Líviával a karomon beléptem a hatalmas boltíves kapun. Régi, belsőudvaros házban jártunk, a fal sárgája ragyogóan verte vissza a fényt. A falak ontották magukból a muzsikát, zengett az egész gang. Elindultam felfele, de Lívia reklamálni kezdett, ő egyedül akart lépcsőt mászni, így hát letettem, hadd kapaszkodjon fel maga. Én mögötte sétáltam, kissé lehajolva követtem, ha esetleg mégis megbillenne, egyből el tudjam kapni. Felmentünk az első emeletre, majd a folyosón jobbra indultunk. Líviát nem is kellett terelgetni, már magától tudta itt a járást. Nem először jöttünk el Tamás elé, minden csütörtökön beugrottunk hozzá. Aznap viszont kedd volt. Épp erre jártunk, és bár nem tudtam, örülne-e, ha meglátogatnánk, gondoltam, egy próbát megér. Ilyenkor volt a fogadóórája. Azt mondta, dög unalom az egész. Annyira nem aggódnak a szülők a csemetéjük gitárleckéi miatt, hogy hetente járjanak a tanáruk nyakára.
Ezért is gondoltam, hogy jó ötlet meglepni, hisz ha úgyis csak végigunatkozza ezt a negyvenöt percet, akkor biztos feldobná némi társaság.
Elértünk a tanteremig, az ajtaja csukva volt. Egy pillanatra megtorpantam, jó ötlet-e benyitni, hátha vannak nála, de egyből elhessegettem az ötletet. Nyilván azért csukta be, hogy ne legyen huzat.
Felkaptam Líviát a földről, és kinyitottam az ajtót.
Egy nő feküdt a tanári asztalon, Tamás letolt gatyában állt előtte, miközben kefélte. Épp szétugrottak, mikor benyitottam, de lassúak voltak.
– Bassza meg! – Tamás próbálta visszarángatni a nadrágját. A nő közben sikkantott egyet, talpra ugrott, és igyekezett magára cibálni a ruháit.
Én meg kifordultam a bömbölő Líviával az ajtón, leszaladtam a lépcsőn, és meg sem álltam hazáig.
Idő közben beugrott, hogy láttam már ezt a nőt máskor, Tamás egyik növendékének az anyukája volt. Azon gondolkoztam, vajon hány anyukát döngethetett még meg, illetve, hogy mégis mire volt ez jó neki. Én meg azt hittem, ő is ugyanolyan szenvedéllyel szeret, mint én őt.
Az jutott eszembe, hogy talán a terhesség az oka, hogy gyerekszülés után már nem talált olyan kívánatosnak. Egyre égetőbben éreztem a dühöt iránta, keserűen mardosott az igazságtalanság.
Összecsomagoltam némi ruhát magamnak, de főleg Líviának pakoltam. Az állomásról még felhívtam Gicát, aki akkor már két éve Pestre költözött. Azt mondta, üljünk fel az első vonatra, kijön elénk.
És én így is tettem. Magam mögött hagytam Debrecent, a boldog életet és Tamást.

***

Péntekre annyit sírtam, hogy úgy éreztem, a kiszáradásom megelőzése érdekében hamarosan infúzióra kötnek. Mintha újra átéltem volna a huszonöt évvel ezelőtti szakítást. Nem is értettem magam, azt hittem, már rég túlléptem Tamáson. De nem csak a volt férjem felbukkanása gyötört. Lívián is sokat gondolkoztam. Vajon éppen azt nézem végig, ahogy kilép egy megbízhatatlan kapcsolatból, hogy stabil érzelmi háttérrel nevelje fel az unokámat, vagy azt, ahogy bármiféle megbeszélés nélkül szétzúzza a saját családját? Hogy tudnék beszélni vele erről anélkül, hogy ne izgassa fel magát túlságosan?
Már egyáltalán nem bántam, hogy hagytam magam rábeszélni Gica koncertjére. Egy pohár száraz fehérbort forgattam, miközben Gica érett alt hangját hallgattam. Azon járt az eszem, milyen kifogással tudnám a legjobban visszautasítani a másnapi meghívásomat. Nem akartam újra találkozni Tamással. Így is úgy éreztem, mintha kitépték és összegyűrték volna a szívemet, és biztos voltam benne, hogy ha még egyszer látnom kell, azt már nem fogom kibírni. Egyfolytában rá gondoltam, miközben újra és újra a gyomromba mart a vágy és a keserűség különös elegye.
Juli hallgatag társnak bizonyult, nem kérdezett, nem faggatott, teljes élvezettel hallgatta Gica előadását. Arra gondoltam, milyen jó nekik, hogy így, nyíltan együtt lehetnek, majd a következő pillanatban halványan el is mosolyodtam a helyzet abszurditásán.
Arra eszméltem, hogy mindenki tapsol.
– Köszönöm! – szólt a mikrofonba Gica. – A következő számot nem mi írtuk, hanem Zalatnay Sarolta csapata. Lassan negyven éve nem adtam elő, most is csak egy barátnőm miatt tettük be. El tudjátok képzelni, ahogy azt éneklem, hogy srácok, ó srácok? – Elnevette magát, majd megvonta a vállát, és feljebb tolta orrán a vastagkeretes fekete szemüvegét. – Hát, most majd el tudjátok.
Belekezdtek a dalba, előttem pedig ismét megjelent a Kossuth bálterme, ahogy Tamás leugrik a színpadról, majd elindul felém, magához húz, megcsókol. Közben Gicát is láttam, fiatalon, sötétszőkén, abban a rózsaszín szemüvegben és a méhkaptárként feltűzött hajával. A hangja egy kicsit magasabb volt, nem ilyen rekedtes, a bőre feszes. Akkor még senki nem tudta, hogy a lányokat szereti, bár én már akkor is sejtettem. Mennyi minden megváltozott! Talán igaza volt, már semmi nem ugyanaz.
– Csókolni kéne – Gica előrenyújtotta a kezét, mutatóujját egyenesen Julira szegezte, aki erre felállt, tenyeréről egy csókot fújt felé –, reggel és este!
Elmosolyodtam rajtuk. Lehet, hogy sok minden változott, de rengeteg minden a régi maradt. Miért van az, hogy végül megint ugyanitt tartok, ugyanannál a férfinál, csak közben minden sokkal bonyolultabb?
Lehajtottam a boromat, aztán egyből rendeltem egy újat. Majd még egyet.

***

Nagyon rég ébredtem olyan fejfájással, mint szombat reggel. Kinyitottam a hűtőt, ahol megláttam a McDonald’s-os zacskót. Egyből beugrott, ahogy hajnal egykor kitántorogtam a taxiból a zacskóval a kezemben, elköszöntem Gicáéktól, és felkóvályogtam a lakásomba.
– Ó te jó ég! – motyogtam, miközben megdörzsöltem a szemem. Abban bíztam, hogy talán egyetlen szomszédom se látta, ahogy több mint ötven évesen hajnalban tántorgok haza. Kikaptam a zacskót a hűtőből. Csak egy adag sültkrumpli, és két darab nuggets maradt benne. Mindig is utáltam ételt kidobni, így evidens volt, hogy ezt fogom reggelizni. Ránéztem a mikróra. Belegondoltam, milyen íze is lesz ennek újramelegítve, és hirtelen úgy éreztem, talán jobban járnék, ha inkább visszafeküdnék aludni. Majd a szemem sarkából megpillantottam az olajsütőt.
Igen, ez sokkal jobb ötletnek tűnt. Bekapcsoltam az olajsütőt, ami fel is melegedett, amíg lefőztem egy adag kávét. Beleszórtam a zacskó teljes tartalmát, aztán lassan szürcsöltem a kávém, amíg a tegnapi gyorsétel sült. Amíg vártam, pittyent a telefonom. Üzenetem érkezett, méghozzá Líviától. Előre féltem, hogy megint kénytelenek leszünk veszekedni. Nekem ehhez most túlságosan fájt a fejem. Rányomtam az üzenetre: „Szia! Ne haragudj, hogy olyan durva voltam múltkor! Tudom, hogy őrültség, de úgy döntöttem, leülök Danival egy kávéra. Azt hiszem, annyit még ő is megérdemel, hogy legalább a szánalmas magyarázkodását végighallgassam, mielőtt végleg elválok tőle. Most indulok. Azért szoríts, ha még nem utálsz nagyon!” Egy pillanatra elszállt minden fáradtságom. Mosolyra ugrott a szám, a mellkasomhoz kaptam, és úgy éreztem, kedd óta először sikerül rendesen fellélegeznem. Oldalra sandítottam, a krumplik kezdtek sötétedni, ezért kiszedtem mindent egy tányérra, és leültem a maradék kávémmal és a telefonommal a forró tál mellé.
„Dehogy utállak!” – kezdtem, majd visszatöröltem. „Ne butáskodj!” – próbáltam újra, de ezt is visszatöröltem. Úgy döntöttem, inkább majd felhívom egy kicsit később.
Néhány újság felstócolva állt az asztalon, a legtetején egy októberi Magyar Narancs. Csak a fontosabb újságokat halmoztam fel, ebben például egy Gicával készült interjú volt, amire még én kísértem el. Magam elé kaptam a folyóiratot, és beleolvastam a cikkbe.
„Kőszegi Ágnes interjú” – állt a lap tetején. Főleg személyes jellegű kérdésekkel bombázták, de Gica mindenre valamilyen tanulságos válasszal szolgált.
„Sosem bánta meg, hogy nyíltan felvállalta a nőkhöz való vonzódását?”
Megjelent előttem, ahogy Gica halványan elmosolyodott, szemüvegét megigazította, majd keresztbe rakott lába fölött összekulcsolta a kezét.
„Nézze, én egy olyan rendszerben nőttem fel, ahol semmit nem lehetett kimondani. Mikor ez az időszak véget ért, kikiáltották a szólásszabadságot. Az az igazság, hogy hiába harsogták úton útfélen, hogy ma már mindenki szabad, az ÁVÓ nem szűnt meg. Az ÁVÓ tovább élt az emberekben. Számtalanszor ért fizikai atrocitás azért, mert kézen fogva sétáltam a párommal, vagy, mert meg mertem csókolni a nyílt utcán. Egyszer félholtra is vertek emiatt. Mindezek ellenére azt kell, hogy válaszoljam, nem bántam meg. Mégis mi értelme van ennek a nyomorult életünknek, ha még szeretnünk sem lehet szabadon? Ha nem sétálhatunk a kedvesünkkel kézen fogva egy parkban, ha nem nézhetjük egy padról összebújva a naplementét?”
Egészen belemerültem Gica válaszába. A krumpliért nyúltam, bekaptam egy darabot. Gica szavai számomra mindig annyira szívhez szólóak.
Felkaptam a fejem, majd a krumplis tányérra meredtem. Hiszen ez jó volt! Sőt! Finomabb lett, mint eredetileg!
Visszapillantottam a cikkre, aztán az órámra néztem. Még csak délelőtt tízet mutatott, a koncertig rengeteg időm maradt rendbe szedni magam. Úgy döntöttem, ahelyett, hogy Gicára hallgatnék, inkább Gicára hallgatok.

Ahogy beléptem este a koncertterembe, teljesen elámultam. Tisztességes tömeg fogadott, egészen fiataloktól nagyjából velem egyidősökig mindenféle korosztály. Majd' mindenki feketébe öltözött, mint egy varjú gyülekezet, úgy festett a közönség. A termet csak néhány színes reflektor világította be, ezzel szemben a színpad ragyogott. Az emberek a fejüket rázták, ugráltak, a dob hihetetlen ütemet vert. A fal mellett furakodtam előre, egész a kordonig. A szám véget ért, Tamás végighordozta tekintetét a tömegen. Úgy gondoltam, hiába állok elöl, talán így is képtelenség, hogy onnan kiszúrjon, de a következő pillanatban a szemembe nézett. A szemöldökét felvonta, arcán széles mosoly jelent meg. Hátrafordult, intett a többieknek, majd visszafordult a mikrofonhoz.
– A következő számunk egy LGT feldolgozás, amit nem más, mint a jó öreg Róka előadásában hallgathattok meg! – Bejelentését hangos ováció fogadta. Mint később megtudtam, ez a Róka a zenekar valami régi jó barátja, aki időnként beugrik a koncertjeikre. Természetesen, egy másik szám miatt, nem kifejezetten ezért.
Tamás a közben színpadra érkező Róka kezébe nyomta a gitárját, majd leugrott. Amíg a banda többi tagja belekezdett a számba, ő a kordonsor széléig szaladt, ahol aztán kilépett a közönséghez, és egyenesen felém tartott.
– Tudtam, hogy eljössz! – mondta csillogó szemekkel. Egyik kezemet megfogta, tenyerét lágyan a derekamra rakta, lassan ringott velem a zenére.
– Hát meddig várjak még, hogy felhangzik egy elfelejtett szó? – zúgta Rókával a közönség.
Tamás a nyakamba csókolt, majd halkan a fülembe duruzsolta: – Szeretlek!