Helen Woodville és Thomas St. John eljegyzési vacsorája után nem kellett sokat várniuk a Beaufort család tagjainak, hogy újabb meghívót kapjanak, ezúttal pedig egy bálba. Salisbury grófja által rendezett mulatság minden évben különleges alkalomnak számított, hiszen ezzel nyitották meg nem hivatalosan is a báli szezont és itt mutatkoztak be évről-évre azok a már nem elsőbálozó kisasszonyok, akiknek feltett szándéka volt, hogy idén férjhez mennek, ha ez tavaly nem sikerült. Valóságos bűn lett volna tehát kihagyni, a Beaufort ház asszonyának pedig nem állt szándékában elkövetni ezt a hibát.

Annak érdekében, hogy minden tökéletesen sikerüljön tavaszi nagytakarításra fogta a cselédeket, időpontot kért a Bond street-i varrónőjükhöz, hogy új báliruhát csináltasson a lányainak és még szigorúbban nevelte őket. Minden reggelt imádkozással kezdett, azért, hogy jó férjet kerítsen a lányainak, míg minden estét azzal zárt. Sosem volt különösebben ájtatos és hitbuzgó, de most minden extra segítségre szüksége volt, ezért az Úrhoz fordult.

Vele ellentétben Sir Bernard Beaufort cseppet sem aggódott a bál miatt, mert teljesen hidegen hagyta az egész. Ugyanolyan nyugodtan szivarozott a szalonjában, járt el a White's Klubba és töltötte olvasással a napjait. Közben természetesen arra is szakított időt, hogy menedéket nyújtson a dolgozószobájában az idősebb lányának a felesége elől, felügyelje a fia lovaglóleckéit és minden nap megjegyezze, hogy milyen szép is az idő.

Daphne Beaufort pedig a kellemes időjárás miatt minden szabad percét a kertben töltötte sétával és olvasgatással, közben számtalanszor felidézte azt a pár percet, amit az erkélyen töltött el a márki fia társaságában. Egyedül azért nem írta le teljesen a bált, mert remélte, hogy a férfi is meg fog jelenni ott, akkor pedig hivatalosan is bemutatják őket egymásnak. Talán még egy keringőt is lejt vele. A táncrendje sosem maradt üresen, de most először érezte azt, hogy érdekelné őt a másik fél is - már persze akkor, ha a lord felkérné -, de most először nem bánta, hogy az anyja ennyire lelkesen. Azonban valahányszor ideáig jutott, gyorsan felidézte magában, hogy őt sosem kérné fel egy tisztességes nemesember és semmi esélye arra, hogy valaha is megbocsássa a társaság a bűneit. Lord Rochford fia pedig csupán egy újabb személy volt, aki előtt sikerült lejáratnia magát, amikor nem szaladt vissza a szalonba, mikor összetalálkozott vele. Vagy amiért egyáltalán ott volt az erkélyen és nem éppen Helent hallgatta tátott szájjal.

William St. John lehetett az egyetlen olyan férfi, aki még nem tudott arról a borzalmas incidensről, amibe tavaly sikerült belekeverednie és ezzel örökre elveszítette a becsületét és jó hírét. Fájó szívvel idézte fel újra, de tudta, hogy csakis akkor lesz képes elfelejteni az titkos találka általi örömét, ha ezt egy másmilyen érzelemmel pótolja. Nevezetesen a rettenettel.

Még egyik utolsó bálon történt az egész tavaly, de máig nem tudta kiheverni, gyanította, hogy az emlék egész életében kísérni foga. Az előzményeihez tartozott az anyja hosszas fenyegetőzése arról, hogy elragadónak és bájosnak kell látszania, egy rövid veszekedés Jane Woodville-lal és persze egymás után három keringő is Henry Derehammal, Clarence hercegével. Ő pedig a vita miatt és, hogy az az anyja kedvére tegyen nem utasította el a táncokat az erősen ittas hercegtől. Aztán minden tönkrement. Mert Clarence hercege egyre szorosabban fogta a derekát és olyan közel hajolt hozzá, amivel már illendőség határát is súrolta. Senki sem vette észre. Mindenki remekül szórakozott, senki nem vette észre, hogy mennyire nincs kedvére az egész. Aztán a szünetben végül kiszaladt a bálteremből, hogy egy csendesebb helyet keressen, de abban a pillanatban, hogy nem a külön hölgyek számára fenntartott szalont kereste fel, ahol a vendégek fel az orrát púderozta, hanem a könyvtárszobát, megpecsételte a sorsát. Mert a könyvtárba a herceg utánamehetett.

A többibe már bele sem gondolt, már ennyitől jeges borzongás járta át, ezzel elérve amit akart. Soha többé nem szabad megbíznia egyetlen férfiban, mert abból csakis ő kerülhet ki rosszul. Akkor még nem tudta azt, hogy a férfiak mind megbízhatatlanok és nem neki valók. Éppen ezért bármit meg kell tennie annak érdekében, hogy ne kerüljön megint egy olyan kínos helyzetbe, mint a herceggel.

* * *

– Akkor ibolya vagy atlaszkék? – tette fel negyedszerre a kérdést Rose Worthington egyre kedvetlenebbül. Világos szemöldökét összehúzta, szája sarka lefelé görbült, amitől egyáltalán nem keltett olyan benyomást az emberben, mint egy valóságos angyal, aminek a Gyöngyök és titkok napilap leírta.

Rose a házuknál csatlakozott hozzájuk, így egy hintóval tudtak menni a bevásárlókörútra, amit Bridget könyörgött ki az anyjától. A kisebbik Beaufort lány és a Worthington vagyon egyetlen örököse régóta jóban volt, ezért Daphne már az első pillanattól fogva fölösleges harmadiknak érezte magát mellettük, ráadásul két évvel idősebb is volt náluk, ezért ő töltötte be a felelősségteljes nővér szerepét, amiben nem volt a legjobb.

– Vedd meg mindkettőt, csak menjünk már – szólt oda végül mogorván, mert már unta, hogy a lányok lassan két lórája válogatnak a kalapok, kesztyűk és pelerinek sokaságában. Nem bírt volna asszisztálni egy újabb szalag kiválasztásához. Majd az egyik mellettük elhaladó fiatal nő kezében lévő verseskötet olyan ötletet juttatott az eszébe, amit korábban kellett volna kitalálnia. – Mit szólnátok ahhoz, ha fél óra múlva találkoznánk az üzlet előtt? Akkor Rosie és te is fel tudnátok próbálni még egy sor kalapot és megkérdezhetett Madame Bourielle-től is azt, amit szerettél volna azzal a fodros szalaggal kapcsolatban - nézett határozottan a húgára.

– Hova mész addig?

– Beugrok Mrs. Perkinshez, mert...

– Jó, jó – vágott a szavába illetlenül Bridget, miután meghallotta a könyvesbolttulajdonos özvegy nevét, akivel számára érthetetlen módon olyan jó kapcsolatot ápolt a nővére. – Mi megleszünk.

Daphne csalódottsággal vegyes izgalommal sétált át a pár méterrel arrébb lévő könyvesboltba. Nem is számított arra, hogy a húga vagy Rose majd marasztalja, de azért ennél többet várt tőlük, nem is próbáltak úgy tenni, mintha hiányolnák vagy kikérnék a véleményét valamiből. Még az sem jutott eszükbe, hogy nem túl illendő egy fiatal hölgynek egyedül császkálni az utcán, ha nincs mellette egy gardedám vagy szobalány.

Odakint elhaladt a Beaufort család címerével ellátott hintó mellett, aztán pár lépés megtétele után összébb húzta magán a kecskeszőrrel díszített köpönyegét, amit az anyja és Bridget szerint már ideje lett volna lecserélnie. Rövid volt az út a szívének olyan könyvesbolt és a ruhaszalon között, szinte olyan érzés volt, amikor megszólalt a feje fölött a csengő, mintha hazaért volna.

– Beaufort kisasszony! – hallotta egyből Mrs. Perkins hangját a kassza mögül, mielőtt észrevehette volna magát a tulajdonost. – Rég járt erre.

Daphne széles mosollyal az arcán köszöntötte a középkorú nőt, akit régóta ismert már, mert rendszeres látogatói voltak az apjával a boltjának. 

– Lefoglalt az anyám ténykedése, hogy kiházasítson.

– Hogy halad?

Az volt a legjobb az egészben, hogy Mrs. Perkins, aki hasonló jómódú családban nőtt fel, az egyszerű üzletember férje halála után azonban kivonta magát a társasági életből és úrinőhöz nem méltó módon átvette a könyvesbolt vezetését. Ezért pedig nem tudott semmiről, ami a képmutató és cselszövő nemesi családok között zajlott.

– Nem sok sikerrel. – Zárta rövidre. – Hogy megy az üzlet?

– Nem panaszkodhatom – nézett körbe egy pillanatra Mrs. Perkins. Sötét haját szoros kontyba fogta össze, de tisztán látszottak benne az ősz szálak, nem fáradozott azzal, hogy elrejtse őket. – Nemrég tettem ki a legújabb Blake köteteket, biztos vagyok benne, hogy elnyerik majd a kisasszony tetszését.

Daphne szélesen elvigyorodott és csak nehezen állta meg, hogy ne vesse be magát egyből a polcok mögé. 

– Köszönöm, feltétlenül megnézem őket.

Amikor látta, hogy az anyjánál nem sokkal idősebb nő visszafordul a pulton kiterített papírjai fölé, csak akkor indult el a felfedezőútjára. Nagyot szippantott a régi könyvek illatával átitatott levegőből és a hozzá legközelebb lévő polcot kezdte el böngészni. Régóta nem járt már a kis üzletben, gondosan szemügyre akart venni minden egy kötetet, ami csak a kézbe került, de már tudta, hogy mit keresett.

Nem tudta mennyi idő telhetett el, amikor újból megszólalt a kis csengő, de nem is foglalkozott vele, csak a kezében lévő könyveket nézegette. Sikerült háromra leszűkítenie azokat, amikre szemet vetett. Talált egy érdekesnek ígérkező drámagyűjteményt az apjának, ami még nem volt meg otthon, és egy romantikus esszégyűjteményt a húgának. Igaz, Bridget nem olvasott valami rendszeresen, de Daphne biztos volt benne, hogy szeretni fogja. Az apja pedig mindig hozott neki valamilyen különleges könyvet az utazásai során, eljött az idő, hogy viszonozza a kedvességét.

Magának a William Blake kötetet találta, amit Mrs. Perkins ajánlott neki és túl régóta ismerte már a nőt, hogy kételkedjen az ízlésében, nem mellesleg szeretett verseket olvasni is. Egyszerű fekete bőrkötéses darab volt, sárga lapokkal, de ettől volt olyan különleges. "Az ártatlanság és a tapasztalás dalai" címen először mosolyognia kellett, majd jobban megvizsgálta a könyvet és azonnal beleszeretett.

– Érdekli a költészet? – szólalt meg ekkor váratlanul mögötte valaki, mire ijedtében összerezzent. Kellett pár pillanat, mire annyira összeszedte magát, hogy szaporán kalapáló szívvel megforduljon és szembenézzen az ismeretlennel, aki kis híján a frászt hozta rá. Ez az idegen pedig nem más, mint William St. John volt.

– Ezek szerint nem szokott le arról, hogy minden alkalommal megijesszen, ha találkozunk.

– Nem hittem, hogy két alkalom már szokásnak számít – támaszkodott a márki fia az egyik polcnak. Pontosan úgy festett, ahogy azt az angol nemesemberektől el lehet várni. Divatos szabású kabátot és sötét nadrágot viselt, csizmáját frissen fényezhették ki, a haja kócos és dús volt és nem olyan rég járhatott borbélynál.

– Majd csak akkor jelenhetjük ki, hogy felhagyott ezzel, ha legközelebb máshogy üdvözöl. - Mosolygott rá vidáman és nézett le a kezében lévő verseskönyvre. – Igen, szeretem.

Most először látta tisztán a másik arcát, és bár itt is gyér volt a világítás ki tudta venni, hogy csodaszép zöld szemei vannak és barna haja, de az árnyalatában nem volt biztos. Szemrevaló fiatalember volt, pont az a típus, aki nem tudta levakarni magáról az ambiciózus anyákat és hajadon lányaikat.

– Érdekes, azt hittem maga a könnyebb irodalmi művek híve – döntötte oldalra a fejét Sir William és közben a lány kezében lévő másik két kötetet vette szemügyre.

– Ajándék - emelte fel Daphne a könyveket, de nem bírta megállni, hogy ne szúrjon oda valamivel, ha már a férfi bevallotta, hogy nem úgy néz ki, mint aki értelmes dolgokat olvas. – Gyakran jár ide? Azt hittem, egy márki fia csak otthon szivarozik, néha kimozdul vadászni, vagy éppenséggel az öccse eljegyzési partijára, ahol aztán nem is mutatkozik.

A férfi erre elmosolyodott, amitől mintha az egész arca felderült volna. 

– Lehet, hogy a magam fajták ilyenek. De én nem vagyok az az otthon ülős típus. Sokat utazok.

– Ki gondolta volna? – dünnyögte inkább csak magának Daphne, de túl hangos volt ahhoz, hogy a csendben ne hallhassa meg a márki fia is, ezért zavartan mentegetőzni kezdett. – Mármint így, hogy nincs is itt, gyakran kerül elő a neve a bálokon.

– Csakugyan?

- Előfordul. – Hogy megelőzze a kínos kérdéseket a pletykákról, inkább ő tett fel egyet. – Merre járt? – azt vette észre magán, hogy nem csak fojtani akarja a társalgást, hanem egyenesen kíváncsi Sir William szavaira.

Thomas St. John bátyja elmosolyodott. Nem volt se beszédes, se nyitott ember, aki csak úgy szóba állt volna egy idegennel, különösképp egy nővel. De az előtte álló Beaufort lány különleges volt. Ahogy a mellkasához szorította könyveket és csillogó szemekkel nézett rá, újfent elbűvölte. 

– A kontinensen sokfelé megfordultam már, Keleten egészen Törökországig jutottam, de Afrika északi részén is jártam már, és végighajóztam a Níluson.

Daphne próbált közönyös arcot vágni, még ha a férfi szavaitól elállt a lélegzete. Nem utazott sokat, de a kislány kora óta világot szeretett volna látni. Ezért is olvasott annyit és hallgatta meg minden egyes nemesember beszámolóját a kalandjairól, ami a báltermekben hangzott el.

– Elképesztő lehetett, de attól tartok kegyelmet uram, kifelejtette a legfontosabb részt a történetéből.

A férfi homloka ráncba szaladt. 

– Mi lenne az?

– Természetesen az életveszélyes kaland. A múlt hónapban Tottenham grófja hatalmas népszerűségre tett szert azzal, hogy részletesen beszámolt milyen fenevadakkal hadakozott afrikai útja során, tavaly ősszel pedig Henry Percy riogatta előszeretettel a hölgyeket a léha lantzenére* az amerikai indiánok véres rémtetteivel.

– Egészen eddig abban a tudatban éltem, hogy léha lantzenére csupán a kegyed által idézett Glouchester hercege volt képtelen fürge lábakkal szökellni. Ezek szerint már Percy barátom kénytelen volt elterelni a figyelmet arról, hogy falábú.

Daphne a meglepetéstől nem figyelt és enyhült a szorítása a köteteken, így mire feleszmélt mindhárom könyv a földön végezte. Annyiszor olvasta már a III. Richárdot, hogy szinte észre sem vette, hogy a sorait akaratlanul is belefűzi a szavaiba. Az apja ilyenkor általában egy kedves mosollyal jutalmazta, Shakespeare mindig az ő kettőjük utolsó menedéke volt, ahová az anyja, Bridgette és még George sem merészkedhetett. De, hogy valaki más is felfigyeljen az utazásra, sőt tökéletesen folytassa az idézetet, az új volt számára. És csodálatos felfedezés. Mintha egyetlen óvatlan elszólásával olyan titkot fedezett volna fel az előtte álló férfiról, amit nem tudhatott senki.

A férfi gyorsabb volt, már azelőtt letérdelt és összeszedte a könyveket, hogy a lány szóhoz jutott volna. Így a saját ügyetlensége miatt pironkodva fogadta el őket tőle és igyekezett enyhíteni a zavarán, ami csak fokozódott, amikor a vékony kecskebőr kesztyűbe bújtatott keze találkozott a márki fiáéval. Ha látta volna az atyja, bizonyára remekül szórakozott volna, hogy a híresen racionális és szemfüles lányát ilyen könnyedén kizökkentette valami, ezért miután megköszönte a segítséget visszaterelte a témát a királydrámára.

– Való igaz, hogy a király ezzel a monológgal vezeti fel a tervét, de megfeledkezik róla, hogy valaki más adta a szájába a szavakat.

– Kegyed talán azt gondolja, hogy Shakespeare valótlant állított?

– Nincs a birtokomban olyan információ, ami ezt igazolná, de szeretnék hinni benne. Maga talán nem képzeli el létező személyként a szereplőket olvasás közben?

William St. John megcsóválta a fejét és igyekezett az eszébe vésni a szemrevaló fiatal lányt, ahogy ott állt előtte a kezében egy rakás könyvvel és arról beszélgetnek, hogy Shakespeare túlozhatott Richard, Glouchester hercege a későbbi III. Richard király jellemével kapcsolatban.

– Mivel a válaszom a maga meglátása alapján bolondság lenne, inkább nem mesélnék az olvasási szokásaimról. És még az említett szerző hírneve miatt sem hiszi el azt, hogy igazat írt?

Daphne óvatos félmosolyra húzta a száját, pedig tetszett neki a férfi válasza. 

– Pontosan emiatt nem. Ráadásul Richard király országunk uralkodója volt, még ha nem sok ideig is. Nem ítélkezhetek egyetlen dráma alapján az igazi III. Richardról.

– Pedig a dráma ismerete sok mindent elárul az olvasójáról.

– És mit árul el rólam?

– Azt, hogy kifinomult az ízlése. Bármely más úrinő egy tetszetős szonettet, esetleg ha Shakespeare-nél maradunk, akkor a Rómeó és Júliát vagy az Ahogy tetsziket idézi. Kegyed inkább maradt egy halállal és ármánykodással teli királydrámánál. Miért?

– Úgy hiszem kegyelmes uram, hogy nem jó kérdést tett fel.

– Mi lenne a jó kérdés?

– Az, hogy valóban olvastam e a művet, vagy csupán sokakhoz hasonlóan én is a híres monológot ismerem az elejéről. – Arra inkább nem mondott semmit, hogy mennyire hízelgőnek találta a férfi véleményét az ízléséről. Nem most először bókoltak neki, mégis ezt többre értékelte, mint tucatnyi hozományvadász fiatalember a ruhájára és szépségére tett megjegyzést.

A márki cím várományosa arcáról lehervadt a mosoly és körbenézett, hogy nem hallgatózik e valaki, mert megint fittyet hánytak a társadalmi elvárásokra, miszerint nem lehettek volna kettesben. Daphne ezt úgy értelmezte, hogy elvetette a sulykot. Elpirult és nyelt egyet.

– Azt hiszem, jobb lesz ha kifizetem ezeket. Még találkozunk, kegyelmes uram – sétált oda a kasszához.

William ökölbe szorította a kezét. Nem akarta elüldözni a lányt, de amikor meghallotta, hogy végez utánasietett. 

– Elkísérhetem? – Állította meg az ajtóban.

Daphne Beaufort zavartan oldalra pillantott. Nem nagyon szerette volna, ha a húga és Rose meglátja a férfival. Nem akarta, hogy az anyja fülébe jusson, aki ettől fellelkesedve kezdjen el terveket szövögetni. 

– A közelben vár rám a húgom és a barátnője.

– Értem – köszörülte meg a torkát a márki fia. Látta ő, hogy nem örült a lány az ajánlatának.

– De, örülnék ha velem tartana. Már ha nem bánja, hogy a nyilvánosság előtt kell mutatkoznia egy női ruházatot áruló bolt előtt – tette hozzá gyorsan Daphne. Nem akart elutasítón viselkedni.

– Bizonyára egy sor szörnyű pletykára adna okot, ha nem tévedek – nyújtotta a karját a nő felé és együtt léptek ki az üzletből.

– Biztos vagyok benne.

*: William Shakespeare: III. Richárd

Teljes idézet:

" York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárrá változtatta át.
Családunkról már elvonult a köd
S alámerült az óceán szívébe.
Most homlokunkon győztes koszorú,

Diadalemlék csorba fegyverünk,
Vad riadónkból víg vacsora lett
És édes dallam szörnyű indulónkból.
Szelíden mosolyog a háború,
Nem lovagol páncélos paripán,
Hogy félénk ellenség szívét ijessze,
Ehelyett fürge lábakkal szökell
A hölgy-szobákban léha lantzenére.
De én, aki nem játszani születtem
Sem tetszelgő tükröknek udvarolni,
Kit durván véstek és szerelem fénye nélkül
S riszáló nimfák előtt nem feszíthet,
Kit megfosztottak minden szép aránytól
S a természet becsapott termetemmel,
Ki torzul, félig kész, s idő előtt
Küldettem el e lélegző világba,
Bénán s idétlenül, hogy a kutyák
Megugatnak, ha bicegek előttük -
Én ilyen fuvolázó békekorban
Nem is tudok egyébbel szórakozni,
Mint hogy a napon nézem árnyamat
És csúfságomat magam magyarázom:
Én, mivel nem játszhatom a szerelmest,
Hogy eltöltsem e csevegő időt -
Úgy döntöttem, hogy gazember leszek
S utálom e kor hiú gyönyörét. "

1. felvonás, 1. szín: Gloster monológja/ angolul Gloucester, a későbbi III. Richárd, (fordította: Vas István)