A szobám ablakán könyököltem ki. A lengedező platánfák közül Tamás tűnt fel, ahogy begurult a kapunk elé. Rozoga Csepel biciklijét a kerítéshez láncolta, majd rám nézett. Két ujját megcsókolta, amivel aztán felém intett. Én a tenyerembe csókoltam, majd felé fújtam. Tamás megnyomta a csengőt, aztán kihúzta magát.
Hamarosan láttam apámat kisétálni. – Miben segíthetek? – kérdezte, miközben kinyitotta a kaput. Tamás egy teátrális kézmozdulatot követően meghajolt, aztán ismét kiegyenesedett, és a kezét nyújtotta apámnak.
– Weiss Tamás, üdvözlöm! Azért érkeztem, uram, hogy megkérjem öntől a lánya kezét!
Apám egy ideig csak állt, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon, majd lassan hátrafordult, és felnézett. Én visszahúztam a fejem, de még pont elkaptam a dühös pillantását. Tudtam, hogy hatalmas fejmosást fogok kapni, mégsem bírtam abbahagyni a nevetést.
– Mégis ki ez a pojáca? Rita, miféle vicc ez?
– Uram! Ez nem vicc, hanem… – folytatta Tamás, de apám félbeszakította.
– Gyere inkább be, fiam, mert már az összes szomszéd hülyének néz!
Édesanyám meglepően kedvesen fogadta. Leültette a konyhában, megkínálta kávéval, aztán kifaggatta mindenről. Hogy kik a szülei, mik a tervei, milyenek voltak a jegyei, és így tovább. Nem tudtam letörölni az arcomról a mosolyt, úgy örültem, hogy elnyerte a szüleim tetszését.
– Nagyszerű – bólintott anyám lágyan, majd egyszer csak legörbült a szája, és megkeményedett a tekintete. – Akkor most tűnj el a konyhánkból fiam, és többet az életben ne lássunk!
Mindenki ledöbbent, Tamás épp beleivott volna a kávéjába, de a kezében megállt a pohár. Én bárhogy próbáltam megszólalni, nem jött ki hang a torkomon. Apám csak állt, karba font kézzel, és komoran nézett.
– De, anya! – nyögtem végül.
– Te csak ne anyázz itt nekem! Ugye nem gondoltad komolyan, hogy hozzá akarsz menni egy ilyen semmirekellő, hosszú hajú huligánhoz! Azt hittem, neked ennél több eszed van, kislányom!
Állítólag, az allélpárok miatt gyakori, hogy a fenotípusok átugranak egy generációt, ezért sokkal jobban hasonlítanak az emberek a nagyszüleikre, mint a szüleikre. Akár igaz ez, akár nem, az biztos, hogy anyámban és bennem az égvilágon semmi közös nem volt.

***

Egyszer csak elfelejtettem mindent. Megfeledkeztem róla, hogy annak idején rajtakaptam egy kislány anyukájával, arról, hogy milyen nehéz volt Líviát egyedül nevelnem, hogy hány éjszakát sírtam át emiatt a férfi miatt.
Semmi más nem jutott eszembe, csak a szalagtűző bál, az, hogy mennyire jól nézett ki abban a vajszínű zakójában, ahogy megcsókolt, és ahogy hozzám simult.
Átvetettem a lábam Tamásén, hogy az ölébe kerüljek. Leszedtem a nyakkendőjét, átkaroltam a nyakát, az arcszesze illata ugyanolyan volt, mint huszonöt éve.
Eközben ő kioldotta a blúzom egyik gombját, a kezét a mellemhez csúsztatta, majd a hátamra döntött, és fölém mászott.
– Rita! Annyira hiányoztál! – búgta érces hangján, miközben végigsimított a mellemtől a combomig. Újra az enyémre tapasztotta az ajkát, tovább gombolta a blúzom, majd a mellemet csókolta.
Megfogtam a fejét, és magamhoz húztam. A nyelvünk újra összeért, miközben a nadrágja gombját kerestem. Amint szabaddá tettem, ő lejjebb rántott a kanapén, és lehúzta rólam a farmerom. Eszméletlenül akartam, hogy újra bennem járjon, hogy ismét érezzem őt.
– Apa! Anya!
Egyszerre néztünk oldalra. Lívia ott állt a szobában, kezében egy szatyorral, hasa már egész szépen kigömbölyödött. Elkerekedett szemmel bámult ránk, tátott szájjal, és úgy tűnt, levegőt venni is elfelejtett.
– Bassza meg! – Tamás leugrott rólam, próbálta visszaráncigálni a nadrágját. Én is igyekeztem felöltözni. Lívia közben a csípőjére tette a kezét, szemöldökét szorosan összevonta, ajkát egészen vékonyra húzta.
– Ne haragudj! Ez… – kezdtem volna, de a szavamba vágott.
– Mégis, mi a büdös franc volt ez?
– Mi csak… – próbálkozott Tamás, de ő sem járt több sikerrel.
– Ti csak huszonöt éve elváltatok, úgy tudtam! – Letette a szatyrát, a hajába túrt, majd visszanézett ránk. – Kifelé! Mindkettő kifelé!
– De, kicsim! – állt fel Tamás a kanapéról. – Debrecenből vezettem idáig, csak hogy téged lássalak!
– Az sem érdekel, ha a Holdról jöttél idáig! Tűnjetek el mind a ketten!
Úgy somfordáltunk ki, mint a rossz gyerekek, borzasztóan éreztem magam. Égett az arcom, azt gondoltam, talán menten lángra kap.
– Anya! – szólt utánam Lívia. Ránéztem, de ő továbbra is nekem háttal állt, úgy folytatta: – Azt hittem, neked ennél több eszed van!
Nos, ebben a pillanatban semmi kétségem nem volt, a gyerekek valóban jobban hasonlítanak a nagyszüleikre, mint a szüleikre.

***

– Úristen, de hülye voltam! Úristen, de hülye voltam! Úristen, de hülye voltam! – mantráztam a kávémnak. Tamás megragadta a karom.
– Igen, elég hülyén intéztük, ezt én is megbántam. De csak ezt!
Ránéztem. Annyira ostoba volt az egész helyzet, nem akartam elhinni, hogy megtörténik. Egyáltalán azt sem értettem, hogy kerültem én Tamással egy kávézóba, miután a lányom kirúgott a lakásából, miután Tamás rám mászott. Életemben először merült fel bennem, hogy talán nem is kávét kellett volna kérnem, hanem vodkát.
Néztem őt, ahogy maga elé meredt, mocorgott a széken, az állát dörzsölte. Még a tekintetéből is a nyugtalanság áradt. – Miért csaltál meg?
Tamás elengedte a karom, hátra dőlt, félresandított. – Azt hittem, megbeszéltük, hogy most nem ezen fogunk veszekedni.
– Nem, úgy értem, hogy érdekel. Szeretném megérteni.
Tamás egy ideig csak nézett, előredőlt, az asztalra könyökölt, a kávéját kavargatta. – Ostoba voltam – mondta végül. – Megijedtem mindentől.
Összevontam a szemöldököm. – Mitől?
– Mindentől! Hogy te ledoktoráltál, aztán terhes lettél, majd fantasztikus anyuka, míg én gitárt oktattam, de főleg koncerteztem. Úgy éreztem, hogy te felnősz, megkomolyodsz, és én nem vagyok képes erre. – Beleivott a kávéjába, majd a préselt asztallap recéit kapargatta. – Aztán sikerült bebizonyítanom, hogy tényleg nem. – Megköszörülte a torkát, mosolyt erőltetett az arcára, és ismét felnézett. – Ennyi. Sajnálom.
Az ajkamon húzogattam az ujjam, miközben ismét őt figyeltem. Olyan idegen volt, és mégis ismerős. Bevillant, ahogy megcsókol a szalagavatón, ahogy rám fordul egyik reggel, ébredés után, majd ahogy hátulról hatol belém a régi, debreceni lakásunk konyhájában, végül, ahogy ott támaszkodik fölöttem Lívia kanapéján, a farka előremered, majd’ kitör a gatyájából.
Végigbizsergett az egész testemen a vágy, finoman megráztam a fejem.
– Tamás, ez az egész annyira bonyolult!
– Tudom. Sajnálom! – mondta, majd megcirógatta a karom. – Azért találkozhatnánk még? Csak egy kávéra, egy kis beszélgetésre?
A kezét néztem, ami végigsimított a vállamtól a csuklómig, majd visszapillantottam a világoskék szemébe.
– Oké – bólintottam végül. – Egy kávét azért megihatunk.

***

Az után, hogy anyám olyan durván elküldte, Tamás visszajött értem éjszaka, és az ablakomnak támasztott létrán keresztül megszöktetett.
Ezután egy kis garzonban húztuk meg magunkat a vasútállomás közelében. Alig kerestünk valamit, mégis, kevés olyan boldog időszaka volt az életemnek, mint az.
Rezidensként dolgoztam a kórházban. Egyik nap, mikor korábban végeztem, mint Tamás, úgy döntöttem, készítek valami finomat. Bekapcsoltam a rádiót, aztán feltettem egy kis borsólevest főni, úgy gondoltam, annak biztos örülne. Már majdnem elkészült a vacsora, mikor hazaért.
– Kóstold csak meg! – dugtam egyből a szájába a fakanalat.
– Hú! Ez nagyon jó! – lelkendezett. – Mi a fene! Meleg vacsora, meztelen barátnő!
A homlokomat ráncoltam. – Nem is vagyok meztelen!
– Még! – mondta, majd a hátam mögé lépett, és belecsókolt a nyakamba.
Átkaroltam a tarkóját, és hátravetettem a fejem. Tamás keze elindult a testemen, rámarkolt a mellemre, a derekamat magához húzta, a fenekemhez nyomta az erekcióját. Ugyanúgy összeugrott a gyomrom, mint tizennyolc évesen, úgy tűnt, nem bírok betelni vele. Közben Somló Tamás harsogott a rádióból: „Hát meddig várjak még, hogy felhangzik egy elfelejtett szó?”
Összenevettünk a jól ismert számon. Tamás elért a nadrágom gombjáig, finom mozdulatokkal levetkőztetett, a lábam közé nyúlt, ujját a hüvelyembe csúsztatta. Halkan felnyögtem, csukott szemmel élveztem a mozdulatait, amíg el nem mentem, aztán megfordultam, megcsókoltam, majd a kezembe fogtam a farkát. Tamás azonnal felkapott, a konyhapultra ültetett, és egyből bennem is volt.
A hajába túrtam, a fülcimpájába haraptam, megmarkoltam izmos karját. A bőre sikamlóssá vált, az illata őrjítővé. Ő magához húzott egy újabb csókra, egy pillanatra egymás szemébe néztünk. Láttam a tekintetében a vágyat, hogy mennyire akar, hogy engem akar.
A zihálása egyre fokozódott, míg végül belém élvezett. Erősen markolta a fenekemet, izmai megfeszültek, aztán lassan elengedett, még egyszer megcsókolt, de már egészen lágyan, finoman.

***

Gica tenyere finoman meglegyintette a tarkóm. – Nem, ez nem oké! Te jó ég, Rita! Mi a fenét vársz ettől? – Belekortyolt a teájába, majd megigazította hosszú kardigánját. Őszbe forduló szőke haját egy csattal hátratűzte, vastag keretes szemüvege mögül úgy nézett rám, mintha teljesen idióta lennék.
– Mit, mit? Normális beszélgetést a volt férjemmel!
– Mégis mi a fenének kellene neked a volt férjeddel beszélned? Huszonöt éve úgy döntöttél, hogy nem akarod vele folytatni. Vége lett, mára csak egy döglött akta – dörmögte érdes hangján. – Ne haragudj, de ez olyan, mint amikor csinálsz egy nagy adag sültkrumplit, és nem bírjátok mindet megenni. Ha másnap beteszed a mikróba, akkor már egy száraz, ehetetlen vacak lesz belőle, nem sültkrumpli. Itt se más a helyzet. Ez a kapcsolat már kihűlt, ne próbáld megmelegíteni, mert úgysem lesz jó!
– Ugyan már, Gica! – sóhajtottam.
– Te csak ne Gicázz itt nekem! – pirított rám. – Belegondoltál, hogy érezhet most Lívia? Hát abba, hogy milyen jövője lenne ennek az egésznek?
Hátradőltem, megadóan feltettem a kezem. – Oké, oké! Hagyjuk Tamást, nincs értelme, igazad van! Inkább arról mesélj, hogy mi van Julival. Vagy egy hete nem hallottam róla!
Gica élete elég színes volt. Huszonhét éve folytatott élettársi viszonyt ezzel a Júliával, emberjogi cikkeket írt különböző liberális hangvételű folyóiratokba, többek között az ABCUG és WMN oldalára, aktívan részt vett már az első, ’93-as melegfelvonulás szervezésében, valamint több, mint húsz éve koncertezett Smoky Pussy nevű bandájával. Az interneten sokan hivatkoztak rá „véresszájú, femináci, vén szatyor” megnevezéssel. Csak azt az egyet nem tudták, hogy Gica számára ez a jelző nem hogy sértő, egyenesen imponáló volt.
– Köszöni, nagyszerűen van, ilyenkor év végén csak úgy pörög a könyvelés. –Barátnőm előrehajolt, az asztalra könyökölt, szemüvegét kissé előredöntötte, úgy nézett rám fölötte. – Na, ide figyelj! Hallgass a véresszájú, femináci, vén szatyorra! Elmondom, mi lesz! Eljössz a pénteki koncertünkre, utána pedig bulizunk egy nagyot hárman!
A szemem forgattam, miközben a halántékomat masszíroztam. – Jézusom, Gica! Nem tizenkilenc évesek vagyunk, hanem ötvennégy! Dehogy megyek én már bulizni! Épp az hiányzik nekem, másnapi fej, derék és lábfájás!
Gica hátranyúlt, hogy hozzáférjen a szék támlájára akasztott kabátja zsebéhez. Kihúzott egy doboz cigarettát, közben engem korholt. – Ne szórakozz velem! Jól mondod, ötvennégy évesek vagyunk, nem halottak! – Megnézte a dobozt, majd egyből vissza is csapta az asztalra. – Induljunk el a metróhoz! Megbeszéltük akkor a péntek estét?
A hajamba túrtam, kipréseltem magamból a levegőt, nem válaszoltam egyből. Gica közben felállt, és a vállára kanyarintotta hosszú, fekete szövetkabátját.
– Csak annyit kértem, hogy gyere el a koncertemre. Nem fogsz belehalni, megígérem!
Elmosolyodtam, majd lassan felálltam. – Igazad van, elmegyek!