Reggel ahogy felkeltem, úgy döntöttem kiszellőztetem a fejemet.
Gyorsan elkészültem, de anya az utamat keresztezte.

-Szívem. Tudom hogy most ez az időszak na..

-Anya! Hagyj. Meghalt az apám, aki egyben a legjobb barátom is volt. A volt barátom visszatér, és letagadja hogy ismer.
Akivel újra kezdhettem volna, jelenleg utál, és soha többé nem akar látni. Idióta emberek zaklatnak, baromságokkal amiket jelenleg pont leszarok.
Ne kezd el te is.

Anya nagy levegőt vett, rámnézett és csak annyit mondott: -Majd jobb lesz. Igérem.

Ahogy elindultam, egy ismerős irányba kezdtem el sétálni.
Csak mentem. Nem érdekelt semmi. Nem akartam senkivel sem találkozni, csak sétáltam.
Úgy éreztem magam, hogy minden rendben van.
Nemérdekelt a jövő. Nemérdekelt senki és semmi más.
A sétából lassan futás lett.
Futottam a világ ellen. A problémáim ellen küzdöttem.

Egy parkban kötöttem ki. Abban a parkban, ahová egykor Tomi vezetett el.
Még mindig szép volt. A kilátás gyönyörű, semmihez sem fogható. Csak egy dolog hiányzott. Tomi.
Csak ültem azon a padon, és esküszöm, meg akartam halni.
Ott ültem, és nemtudtam hogy mit tegyek.

Ki vagyok én? Egy romhalmaz. Egy szemét, ami senkinek sem kell. Mindenki itt hagy ebben a világban.
Mit kéne tennem?
Kellek még valakinek? Fontos vagyok még a világnak? Nemhiszem.
Elveszett vagyok, és nemtudom mi legyen.