ismert rá. Az anyja hiába hangoztatta azt, hogy ezek a jellemvonások nem úrinőhöz méltóak, a Beaufort fiú csodálta érte, mert ő fele annyira nem volt bátor, mint Daphne. 

– Már alig várom az iskolát. De te is ígérj meg valamit! – tette hozzá komor arccal.

– Bármit.

– Mesélj el mindent arról, hogy mi lesz veled és a márkival.

– Természetesen – Daphne nem javította ki, hogy még nem kapta meg a címét Sir William, mert még él az apja, azonban mulattatták az öccse szavai. Összeborzolta a kisfiú haját, aki erre méltatlankodva felkiáltott és felkelt a kényelmetlen szófáról. – Ki ér előbb az ebédlőbe? Tea idő van már!

A két Beaufort együtt száguldott ki a szobából, hogy aztán pár perccel később az anyja meg is szidhassa őket a hozzájuk nem méltó viselkedés miatt. Egyszerűen kinevették. Lady Margaret pedig kezdett attól tartani, hogy az ő nagylánya milyen rossz hatással is lehet a kisfiára.