Katara

Idejét se tudtam, mióta lehettem bezárva oda. Egy napja? Két napja? Vagy talán három is volt már? Csak akkor láttam némi fényt, mikor bejöttek hozzám, hogy enni adjanak. Teljesen elvesztettem az időérzékem.

Legalább öten állták körül az ajtóm, míg ettem, és mindig volt két állandó őröm. Nem volt érdemes meneküléssel próbálkozni. Meg aztán, hova mentem volna a nyílt tengeren?

Egyik alkalommal hallottam, amint az őrök összeröhögtek, hogy milyen jól átverték az Avatárt. Szándékosan úgy tettek, mintha a Föld Királysága felé hajóztak volna tovább, aztán hajnalban irányt váltottak a Tűz Országa felé. Én is éreztem, ahogy megfordulunk.

Biztosra vettem, hogy Aangék tévúton haladnak. Sosem fognak rám találni! Hacsak nem jöttek rá, hogy ezek a disznók a tűzhadsereg tagjai. Erre igen kevés esélyt láttam. Ha pedig mégis jó helyen keresnek... a Tűz Országa még mindig hatalmas. Úgy el fogok ott tűnni, mint tű a szénakazalban.

Egyik reggel – legalábbis feltételeztem, reggel volt – a zár kattanására ébredtem. Az egyik, nagydarab férfi betrappolt hozzám, és úgy közölte velem a tragédiát, mintha örülnöm kéne:

- Na, madárkám, megérkeztünk!

Csak akkor tűnt fel, hogy valóban állt a hajó. Még abba a kis, ablaktalan raktárba is beszűrődtek a külvilág hangjai: a tolongó embertömeg zsivaja, a harsány kiáltások. Egy kikötőben voltunk.

A férfi felrángatott a földről, és felfelé tuszkolt a rozoga, nyikorgó falépcsőn. Már csak a csuklóim voltak összekötve magam előtt. De a kulacsomat már réges-rég elvették, nehogy véletlenül is támadásba lendüljek. Odalent egyetlen fegyverem az a kis fiolányi víz volt, amit még Pakku mester adott. De ha alkalmam is lett volna használni, akkor sem pazaroltam volna el erre a csőcselékre. Tudtam, hogy lesz, mikor sokkal nagyobb szükségem lesz rá.

Nagy nehezen felbotorkáltam a homályból a végtelennek tetsző lépcsőn, egyenesen a szabadba. A könnyem is kicsordult a hirtelen támadt fényességtől. Szinte vakított a reggeli Nap. Mohón, felszegett fejjel szívtam magamba a friss, virágillatú levegőt. Egy örökkévalóságot töltöttem egy dohszagú lyukban, ahol ujjnyi vastagságú porban ültem, szóval olyan volt ez nekem, mint egy morzsányi Paradicsom a pokol legsötétebb bugyrában. De nem élvezhettem sokáig. Egy pillanattal később már továbblökdöstek. Mosdatlanul, szutykos arccal botladoztam le a fedélzetről, végig a mólón, egyenesen a forgalmas, nyüzsgő piactérre. Mindig is kíváncsi voltam, mint egy kislány, és bár a reményvesztettség még mindig ott kavargott bennem, érdeklődve nézelődtem – már amennyire lehetett bámészkodni az engem közre fogó katonák közt. A tarka ruhás kalmárok és kofák rikkantva kínálták áruikat: halat, zöldséget, kelmét, drága selymet, illatos fűszert. A vevők egymást taposva próbáltak alkudozni. Észre sem vettek minket. Annyi féle ember, annyi féle illat... nem úgy nézett ki, mint egy rabszolgavásár. Mertem remélni, hogy nem is az. Ám szembe kellett néznem a szomorú ténnyel, hogy az én helyzetemben nem remélhetek semmi jót.

A katonák szoros gyűrűt alkotva vezettek a piac végéig. Lassanként megritkultak a hangulatos standok, elapadt az emberek folyama. Egyetlen, fadeszkákból összetákolt bódé árválkodott, jó messze a többitől. Nem volt valami feltűnő. Ezt a helyet már sokkal inkább el tudtam volna képzelni, mint miniatűr feketepiacot. A bódé mögött morózus, idősödő, hosszú szakállú férfi könyökölt. Fekete szeme fölött olyan sűrű szemöldök ült, hogy a madár is vígan fészket rakhatott volna benne.

- Shin! – intett a férfinak az egyik katona – Hoztunk egy vízidomárt az Északi-sarkról!

A Shin nevű pasas bozótszemöldöke a homloka közepéig szaladt.

- Csak egyet? Tűz Ura Ozai egy fél flottát küldött értük!

- Azok a gyáva nyulak a Víz Törzséből azt állították, hogy az Avatárral utazik. – vette át a szót egy másik férfi – De félrevezettek a mocskok! Nem volt ott semmilyen Avatár, csak néhány rémült öregember egy hajón, meg ez! – úgy intett felém a fejével, mintha valami vágásra váró marha lennék.

Bevallom, arra számítottam, hogy ennél jobban elrugaszkodnak a valóságtól. Gondolom, nem akartak túl nagyot hazudni, hiszen az könnyebben kitudódhat. Jobb is lett volna, ha nem derül ki az igazság. A Tűz Országában voltam – ha itt fény derült volna arra, hogy nem egy csapat öreg közül hurcoltak el, abból hatalmas bajok lettek volna.

- Mindegy. – vont vállat Shin – Egy is több a semminél. A Tűz Urának nem lényeg. Egytől-egyig rongyos halászok. Mit számít, hány parasztot viszünk neki? Így, hogy egyedül van, egymagam is elvihetem. Elfér mögöttem a strucclovon.

Hamarosan „könnyes búcsút" is vettem az ál-kereskedőktől, és perceken belül már a porzó úton zötykölődtem, egy gebe struccló csontos hátán – lehetett rajta nyereg, így is éreztem a gerince minden csigolyáját.

- Miért? – már nem tudtam magamban tartani a kérdést, ami azóta kínzott, hogy elraboltak.

- Mit miért? – mordult fel a gyeplőt fogó férfi, hátrafordulva a nyeregben.

- Miért vittek el? Mire kellhetek a Tűz Urának?

- Ne kérdezősködj! Majd elmondják, ha jónak látják! – torkolt le – Ülj veszteg, és maradj csendben! Nyikkanást se halljak!

Erről letehetek. Ha csak egy kicsit lazább lenne a kötél a csuklómon... ha sikerülne kibújnom belőle. Aszályosnak tűnik a táj, az már igaz, de talán sikerülne kivonnom annyi vizet a növényekből, hogy elbírjak ezzel az egy katonával. Ő már nem is leplezte, hogy a tűzhadsereg tagja. Azt a nevetséges sisakot mellőzte ugyan, de ezt leszámítva hiánytalan egyenruhában feszített. Épp ezért nem értettem, miért van az, ha nagy ritkán jön velünk szemben valaki, rögtön kitér az útból, mintha leprások lennénk. Úgy láttam, az emberek nagyon is tartanak a katonáktól. Furcsa... nekik mi okuk félni? Csaknem leigázzák a sajátjaikat.

Nem volt időm ezen merengeni. Inkább a kötélen dolgoztam, aminek azonban nem volt kedve lazulni. Pár órányi küzdelem után lemondtam arról, hogy kiszabadítsam a kezem. Próbáltam idomítani lábbal, fejjel... egy vízcsepp, nem sok, annyi sem moccant felém. Már csak azért sem, mert egy korty vizet vagy egy falat ételt sem kaptam. Étlen-szomjan ültem imádott útitársam mögött. Ő persze megállt enni és bort vedelni, kulacsból. De törődtem is én a mardosó éhséggel! Fejben egész máshol jártam. Ott, ahol szeretnek. Kívül csendben tűrtem, ami történt velem. Belül viszont segítségért sikítottam. Sokka, Aang... kérlek, gyertek értem! Vigyetek el innen! Meg fogok őrülni, ha sokáig kell itt maradnom! Főleg, ha nem tudom meg még ma, mit keresek itt! Még egy olyan éjszakát nem bírnék ki, hogy arról sincs fogalmam, mi lesz velem másnap.

A Nap már kis híján lenyugodott, csupán egyetlen, vöröses sáv maradt belőle az ég alján. A csillagok félénken bújtak elő, apró szentjánosbogarakként világítva a beköszöntő estében. A távolban lámpásokat és fáklyákat láttam fényleni a szemem sarkából. Odanéztem. A Tűz Urának palotája magasodott előttem. Én pedig egyre közelebb értem hozzá. Lenyűgöző épület volt. Azaz... lenyűgöző épületek voltak. Mert több, elkülönült szárnyból állt, amelyek viszont külsőre majdnem egymás tükörképei voltak. Leszámítva a főépületet, ami magasabb és tekintélyt parancsolóbb volt, magányosan állva az őt jobbról-balról körülvevő melléképületek között. Vörös és fehér márványból volt, karcsú oszlopok tartották széles, oldalt pillérekben kicsúcsosodó tetejét. A falakat színaranyból készült, kunkorodó növényminták díszítették. Tetszett is volna... ha nem sejtettem volna már akkor, hogy ez a hely nekem nem lesz más, csak börtön.

A palota már nagyon közel volt – sötét árnyékként borult rám az indigókék ég alatt. A struccló patái már az udvar patyolat tiszta kövein kopogtak. Egy fiatal fiú - nyilván egy szolga - elénk sietett.

- Uram, strucclóval csak idáig jöhet.

- Én is tudom, kölyök! – morgott a férfi, leszállva a nyeregből. Engem is talpra állított. Jobban mondva talpra rángatott, lehúzva a földre. Majdnem összerogytam. Kis híján egy teljes napot töltöttem el úgy, hogy nem is érte a lábam a talajt. Elültem magam, minden tagom sajgott.

- Szedd össze magad, te szutyok! – förmedt rám Shin – Nem foglak az ölemben vinni, még összepiszkolsz... vízi paraszt!

Azt hittem, leköp undorában. Nem sértett meg egy csöppet sem. Én is undorodtam az ő fajtájától. Jobban, mint ő tőlem.

- Na, fiam! – fordult a szolgáló felé a katona (a fiú mellesleg úgy bámult rám, mintha soha azelőtt nem látott volna lányt) – Csutakold le a strucclovam, és adj neki enni! Mindjárt érte jövök, nem időzök itt sokáig.

A fiú szolgálatkészen bólintott, és elvezette az állatot. Még menet közben is megfordult utánam.

Shin a lépcsők felé lökdösött. Lassan megindultam. Minden lépés olyan volt, mintha ólomcipőben járnék. És nem azért, mert fájt a lábam.

A főbejárat előtt az őrök úgy mértek végig, mint valami oszló dögöt.

- Ezt meg honnét szalajtottad, öreg?

- Fogd be a lepénylesőd, és engedj be! Abban az ügyben hoztam!

- Micsoda? Azt hiszed, hogy majd ő jó lesz...?? – a másik őr alig kapott levegőt a nevetéstől.

- Hallgass már, szamár! – dörrent rá Shin – Beengedtek még ma?

- No, nem bánom! Menj csak, vén bolond! De ne minket hibáztass, ha kihajítanak!

Ezzel ki is nyitották az ajtót. Hosszú, fáklyákkal megvilágított folyosóra léptünk. Nem is láttam a végét. Őrök hada kísért minket végig több termen - egyik szebb volt, mint a másik. Ilyen gazdagságot még nem láttam. Felfordult a gyomrom, ha arra gondoltam, hogy másoknak kenyérre se telik.

Végül elértünk egy magas, széles, lekerekített ajtóig. Az egyik őr bekopogott. Egy mély, fagyos hang beinvitálta. A férfi nemsokára kijött, és behívta Shint. Aki percekkel később azzal tért vissza, hogy menjek be én is. Eszem ágában se volt. Tudtam, kihez tartozik az a hang, és mélységesen megvetettem. De féltem is tőle. Féltem szembenézni vele.

- Mire vársz még?! – rivallt rám Shin – Ne tégy nevetségessé, vagy magam löklek be!

Nem. Azt nem hagyom. Piszkos vagyok és kócos. De méltósággal fogok belépni az oroszlán barlangjába. Mire a gondolat végére értem, már bent is voltam. Ott álltam az ajtóban, a terem másik végében pedig ő várt – Tűz Ura Ozai! Minden szenvedés okozója. Megannyi pusztító hadjárat vezetője. Bár remegtem, felszegett fejjel tartottam felé, egyenesen belenézve rideg, aranyszínű szemébe. Lenézően, undorral mért végig... mégis, halvány mosolyt láttam a szája sarkában. Magas homloka volt és hosszú kecskeszakálla. Meglepett, milyen hosszú a haja is. Nálunk csak a nők hagyják ennyire megnőni.

Megálltam a lépcsősor előtt, ami köztem és a trónja közt állt. A terem túlsó feléből rám kiáltottak az őrök, hogy boruljak térdre a Tűz Ura előtt. Inkább törjék el kezem-lábam!

- Hagyjátok! Álljon, ha akar! – intette le őket Ozai – Üdvözöllek, gyermekem! – fordult hozzám behízelgőn, mintha valami vendég lennék, aki önszántából van ott – Tehát, te vagy az egyetlen, akit elhoztak az Északi-sarkról. Furcsállom. De jobb is így. Egy is sok belőletek, sarki barbárokból.

- Ha ennyire zavaró tényező vagyok, minek hoztak ide?! – bukott ki belőlem a kérdés. A Tűz Ura láthatólag elcsodálkozott a hangnemen. Nyílván nem szokott hozzá, hogy valaki így beszéljen vele. Pláne egy „sarki barbár" – Miért vagyok most itt?!

- Merész szavak egy pórlánytól! Remélem, idomítani is úgy tudsz, mint szájalni! – ezzel tapsolt egy párat, mire az őrök előcipeltek egy porcelántálat, benne vízzel. Elém tették – Mehettek! – küldte el az őröket, majd újra rám nézett – Mutass valamit! Idomíts vizet!

- Különben? Mi okom lenne engedelmeskedni?

Mintha csak arra várt volna, hogy ellenszegüljek.

- Hát jó... - sóhajtott megjátszott gondterheltséggel – Ha nem megy másképp...

A következő pillanatban felém küldött egy lángcsóvát a tenyeréből. Ösztönösen kiidomítottam az összes vizet a tálból, és kioltottam, mielőtt elért volna hozzám. A víz egy része a lépcsőn csattant, a többi gőzként csapódott ki körülöttünk. Mire eloszlott, a Tűz Ura elégedetten mosolygott.

- Ezt nevezem! Bámulatos!

- Ha abban reménykedik, hogy a szolgálatába állok a háborúban, téved!

- Ó, dehogy! – nevetése betöltötte a tróntermet – Nincs szükségem pórnépek segítségére, a tűzhadsereg nélkülük is legyőzhetetlen! Másra kellesz...

- Mégis mire? Megtudhatnám?

- És én megtudhatnám, kit tisztelhetek a legpimaszabb némberben, akivel valaha találkoztam? Mi a neved?

Bolond lettem volna megmondani. Még rájött volna, hogy a Déli-sarkról jöttem.

- Nem szólsz egy szót se? – ráncolta a homlokát a diktátor – Sebaj. Többé úgysem lesz szükséged a nevedre. Kapsz újat. Mostantól Elianának hívnak. Ha azt akarjuk, hogy beilleszkedj, le kell mondanod mindenről, ami a víztörzshöz köt.

Mit hord ez itt össze? Miért akarnék én beilleszkedni ide? Semmit sem értek!

- Szóval, tudni akarod, mi keresnivalód itt? Elég, ha annyit mondok, hogy úgy kívánja a népem érdeke, ha a fiam megnősül. Méghozzá egy vízidomárt fog elvenni.

Úgy éreztem, leforráztak. Forgott körülöttem a világ. Hirtelen összeállt a fejemben minden. És mégis teljesen zavarodott voltam. Miért éppen vízidomárt kell...? Várjunk! Azt mondta, a fiának kell nősülnie. Márpedig amennyire én tudom, csak egy van neki... Zuko! Ilmára! Hónapokig üldözött minket, felégetett egy egész szigetet, hogy elfogja Aangot! Bárkin átgázolna, hogy elérje a célját, semmi se szent neki! És egy ilyen emberhez akarnak hozzákényszeríteni...

Elhalványultak körülöttem a tárgyak körvonalai. Úgy szédültem, mintha órákig pörögtem volna a sarkamon. A lábaim nem bírtak el tovább, a kemény kőre zuhantam. Csupán tompán hallottam Ozai kárörvendő hangját:

- Őrség! Vigyétek az új lakosztályába, hadd pihenjen! Alig áll a lábán.

Éreztem, ahogy felnyalábolnak és megpróbálnak talpra állítani.

- Aludd ki magad! – folytatta a Tűz Ura – Frissnek kell lenned a holnapi menyegződön! Jó éjszakát... Lady Eliana!

Elájultam.

*

Madárcsicsergésre ébredtem. Kinyitottam a szemem. Egy gyönyörű és hatalmas szobában találtam magam. Fényes ébenfa bútorok mindenütt, vörös bársonnyal borított székek és szófák. Ránézésre ötszáz éves, díszes vázákban tűzliliomok. Már reggel volt, a nagy, üveg erkélyajtón át csakúgy áradt be a napfény. Felültem a baldachinos ágyban. Selyemhálóing volt rajtam, és tetőtől talpig tiszta voltam. Bármennyire is kutattam az emlékeim között, nem rémlett, hogy bárki lemosdatott és átöltöztetett volna. Vagy végig ájult voltam, vagy sokkot kaptam. Az viszont egyből eszembe jutott, miért vagyok itt. Dobolt a fülemben a vér. Hogy tudnék megszökni? El kell tűnnöm innen, mielőtt... Ilmára és az összes szellemre! Már ma férjhez akarnak adni! Muszáj kijutnom a palotából!

Nyílt az ajtó. Egy fiatal, fekete szemű, sötét hajú lány lépett be a szobába. Kezében mély tál és vizes kancsó. Amint meglátott, örvendezve felkiáltott:

- Hát felébredt, kisasszony! Tegnap nagyon ránk ijesztett. Nem is volt eszénél.

Már nem hagytam szegénynek, hogy belekezdjen egy új mondatba. Pillanatokon belül kipattantam az ágyból, és előtte teremtem:

- Add ide a ruhádat!

- Pa-parancsol? – hűlt el a lány.

Kiidomítottam a gőzölgő mosdóvizet a kancsóból.

- Add ide a ruhádat, vagy megbánod! – ilyen ádáz talán még soha nem voltam. Gondoltam, ha cselédnek álcázom magam, kiosonhatok, és irány a kikötő.

- Kisasszony, mindenütt őrök állnak, és önt is valamennyien látták múlt éjjel. – csitított – Rögtön felismernék.

Visszaeresztettem a vizet a kancsóba.

- Legalább azt mondd meg, mi ez az egész? Miért akar a Tűz Ura egy vízidomárt menyének?

A lány letette a tálat egy kisasztalra, és őszinte sajnálattal rám nézett:

- Az őrök azt mondják, a Tűz Ura látott egy álmot, amiben Agun isten felszólította, hogy egyesítsen két ellentétes elemet.

- És ezért ez a cirkusz?? Honnan veszi, hogy a házasság a megoldás? – köpni-nyelni nem tudtam.

- Senki se tud kiigazodni ezen az egészen, kisasszony. Sokan mondják, hogy Tűz Ura Ozai megtébolyodott.

- Nekem pedig emiatt az elmebaj miatt megy tönkre az életem! – rogytam le az ágyra. A lány leguggolt hozzám.

- Ne búsuljon! Nem lesz olyan rossz a koronaherceg feleségének lenni. Megkaphat bármit, amire csak vágyik.

- Nem, ez nem igaz! Én csak egy dologra vágyom: arra, hogy hazamehessek. Akaratom ellenére hoztak ide, elszakítottak a bátyámtól... - a torkomat már fojtogatta a sírás, hát gyorsan elhallgattam.

A lány megszorította a kezem:

- Tudom, mit érez, kisasszony! Engem a gyarmatokról hurcoltak el, még kislány koromban. Azóta se láttam a szüleimet és a húgomat. Minden nap meghasad értük a szívem. – csak ekkor tűnt fel neki, hogy a kezemet fogja – Ó, bocsánat! – gyorsan elengedett.

- Te bocsáss meg, amiért fenyegettelek! – feleltem – Sajnálom, hogy rád ijesztettem. Csak kétségbe vagyok esve.

- Megértem. Én pedig csak fecsegek itt, hogy micsoda szerencséje van... nyilván nem érzi magát szerencsésnek.

- Hogy hívnak? – kérdeztem, halványan mosolyogva.

- Linnek, kisasszony. Én leszek a komornája. Állok szolgálatára bármiben.

- Örülök, Lin! Katara vagyok. – hirtelen újra belém hasított a fájdalom – Vagyis voltam. De itt még a nevemtől is megfosztottak.

Lin szánakozva nézett rám. Próbált felvidítani:

- Tudom, hogy ez most nem vigasztalja... de az Eliana nagyon szép név. Azt jelenti, Nap.

- Akkor inkább lennék Luna! – mondtam keserűen – Ami azt jelenti, Hold!

- Majd én szólítom Lady Katarának, ha senki se hallja. Úgyis szebb, mint az Eliana!

Muszáj volt nevetnem.

- Elég lesz a Katara. Nem cselédre van szükségem, hanem barátra.

- Megtisztel.

- A barátok pedig tegeződnek. – mosolyogtam.

- M-megpróbálom, ha ragaszkodik hozzá... vagyis, ha ragaszkodsz hozzá!

- Ez a beszéd!

- Óhajt-asz reggelizni?

- Ha velem tartasz!

- Ó, köszönöm, de nem lehet! Még el kell szaladnom a ruhájáért... vagyis a ruhádért a szabóhoz.

Bukfencet hányt a gyomrom. – Az... esküvői ruhámért?

- Nem... - Lin habozott – Azért a ruhádért, amit akkor viselsz, mikor...

- Mikor?

- Mikor a herceg meglátogat. Úgy egy óra múlva.

Nagyot nyeltem. – Ne fáradj a reggelimmel. Már cseppet sincs étvágyam.