,,Tudod, apád... - anya már nem bírta tovább, és újra elsírta magát. Szörnyű volt így látni. - Apádnál rákot diagnosztizáltak."

Amikor meghallottam a hírt, hirtelen nem érdekelt semmi, csak az, hogy megölelhessem apát, és elmondhassam neki, mennyire szeretem. Miután anya elmondta a hírt, felkaptam a táskámat és futottam. Futottam apához. Nem tudtam pontosan hová is megyek, csak futottam.

A tervem az volt, hogy a munkahelyére megyek. Ahogy rohantam, szinte nem éreztem a lábamat. Na, most büszke lehetne rám a tesi tanárunk... Miközben futottam csak az járt a fejemben, hogy majd mégis mit fogok mondani apának.

Hogy szeretem? Ennyi nem elég... Vagy felsoroljam neki, hogy mégis mi mindenért vagyok neki hálás...? Gondolatmenetemet egy kocsi szakította meg, amit nem vettem észre, és ami teljes erőből ütött el. Csak egy nagy puffanást hallottam, és egy sikítást. Anya sikítását...