– Daphne, azonnal gyere vissza! – sipákolt a Beaufort ház első asszonya a legidősebb gyermeke után, miközben olyan hirtelen pattant fel, hogy leesett a földre a félig megkezdett hímzés az öléből. 

Daphne Beaufortnak azonban esze ágában se volt visszamenni, hogy még egy órán át azt hallgassa az anyjától, hogy milyen fontos a jó testtartás egy csésze tea elfogyasztása közben. Elege volt már az anyja férjfogó hadművelet óráiból és egy percig se bírta már tovább nézni, ahogy Bridget tátott szájjal csüng az anyjuk minden szaván.

Ezért mikor leszidták, hogy nem elég lelkes, fogta magát és kiviharzott a társalkodó szobából és az apja magánkönyvtára felé vette az irányt. Csak itt lehetett nyugta, mert rajta és az apján kívül tilos volt a bejárás mindenkinek. Még George sem jöhetett be, pedig hány hisztit rendezett már ezért.

Amilyen gyorsan csak tudta bevágta maga mögött a vastag tölgyfaajtót és elfordította a kulcsot a zárban, mielőtt egy nem kívánt vendég beérte volna. Az anyja pillanatokkal később fékezett le az ajtó előtt és kezdett el dörömbölni. 

– Daphne Beaufort, a te érdekedben gyere ki, de azonnal!

A lány csak pihegve kisimította a futástól kiszabadult csokoládébarna tincseket az arcából és az ajtónak dőlt. Meg sem lepődött azon, hogy az ajtóval szemben lévő íróasztalnál az apja ült egy halom papírral a kezében és mosolyogva figyelte őt.

– Ki elől bujkálsz? – kapott fel Daphne egy könyvet a földről és szórakozottan belelapozott. Túl jól ismerte az apját már, hogy tudja nem azért van itt, hogy negyedszerre is leellenőrizze a főkönyvi számlát, amit a kezében szorongatott. Meg persze azért is volt ebben olyan biztos, mert a nevezetes számlát előző délután vették át ketten, miután végeztek a ház kiadásainak tanulmányozásával. 

Sir Bernard Beaufort szégyenlősen lesütötte a szemét. 

– George nem fogadta túl jól, hogy az év egy részét a háztól távol fogja tölteni. 

Ezen nem lepődött meg különösebben a lánya. Nem kellett ahhoz túl jó megfigyelőnek lenni, hogy észrevegye valaki azt, hogy a legkisebb Beaufort önző volt és hisztis, hála annak, hogy az a szülei még a széltől is óvták és mindent megkapott amit csak akart. Daphne és az apja igyekezett elmagyarázni neki, hogy nem kaphat meg mindent hiába könyörög vagy hisztizik érte, de úgy tűnt már késő. Ilyen korban már régen elkéstek ezzel. Az apjuk ennek ellenére imádta a kicsi fiacskáját, és ő is szemet hunyt néha afelett, ha átlépte a határt.

– Csak nem ő miatta volt a csörömpölés korábban?

– Attól tartok, Prudence húgom hattyúmintás vázája bánta. És téged mi szél hozott?

– Inkább hurrikán – húzta el a száját Daphne és az ajtó felé pillantott, ahonnan még mindig beszűrődött az anyja sopánkodása. Most éppen arról magyarázott hevesen valamit, hogy úgy érzi a szíve már nem ver olyan erősen, mint régen és ez csak neki köszönhető.

– Mit műveltél?

– Esetleg rövidebbre zártam egy mindkettőnk számára kellemetlen teadélutánt. Nem értem Bridget miért nem elég neki – sóhajtott fel.

Ekkor Lady Margaret Beaufort még hangosabban kezdte el szólongatni a lányát. A férje elfojtott egy cinkos mosolyt, amikor a meglátta, hogy a lánya a plafonra emeli a tekintetét és színpadiasan elfintorodik. 

– Drágám! – szólt ki, mire a neje elhallgatott. Nem tudta, hogy a férfi is a helyiségben tartózkodik. – Kérlek, nem vennéd egy kicsit halkabbra? Éppen a graftoni birtok papírjait intézem és ilyen hangzavar mellett nem tudok koncentrálni.

Hangos dobbantás volt a válasz. 

– Bernard, csalódtam benned! – Rosszallása és felháborodottsága kiérződött a szavai mögül, nem kellett ehhez kifejtenie, hogy elárultnak érzi magát, amiért a férje már megint a lányukat választotta helyette. A két bent lévő szinte látta maga előtt a ház úrnője összevont szemöldökét, ahogy ezt mondja. Majd egyre távoldó léptei, azt üzenték, hogy feladta és visszamegy a kisebbik lányához.

Daphne úrinőhöz nem illő mozdulattal lehuppant az egyik karosszékbe és kibámult az ablakon. Hálásan nézett az apjára, aki már le is tudta a helyzetet és visszatért a papírjaihoz. Tudta ő, hogy a mai (és egész eddigi) viselkedése nem méltó a rangjához, de egyszerűen nem tudott beletörődni az anyja szeszélyeibe. Inkább viselte el a rá aggatott vadóc jelzőt, mint hogy olyan legyen mint a dróton rángatott húga. Ő volt az angyali kinézettel rendelkező, engedelmes úrinő, Daphne pedig a meggondolatlan és pimasz nővér, aki mindenkit elkerget maga mellől. Tudta, hogy ez a leosztás elterjedt az egyik tavalyi bál után, amikor is egy véletlen folyamán benne volt egy kis balesetben, de így legalább nem is várták el tőle azt, hogy a húga mintájára viselkedjen.

Azóta az apjától szabad kezet kapott és a könyvtárszoba egy kulcsát, míg az anyjától és a húgától megvetéssel teli pillantásokat. 

– Miért állsz ennyire ellen neki? 

Meglepte az apja kérdése, nem is számított rá, hogy pont vele beszélje az anyja tervétől való vonakodását, de nem volt mit titkolnia. 

– Mert nem kívánok férjhez menni. Vagy legalábbis nem úgy, mint Bridget. 

– Szerelemből házasodnál?

– Mindketten ismerjük a pletykákat rólam, Papa. Nincs olyan úriember, aki ezek után még megkérné a kezem. 

Sir Bernard letette a papírokat a kezéből és elgondolkodva nézett a lányra. Való igaz, hogy nem szerette volna, hogy férjhez menjen, mert ismerte a korban hozzá illő nemeseket és a nagy részüket sültbolondnak meg szoknyavadásznak tartotta, az ő lánya pedig jobbat érdemelt náluk, mégis elszomorodott, ha Daphne-t ennyire lemondónak látta a saját jövőjével kapcsolatban. 

– Megemelhetném a hozományodat. Biztos vagyok benne, hogy, ha hozzád csatolnám a grafotni vagy a dunhami birtokot, egymásnak adnák a kilincset a kérők. 

Daphne erre felkapta a fejét és hevesen megrázta, jól az apja tudtára adva nemtetszését. 

– Még csak az kellene, hogy egy rakás hozományvadász udvaroljon nekem. Minden tökéletes így, csak belefáradtam ebbe az egészbe. Szerelemből sosem házasodhatok, akkor miért kellene elfogadnom bárki ajánlatát? 

– Nem engedem, hogy olyanhoz menj hozzá, aki nem szeret feleannyira sem, mint én. 

– Köszönöm, Papa. 

Ezek után már valamivel nyugodtabban telt a reggel a Beaufort házban. 

* * *

Fürge lábak dobogása visszhangzott a lépcsőházban, ahogy a cselédek rohantak vissza Lady Margaret kasmír sáljáért, amit ottfelejtett a kandalló előtt a szalonban. Pár nap telt még csak el azóta, hogy a lánya megint kizárta őt az életéből, és hiába bosszankodott ezen, nem tudott mit tenni. Legnagyobb örömére azonban az egyik kedves barátnője ma meghívta őket egy vacsorára, ezért oda igyekeztek. A Woodville családba beházasodott Gladys Woodville  gyerekkori ismerőse volt, ezért a gyermekeik sok időt töltöttek együtt, egészen addig, amíg a három Woodville és a két Beaufort lány házasulandó korba nem lépett. Azonosa társadalmi rangjuk és vagyoni helyzetük miatt pedig ők jelentették egymás számára a legnagyobb kihívást. 

A vacsora fénypontjában Helen Woodville eljegyzése állt, ami valahányszor Lady Margaret eszébe jutott keserű ízzel töltötte el a száját. Ugyanis a középső Woodville kisasszonyt nem tartotta többre  a lányainál. Fele olyan sugárzó és bájos teremtés nem volt mint Bridget vagy eszes és csinos, mint Daphne, mégsem az ő eljegyzési vacsorájukra volt hivatalos.

Nem értette, hogy mégis hogyan tudott kifogni az az egyszerű Helen egy olyan finom úriembert, mint Rochford márki egyik fiát. Azt a fiút, akit eredetileg Bridgetnek szánt. Tavaly úgy tűnt, hogy még érdeklődik is a lánya iránt, de aztán valami miatt, Woodville családnál vacsorázott és azóta le se tudta venni a szemét Helenről. Számtalanszor megbánta már, hogy nem hívta többször magukhoz a férfit vacsorára vagy lökte egyenesen Bridget karjaiba, a legnagyobb csalódás mégis akkor érte, mikor átvette Lady Gladys meghívóját, amit nem utasíthatott vissza. Mérgében még egy egész pohár sherryt is leöntött. Ezt természetesen titokban, mert egy köztiszteletlen örvendő hölgy nem szopogat ilyen italokat magányában. 

– Okos egy vénasszony ez a Gladys Woodville – igazította meg a csipkefőkötőjét a kovácsoltvas tükörben. Leánykorukban közel álltak egymáshoz. El kellett ismernie, hogy jó partit talált a lányának, még ha az ő kárára történt is, ezért elhatározta, hogy ki is fogja faggatni a titkáról. Egyedüli vigasza az volt, hogy a két Rochford fiú közül Helen jegyese a fiatalabb Thomas St. John lett, őbelőle pedig nem lesz márki, mert a cím várományosa a bátyja, William. 

Összeszorult a szíve, ha arra a jóképű fiatalemberre gondolt. London minden polgára ismerte a jó hírű St. John fiúkat és az ismeretségi köréből a legtöbben őket akarták a vejüknek. Makulátlan hírnevük volt, hatalmas és jövedelmező birtokaik és még jóképűek is voltak. Mi mást kívánhatott volna egy magafajta asszony a lányainak?

Azonban hiába volt még szabad az egyik, William St. John a jövőbeli Rochford márki évek óta külföldön tartózkodott, és nem állt szándékában megnősülni, de azt bármiben lefogadta volna, hogy az öccse esküvőjét nem hagyja ki. Akkor pedig majd bemutatja a Beaufort lányoknak és esélye sem lesz arra, hogy újra elhagyja az országot. 

Véleménye szerint Bridget nem volt elég okos ahhoz, hogy levegyen egy olyan művelt embert a lábáról, ezért részben emiatt Daphne-t szánta neki. Részben pedig azért, mert az úr nem volt már évek óta Londonban, ezért nem halhatta a pletykákat a nagyobbik lányáról, amik annyira megtépázták a hírnevét. 

Lady Beaufort büszkén karolt bele férjébe, aki erre a kivételes alkalomra az új sétapálcájával indult lefelé a lépcsősoron. Sir Bernard Beaufort látta a nején, hogy tervez valamit, emiatt pedig mindig felállt a szőr a hátán, ha meglátta a gyermekei anyján ezt a mosolyt. Azt  a veszedelmes mosolyt, amit ha meglátott semmi jó sem sülhetett ki abból az estéből. A neje tervezett valamit és ezeknek a terveinek sosem lett jó vége.

* * *

Daphne idegesen húzogatta a levendulakék ruhája ujját, amit az anyja erőltetett rá. Vele szemben a családi hintóban a szüleik, mellette a testvére utazott és a ruhája csipkeszegélyével játszott. Bridget egy a lazac és barackszín átmenetéből létrejött új szabású muszlinruhát viselt, ami kiemelte aranyszínű fürtjeit és hófehér bőrét. Imádta azt a ruhákat és minden szabadidejét a divatlapok tanulmányozásával töltötte, hogy mindig tökéletes legyen a megjelenése. 

A nővére vele ellentétben ki nem állhatta a színes kelmék és szalagok világát, ezért a varrónőnél tett látogatásait mindig a lehető legrövidebbre szabta, ezért sem az egyik új ruhájában feszített, mint a húga. Amúgy is kár lett volna bármivel próbálkoznia, hogy beilleszkedjen a vele egykorúak közé, a hírneve már megelőzte és azt nem tudta feledtetni egy új szőrmekabátkával vagy kecskebőr kesztyűvel. Legszívesebben ő is otthon maradt volna az öccsével, aki még túl fiatal volt ahhoz, hogy ehhez hasonló társasági eseményeken vegyen részt, de ez ki volt zárva a számára. Helent még kedvelte is, de a testvéreit ki nem állhatta, az anyja pedig amikor legutolsó alkalommal náluk járt, csak a házasság nemes intézményéről tudott beszélni, ezért már a kocsiban zötykölődve azt számolta magában, hogy mikor ér véget az este. 

Felsóhajtott, amikor odakintről beszűrődött a kocsis hangja, ahogy odakiált az egyik lovásznak. Daphne felszegett fejjel hagyta el a hintót és nézte meg az épületet, ahol az elkövetkező órák borzalmai vártak majd rá. Máris megbánta, hogy hagyta magát iderángatni. Azonban muszáj volt, mert korábban kitalált, valamit amivel vásárolhat magának egy kis szabadságot, és ahhoz meg kellett jelennie a mai estén. A main és még pár ehhez hasonlóan, ami most nagy áldozatnak tűnt, de semmiség lesz a jutalmához képest, amit ezek miatt fog kizsarolni.