Másnap alig, hogy kiléptem a munkahelyemről az utcára, azonnal pittyent a telefonom. Tamás írt. „Nem akarok tolakodónak tűnni, de akadt egy kis munkám Pesten. Lenne kedved meginni egy kávét szerdán?” Ott álltam az Astoria közepén, kezemben a telefonnal, és nem tudtam, mit tegyek. A villamos csörömpölve húzott el előttem, a buszok zúgtak a Rákóczin, a járókelők ciccegve kerülgettek, miközben én nem bírtam megmozdulni. Gica szavai jutottak eszembe, hogy vajon hova vezethet ez. Aztán arra gondoltam, hogy miért ne ihatnánk meg egy kávét egy forgalmas helyen? Utána úgyis visszamegy Debrecenbe, és megint nem látjuk egymást huszonöt évig.
„Szia! Nem bánom,” – kezdtem bele a válaszba, de ekkor felugrott egy Messenger üzenet. Gica írt. „Bocs, azt elfelejtettem, hogy a koncert 1700-kor kezdődik a Blue blues krimóban (VII.ker). Addig is kitartást, és semmi botorság!” Félresöpörtem az üzenetet a képernyőről, majd visszatértem a válaszhoz. „találkozzunk, mit szólnál a Frei kávézóhoz, a Káro” Ekkor megszólalt a telefonom. Lívia keresett. Nem akartam elhinni, hogy egyszerűen képtelen vagyok befejezni ezt a rövidke üzenetet.
– Szia, drágám!
– Szia, anya! Tudnánk holnap találkozni? – A háttérben halk zenét és morajlást lehetett kivenni. Arra gondoltam, biztos leugrott a boltba.
– Persze, hogy tudnánk! Munka után átmegyek hozzád, mit szólsz?
– Jó, az jó lesz! – szipogta.
– Sírtál?
– Hagyjuk, jó? Csak gyere majd át!
– Átmenjek most? – vágtam rá azonnal. Annyira szomorúan szólt a hangja, hogy összeszorult tőle a szívem.
– Ne, most nem vagyok otthon. Gicával elmentünk babaholmikat venni.
– Jól tettétek! – mondtam tettetett lelkesedéssel, miközben gyűlöltem magam, amiért a jelek szerint Gicára jobban lehet számítani, mint rám.
– Akkor holnap, szia!
– Szia, drágám!
Visszanéztem a félig megírt üzenetre. Belegondoltál, hogy érezhet most Lívia? – szólalt meg a fejemben Gica rekedtes hangja. Az ujjam a törlés gomb fölé raktam. Nagyot sóhajtottam, már majdnem lenyomtam, de megtorpantam. Átfutottam újra, amit eddig leírtam.
– Istenem, ez csak egy kávé! – motyogtam magamnak, majd befejeztem az SMS-t, és végre elküldtem. Határozott léptekkel indultam el a lépcső felé. Csak egy kávét fogunk meginni, ettől még senkinek nem esik bántódása!

***

– Mit mondott? – ugrott fel Tamás a műanyag székből.
Én még becsuktam a vizsgáló ajtaját. Késő délután volt, a rendelés végére járt, már alig lézengtek a szakrendelőben.
– Terhes vagyok – válaszoltam lágy mosoly kíséretében.
Tamás a szája elé kapta a kezét, a szeme elkerekedett, úgy tűnt, még a lélegzete is elakadt.
– Komolyan?
Csak bólogattam, mert több szó nem jött ki a torkomon. Tamás felkapott, megpörgetett, majd amint lerakott, azonnal megcsókolt.
– Lesz egy gyerekünk?
– Igen! – mondtam. Egyszerre nevettem, és görbült sírásra a szám széle.
Tamás térdre rogyott, végigcsókolgatta a hasamat. – Ez a legcsodálatosabb nap az életemben! – mondta, majd felpillantott, a tekintete fátyolos volt, még sosem láttam ennyire meghatódva. Letérdeltem hozzá a hideg járólapra, és megöleltem. Úgy éreztem, nincs még egy olyan szerencsés nő a világon, mint én. Együtt vagyok a férfivel, akit igazán szeretek, a múlt évben össze is házasodtunk, most meg terhes vagyok a közös gyermekünkkel, és mindeközben az a munkám, amit igazán szerettem volna.
Gyalog indultunk hazafelé, kellemes tavaszi idő volt, lágy szellő fújt, a fák virágba borultak.
– Mi legyen majd a neve? – kérdeztem.
Tamás hümmögött, az ég felé nézett. – Ha lány, lehetne Lívia.
– Lívia? – A fejemet oldalra biccentettem, miközben ízlelgettem a nevet. Lívia. – Szép név! Tetszik!
– És ha fiú?
– Akkor lehetne Bendegúz!
Tamás halkan felnevetett. – Igazi gézengúz név!
Kéz a kézben andalogtunk hazáig, az ódon épületek árnyékba borították az utcákat, a fák virágai mögött már látszódtak a világoszöld apró levelek. Mindenhonnan új élet serkent. Belőlem is.

***

Óvatosan letettem két bögre teát a kis üvegasztalra, majd leültem a lányom mellé a kanapéra. Arra a kanapéra, amire néhány nappal ezelőtt Tamás döntött le.
Lívia óvatosan előrenyúlt a bögréért, majd maga elé emelve mélyen beszívta a kamilla illatát. Egy kis ideig lehunyt szemmel inhalált, majd óvatosan belekortyolt a teába, és végre felém fordult.
– Mi volt ez az egész szombaton?
Megfogtam a kezét – Annyira sajnálom, nem is értem, mi ütött belénk.
– Hát azt én sem. Úgy tudtam, beszélni se vagy hajlandó vele.
A homlokomhoz kaptam a kezem. Rég éreztem magam ennyire kellemetlenül. Gicának igaza volt, ennél nagyobb ostobaságot nehéz elkövetni. – Tudom, csak aztán beszélgettünk egy kicsit, és…
Lívia felhorkant – Hah! Igazán? Beszélgettetek? Akkor csak ennyi hiányzott a békülésetekhez? A beszélgetés?
– Ez nem ilyen egyszerű. Az egész dolog már huszonöt éve történt.
A lányom most egész testével szembefordult velem, egyik lábát maga alá húzta. Lágyan elmosolyodott, mégis volt ebben valami fenyegető. Éppen úgy éreztem magam, mintha nem is a lányommal, hanem az anyámmal ülnék szemtől szemben. – Régen? És tizenöt éve? Akkor nem volt régen? Esetleg tíz? Mit szólsz négy évhez? Az is elég sok idő, egészen új kormányt választunk ennyi idő alatt, egy gyerek pelenkás csecsemőből bicikliző kisgyerekké cseperedik. – Az ujját a bögre tetején húzogatta, miközben, a fejét kissé oldalra biccentve, változatlanul ugyanúgy mosolygott rám.
Összevontam a szemöldököm, majd egy mozdulattal a fülem mögé igazítottam a hajam. – Mit szeretnél ezzel mondani? Összefutottunk, beszélgettünk, elvesztettük az eszünket, és most sajnáljuk.
– Csak azt, hogy nem értem! – csattant fel. – Nem értem, miért nem tudtatok véletlenül összefutni mondjuk huszonegy éve! Ha végül mégis ilyen jól ki tudtok jönni egymással, akkor miért nem tudtatok erre időben rájönni? Mondjuk, mikor még nem csesztétek szét az egész gyerekkorom!
A szívem nagyot dobbant, keserűnek éreztem, amit a nyakamba zúdított, és egy kicsit hálátlannak is. – Hogy mondhatsz ilyet? – suttogtam. – A világon mindent megtettem, hogy szép gyermekkorod legyen. Mindig minden esetben a te érdekeidet néztem!
– Nem, anya! – torkolt le. – Egy valamit úgy tűnik, nem próbáltál. Pedig elég lett volna csak azt az egy dolgot!
– Nézd, kislányom! – kezdtem bele, miközben lendületesen felkeltem a kanapéról. – Nem akarom, hogy felzaklasd magad, ezért most inkább elmegyek – mondtam olyan higgadtan, ahogy csak tudtam.
– Chö! – A combjára csapott, majd kitört belőle egy cinikus nevetés. – Ez aztán az álszentség!
– Nem, ez nem álszentség! – Nem bírtam tovább, felemeltem a hangom. – Egyszerűen annyira szörnyen rosszul esnek a szavaid, hogy erre nem tudok diplomatikusan válaszolni. Úgyhogy én most elmegyek. – Azzal el is indultam az ajtó felé.
– Köszönöm, anyám ezt a kimerítő beszélgetést! – ordított utánam, de nekem már nem volt energiám folytatni. Gyorsan belebújtam a rövidszárú csizmámba, majd a kabátommal és a táskámmal a kezemben bevágtam magam mögött az ajtót.
A lépcsőn lefelé a hátamra kanyarintottam a kabátom, az utcán már nem bírtam visszatartani a könnyeim. Később persze megértettem, hogy van abban igazság, amit mondott, de azt azért erős túlzásnak éreztem, hogy én tönkretettem volna az ő egész gyerekkorát. Hány túlórát vállaltam, hány éjszakát virrasztottam végig, miközben mindig csak arra gondoltam, hogy neki mindene meglegyen!

***

Kanalammal a bögre falát ütögettem, miközben le se vettem a tekintetem az itallapról. Fejben közben nem ott voltam. Elképzeltem újra és újra, ahogy Tamás belép a kávézóba, odajön hozzám, ad egy baráti puszit az arcomra. Azzal nyugtattam magam, hogy ennyi lesz az egész, nincs miért idegeskedni, miközben újra és újra megjelent előttem, ahogy megcsókolt, ahogy az ölébe ülök, ahogy ismét beszívom az arcszesze illatát.
Majd a következő pillanatban ott állt. Farmerban, fekete ingben és zakóban. Mikor belépett, megtorpant, őszülő hajába túrt, majd a halántékát vakargatta, miközben végigpásztázta a kis kávézót. Összeugrott a gyomrom. Annyira rég éreztem ezt az izgatottságot, nem is emlékeztem, hogy milyen csodálatos élmény. Tamás lassanként megtalált, tekintetünk találkozott. Széles mosolyra húzta a száját, majd kissé sután intett nekem, és végre elindult felém.
– Szia! – Kék szeme ragyogott. Hirtelen eszembe jutott, mennyire el tudtam veszni a tekintetében. Ahogy megpuszilt, nem engedett el egyből, hosszan az arcomon hagyta az ajkát. Lassan elhúzódtam tőle, újra a szemébe néztem. Ő leült mellém, tekintetét a padlóra szegezte. – Ne haragudj, nem akarok semmit se rád erőltetni.
– Nem arról van szó. – Finoman megfogtam a kezét, mire ő ismét rám nézett. – Líviát nagyon zavarja ez a dolog.
– Értem – bólintott.
– Milyen munkád volt Pesten? – kérdeztem, csak hogy eltereljem a témát. Mindenkinek megígértem, hogy nem kavarok újra Tamással, hát nem volt mese.
– Egy lemezfelvétel. Bonyolult sztori – legyintett. – Közös munka egy másik zenekarral.
– Megnéznélek, ahogy újra fellépsz – mondtam, de azonnal meg is bántam. Mégis mi a fenének nézném meg, ahogy újra fellép? Tamás szeme azonban felcsillant.
– Szombat este játszunk a Barba Negrában. Ha gondolod, gyere el!
Nyeltem egyet. Most aztán jól behúztam magam a csőbe! Mit lehet ezek után erre mondani? – Rendben, ha tudok, elmegyek! – biccentettem végül.
Tamás ismét elmosolyodott.  – Ne csak ígérd! – búgta halkan. A hangján nyoma sem volt az éveknek, még mindig hallani lehetett benne valami kisfiús csengést. Csak a szeme alatt szaporodó ráncok, illetve az őszre váltott haja jelezték a korát.
Úgy meredtünk egymásra, mint két kamasz. Lassan közelebb hajolt, és én hagytam, hogy ismét megcsókoljon.
Újra elvesztem Tamás csókjában, a puha ajkában, a finom nyelvében. Hatalmas tenyere finoman lecsúszott a fenekemig. Miért lett minden ennyire nehéz? A következő pillanatban már az járt a fejemben, hogy mégis mi lenne, ha egyszerűen nem mondanám el se Gicának, se Líviának, hogy mi történt? A gondolat felvillanyozott, miközben a mellkasomba mart a bűntudat. Hirtelen úgy éreztem, talán Líviának igaza volt. Nálam önzőbb anya a világon nincs! Képes vagyok mindenki előtt titkolózni, csak hogy lehessen egy afférom a volt férjemmel.
Elhúzta a fejét, ismét a szemembe nézett. – Tudom, hogy nem érzed helyesnek, de mit szólnál, ha csak egyetlen éjszakára…
– Jó! – vágtam rá – Jó, rendben! De senkinek egy szót sem!
Elvigyorodott. – Tudod, ebben azelőtt is jó voltam, mielőtt megkértem a kezed az apádtól. – Körbenézett, mintha valóban fenn állna az esélye, hogy ismerősbe botlunk, majd megragadta a karom, és finoman felhúzott a kanapéról. – Pár percre van a szállásom, menjünk oda!
Egy Dob utcai lakásba vezetett az utunk. Tamás azt mondta, hogy a neten le lehet foglalni lakásokat akár csak egy hétre is, valami Airbnb rendszeren keresztül.
Felszaladtunk az ódon körfolyosós lépcsőházban az első emeletre, majd beléptünk az apró garzonba. Kényelmesen felszerelt lakás volt, egy hétre egészen ideális. A nagy belmagasságtól kitágult a belső tér, így sokkal nagyobbnak tűnt, mint amekkora valóban volt. A fekvőgaléria alatt egy kanapét helyeztek el, nagyjából ennyiből állt a lakás berendezése. Kicsit sötét volt bent, amit kifejezetten nem bántam. Akármit is mond Tamás, én már biztos, hogy nem úgy nézek ki, mint huszonöt éve. Beléptem az apró szobába, a volt férjem közben kinyitotta a hűtő ajtaját.
– Megkínálhatlak valamivel? – érdeklődött. Az ablakhoz siettem, hogy gyorsan behúzzam a függönyt. Hangulatos félhomály telepedett a lakásra. – Van például – kezdte, majd megállt, nem folytatta egyből, mint aki össze akart szedni minden lehetőséget. – sör.
– Nem, köszi! – fordultam hátra, kezemben még mindig a függöny szélét szorongatva. Lassan elengedtem a vastag anyagot, és visszamentem a konyhát elválasztó boltíves falhoz. Tamás bevágta a hűtő ajtaját. Közelebb jött, az ajtófélfába kapaszkodott.
– Hát itt tengetem ezt az egy hetet.
– Nagyon szép – biccentettem.
– Hol is tartottuk? – sóhajtott egy nagyot, mint aki teljesen elveszett bokros teendői között. – Ja, persze! – mondta, majd ismét megcsókolt.
A kanapéhoz vezetett. Miután leültünk, megint az enyémre tapadt az ajka. Lassan kibontotta a blúzomat, majd végigcsókolta a nyakam. Én az inge gombjaival babráltam. Miután mindketten megszabadultunk a ruhánktól, hátradöntött, és újra megcsókolt, aztán haladt végig a testemen, elérte a mellem, ahonnan kis időzés után lassú csókokkal ment tovább lefelé, egészen a combomig. Végigfutott rajtam a bizsergés, valahányszor a bőrömet érintette. Nyelve lassan a nagyajkamhoz ért.
Izmaim megfeszültek, elöntött a forróság. Olyan régen éreztem ilyen erős vágyat, ilyen biztosan azt, hogy ennek így kell lennie. Hiába telt el annyi év, valahogy természetesnek tűnt, hogy Tamás végigcsókol, majd ismét átölel, aztán lassan belém hatolt.
A fejem kissé hátravetettem, szorosan magamhoz húztam őt. A zihálása, a mozdulatai mind ugyanolyanok voltak, mint huszonöt éve. Finoman a fülcimpámba harapott, óvatosan végigsimított a mellemtől lefelé, a derekamon elcsúsztatta a kezét, egész a fenekemig.
Én a hajába túrtam, a fogammal a nyakát karcoltam, majd csókokkal árasztottam el. Végigsimítottam a mellkasát, ami még mindig egész formás volt, igaz, már nem annyira, mint huszonéves korában. Kevés szőrszála őszre váltott. A bőre nyirkossá vált, dezodora összekeveredett azzal a különleges illattal, ami csak az ő bőréből áradt.
Hirtelen rájöttem, hogy a második szakításunk talán fájdalmasabb lesz, mint az első